Reaktor

Földes László ’Hobo’ Kossuth-díjas magyar bluesénekes, dalszerző, előadóművész, a Hobo Blues Band alapítója és énekese. Mindemellett pedig színműveket, könyveket is ír. Legutóbb megjelent könyve egy önéletrajzi könyv: Térdig a szarban, fülig a szeretetben. A könyv mélyebb betekintést nyújt életébe, művészetébe, jobban megismerhetjük belőle az embert, aki a dalok, fordítások, könyvek, színművek, filmek mögött van.

A könyv nem mondható egy szokásos önéletrajzi könyvnek – saját bevallása szerint sem követett az írásnál határozott kronológiát. Habár ez az első részben (Térdig a szarban) mégiscsak kissé megjelenik. Azonban sokkal inkább történetek sokasága tárul a szemünk elé, életének fontos mozzanatai.

Mindemellett helyet kapnak az általa tisztelt személyek is, akiktől rengeteget tanult, sokat köszönhet nekik: Allen Ginsberg, Baksa-Soós János, Bob Dylan, Cseh Tamás, Faludy György, Jim Morrison, József Attila, Muddy Waters, Pilinszky János, Rolling Stones, Vlagyimir Viszockij…

Jelen interjúval a könyvet – és természetesen annak szerzőjét – szeretném közelebb hozni az olvasókhoz.

A gyerekkorával kapcsolatosan az első kérdésem a megbocsátásra vonatkozik. A könyv végén így fogalmazott: „Nem tudok zenélni, verset mondani és mint látják, írni se nagyon. Egyetlen dolgot tanultam meg csupán (hát, mit mondjak, nem ment könnyen): megbocsájtani.”. Amikor az apjáról és a kettejük viszonyáról olvastam, akkor ez a megbocsátás rögtön feltűnt ebben az esetben is. (Hobo apja, id. Földes László politikus. Nem igazán mutatott szeretetet fia iránt, többször verte, 1992-ben ki is átkozta.) Ön mégis kihangsúlyozta apja pozitív tetteit, nem haraggal a szívében írt róla. Említette is, hogy sikerült megbocsájtania apja sírja felett („Így került bennem helyére a dolog”). Ennek kellett megtörténnie, hogy megbocsásson? Vagy ez inkább egy folyamat volt, aminek ez volt a vége, ebben csúcsosodott ki?

Mint megírtam a könyvben, elég nehéz dolog, ha az ember egyrészt fél az apjától, másrészt nem szereti, és az apja sem szereti őt. 11 évesen fél évre Németországba kellett mennem egy táborba, mert attól tartott, hogy disszidálni fogok, a középiskolában pedig két évig Veszprémben éltem egy kollégiumban, ahol hétvégén mindenki hazament, csak én nem.

Megköszöntem neki azt, hogy fizette a tanulmányaimat, amivel az égvilágon semmire nem mentem, hanem négy évig egy szellemi rabságban voltam a káliumpermanganát egyenértéksúlyával való küzdelemben. Ezután hihetetlen szabadságérzés jött rám, hogy megszabadultam tőle. Nem sokkal a távozásom után a szüleim elváltak, de a ’80-as években egy időre kibékültek, így akkor egy pár évig kapcsolatom volt vele, mert Édesanyámmal mindig is jóban voltam.

És akkor sem javult a helyzet az apjával?

Csak a felszínen. Közben megváltozott az életem, csavargó lettem, elkezdtem zenélni. A Hobo Blues Band első éveiben néha, egy-egy családi ebéden találkoztam vele. Ekkor már újra komoly rendőrségi botrányaim voltak. Az alaphelyzet az volt, hogy ő eleve nem akart engem, nem akarta, hogy megszülessek. Gúzsba kötötte, hogy meg kellett házasodnia, mert mint az egyik pártfunkcionárius elvtársnő kijelentette: „Földes elvtársnak nem lehet zabigyereke”. A 80-as évek elején több interjúban azt mondtam, hogy az apám rendőrsége vert meg. Ezután átkozott ki. Írt egy levelet, amiben közölte, hogy még a temetésére sem mehetek el. Ennek ellenére nem haragudtam rá, csupán örültem, hogy megszabadultam tőle. Nekem ugyanolyan kínos volt, hogy vele vagyok, mint neki az, hogy velem van. Az utolsó két két évtizedben már nem találkoztunk. De úgy alakult, hogy én voltam mellette, mikor meghalt. Nem a sírja fölött elmondott József Attila-vers előadása tette helyre a dolgot. Rég nem volt bennem semmiféle harag.

A következő kérdésem is az apjával kapcsolatos. Nagyon sokáig az ő árnyékában kellett élnie, csak Földes László fia volt. Ennek meghatározó élménye, amikor „A hőst pofon vágja az élet a fiúvécében”. Ez egy kihallgatott beszélgetés volt, egy osztálytársa a következőt mondta: „Jó fej ez a Föci (Hobo akkori beceneve), mindig kiáll mellettünk, elviszi a balhét, de ha nem lenne nagykutya az apja, ő is kussolna, mint mi”. Rengetegszer próbált kilépni az árnyékából, ahogy a könyvből is olvashatjuk, de ez nem volt egy könnyű folyamat. Mikor érezte először igazán úgy, hogy nem csak egy belügyminiszter-helyettes fia?

Ez először 15 évesen, a kosárlabdapályán volt. Ifjúsági játékosként olyan felnőttek között is játszhattam, akik a magyar kosárlabda élvonalába tartoztak, mint Keszey Ervin vagy Szikszay András. Az ő elismerésük sokat jelentett. Aztán ugyanez történt egy kicsit később a katonaságnál. Hiába volt akárki az apám, mikor latrinát kellett takarítani, legtöbbször engem találtak meg, nem kivételeztek velem. Sokat voltam fogdában, hadbíróság elé is állítottak fegyelmezetlenség miatt. Az egyetem után gimnáziumban tanítottam. Ez volt az első „munka”, amit szerettem, itt sem számított, hogy ki az apám.

Mikor megjelentek az első novelláim, nevet akartam változtatni, de végül lemondtam erről, mert a közvélemény előtt nem akartam megalázni azzal, hogy eldobom a nevét, tekintettel voltam rá. Ez hiba volt, mert a Földes László az ő neve, nem az enyém. De így maradt.

Ez az akkoriban szerveződő lázadó fiatalok csoportjában befogadást és elismerést jelentett.

A tanítás jól ment, de egybeesett azzal, hogy ’76-ban kétszer is láttam a Rolling Stonest Zágrábban. Ezután határoztam el, hogy hobbiból, a tanítás mellett összehozok egy amatőr zenekart. Ez megváltoztatott mindent, a siker miatt el kellett döntenem, hogy zenélek vagy tanítok, mert mind a kettő teljes embert kívánt.

Ugorjunk egy kicsit az időben! Élete egyik meghatározó pillanata a Rolling Stones-szal való találkozás, pontosabban a Kis vörös kakassal (Little red rooster) a mezőtúri őrtoronyban 1964 novemberében. Ezután pedig elkezdődött egy olyan rajongás a Rolling Stones, leginkább Mick Jagger irányába, hogy - saját szavaival élve – „Ilyet még Hitlernek vagy Sztálinnak sem írtak”. Többen is utaltak Jaggerre való hasonlóságára, esetleg utánzására. Ha kicsit belevisszük a pszichológia tudományát – Szondi Lipót szerint génjeink azt is meghatározzák, hogy milyen ideálokat választunk magunknak. Vagyis nagy szerepet játszik a hasonlóság ebben. Mit gondol, Ön miben hasonlít Mick Jaggerre a fiatalkori külső megjelenést kivéve?

Szerintem nem hasonlítok rá. Csak én képzeltem úgy. Mivel nem láttam őket, nem tudtam, hogy Mick Jagger milyen magas. Körülbelül a vállamig ér. A zenéjüktől őrültem meg. Elképesztő erő sugárzott azokból a dalokból, amik az első 4-5 lemezeiken voltak. Legnagyobb részük néger blues, rock and roll vagy soul zene volt, de a Rolling Stones előadásában olyan energiával töltődtek fel, ami számomra elsöprő erejű volt. De 14 év múlva még ugyanakkora Rolling Stones-őrült voltam, ha nem nagyobb. És ez a Hobo Blues Band első két műsorából is látszik. Igyekeztem úgy mozogni, ahogy Zágrábban Mick Jagger rázta magát, a többi ösztönösen jött. Majd, amikor elkezdtük csinálni az első dalainkat - Gazember, Othello blues - ez már nem működött. A saját dalainkhoz ezek a dolgok már nem illettek.

                                                                                 Mick Jagger

Szóval akkor kezdett elválni a stílusa a Rolling Stonestól, amikor elkezdett saját dalokat írni?

Igen. Mivel érdekelt a hazám, a világ, és a szövegekbe belevittem, amit gondoltam, amit éreztem, amit tanultam és amit tudtam. A Középeurópai hobo blues, a Rózsadomb blues, a Mindenki sztár, vagy a Ki vagyok én? voltak az első ilyenek. De a Rolling Stones Bluesban is elhangzik: „A rádiót hallgatva az őrtoronyban ültem, / Beköpött valaki, a fogdába kerültem”. Mert így is volt.

Ennek megértését pedig nagyban segíti a könyv is: átlátni azt, hogy mit milyen kontextusban írt meg.

Szerintem a könyv slampos dolog, rengeteg mindent kifelejtettem. Esterházytól vettem ezt a technikát, az Esti című novelláskötetben ő használja ezeket a rövid sztorikat. A könyvet mozaikszerűen építettem fel, nem kronológiailag haladtam. Sok dolgot kihagytam, mert ezek nem tartoznak a közönségre. Többször csak egy-egy jelenségre akartam rámutatni, nem a személyre.  A történeteket a végén raktam valamilyen laza sorrendbe, így sok minden nem teljesen pontos. Nem vagyok történész, vagy dokumentarista.

                                                       Térdig a szarban, fülig a szeretetben című könyv

Mennyire kötnek bele, ha valami nem pontos?

Volt olyan bunkó, aki a könyvre reagálva azt írta, hogy milyen jó zenészekkel játszottam, de nem tanultam meg énekelni. A Hashajtó sajtó című új szám azért fontos, mert a világ és annak az a része, amit én ismerek – Magyarország – hihetetlen rohadás útján van és ezért főleg a média a felelős. Orbán Viktor mondja, hogy a magyarok összetartanak, de ez nem igaz.

Már az is hírnek számít, ha valaki kommentet ír, a sunyi férgek ott élik ki magukat.

Viszont ezzel szemben, a másik oldalról rengeteg szeretetet kaptam, mikor beteg voltam. 

Visszatérve fiatalkorára: énekesi pályafutását a Kexszel kezdte (már ide is írt dalszöveget: Csillagok, ne ragyogjatok), majd első saját zenekarában, a Lepkék-Virágokban Rolling Stones-számokat adtak elő négy koncertjükön (egy saját szerzeménye volt az utóbbi együttesben: Petőfi oratórium, de ez egyszer sem hangzott el az együttes életében). A könyvben ezt írta: „Utána ezt a rövid, de csodálatos álmot, amit a Kexszel és a Lepkék-Virágokkal megéltem, hosszú időre eltemettem magamban. (Legalábbis azt hittem.)”. Miért temette el magában? Nem gondolta, hogy tetszeni fog az embereknek?

Egyáltalán nem. Tudtam magamról, hogy nem vagyok képzett, de az életem úgy alakult, hogy más dolgok lettek fontosabbak, hát eltemettem magamban ezt a dolgot. Aztán a ’76-os Rolling Stones koncert után hobbiból csináltam meg a zenekart. Közrejátszott az is, hogy meghalt a kisfiam, és ezért is vetettem bele magam a zenébe. Az a vad zene, amit játszottunk, a szabadságot jelentette. Megdöbbentő volt a siker, nem értettem. Először Rolling Stones-, Doors-dalokat meg néger bluesokat játszottunk magyarul. Ráadásul ’78-ban lett sikerünk ezekkel úgy, hogy eredetileg a ’60-as évek számai voltak. Nem gondoltam, hogy ez bejöhet, magamnak csináltam. Nyilván ez az előadásból, a zene erejéből meg a lefordított szövegek tartalmából adódott össze.

Baksa-Soós Jánosról (a Kex frontembere) is szó esik egy-két történetben. Tény, hogy az ő művei is meghatározóak. Néhányat megemlítve: Zöld sárga, Elszállt egy hajó a szélben. A rendszer azonban elüldözte őt Magyarországról, disszidált. A hazalátogatásainak leírásai nagyon megleptek. Mikor meghívta őt az Egyetemi Színpadon tartott koncertjére, Baksa-Soós indiánnak nevezte. Neki nem volt nagy sikere itt, meg sem várta a végét, kiviharzott, ekkor hangzott el az, hogy „Hobo egy Mick Jagger epigon”. Majd közös ismerőseik előtt szidta Önt, széttépte a Hobo Sapienst, amiben írt egy novellát Baksa-Soósról. Egy későbbi levélben ki is oktatta Önt. Mit gondol, ezeknek a történéseknek mi lehetett az oka? Mi az, ami elindította a volt Kex frontemberében ezeket a heves reakciókat? Féltékenység a sikerre? Úgy érzékelte, hogy ellopta dalait azzal, hogy Ön tette híressé azokat?

Úgy gondolom, hogy a magyar zenei világban a legtehetségesebb ember volt, akivel valaha találkoztam. Sokszor elmondtam, hogy egyedül tudta azt, amit Jim Morrison és Jagger tudott. Az, hogy ő így viselkedett velem hazatérései alkalmával, csak egy kis részlet. Elüldözték, és az, hogy itthon nem teljesedhetett ki, szerintem sokkolta. Ez az óriási csapás pedig emberileg teljesen megváltoztatta. Sokat bántott engem, de én sosem bántottam őt. Ez nem egyenlet, aminek mindkét oldalnak egyformának kell lennie. Sokat köszönhetek neki. Nem tudom pontosan, mi történt, mert nem volt itthon. Lecsapott rá az élet, és olyan árat kellett fizetnie, amit nem érdemelt meg – súlyosan megbetegedett. Az a szomorú dicsőség jutott nekem, hogy több embernek játszottam a Kex-dalokat, mint ő. Büszke lehetett volna rá, hogy egy ember, akit ő indított el, az ő hagyományát ápolja.  

                                                                          Baksa-Soós János

Cseh Tamásról is írt egy pár szót a könyvében. Így fogalmazott az egyik oldalon: „Minden koncert előtt, az utolsó pillanatig gyakorolt az öltözőben. Nagyon félt. De mindenki fél, „még én is” félek.”. Mitől félnek? A mai napig is él ez az érzés, ennyi előadóest és koncert után?

A Tudod, hogy nincs bocsánat esten már 523-szor mondtam el a Kései siratót. Ez a világ legnehezebb verse. Nem tanultam színészetet, nem szavalok, nem énekelek úgy, ahogy kéne meg ahogy mások tudnak. Semmilyen verset nem tudok rutinból elmondani. Nem is próbálom, inkább kitépem őket magamból. Hogy rosszul sikerül vagy jól, ezt nem lehet tudni. Egyetlen mérce van, az őszinteség. Ehhez József Attila verseinek ereje nagy segítséget ad. Ma is, minden előadás előtt, az utolsó pillanatig ülök az öltözőben és a szöveget mondom. Aztán felmegyek a színpadra, és folytatom. Ugyanez kell a zenében is. Összeállítom a műsort, de az esetek felében a színpadon megváltoztatom a sorrendet. Ettől egyrészt izgalmas lesz a buli, másrészt ez nagyon veszélyes is. De közben az emberben él a félelem, hogy mi jön vissza a közönségből? Át tudom-e vinni, amit szeretnék? És van olyan, hogy a közönség nem azt akarja, amit én akarok. Akkor változtatni kellene, de nem akarok. Ilyen félelmek mindig vannak. Ám nagy részük az első dalnál megszűnik.

                                                                 Hobo egy József Attila-esten

Az előbb említette a megfelelést, de a könyvben több helyen is szerepelt, hogy mindig úgy gondolta, hogy Öntől mást várnak el, mint a többiektől. Talán ez is okozta azt, hogy többször egyedül érezte magát abban, amit csinált. Ezt az elvárást egyébként már bele is írta a Középeurópai Hobo Blues 2000 dalszövegébe: „Nem könnyű bármit is elmondani, / Ha az ember énekel, / Néha jobb lenne hallgatni, / De tőlem mást várnak el”. Mi ez az elvárás, és miért alakult ki Önben?

Mivel gondolkodó ember vagyok, mindig érdekelt, hogy mi történik a világban, különösen a hazámban. Nem vagyok rocksztár vagy celeb, aki csak olyan dolgokat csinál, amivel a karrierjét meghosszabbítja. Azt csinálom, ami jön. Ez az elvárás ebből a hozzáállásból ered.  De annak idején eszünkbe sem jutott, hogy valaha is lehet lemezünk. Csak játszani akartunk, az meg anélkül is ment. A dalokba az került bele, amit megéltem.

A teljesen ártatlan Mindenki sztárban az első versszakban szerepel a gyerekkorból Robin Hood, aztán a Rákosi-korszakból Csapajev, majd Puskás Öcsi, és a végén Mick Jagger. Ezek maguktól jöttek. Nem akartam megfelelni, hanem ilyen voltam.

Az első dalszövegem a Csillagok, ne ragyogjatok volt. „Karomra szállt egy apró ember, / Kérdezte, mit keresek itt. / Nem tudtam megmondani neki, / Gondoltam pedig valamit…” Ebben benne van a ’60-as évek végének stílusa.

Jézus Krisztus, Shakespeare vagy József Attila a büdös életben nem tanultak semmit. Mégis mindent tudtak. Azt nem tudom megmagyarázni, hogy honnan tudták és azt sem, hogy miért írtam ennyiféle szöveget. Fájdalmast, szomorút, trágárt, pimaszt, vagy szerelmeset. Vannak dolgok, amik az emberben benne vannak, és ezek jönnek ki. 

Szánt egy fejezetet egy meg nem írt könyvnek, ami a magyar popzene történetét mutatta volna be az Ön szemüvegén keresztül. „Elsősorban azért, hogy majd az utókor ne kizárólag az újseggírók (új magyar szó, copy right Hobo, 2021) és a kaméleon műtörténészek által kiherélt és átírt képet olvassa, hanem a mi, vagy legalábbis az én igazságomhoz is hozzá lehessen jutni.” Ez az ötlet ebbe lett átültetve?

Nem. Nekiláttam, hogy megírjam, de öt oldal után abbahagytam, mert csak a mocsok és a szenny jutott eszembe, ahogy a politikusok, sztárok, hivatalok, kiadók, rádiók, a média manipulálták a kultúrát, a zenével egyetemben.

Mulatságos, mikor sokan arról nyilatkoznak, hogy mennyire üldözték őket, miközben butaságokat adtak elő.

Talán mondhatom azt, hogy azért is volt sokszor egyedül, mert arra a feladatra nem sokan mertek vállalkozni, amihez Önnek volt bátorsága: a szavaival élve „nem kussolt”. Feltette a költői kérdést, hogy jobb lett volna-e, ha csendben marad. Mit gondol, minden megérte?

Igen. Egyrészt, mert nagyon sok mindent elmondhattam, amit átéltem, vagy gondoltam. Másrészt, azt hittem, csak 60 éves koromig fogok élni. Ehhez képest 77 éves vagyok, most játszottam nemrég az 1000. József Attila-estet. (Ez az egyetlen eredmény, amire büszke vagyok.)

Az megint egy nehezen értelmezhető valami, hogy a közönség nem hagyott el. Pedig én nem azt játszom, amit ők szeretnének hallani, hanem azt, amit én akarok. Hihetetlen, hogy ezt elfogadják. Soha nem gondoltam, hogy az értelmiségieknek, a csöveseknek, vagy a 16 éves lányok libidójának mit kéne írni. Volt, ami sikerült, volt, ami nem.  Ha az ember ennyi mindent csinál, néha bukások is jöhetnek.

                                                               A Vadászat című lemez borítója

Nem szoktam rangsorolni, de nekem a Circus Hungaricus, a Tábortűz mellett vagy a Hey, magyar Joe! lemezek is fontosak a Csavargók Tízparancsolata kötettel együtt. Bár az utóbbiak nem olyan széles körben ismertek, mivel nem vagyok jelen a médiában. De, amit akartam, elhangzik bennük és ez a legfontosabb.

Minden reggel átnézem az Indexet, az Origót, a Nemzeti Sportot. Ilyenkor látom, sokan szinte naponta szerepelnek ott. Például Majka. Nem tudom őt szidni, mert egyetlen számát sem ismerem. Ha ezrek járnak a koncertjeire, mitől lenne a zenéje szar? Szidják őt, de engem is szidnak.  

Az, hogy a kommentelők nem ismerik József Attilát vagy Shakespeare-t, engem nem irritál. Akkor őket miért irritálja az, amit én csinálok?

Idézek. „Néhány év alatt, mondjuk 1962 és 1967 között a néger blues másolásából kialakult a fehér blues, amely kilépve a tradicionális formából mindmáig hódít és gyökeret vert – Magyarországot kivéve – az egész világon. Japán és orosz blueszenekarok is vannak.” Mit gondol, Magyarországon ez miért nem történt meg? Miben voltunk mások?

A bluesban egyetlen alapvető kategória van: az, hogy valaki hiteles-e, vagy sem. Vannak olyan emberek, akik elsősorban a sikerre törnek, kiszolgálják a közönség igényeit, nem a lelkükből játszanak. Ami szintén nem baj. Ha valaki feltette az életét a zenére, akkor ebből akar megélni. Ez is egy emberi dolog, még akkor is, ha nem mindig sikeres, amit csinál.

Nem mindenki olyan, mint a Rolling Stones, akik néger bluesokat kezdtek játszani, amiből egy fillért nem kerestek, csak az előadói jogdíjat. Az első lemezükön van 15 szám, amiből 14-et nem ők írtak.

Olyan, aki ír, verset mond és énekel, meg mindenfélét csinál, nem nagyon van. De ezt nem is szabad elvárni. A popzene nem ilyen bonyolult.

Sebők János újságíró állandóan mérgelődött, hogy milyen szar szövegeket írnak a zenekarok. Rúzsa Magdi vagy Kovács Ákos nem azért megy a színpadra, hogy a világra reagáljon, hanem, mert szereti a zenét. Az emberek 99%-a azért vesz hangszert a kezébe, hogy ezt csinálja. Ezért nem kell dühöngeni.

Nem kell elvárni Deák ’Bill’ Gyulától, Nagy Ferótól, Majkától, hogy ezt az utat kövesse. Nem ezért csinálják.

A legelején egyáltalán nem volt más célom, csak a zenélés öröme. Nem gondoltam, hogy ide jutok, de így alakult, mert ilyen vagyok. Egyáltalán nem ez a követendő példa, mindenki csak csinálja azt, amit szeretne.

Ejtett egy pár szót azokról is, akikkel most dolgozik. A könyvhöz tartozó lemezeken     Gál István (dobok), György Attila (basszusgitár, nagybőgő), Igali Csanád (orgona, zongora), és Kiss Zoltán (gitárok) játszottak. Elmondta, hogy ma már a zenészek inkább dolgoznak, mint játszanak, az Önhöz való viszonyukat is ez uralja. A HBB ehhez képest egy stabilabb formációnak tűnt, például Deák ’Bill’ Gyulával a mai napig tartják a kapcsolatot. Nem hiányzik az a szorosabb kapcsolat a tagok között, ahol még többen játszottak, és nem dolgoztak? Nem volt könnyebb játszani, amikor a többiek is játszottak (és nem elsősorban a munkájuk volt ez)?

Volt olyan időszak, amikor még „csak” játszottunk. Ez a ’70-es és ’80-as években volt. Akkor még meg lehetett élni abból, ha az ember csak egyetlen zenekarban játszott. Ez már régen nincs így, én sem tudnék csupán a zenei pályafutásomból megélni. A Nemzeti Színház tagja vagyok, előadóestjeim vannak, írok, ezek a jövedelmeim adódnak össze. Az emberek, akik most velem vannak, zenélni tudnak, mást nem nagyon. Több zenekarban játszanak, hogy családjukat el tudják tartani.

Már a Hobo Blues Band Pókával együtt töltött másfél évtizede alatt, ’78 és ’93 között nagyon sok zenész megfordult, Fuchs Lacitól Szénichen át Döme Dezsőig.

Említette, hogy Póka Egonnak (basszusgitáros, zeneszerző, a HBB egykori tagja) egy ponton túl már nem voltak olyan jók a dalszerzői képességei, mint kezdetben (A Hobo Blues Band zenéinek nagy részét ő írta). Mit gondol, így visszatekintve, Önnél volt ilyen „alkotói válság”?

Mindig meghatározó témák körül csoportosultak a szövegeim. A 2000-ben megjelent Gyöngy a sárban nem sikerült zeneileg, ezért 7 évig nem írtam a zenekarnak szövegeket. Aztán 2007-ben megszültem a Senkifalvát, bár nekem nagyon fontos szöveganyag volt, ez sem sikerült.

Könyveket, előadóesteket, színházi műveket csináltam, nem volt egy szabad percem sem. Ekkor jött ki a Viszockij, a Tudod, hogy nincs bocsánat, a Blues Jim Morrisonnak lemez.

Póka Egon ’93-ban kikerült a Hobo Blues Bandből. Pár év múlva elment a P. Mobil együttesbe, ahol 12 év alatt egyetlen számot sem írt. Azt mondta, hogy nem volt partnere. Másrészt meg, az a zenekar akkorra már nagyon lecsúszott. Azért ment oda, mert máshova nem hívták.  De ott is ő volt a legjobb.

Bár halála előtt éveken át újra együtt játszottunk, akkorra a korábbi alkotói tehetsége elveszett.

                                                                             Póka Egon

Pár szót a jövőről: „Most, mikor ezeket a sorokat írom, tele vagyok – idő híján – meg nem valósított ötletekkel. Lemezek, könyv, két színdarab, turnék, előadóestek.” Mesélne ezekről?

Vannak tervek, amik még csak most alakulnak.

Vannak más ötleteim is. Könyv, dokumentumfilm és egy lemez. Ezek arról szólnának, hogy miért maradtam itt. Kiket, miket, milyen helyeket szerettem és szeretek is. Nagyon erős ötletek, de a megvalósításuk sorrendje nem tőlem függ. Most az Utcazenészen agyalok, azon, milyen legyen az utcai változata. A 2022-es évet lefedi egyrészt a könyv a két lemezzel, ősszel pedig jön a Vadászat turné. Sok ötlet van, de a sorrendet az élet adja meg, nem én.

A korábbi gondolatot így folytatta: „Ez még legalább két év. Aztán majd még meglátjuk.”. Mi lesz két év múlva? Van valami elképzelés, hogy meddig folytatja?

Nem foglalkozom ezzel. Szét vannak menve a térdeim, amit már nem lehet helyrehozni. Nem akarom megműttetni őket, mert utána egy évig pihennem kellene. Egyelőre együtt tudok ezzel élni. Nem tudom, meddig hagyja az élet, hogy a lábaim működjenek. Nem akarok rászokni a fájdalomcsillapítóra, de néha szükségem van rá. Ha csak állok a színpadon, nem fáj, de ha lépcsőzni kell, az már kellemetlenebb. Minden nap 40 percet szobabiciklizem és fél órát súlyzózom. Az, hogy meddig tudok játszani, elsősorban attól függ, hogy a lábaim meddig bírják.

Reméljük, még nagyon sokáig! Köszönöm szépen az interjút!