Orbán Viktor ismét beszédet mondott, ezúttal a CPAC (Consevative Political Action Conference) dallasi állomásán. A miniszterelnök amerikai kiruccanásán találkozott Donald Trump-pal, aki már tervezi, hogy újfent ringbe szálljon az elnöki székért 2024-ben. De miért fontos ez a beszéd? Mit akarhat Orbán Viktor az amerikai Republikánusoktól? Milyen reményei vannak Donald Trump kapcsán?
Fontos az elején leszögezni, hogy a CPAC egy igen fontos konzervatív találkozó, komoly presztízsértékkel bír, ha valaki ott előadhat. A világ vezető hatalma az Egyesült Államok, így talán nem túl merész azt állítani, hogy a Republikánusok a glóbusz legbefolyásosabb jobboldali, konzervatív pártja. De ez korántsem tud úgy és annyira érvényesülni, ha nem ők alakítják az amerikai politika menetét. Jelenleg Joe Biden személyében a Demokraták kezében van az elnöki hatalom, ezt kiegészíti a Képviselőházban meglévő többség, miközben a Szenátusban 50-50 az arány. Azonban az USA Szenátusának van egy igen érdekes mechanizmusa a patthelyzetek eldöntésére. Ha egy szavazás döntetlenre áll, akkor az alelnök (jelenleg Kamala Harris) bármikor beszállhat és szavazhat, ezzel eldöntheti a Demokrata és Republikánus szenátorok meccsét.
A Kongresszus az elnöki hatalom motorja, feltéve, ha az a végrehajtó hatalom mögött áll. Amennyiben porszem kerül a gépezetbe, tehát elveszti a regnáló elnök a Kongresszus támogatását, akkor nehéz időszak elé néz. Sokkal nehezebben, több kompromisszum megkötésével lehet bármit is átverni egy „ellenséges” légkörű törvényhozáson. Természetesen átszavazhatnak és támogathatják a Republikánusok a Demokraták javaslatait és vica versa, de ez már egyre kevésbé jellemző, megjelent (vagy legalábbis megerősödött) az európai politikai kultúrára jellemző pártfegyelem.
Orbán Viktornak az áll az érdekében, hogy a Republikánusok győzzenek majd novemberben, hogy Joe Biden elnökségének a második fele földi pokollal érjen fel a Demokraták számára. Ezzel együtt az is az érdeke, hogy Donald J. Trumpnak hívják újfent az Egyesült Államok elnökét, hiszen elnöki ciklusa alatt fontos szövetségese volt Orbánnak. De mégis, mit tud ezen Magyarország miniszterelnöke bármit is befolyásolni, segíteni?
(kép forrása: infostart.hu)
Orbán Viktor arra használta fel a meghívást a CPAC-re, hogy felajánlja tudását az amerikai Republikánusok számára. Úgy gondolja, hogy neki, „Európa magányos csillagának” kormányfőjeként sok mondanivalója van az amerikai jobboldal számára. A beszédében a miniszterelnök a szerepét beleillesztette a magyarság félévezredes történelmi küzdelmébe, mely során a szuverenitás visszaszerzése/visszaállítása volt az áhított cél. Ő követi a kereszténység védőbástyájaként aposztrofált végvári vitézek hagyományát, amikor a migrációs politikáról és a határvédelemről beszél. Vállalja az eszmei kontinuitást ’56 forradalmáraival, akik leadták az „első lövést”, illetve kijelenti, hogy az ő generációja volt az, amelyik megnyerte a háborút. Itt hat az amerikai jobboldal antikommunista érzületére, mivel kiemelte Ronald Reagan volt amerikai elnök szerepét a Szovjetunió megroppantásában.
A rendszerváltás utáni politikai szerepvállalását beleilleszti ebbe a szuverenista hagyományrétegbe: ő folytatta a harcot a posztkommunista baloldallal, amely szövetséget kötött a (progresszív)liberálisokkal. Ugyanazt a szabadságharcot vívja Brüsszellel szemben, mint a magyarság történelme során Béccsel és Moszkvával szemben. A magyarországi ellenzék a kormányzati kommunikációban jellemzően ennek a progresszív, liberális globalista elitnek a kiszolgálója szokott lenni. Orbán Viktor önképének a szerves részét képezi az állandó küzdelem: Nagy Imre újratemetésén beszédében követelte a szovjet csapatok kivonását, ellenzékiként részt vett a kerekasztal tárgyalásokon, harcolt a posztkommunista baloldallal, a bankokkal, Brüsszellel, Soros Györggyel.
(kép forrása: magyarhirlap.hu)
Orbán azzal legitimálja a tanácsadói mibenlétét, hogy ő sikerrel vette fel a harcot azokkal az erőkkel, amelyekkel a Republikánusok is küzdenek. Az amerikai jobboldal évek óta előszeretettel deklarálja, hogy a másik oldalnak szocialisztikus, kommunizmusra emlékeztető törekvései vannak. Orbán beszédében a baloldaliságot azonosítja a magas adókkal, ez a Republikánusok számára az egyik legnagyobb bűn, amit a Demokraták általában képviselnek. A magas állami szerepvállalásban az amerikai szabadság eltiprását azonosítják, szerintük a progresszív adózás bünteti és akadályozza a sikeres és merész amerikaiakat álmaik megvalósításában. A miniszterelnök egyébként „jól beszéli” a trumpista jobboldal nyelvét: az illegális migráció, a családpolitika, a kisközösségek fontossága, a rendőrség finanszírozása, az alacsony adók, a genderizmus elleni harc fontos eleme az amerikai jobboldal identitáspolitikájának, a harciasságról nem is beszélve.
Azonban érdemes kiemelni, hogy nem egy homogén társulat a Republikánus párt. Ahogy a Demokraták, úgy Reagan pártja is több irányzatot foglal magában. Ez az amerikai pártrendszer sajátossága: a különböző irányzatokból nem hagyják, hogy többpártrendszer alakuljon, inkább beépítik, domesztikálják azokat. Ezért lehet mérsékelt és trumpista Republikánusokról beszélni. Valamennyire elvannak egymással, de olykor igen feszült az ellentét az irányzatok közt. Mind két párt esetében a mérsékelt képviselők, szenátorok kompromisszumra hajlamosabbak, de ezzel egy füst alatt saját pártjuk árulóivá is válnak. A jobbközép Republikánusok korántsem olyan harcosak, mint a Trump által támogatottak, ez a konfliktus forrása a párton belül.
Az utóbbiak az előbbiek rovására akarnak bejutni a törvényhozásba, hiszen ők nem a „washingtoni mocsár” érdekeit nézik, hanem az amerikai népét. Orbán Viktor populizmusa nagyban hasonlít Donald Trumpéra, azonban a miniszterelnök régebben kezdte. Ő 16 évnyi ellenzékiség és ugyanannyi kormányzati tapasztalattal a háta mögött képesnek gondolja magát arra, hogy érdemi segítséget nyújtson a trumpistáknak.
(kép forrása: thenation.com)
Azonosítja a jobboldal számára a közösen megvédendő értékeket, illetve a közös ellenfeleket is: meg kell védeni a család intézményét, a keresztény-zsidó gyökerű kultúrát, a határokat, a nyugati civilizációt a progresszív liberálisokkal, az NGO-kal és Soros Györggyel szemben, akik migrációt és poszt-nyugati világot akarnak. Ahhoz, hogy ezeket az ellenfeleket le tudhassák győzni, ahhoz össze kell fogniuk, segíteniük kell egymásnak. Orbán azt sugallja, hogy az amerikai Republikánusoknak kicsit olyannak kell lenniük, mint neki: ugyanúgy a saját játékszabályaik szerint kell, hogy politizáljanak. De ehhez a kultúrháborúhoz a „Dávid” nagyságú Magyarországnak szüksége van egy baráti amerikai kormányzatra, különben nem tud megbirkózni a „Góliát” nagyságú kihívással, amelyet Brüsszellel, Soros Györggyel és az NGO-k seregeivel azonosít.
Orbán Viktornak megfogyatkoztak a szövetségesei, erősen beszűkült a mozgástere. Ebből a helyzetből pedig úgy gondolja, hogy a Republikánus párt trumpista szárnya tudja leginkább kisegíteni. Nem véletlenül adott elő az amerikai jobboldalt érintő identitáspolitikai témákról, és korántsem motivációmentesen ábrázolta magát olyan ideologista-tanácsadói szerepkörben, mint ahogyan azt tette. Bemutatta az általa fémjelzett „magyar modellt”, ami alapján felvehetik a küzdelmet a Demokrata párttal a félidei választásokon, ami megalapozhat Donald Trump visszatérésének. Abban bízik, hogy a tanácsait megfogadó győztes Republikánusok nem felejtik hathatós segítségét és rákényszerítik az akaratukat az Európai konzervatívokra, hogy fogadják vissza köreikbe a Fideszt és Orbán Viktort. Továbbá azt várja a kormányfő, -amit Tusnádfürdőn is pedzegetett- hogy azt a bonyolult nemzetközi politikai helyzetet, amit az orosz-ukrán háború hozott el, azt csak egy orosz-amerikai béketárgyalás tudja feloldani. Ehhez viszont nincs meg az akarat Orbán szerint a Biden-adminisztrációban, így egy második Trump kormányzat lenne az ideális a béke szempontjából.
A miniszterelnök 2024-et kulcsfontosságú évnek tartja, hiszen akkor lesz EP választás itt, elnöki és kongresszusi választás ott. Mind a két választás ezáltal nagy jelentőséget kapott, gyakorlatilag a globális jobboldal és baloldal újabb sorsdöntő összecsapásává váltak Orbán interpretációja által, a tét a poszt-nyugati világ megvalósulása vagy a nyugati civilizáció megmentése. Eddig a Fideszen segítettek a Republikánusok, például Finkelsteint is Orbán Viktor szolgálatába állították, azonban mostanra „a tanítványból lett a mester és mesterből a tanítvány”: Magyarország miniszterelnöke akarja csatába vezetni és ezáltal újra elismertetni magát a jobboldallal.
