Dr. Tóth Szabina, egzotikus szakállatorvossal, a Tüskevár Állatvédő Alapítvány alapítójával és elnökével beszélgettünk az alapítvány kezdeteiről, működéséről, valamint a mentettek gondozásáról és az örökbefogadási lehetőségekről.
Az alapítvány honlapján olvastam, hogy már gyermekkorod óta foglalkozol állatok mentésével. Tudnál erről bővebben mesélni? Biztos vagyok benne, hogy ez adott egy löketet az állatorvosi tanulmányaid elkezdésében is.
Igen, abszolút. Nagyjából én már ilyen négy-öt éves korom körül különösen vonzódtam az állatokhoz. Voltak egyébként otthon cicáink, de az összes bogarat, csigát, pókot, minden ilyesmit összeszedtem a kertben és nézegettem őket. Mindig kértem, hogy vigyek haza egy hörcsögöt, legyen otthon teknős. Nyolcévesen kaptam az első kutyusomat, és gyakorlatilag onnan megállíthatatlan volt ez az egész folyamat. Volt egy kis kitérőm egyébként a Kertészeti Egyetemre három évig az érettségit követően, de aztán visszataláltam erre a vonalra, de igazából hatéves korom óta tudtam, hogy állatorvos szeretnék lenni. Csak a vérrel voltak kisebb-nagyobb problémák. Nem feltétlen bírtam annyira jól a nagyobb mennyiségű vér látványát, úgyhogy emiatt első körben azt gondoltam, hogy jó lesz nekem a növényekkel foglalkozni, de végül legyőztem ezt a fóbiát, és akkor így láttam állatorvos.
Hogyan győzted le ezt a fóbiát?
Kaptam egy lehetőséget, hogy asszisztálhattam bent az Állatorvostudományi Egyetemen, és rájöttem, hogy nem ájulok el a műtéteknél, hogy végig jelen tudok lenni, nem leszek rosszul. Amikor néhány műtétet végig tudtam asszisztálni ájulás nélkül, akkor eldöntöttem, hogy akkor újra felvételizek.
A Tüskevár vad és egzotikus állatokra specializálódott alapítvány. Tudnál mesélni egy kicsit a működéséről? Mik voltak a kezdetek, hogyan indult ez az egész projekt?
Igazából úgy kezdtük, hogy mi ugye hat évvel ezelőtt nyitottunk Taksonyban egy állatorvosi rendelőt a kolléganőmmel közösen, és a környéken nagyon sok megkeresés volt gazdátlan vadállatokkal kapcsolatban, illetve nagyon sok olyan egzotikus állatot hoztak, ahol egy ideig vállalhatóak voltak a költségek, egy idő után pedig
azt mondták a tulajdonosok, hogy bár gyógyítható lenne a tengerimalacka vagy nyuszi, de inkább altassuk el, mert nincsen rá megfelelő anyagi keret.
Ezekben a pillanatokban kerültek elő a lemondó nyilatkozatok, és én nagyon sokáig ezt magánemberként igyekeztem finanszírozni, csak egy idő után olyan méreteket öltött, hogy négy-öt állat jött be naponta, és amikor üres volt a pénztárca folyamatosan, akkor azt mondtam a társamnak, hogy muszáj egy alapítványt emögé a tevékenység mögé tenni, mert egyszerűen nem fogom győzni anyagilag hosszú távon. És akkor így jött létre 2018-ban az alapítványunk.
A kapcsolati tőke gondolom már megvolt hozzá, hiszen előtte is foglalkoztál állatmentéssel.
Igen, igen, bár előtte azért inkább kisebb vadállatokat, például sünimentéssel nagyon régóta foglalkozom, nagyjából 15 éve, illetve a rágcsálók mentése, nyuszik mentése az még régebbi. Aztán lett egy-két érdekesebb faj, ahol nekem is sok mindent kellett tanulni, és igen a kapcsolati tőkét felhasználni ahhoz, hogy szakmailag is segítséget kapjak, meg hogy úgy egyáltalán eljussanak hozzánk a megtalálók, hogyha bajba jutott állat akad az útjukba.
Hány állat áll jelenleg az alapítvány gondozásában?
Pontos számot nem fogok tudni mondani, mert az állandóan percről percre változik. Nagyjából egy olyan hatvanan-hetvenen lehetnek jelenleg, de ezeknek egy jelentős része nemsokára elengedésre kerül, hogyha elérik azt a kort, és vannak ugye körülbelül húszan, akik tartósan sérültek vagy nem vadállatok, hanem egzotikus állatok, akik vagy maradnak az alapítványunk gondozásában, hogyha folyamatos állatorvosi ellátást igényelnek, vagy pedig gazdikereső státuszba lépnek, és akkor, hogyha befogadja őket valaki, akkor örökbeadásra kerülnek.
Ahogy említetted, a vad és egzotikus állatok ellátásához elengedhetetlen a megfelelő szaktudás, specializáció. Nehéz volt összeállítani egy ilyen csapatot, ami az állatorvostudomány különböző területein helyt tud állni?
Nem volt egyszerű, én most nagyon büszke vagyok a csapatunkra, de ez azért négy év kemény munkájának az eredménye. Ugye én egzotikus szakállatorvos vagyok, kolléganőm, ő kutya-macska szakállatorvos, viszont a harmadik állatorvosunk, Júlia doktornőt, aki kutya macskai érdeklődéssel került a rendelőnkbe, sikerült megfertőzni idézőjelben őt is a vadállatok és az egzotikus állatok szeretetével, úgyhogy most már ő is egzotikus szakállatorvos néhány hónapja.
Tehát a szakmai háttér, illetve a segítség megvan akkor is, hogyha én esetleg nem vagyok jelen,
és jelenleg olyan asszisztenseink is vannak, akiknek az egzotikus állatok és a vadállatok pontosan ugyanannyira fontosak, mint egy kutya vagy macska beteg.
Említetted az örökbefogadást, van lehetőség hazavinni egy nyuszit vagy egy hörcsögöt. Mi ennek a menete pontosan?
Elég szigorúak vagyunk, bár ez sok állatvédő szervezetről elmondható, tehát mindenképpen kérünk egy írásos bemutatkozót e-mail formájában, fényképekkel, részletes leírással, hogy hol fogja tartani, mivel fogja etetni, hova fogja állatorvoshoz hordani, pontosan azért, hogy ugye egzotikus szakállatorvosi ellátást kapjon a kisállat a későbbiekben. Ha minden megfelelő, akkor egy személyes találkozásra invitáljuk a rendelőbe a leendő gazdit vagy a gazdijelöltet, és
hogyha szimpatikusak egymásnak a kisállattal, illetve mi is úgy látjuk, hogy felelős gazdi lesz belőle, akkor utána egy örökbeadási szerződéssel együtt átadjuk a kisállatot,
amiben nyilván ki van kötve többek között az is, hogyha bármi miatt nem tudja a továbbiakban tartani, akkor nekünk kell először szólnia, és természetesen az alapítvány visszaveszi gondozásába újra.
Van arra lehetőség, kapacitás, hogy néha rácsekkoljatok az örökbeadott állatokra?
Igyekszünk, igyekszünk, azt tudom mondani, hogy azért próbáljuk úgy örökbe adni őket, hogy a környékről jelentkezőket picit előnyben részesítjük, bár van olyan nyuszink is, aki nagyon-nagyon messzire, több száz kilométerre lett örökbe adva, de vele pedig tudjuk online tartani a kapcsolatot. Azt tudom egyébként mondani, hogy az örökbe adott állatkáinknak nagyjából a 90%-a szerencsére visszajár hozzánk, és így az állatorvosi vizitek alkalmával oltások és egyéb beavatkozások során találkozunk velük.
A vadállatok örökbefogadása, ezt idézőjelben mondom, hiszen nem lehet örökbefogadni vadállatot, de a fiktív vagy szimbolikus örökbefogadásuk hogyan történik ?
Ez virtuális örökbefogadási program, amit elindítottunk néhány évvel ezelőtt.
Ennek gyakorlatilag az a lényege, hogy egyrészt a választott kisállat egy pici anyagi támogatást kapjon, másrészt, hogy a virtuális örökbefogadónak is tudjunk minél több szolgáltatást nyújtani.
Nekik minden hónapban küldünk egy privát kis e-mailes beszámolót a mentettről, hogy hogy van, mit eszik éppen, mit csinál, a gyógyulási folyamat hol tart, fényképekkel, olyan fényképekkel, ami nem kerül föl a közösségi média oldalakra, hanem ez csak neki készül, illetve, hogyha olyan állatról beszélünk, akit nem zavar az emberi jelenlét, akkor látogatásra is van mód és lehetőség, de nyilván vannak olyan vadállatfajok, ahol ez nem kivitelezhető, mert pontosan a visszavadítás miatt nem szabad, hogy embert lássanak.
Pont ez lett volna a következő kérdés. Ha egy vadállat hosszabb ideig tartózkodik az alapítvány gondozásában, betegsége, sérülése miatt, akkor vannak olyan esetek, amikor nem feltétlen könnyű visszaengedni őt természetes élőhelyére. Ennek mi a menete? Van egy előkészületi szakasz, amikor felkészítitek őt a visszatérésre?
Igen, igen, ez inkább kölyökállatok esetében nehezebb vagy hosszabb a repatriációs folyamat, mert őket adott esetben meg kell tanítani vadászni.
Például a bagolyfajok ilyenek, akiknek nincsen meg ösztönösen a vadászat a vérükben, hanem be kell őket vadásztatni, tehát meg kell tanítani őket vadászni.
Míg mondjuk más fajok, itt például az egyik személyes kedvencemet, a nyesteket hoznám példának, őket nem igazán kell, tehát nekik annyira ösztönös a vadászat, hogy nekik a vérükben van, és nem kell különös felkészítés. Inkább csak az a fontos, hogyha elérik már azt a kort, a serdülőkort, akkor csak minimális zavarás mellett történik az etetésük, tehát épphogy bemegyünk, betesszük az etetőtálakat, cserélünk vizet, ha kell, akkor az almot, de nincsen beszélgetés, nincsen simogatás, nincsen semmi ilyen kontakt ezekkel a vadállatokkal.
Őzeknél ez hogy működik? Laikusként csak azt tudom, hogy édesanyám mindig mondta, hogyha látok egy őzgidát, hozzá ne érjek, mert akkor már rajta lesz az ember szaga, és nem fogadják vissza.
Igen, ez nemcsak nekem, hanem a vadállatokkal foglalkozó szervezeteknek egy érzékeny pont.
Ha már egyszer bekerül hozzánk, hogy most mentésre szorul-e, vagy sem, az már egy másik kérdés, akkor gyakorlatilag a bak őzek nem engedhetők vissza többet a természetbe,
mert megszokják az emberi jelenlétet, ivarérés után pedig agresszíven léphetnek fel az emberekkel szemben, és hogyha mondjuk egy erdőben elengedjük őket, akkor ott adott esetben a kirándulókat is megtámadhatja egy-egy ilyen nagyobb őzbak. A suták egy picit más helyzet, de mi ugye igyekszünk az általunk kézzel nevelt őzeket vadasparkokba, vagy olyan helyekre, esetleg magánszemélyhez, papírral úgy kihelyezni, ahol több hektáros területen védetten élhetnek tovább, és akkor mi sem izgulunk azon, hogy mi történik vele a természetben, mennyire lesz emberbarát, illetve mennyire menekül el az embertől, hogyha ez szükséges, akkor egy biztos helyen tudjuk, viszont megvan a mozgástér is.
A jövő generáció képzése fontos aspektusa az alapítvány működésének. Tudnál erről mesélni egy kicsit?
Én dolgozom az alapítvány és a rendelő mellett az Állatorvostudományi Egyetemnek az Állatvédelmi Központjában is tavaly tavasz óta, ahol gyakorlatilag a kutatás és az edukáció a két fontos terület, amit mi képviselünk. Én azt gondolom, hogy az ovisoknak, iskolásoknak, tehát
a gyerekeknek az érzékenyítése, az oktatása, hogyan kell a vadvilággal, a természettel bánni, illetve, hogy kell viszonyulni hozzájuk, és nyilván háziállatok esetében pedig a felelős állattartás az nagyon-nagyon fontos,
és kis korban lehet a leginkább megtanítani a gyerekeknek ezt a helyes bánásmódot. De nyilván a felnőttek edukációja is ugyanolyan fontos. Előadásokat igyekszünk tartani, vagy az Állatorvostudományi Egyetem keretein belül, vagy pedig ettől függetlenül az alapítvány megy bizonyos rendezvényekre.
Az alapítvány működésében szintén fontos szerepet játszik az önkéntesek jelenléte. Milyen módon lehet önkéntesként jelentkezni és a jelentkezők önkéntesként milyen feladatokra számíthatnak?
Egyszer hirdettünk, nyíltan egy önkéntes keresőposztunk volt kint Facebookon. Megmondom őszintén, hogy ez mérsékelten volt jó ötlet, azért, mert rengetegen jelentkeztek, tehát rengeteg alatt több száz embert értek, akiket nagyon nehéz volt megszűrni úgy, hogy tényleg végignézzük, átolvassuk és el tudjuk dönteni, hogy ki az, aki alkalmas és ki az, aki nem. De egyébként egy-két értékes önkéntest pontosan ilyen formában sikerült szerezni. Akiről én még mindenképp említést tennék, Lívia, aki gyakorlatilag úgy került hozzánk önkéntesként, hogy most már két évvel ezelőtt a virtuális örökbefogadási programunknál írt egy e-mailt, hogy ő azt az állatot szeretné örökbe fogadni, aki a legkevésbé népszerű, és aki nem kell senkinek. Ugye ezek a gerlék, galambok, nincs rajta mit titkolni, és egy balkáni gerlét fogadott virtuálisan örökbe több, mint fél évre. Majd ezután ugye ott elkezdődött egy levelezés, beszélgetés, eljött a rendelőbe, megnézte a kis mentettet, a védencét, megnézte a rendelőt, és akkor így alakult ki egy barátság, illetve egy szakmai kapcsolat.
Az önkéntes munkában az örökbefogadáson kívül és az asszisztáción kívül biztos vagyok benne, hogy vannak fizikai munkák is, amikben elkél a segítség, esetleg az állatgondozással kapcsolatban is igénybe veszitek az önkénteseknek a munkáját?
Így van, nagyon-nagyon sokrétű a feladat, amit az önkéntesek el tudnak látni, pontosan az állatok gondozása, etetése, takarítása, kennelépítéseknél segítség.
Ha valamilyen rendezvényen megjelenésünk van, akkor oda kényelmesebb, hogyha hárman-négyen megyünk. Ezen kívül a háttérmunkák, e-mailek megválaszolása, üzenetek megválaszolása, különböző marketing anyagoknak az összeállítása, a virtuális örökbefogadásnak az összefogás, vagy a menedzselése, ez például Lívia feladata egyébként most már egy jó ideje. Úgyhogy igen, szerteágazó.
És kell ehhez valamiféle előzetes képzés, hogy ne tegyenek olyat, ami az állatokban esetleg kárt tenne, vagy olyan dolgokra korlátozódik a feladat, amiben nem lehet hibázni?
Inkább az utóbbi, tehát én ezt úgy szoktam, hogy viszonylag hamar felmérhető, hogy ki mire alkalmas és mire fogékony és mi az, amiben ő is komfortosan érzi magát, illetve az alapítványnak is előnyös, hogyha ő ebben tevékenykedik, akik jól tudnak állatokat gondozni, takarítani, etetni. Nekik
van egy ilyen kis gyorstalpaló, amit minden esetben én szoktam tartani, és elmondom, hogy kit hogyan etetünk, tartunk, kezelünk, takarítunk.
Nyilván a vadabb, mondjuk egy felnőtt nyest esetében ott azért az önkénteseknek a testi épségét nem kockáztatjuk, tehát ott általában én vagyok az, aki próbálom így vizsgálni is, fixálni is, meg így egy személyben megoldani mindent velük kapcsolatban. Hogyha pedig azt látom, hogy kevésbé az állatos rész, hanem inkább mondjuk a marketing az, ami őt érdekli, és abban erősebb, akkor megpróbálunk ebbe az irányba menni. De aki szeretne közvetlenül így állatokkal foglalkozni, van lehetőség, csak akkor előtte azért igen, egy kisebb eligazításra szükség van, hogy mit, hogyan, meg hogyan ne.
Akkor, ha jól értem, hogyha kirándulás közben találok egy törött lábú őzet, akkor az a Tüskevár Alapítvány segítségére bizton számíthatok.
Ha törött lábú, akkor mindenképpen.
Tudjon meg többet a Tüskevár Alapítvány működéséről itt: https://www.tuskevaralapitvany.hu/
Facebook: https://www.facebook.com/tuskevarallatvedoalapitvany/
Instagram: @tuskevarallatvedoalapitvany
Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia
