Reaktor

Az európai embereket valószínűleg nem hozza azonnal lázba a “Tajvan” szó. Messze fekszik tőlünk és sokan nem tekintik jelentős államnak a kis szigetet. Előfordulhat azonban, hogy az orosz-ukrán háború árnyékából, 2022 másik nagy kérdése éppen Tajvan függetlensége lesz. Mindenképpen érdemes figyelni és jobban megvizsgálni az ezekben a pillanatokban játszódó hatalmi harcokat Tajvan térségében.

Elsőre nem is gondolnánk, de Tajvan őslakosai nem kínai törzsek. Tulajdonképpen a malájokkal rokon nép a honos e gyönyörű szigeten, ők az ausztronézek. Valójában a jelenlegi, kiélezett hangulat nem mindig volt jellemző a térségre, ugyanis a feltehetőleg több-tízezer éve Tajvanon megjelent civilizáció sokáig zavartalanul végezte hétköznapi teendőit. Jóllehet először éppen a kínaiakkal került komolyabb érintkezésbe az 1400-as években, ez azonban nem jelentette azt, hogy a Ming-dinasztia beolvasztotta volna a szigetet: Az első alkalommal érkező kínaiak csak apróbb gazdasági, kereskedelmi ügyekkel látogattak a kikötőkbe, tartósabb kolóniát vagy tributárius államot nem tudtak létrehozni. Érdemes kiemelni ennek egyik legfőbb okát, ugyanis a történelem során Kína sokszor rendkívül megosztott volt, s időről-időre belviszályok sújtották a térséget, így a császári udvar figyelme máshová összpontosult.

(forrás: thediplomat.com)

Az európaiak közül elsőként a portugálok és a spanyolok érkeztek Tajvanra. Elnevezése is ez időre datálható, a 16. századi “felfedezése” után az Ilha Formosa nevet kapta – ez magyarul annyit jelent, hogy „szép sziget”. Formosa első, hosszabb ideig tartó gyarmati függősége a 17. századra következett be, ugyanis 1624-ben a hollandok létesítettek támaszpontot Tajvan déli részén, elkezdve ezzel a helyiek bevonását a Holland Kelet-Indiák kereskedelmi hálózatába. Rendkívül felgyorsította a gazdaságot a cukorral és a rizzsel való kereskedés kibontakozása is. A helyi készletek és természeti erőforrások egyébként szintén felkeltették a hollandok érdeklődését, s rövidesen kínai bérmunkásokat fogadtak a tajvani ültetvények aratására. A hollandokat a kínai Qing-dinasztia zavarta el Tajvanról a 17. század végén, s ekkortól egyben egy igen hosszú kínai alárendeltségi státuszba került a sziget. Egészen a 19. század végéig, nevezetesen 1895-ig kell előreugranunk az időben, amikor az első kínai-japán háborút lezáró béke folytán Tajvan ezúttal Japán kézre került. Innentől kezdve a megszállók fokozatosan próbálták a japán kultúrkörbe integrálni a helyieket, ennél fogva az oktatási intézmények is megadott keretek mentén kellett, hogy működjenek. A közel 60 éves “megszállásnak” a második világháború vetett véget: Japán rendkívül fontos stratégiai támaszpontként tekintett Tajvanra, s a második kínai-japán háború során tengeri inváziókat hajtott végre a szigetről. Párhuzamosan a japán csapatokkal, a helyi tajvani lakosok is részt vettek a háború alatt kibontakozó harcokban Kína ellen. 1945-re a japánokat amerikai segítséggel kiszorították Tajvan területéről és voltaképpen a Kínai Köztársaság alá sorolódott be. Ezt követően viszont a véres polgárháborúban végül vesztes félként a szigetre menekülő polgári, nemzeti front, a Kuomintang létesített támaszpontot Tajvanon 1949-re. Csang Kaj-sek és hívei eleinte nem sok jóban reménykedhettek, mivel a Mao által vezetett Kínai Népköztársaság magát az igaz és egyetlen Kínának deklarálta, idő kérdése volt tehát, mikor következik be az anyaország inváziója. A feszült helyzetet az oldotta fel ideiglenesen, hogy az 1950-ben kezdődő koreai háború az USA-t arra sarkallta, hogy lényegesen erősítse meg stratégiai pontjait a Csendes-Óceán partvidékén: Az amerikai kormány gyakorlatilag egy blokádot rendelt el a két kínai állam közötti tengeri részen, ezzel elejét véve egy esetleges kommunista támadásnak. Igazság szerint Tajvan békéjét a mai napig az határozza meg, hogy az Egyesült Államok meddig hajlandó garantálni a szigetország függetlenségét, nyilván a másik oldalról a Kínai Népköztársaság álláspontja ez ügyben egyértelmű, ők az “egy Kína” elvet vallják. Mivel a népi Kína a 20. század második felére nagyhatalommá nőtte ki magát, s az USA hegemóniája csökkenő tendenciát mutat már nagyon régóta. Aggodalomra adhat okot, hogy a jövőben további, igen komoly súrlódásokra lehet számítani Tajvan kapcsán, mivel Kína a mai napig igényt tart a területre. Jól mutatja a két Kína izgalmas helyzetét az is, hogy az ENSZ BT-ben tulajdonképpen tagságot cseréltek: 1971-ben a Kínai Köztársaságot (Tajvant) leváltotta a Kínai Népköztársaság, s lényegében azóta is egyre inkább erősödik az utóbbi állam gazdasági és politikai befolyása az egész világon.

(forrás: globalsecurity.org)

Földrajzi szempontból Tajvan része a Cirkumpacifikus-hegységrendszernek – ehhez egyébként Japán is hozzátartozik. Északi irányból a Kelet-kínai-tenger, keletről a Filippínó-tenger, délről pedig a Dél-kínai-tenger veszi körül. Keleti részein erdős hegyvidékek terülnek el, de gyakoriak a vulkánok is. Az egyébként szubtrópusi éghajlattal rendelkező ország igen gazdag folyókban és tavakban is. Demográfiáját elemezve, fontos megemlíteni, hogy a közel 24 millió lakos mindössze 2%-a mondta magát ausztronéznak a legutóbbi népszámlálás idején, őket a helyi őslakosoknak tekinthetjük. Megközelítőleg 98%-a a népességnek han-kínai származású és a hivatalos nyelv is mandarin, de identitásukat nézve, a lakosok többsége inkább tajvaninak mondja magát mint kínainak. Toronymagasan a két legnépszerűbb vallás a buddhizmus és a taoizmus, de akadnak protestáns keresztények és elvétve akad egyéb, törzsi-tradicionális hitű ember is.

Érdemes szót ejteni Tajvan politikájáról is, ugyanis egészen sajátos, izgalmas a helyi pártok szerveződése. Tulajdonképpen a pán-zöld koalíció a jelenlegi legerősebb szövetség, ők saját magukat progresszíveknek tekintik, s a legtöbb képviselővel rendelkeznek a nemzeti parlamentben. Helyi, önkormányzati szinten viszont a nagy múltú Kuomintang az erősebb, ők az úgynevezett pán-kék koalícióhoz tartoznak. Valójában ez a két oldal határozza meg a közéletet. Nagyon erős többséget élvez a zöld koalíción belül a DPP (Demokratikus Progresszív Párt), ők magukénak tudhatják a legtöbb nemzeti mandátumot, s ideológiailag inkább a baloldalhoz sorolják magukat, ugyanakkor vallják a tajvani nacionalizmus eszméit is, ami gyakorlatilag azt takarja, hogy az ország saját magát Kínától egy különálló, független entitásnak tekinti. A tajvani polgárok többsége is, főként a jelenleg kibontakozó, kellemetlen helyzetben, olyan politikai vezetőket kíván választani, akik határozott módon eltávolodnak Kínától és fenntartják az erős kapcsolatokat az USA-val, illetve a nyugati szövetségesekkel. Utóbbi, angol-szász országhoz nem csupán politikai és diplomáciai érdekek fűzik Tajpejt, hanem a 60-as évektől nagyon komoly gazdasági szerepe is lett a szigetországnak, s egyike lett az ázsiai kistigriseknek. Gazdasági kapcsolatai is egyre erősebbé váltak a nyugati államokkal. Szárnyaló GDP-nek és berobbanó gazdasági sikereknek lehettünk szemtanúi, ugyanis Tajvan robosztus fejlődési ütemével mára a legkorszerűbb technológiai termékeket dobja piacra, ezen kívül nagyon jól képzett és versenyképes munkaerővel és utánpótlással rendelkezik, sok diák Kínában helyezkedik el – egyébkén több tajvani cég is a népi Kínában székel.

(forrás: ft.com)

Tajvan külpolitikáját, s nemzetközi kapcsolatait is fontos közelebbről szemlélnünk. Habár mióta az ENSZ-ben a helyét a Kínai Népköztársaság vette át, majd így jelentősen lecsökkent a mozgástere, az ország mégsem vált teljesen izolálttá a nemzetközi térben. Tagja számos kiemelkedő nemzetközi szervezetnek, köztük a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, az ASEAN-nak, az Ázsiai Fejlesztési Banknak és a WTO-nak is. A helyi vezetés továbbra is arra törekszik, hogy az állam súlya tovább erősödjön a külkapcsolatok tekintetében, mivel úgy vélik, hogy hosszú távon csak így őrizhetik meg az ország függetlenségét.

E felettébb sokszínű, gazdag történelemmel és értékes kultúrával rendelkező ország sorsa újból a nagyhatalmak kezében lehet. Nancy Pelosi látogatását tekintve is elmondhatjuk, hogy mind az USA, mind Kína részéről óvatos tapogatózások vannak annak érdekében, hogy felmérjék egymás jelenlegi igényeit, érdekeit. Sajnálatos módon a viszony az utóbbi pár évben nem javult a két nagyhatalom között, sőt éppen ellenkezőleg: Soha nem látott ellentétek bontakoztak ki, melyek elsimításához a két félnek kompromisszumos engedmények megkötésére lenne szüksége. Egyik égető probléma például a Donald Trump elnöksége alatt megindult kereskedelmi háború. A problémák orvoslására a legjobb módszer a párbeszéd lenne, mivel egy esetleges fegyveres konfliktusnak soha nem látott következményei lennének. Ugyan egyelőre még kicsi a valószínűsége a háborúnak, ugyanakkor Kína egyre inkább tesz olyan lépéseket, melyek már igen erősen súrolják a katonai fenyegetés határát. Joe Biden eddigi regnálása alatt inkább volt passzív szereplő a nemzetközi térben, mint egy céltudatos, határozott elnök, akinek szívügye lenne a Kínával való viszony helyreállítása. Ahhoz, hogy a konstruktív kommunikáció a kínaiak és Washington között végbe menjen, könnyen lehet, hogy meg kell várni a következő, 2024-es amerikai elnökválasztást, s mindenekelőtt Biden leváltását. Egy új elnökkel ugyanis lenne esély arra, hogy egy markánsabb, talpraesett politikus tárgyalhasson Pekinggel. Egyelőre azonban nem tehetünk mást, reménykednünk kell a legjobbakban és a békében.