Minden gazdasági válság megszorító és kellemetlen intézkedésekkel jár, hiszen sok állami kiadás, jóléti intézkedés, befektetés és transzfer tarthatatlanná válik az addigi formájában. Azon túl, hogy az éppen hatalmon lévők népszerűségének nem tesz jót, ha a boltban drágaság van, több más eredménye is lehet a recessziónak. A kormány mellett más szereplők is a bűnbakkereső szemek sokasága elé kerül, legyen az a Nemzeti Bank elnöke, a köztársasági elnök vagy egy milliárdos. A mindennapi megélhetés kereteit biztosítani hivatott gazdasági- és politikai rendszer egésze felett mond az utca embere ítéletet, amikor önmagából kikelve szidja Orbán Viktort és a Fideszt.
Sokféle reakció követte a kisadózó vállalkozók tételes adóját (kata) és a rezsit érintő várható változásokat. Egyesek az ötödik Orbán-kormány bukását vizionálják, a komplett politikai rendszer válságát emlegetik. Ezek a hangok abból indulnak ki, hogy ott már komoly probléma lehet, ha a Fidesz hozzányúl bármilyen módon is az általa bevezetett és sikeresnek elkönyvelt katához, a rezsicsökkentésről nem is beszélve. A magyar politikai elitnek az elmúlt bő negyven év alatt több válságos idővel is meg kellett birkóznia. Azonban ezek a válságkezelések szinte kivétel nélkül nem voltak fáklyás menetek. A kormányzó erőt rendre megbüntették a választók a következő választáson, gyakran voltak kis és nagy átrendeződések. Volt olyan is, ahol az egyik válságra rárakódott egy következő, tetézve a problémákat. A válságnarratíva erősödésével, a „neoőszödözés” vagy „ellenzéki ellenőszödözés” közepette érdemes megvizsgálni, hogy az egyes válságok milyen következményekkel jártak, hogy tépázta meg a hatalmon lévőket a válságkezelés.
A gazdasági teljesítmény, a jólét szintje az egyik, hanem a leglényegesebb sarokpontja minden politikai rendszernek. Ha az a talpazat meginog, akkor könnyedén magával ránthatja az egész felépítményt. Gondoljunk csak a Kádár-rendszerre! Kádár János a hatalmát első sorban azzal tudta legitimálni és megszilárdítani, hogy krumplilevest, SZOT üdülőket, fridzsidert, hétvégi telket és úttörőtábort biztosított az apolitikussá nevelt magyar társadalom számára. Cserébe csak annyit kért, hogy 1956 tabu maradjon, a gazdasági-katonai szövetségi rendszert (KGST és Varsói szerződés) senki se kérdőjelezze meg és még sok minden mást. Azonban a nyolcvanas évek közepétől kezdődően már erősen elkezdett leperegni a „legvidámabb barakk” homlokzata.
Az állampárt ráeszmélt arra, hogy tarthatatlan a jólét kényelmes, de a nyugatitól így is nagyban elmaradó formája azokkal a módszerekkel és lehetőségekkel, amelyek kéznél voltak. A szocialista tervgazdaság nem bizonyult hosszútávon versenyképes modellnek a kapitalizmussal szemben. Ezt tovább fokozta az is, hogy a krumplilevest, a május elsejei sört és virslit önerőből nem, hanem nyugati hitelek felvételével tudták finanszírozni. Mindezt tetézte az is, hogy ezt az adósságot is csak újabb kölcsönökkel tudták megfizetni, adósságspirált előidézve ezáltal, növelve az államadósságot.
A kilátástalanság és az érezhető életszínvonal esés (már-már zuhanás) az értelmiségben és a nem hithű kommunista, de az állampártban vagy az apparátus egyéb pozíciójában dolgozó szakértelmiségiekben szellemi erjedést váltott ki. A kívül rekedt írók, filozófusok, társadalomtudósok a szamizdat világban feszegették a rendszer esetleges alternatívájának vagy nagymértékű megreformálásának a lehetőségét. A rendszert kiszolgálók pedig minden tudásukkal azon voltak, hogy megreformálják, jobb irányba tereljék a fennálló rendszert, élhetőbbé tenni azt. A tabudöntögetések, a kerekasztal tárgyalások és a vér nélküli, békés forradalom korszaka után megszületett a harmadik Magyar Köztársaság.
Természetesen nem tudhatjuk, hogy mi lett volna a Magyar Népköztársasággal, ha nem lép fel Gorbacsov és omlik össze a keleti blokk. A magyar esetben a nyolcvanas évek gazdasági válságára rátett még egy lapáttal Pozsgay Imre, aki 1989. január 28-án az addig ellenforradalomként aposztrofált ’56-ot népfelkelésnek nevezte. A Kádár-rendszer két legitimációs lábazata közül a gazdasági már jóindulattal is fél térdre volt ereszkedve, de azzal a lépéssel Pozsgay kirúgta a másikat is, hiszen addig a forradalom egyfajta horthysta-kapitalista ellenforradalmi megmozdulásként volt csak értelmezhető. A gazdasági és legitimációs válság előidézte a politikai válságot is, ez hozta el a rendszerváltást.
Az első szabad választást a jobbközép Magyar Demokrata Fórum nyerte Antall József vezetésével, a kormánytöbbséget a KDNP-vel és a Kisgazdapárttal kötött koalíció biztosította. Azonban a rendszerváltás „nyugodt ereje” tudta nagyon jól, hogy óriási fába vágta a fejszéjét. Antall József nem hiába hívta kormányát „kamikaze kormánynak”, hiszen nekik kellett megbirkózniuk az átmenet nehézségeivel. A szocializmus időszakához képest az embereknek meg kellett ismerkedniük egy teljesen új fogalommal: munkanélküli. A Kádár-rendszer nagyfokú létbiztonságot és biztos állást biztosított, mindenkinek volt munkája (tegyük hozzá, hogy bűncselekmény volt a munkanélküliség). Ehhez képest az Antall-kormány időszaka alatt sokakat bocsátottak el, egzisztenciák kerültek veszélybe, a mamutvállalatokat megszüntették, mivel veszteségesek voltak. Az emberek létbiztonsága alacsony volt, nem hozta el a várt eredményeket a gazdasági és politikai átmenet.
Meghatározó esemény volt az is, amikor a kormány 1990. őszén arra kényszerült, hogy megemelje az olaj árát. A körülbelül 65%-os áremeléshez nagyban hozzájárult az öbölháború, mivel az negatívan hatott ki a világpiaci árra, drágább lett az olaj, csökkent a termelés. Ez a taxisblokádban csúcsosodott ki, három napra az ország nagyobb városainak a közlekedését megbénították a taxisok. Az események alakulása meghátrálásra kényszerítette az első szabadon választott kormányt, engedményeket kellett eszközölniük. A következő választásra összeomlott a magyar jobboldal, az átmenet nehézségeivel, a gazdasági válságkorszakkal nem tudtak mit kezdeni. Nem volt meg a kellő kormányzati tapasztalat, a rendszerváltás alkotmánya, a közjogi berendezkedés és az azzal járó ellensúlyok majdhogynem megbénította a kormányt, sokszor volt cselekvésképtelen a legnagyobb nehézségek idején.
A második szabad választást a posztkommunista baloldali utódpárt, az MSZP nyerte. A közvélemény kutatások sokáig a Fideszt mérték győztesnek, azonban mégis a Horn vezette szocialisták nyerték a ’94-es választást. A baloldali liberális SZDSZ (akik a legradikálisabb antikommunisták voltak) koalícióra lépett a győztessel. Azonban a „kormányzó szakértelem” (sok volt MSZMP tag vállalkozó, közgazdász, bankár stb. a tudására hivatkozva őrizte meg pozícióját a rendszerváltás után) is nagy fába vágta a fejszéjét.
A Bokros Lajos pénzügyminiszter által fémjelzett „gazdasági kiigazítási csomag” nagy társadalmi elégedetlenséget idézett elő. A Bokros-csomag megmentette az országot a fizetésképtelenségtől, a külföld bizalma is helyreállt, azonban súlyos következményei voltak az intézkedéseknek. A társadalom különböző csoportjai, mint például az egyetemisták, a pedagógusok, a tűzoltók és még sokan mások tüntettek a megszorítások ellen. Bokros Lajos örök életre ellehetetlenítette magát politikailag, a baloldalt összekötötték a megszorításokkal, illetve az 1998-as választást is elvesztették.
Az első Orbán-kormány sikeres gazdaságpolitikát folytatott; csökkent az államháztartási hiány, a munkanélküliség, nőtt a reálbér, a GDP, az infláció is jelentősen mérséklődött. Azonban 2002-ben mégis a Medgyessy Péter vezette MSZP győzedelmeskedett egy rendkívül szoros választáson. Újfent a szabaddemokratákkal karöltve kezdet bele a kormányzásba a szocialista párt. Medgyessy elkezdte betartani a választási ígéreteit; a „Jóléti rendszerváltás programját” a Száznapos program keretében szándékozta megvalósítani és nagymértékű osztogatásba kezdett. 50%-al megemelte a közalkalmazottak bérét, a nyugdíjasok kaptak 19 000 forintnyi egyszeri pótlékot, a legalacsonyabb nyugdíjakat megemelték, az egyetemi ösztöndíjakat is növelték többek közt.
Ez óriási népszerűséget eredményezett Medgyessy számára, azonban később kiderült, hogy nem nagyon volt fedezete a „dorbézolásnak”, a gazdasági mutatók látták a kárát a bőkezűségnek. Muszáj megemlíteni a D-209-es ügyet is, ahol kiderült, hogy a miniszterelnök a Kádár-rendszerben kémelhárító tevékenységet látott el. Medgyessy Péter III/II-es ügynök volt, azonban mindez nem okozott számára jelentősebb problémákat, hiszen a Száznapos programból származó népszerűsége magas volt.
Medgyessy áldozata lett annak, hogy pártonkívüli volt, nem volt jelentős beágyazottsága az MSZP-n belül. A kormányzópártok már tervezték a megbuktatását, azonban hamarabb mondott le, mintsem, hogy ő legyen az első konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal leváltott miniszterelnök. Gyurcsány Ferenc lett a kormányfő Kiss Péter ellenében. A tagság jelöltje nyert a pártvezetésével szemben. Olyan jelentős politológusok, mint például Tölgyessy Péter azt hitték, hogy Gyurcsány Ferenc olyan miniszterelnöki karriert fog befutni, mint jelenleg Orbán Viktor, hogy több választást meg fog nyerni.
Azonban a sors nem így hozta. Reformokat akart véghez vinni, de hasonlóan elődjéhez itt is az ország büdzséje parancsolt megálljt. Az azóta nagyon sokat emlegetett őszödi beszéd okozta politikai válság nagyban meghatározza, hogy miért olyan ma a magyar politikai rendszer, amilyen. Nem kell sokat taglalni, hogy mi hangzott el abban a beszédben, a lényeg az, hogy a kampány alatt nem mondtak igazat. Ennek a beszédnek a kiszivárgása alapjaiban rendítette meg a magyar választók bizalmát a szociál-liberálisokban, illetve a 2006-os választások tisztaságában. A politikai válságot tovább súlyosbította a 2006-os őszi események durvasága a könnygázzal és a gumibottal, mélyítve az árkokat a magyar társadalom jobb és bal fele között.
A 2008-2009-es gazdasági világválság -hasonlóan a mostanihoz- nagyon rosszul jött a hatalmon lévő kormánynak. Az egyébként sem oly fényes mutatók állását tovább rombolta az USA-ból induló recesszió. A válság okozta nehézségekre reagálnia kellett a Gyurcsány-kormánynak, pedig már előtte is szűkebbre kellett húzni a derékszíjat. A szociálliberális kormány „reform” címszóval akarta fizetőssé tenni a felsőoktatást, beakarták vezetni a vizitdíjat és a kórházi napidíjat. Az akkor ellenzékben lévő Fidesz-KDNP ezt elutasítandó ún. szociális népszavazást kezdeményezett. Aki nem akart mondjuk vizitdíjat az igennel szavazott, aki pedig igen, az nemmel. Az Orbán vezette jobboldal „háromigenes népszavazásnak” hívta, hiszen mindennek az eltörlése mellett szólaltak fel. Az MSZP és az SZDSZ vezetése pedig a nemet jelölte meg a választói számára. A szavazás magas részvételt hozott, illetve az igenek elsöprő (80+%) arányát. A kormányzó baloldal komoly vereséget szenvedett a referendumon, a Fidesz-KDNP pedig óriási győzelemnek könyvelte el.
A politikaira rárakódó gazdasági válság nem csak a Gyurcsány-kormány legitimációs válságát eredményezte, hanem a komplett magyar politikai rendszerét is. Gyurcsány Ferencet a lemondása után Bajnai Gordon követte, aki kármentésre volt felkérve. Az emberek csalódtak a rendszerváltás utáni politikai elitben, mivel az nem tudta kellőképpen megvédeni őket a válságoktól, hiteltelenné vált a liberális demokrácia modellje. Orbán Viktor 2009-ben már felvázolta, hogy komoly változások lesznek a magyar politikában. 2010 „fülkeforradalma” elhozta az illiberális demokráciát Magyarországra. Sokan úgy jellemezték a 2010-es eredményt, hogy „rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több”.
Az Alaptörvénnyel új alkotmánya lett Magyarországnak, egyes alkotmányos intézmények hatásköre megváltozott (például az Alkotmánybíróság), a választási rendszert leegyszerűsítették, egy fordulóssá tették, illetve a mindenkori győztesnek (sorozatban háromszor a Fidesznek értelemszerűen) kedvezőbbé tették a győztes kompenzációval. Ez a centrális erőtér, ami szinte végig jellemezte az elmúlt 12 évet, igen kényelmesnek bizonyult, (egy-két epizódot leszámítva) végig kétharmada volt a kormánypártoknak. Ezt idén áprilisban sikerült további négy év erejéig felújítani. Ez a stabil és fegyelmezett többség várhatóan nem is fog meginogni, meglehetősen megbízható az Orbán-kormány háttere.
Ennyire bebiztosított pozícióból még egyetlen politikai garnitúra sem nézett szembe egy válsághalmazzal, mint a mostani. Az ellenzék kikelve a tavasz óta tartó álmából megpróbál együtt masírozni a katásokkal, várható volt és logikus a részükről, mindenki ezt tenné a helyükben. Márki-Zay Péter politikai ragtapaszként/fájdalomdíjként élheti meg a kormány megszorító intézkedéseit, mivel a kormány mégis hozzányúlt a rezsihez, de ettől még nem igazán várható, hogy a Mindenki Magyarországa Mozgalom releváns erő legyen majd az elkövetkező választásokon. Sokan azt várják, hogy a Fidesz majd komoly szavazatmennyiséget fog veszíteni, (ez várhatóan így is fog történni) egyelőre nem lehet megjósolni, hogy mennyit. Azonban majd csak 2024-ben, a még igen távoli 2024-es EP és önkormányzati választásokon fog majd kidomborodni a kormány és az ellenzék erőviszonya.
Vitathatatlanul gazdasági válság van és még lesz is. Sokáig fogunk árgus szemmel nézni a boltban, hogy mennyibe kerül a tej, a hús vagy a paradicsom. A rezsicsökkentést és a kata adózást érő változások a jólétet érintő változások, azokra a magyar választók kifejezetten érzékenyek szoktak lenni. A szociális népszavazás anno egyszerre „buktatta és csinálta is a királyt”, az MDF nem tudta egyenesbe állítani a magyar gazdaságot, a Bokros-csomag összemosta a baloldalt a megszorításokkal, az internetadó elleni tüntetés pedig meghátrálásra késztette az Orbán-kormányt 2014-ben.
A válságok által gerjesztett változások egyfajta lengő ingaként érte mindig a magyar politikát. A Kádár-rendszer indította útjára a golyóbist a romokban heverő nemzetgazdasággal. Először a jobboldali kormánykoalíciót érte a találat, el is vesztették a következő választást, össze is omlottak utána. Másodszor az inga annyira lengett ki, hogy a baloldal kis időre elveszítse a hitelét a választók előtt. Harmadszorra a már nagyobb svunggal érkezett a képzeletbeli vasgolyó: a politikaira halmozódó gazdasági válság a rendszerváltás utáni politikai rendszer legitimációs válságát eredményezte, óriási változást előidézve. A baloldal elvesztette az egységét, míg egy jobboldal által vezetett domináns pártrendszer alakult ki.
Hogy ez az épp mozgásban lévő inga meg lesz-e állítva, avagy sem: majd kiderül. Egy biztos, a regnáló kormánynak nem lesz könnyű dolga, de minden erőforrása megvan hozzá, hogy kezelni tudja, az más kérdés, hogy ezeket a forrásokat honnan lehet büntetlenül beszerezni.
