Megállapodást kötött -az orosz fosszilis energiahordozókat pótlandó- az Európai Unió Azerbajdzsánnal. A szerződés keretében 2027-ig megduplázza Baku a gázexportját az EU-ba, jelentősen megnövelve a kaukázusi középhatalmi aspiráns súlyát a nemzetközi politikában. Az orosz kőolaj és gáz szankcionálásával komoly mennyiségű nyersanyagtól esett el az európai energiapiac, értelemszerű, hogy ezt máshonnan kell beszerezni.
A kereskedelem a gazdasági javak békés cseréjét hozza el, sőt, más előnyei is vannak. Azon államok, amelyek lemondanak az erőforrásokért történő vérre menő küzdelemről, ellenségeskedésről, azok egyszerűbben hozzáférhetnek ahhoz, amiből nekik nincs elég vagy kevés van. Azonban az egy teljesen más kérdés, hogy ezen szuverén országok mire használják fel a kereskedelemből származó profitot. A gazdaságot mindenképpen serkenti, ha van mit előállítani, van mit eladni, illetve származik abból valami bevétel. Az állam a többletet elköltheti jóléti szolgáltatásokra, fejlesztheti az infrastruktúráját, törlesztheti az adósságait, de akár a hadiiparának is adhat egy lökést.
Azt szokták mondani, hogy demokráciák nem háborúznak egymással. Ezen rendszerek jellegükből és működési mechanizmusukból fakadóan békésebbek. Az állampolgárok szabadon kifejthetik a véleményüket, a pacifista szólamokat a nép által választott testületek meghallják, nem lesz harci cselekmény. Azonban egy nem demokratikus rendszer (közismertebb nevén diktatúra) nem éppen úgy működik, mint Franciaország vagy Dánia, kiszelektálja a neki nem tetsző impulzusokat. A diktátornak nem feltétlenül van közvetlen népi felhatalmazása (persze rendezhetnek nem szabad választásokat ettől függetlenül), nem függ a választói akarattól, hogy milyen politikát folytathat. Ha valami renitens csoport háborúellenes hangokat üt meg, akkor azok a rend megbontóivá vállnak, a rendszer ellenségei lesznek. Ha egy diktátor háborút akar, akkor nagy eséllyel háború lesz.
Azerbajdzsán minden kétséget kizáróan egy katonai erőre támaszkodó, diktatórikus rendszer, melynek területi igényei is van. Az azeri-örmény kapcsolatot rengeteg sérelem mérgezi meg. Az örmények a huszadik évszázad elején egy súlyos népirtás elszenvedői voltak, az Oszmán Birodalom el akarta törölni a népcsoportot a Föld színéről. Ebből származik a gyűlöletük a törökökkel rokon azeriek felé, akikkel 1988 és 1994 között már vívtak egy véres háborút. Ez a csörte Jereván győzelemével zárult, megalakulhatott az autonóm Hegyi-Karabahi Köztársaság, ami de jure Azerbajdzsán része. Sok azeri menekült el, féltek a szakadár örmények önkényétől. Határvillongások ugyan sokszor voltak, azonban ezek nem eszkalálódott komolyabb fegyveres konfliktussá, egészen 2020 őszéig.
Ekkor a világ közvéleménye a hegyi-karabahi örmények sorsáért remegett, ugyanúgy ellepték a nyugati világ nagyvárosait az agressziót elszenvedők nemzeti színei.
Az azeri-örmény konfliktus legújabb epizódja a bakui rezsim győzelmét hozta el, komoly területeket szereztek meg, többek közt egy korridort is, amely összeköti az anyaországot az azeriek által lakott Nahicseván enklávéval. Sushi meg Sztepanakert volt 2020 Mariupolja és Harkovja. Aki a követte a híreket, az láthatta a hasonlóan brutális, a civil lakosság elleni rakétatámadások videóit, s azok áldozatait. Szintén fellelhetőek voltak az interneten keresztül az azeri katonák által elkövetett háborús bűncselekmények, mint az orosz megszálló csapatokéi.
Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy az oroszok az gáz- és kőolajexportból finanszírozzák az Ukrajna elleni háborút, akkor teljesen érthető az EU szankciós csomagja ezen energiahordozókra. A lelkiismeretnek is el kell tudni számolnia magával, keresni kell más megoldást a szükségletek fedezésére. Európa helyesen teszi, ha megpróbálja az orosz gazdaságot összeroppantani. Még mindig jobb alternatíva, mint egy atomháború.
Magyarországra és más kelet-közép-európai országokra politikai moralizálás össztüze zúdult, mivel nem tudnak egyik napról a másikra átállni az orosz importról, nem tudják teljes mellszélességgel alávetni magukat a szankcióknak. Egyszerű volt a képlet: ezek az országok „az ukránok vérével színezett kőolajat” veszik, nagyban hozzájárulnak az áldozat szenvedéséhez, ők működtetik Putyin háborús gépezetét. Ez azért nem kis vád, lássuk be. Ugyanakkor, ha az állam nem tud télen fűtést biztosítani az állampolgárai számára, akkor meg minden egyes fagyhalál a kormány lelkén szárad. Nem könnyű műfaj a politika, az biztos.
Azonban felmerül a kérdés az uniós politikusok döntésével kapcsolatban, hogy azzal számoltak-e, hogy ezzel a szerződéssel megalapozhatnak egy újabb azeri agressziót? Itt miért nem vetődik fel a moralitás, az elvhűség, amikor (egy kicsit távolabbi) a Nyugat számára rokonlelkű, liberális demokráciát kiépíteni akaró, a békés fejlődés útján elindulni vágyó, szabad nemzetet szolgáltatnak ki egy diktatórikus, agresszív és terjeszkedő rezsimnek pusztán gazdasági realitások és érdekek mentén?
A politika egy sajátos logikával rendelkező cselekvési forma, rengetegszer láttunk már olyat, hogy éles váltást hajtott végre egy politikus az addigi irányvonalhoz képest. Nem véletlen volt meghökkentő és dühítő, amikor mégis lett gázáremelés 2006-ban, amikor az öreg Bush mégis bevezetett új adókat, amikor nem tudja a magyar kormány az eddigi formájában biztosítani a rezsit.
Azonban hol van a nyugati morális fölény, a makacs elvi intranzigencia, hogy nem veszünk egy diktátortól gázt meg kőolajat? Miért kell pénzelni a béke esetleges megbontóját? Ki lesz a felelős, ha az uniós pénzen felhizlalt, a legújabb dróntechnikával bíró, mobilizált, a szárazföldi hadviselés teljes arzenálját felvonultató, iszlamista zsoldosokat alkalmazó azeri hadsereg megindul és bekívánja darálni a maradék Hegyi-Karabahot?
Ha bekövetkezik a baj, akkor az erkölcsi támogatáson túl mi fog járni az örményeknek?
Bármennyire úgy tűnik, hogy a felek a békülés útján vannak, akár békemegállapodás is születhet, végre a fehér galamb is megpihentethetné szárnyait a Kaukázusban. Azonban pont a kiszámíthatatlanság, a harciasság az, ami jellemzője a legtöbb nem demokratikus rendszernek. Ha Ukrajna és Oroszország egyszer majd békét kötnek, -bár még mindig a homályban tapogatódzunk, ha a háború lehetséges kimenetelén lamentálunk- attól még nem teljesen alaptalan a félelem, hogy ez az állapot ideiglenes lenne, hogy Moszkva valamikor a jövőben újra hasonló módszerekkel kívánna élni. Mi a garanciája annak, hogy Baku ezt a többletforrást jó célokra fogja felhasználni? Ne legyen igazam, de lehet, hogy az EU most alapozta meg az azeri-örmény konfliktus újabb felvonását.
Azerbajdzsán Örményországnál gazdaságilag jóval erősebb ország, erősebb az ipara, komoly fosszilis energiaforrásokkal rendelkezik, amit most kamatoztatni is tud. A járvány miatti 2020-as gazdasági visszaesést leszámítva az azeri gazdaság évek óta folyamatosan nő. Ez az alku Bakuval azért lehet veszélyes, mert újra növekedési pályára rakhatja Ilham Aliyev rezsimjét, sőt, ez még meredekebben javuló trenddé is válhat is, mint a ’10-es évek közepétől kezdődő konjunktúra, ami a közel két évvel ezelőtti eseményekben csúcsosodott ki. A kaukázusi népek politikai kultúráját áthatja a militarizmus valamilyen szintje, hiszen időtlen idők óta valakitől meg kellett óvniuk az otthonukat. Aliyev számára az a politikai teljesítmény, ha katonai győzelmet arat, sokak szerint ez a siker húzta őt ki a politikai kátyúból. A harciasság, a revans vágy, a be nem gyógyult sebek meghatározó elemei a legtöbb azeri gondolkozásának. Ha látja a sikerpropagandát, hogy dübörög a gazdaság, akkor értetlenül dühöng, hogy még miért nincs sorozás, hogy végleg orvosolják az „örmény kérdést”.
Nehéz helyzetbe hozta volna Európa az örményeket? Amikor az európai döntéshozók Facebookon meg Twitteren hangzatos kinyilatkoztatások után kirakják majd az #IstandwithArmenia #HandsoffArtsakh meg #MakeLoveNotWar hashtageket, amikor egyöntetűen elutasítják az agressziót és békét követelnek, akkor majd el lehet gondolkodni a morális felelősségen, ami ezzel a megállapodással járt.
Az se lehetetlen, hogy a brüsszeli technokraták így akarják a békésen fejlődő, a háborút, mint a nemzetközi konfliktusok rendezésének lehetséges eszközét megvető országok sorába beletuszkolni Azerbajdzsánt. Még az is lehet, hogy igazuk lesz és így fognak megbékélni a Kaukázus harcos nemzetei. Lehet, hogy a szabad kereskedelem előnyei tényleg akkora húzóerővel fognak bírni, mint amekkorával azokat azonosítják, és végérvényesen belátja Aliyev: a háború rossz, a javak csereberéje jó.
Az észszerűség vezette Európa vezetőit, amikor ilyen jelentős lépést tettek állampolgáraik energiabiztonságáért? Mindenképpen. Egyértelműen bekövetkezik az azeri agresszió a jövőben? Feltehetőleg nem. Van-e bármiféle garancia az örmények elleni hadakozásról való lemondásról a szerződésben? Meglehet.
Ha mégsem, akkor addig kell keresni olajjal bőségesen rendelkező parancsuralmi rendszereket, ameddig azok el nem fogynak. Reméljük, hogy nem így lesz!
