A hazai közélet történései - főleg, ha azok a lakosságot valamilyen módon negatívan érintik - menetrendszerűen megnövelik egy bizonyos réteg érdeklődését a külföldi élet iránt. Megszámlálhatatlan poszt és komment árad ilyenkor a közösségi média felületeire, melyek fő témái a külföldi szebb jövő reménye, a költözési tervek, és a megélhetési statisztikák összehasonlítása. Ezek egy részéből általában semmi nem lesz, viszont akik tényleg meglépték, előszeretettel osztják meg pozitív vagy negatív tapasztalataikat a témában. Új cikksorozatomat én is hasonló szándékkal indítom most el, hiszen - bár nem az itthoni közélet vagy egyéb politikai események miatt -, de én is a külföldre költözés mellett döntöttem.
Rengeteg statisztikát találunk az interneten, amelyekben bizonyos számok és adatok (pl. átlagkereset, lakbér, élelmiszerárak, GDP, stb.) alapján hasonlítják össze, rangsorolják az országokat és városokat. Svájc például az összes ilyen táblázat és grafikon élén szerepel mind pozitív, mind negatív szempontból, ahogy Magyarország is egész szélsőséges helyezésekkel rendelkezik. Egy korábbi cikkünkben már volt szó a világ legdrágább helyeiről. A top 5-ös listát szinte ellepik a svájci városok: az elképesztő fizetésekhez hasonlóan elképesztő megélhetési költségekkel is kell számolni. Amikor a költözésen gondolkodtam, sok lehetséges helyszín megfordult a fejemben (köztük Svájc is), de az ennyire híresen "drága-lista-vezetőkhöz" olyan tőke kell, amiről én álmodni se mertem.
Szeretném leszögezni: szeretem a hazámat, a szülővárosomat, Budapestet, és az ott élő szeretteimet is. Pusztán egy adott választási eredménnyel, drágább rezsivel, vagy egyéb új törvénymódosításokkal - csak, hogy a mostanság népszerű indokok közül említsek párat - biztos nem lehetne kirobbantani innen, még akkor sem, ha biztosan nehezebb hónapok következnek. Az ok amiért mégis költözöm - hangozzon ez bármilyen elcsépelten -, az a tapasztalási vágy.
Egészen tini korom óta motoszkált a fejemben, hogy szeretnék egyszer külföldön élni. Szerettem az idegen nyelveket, szerettem utazni, és tetszett a nagyvárosok forgataga. Amikor felköltöztem Budapestre, a téma kicsit háttérbe is szorult, hiszen a főváros mindig tudott valami újat mutatni. Voltak időszakok, amikor a diákmunkákkal épp csak annyi pénzt sikerült előteremteni, hogy a hónap utolsó napjaiban egy párizsis szendvics is nagy dolognak számított, de élveztem az önállóság minden percét. 7 évet töltöttem el itt (nagyrészt egyetemistaként) és az elmúlt évek során a párizsis szendvicsektől sikerült “felküzdeni” magam egy önállóan bérelt belvárosi lakásig. (Azért a párizsis szenyó még mindig nagy kedvenc :))
Az elmúlt 3 évben egyre inkább visszatért a külföld gondolata a fejembe, mert bár szuperül teltek a napjaim, úgy éreztem, annyi minden van még, amit meg szeretnék tapasztalni - egy teljesen idegen környezetben. Kicsit azt éreztem, egy burokban vagyok, és hiába utaztam el fapadossal egy-egy hétvégére szebbnél szebb európai városokba, ezt a kis időt nem éreztem elegendőnek. Kb. másfél éve jött el az a pont, amikor eldöntöttem, én már pedig nem fogom elengedni ezt, és igenis meglépem a dolgot.
Elkezdtem nézelődni álláskeresős oldalakon, letöltöttem pár főiskolai tájékoztatót, és ezzel be is indult a “KÜLFÖLD-projekt".
Nem volt konkrét tervem, de Svédország és Németország mindig is előkelő helyen szerepelt a potenciális célországok listájában, hiszen mindkét nyelvet tanultam már, és gondoltam, mi is lehetne jobb módszer folyékony szintre emelni a tudásom, ha nem pár év kint léttel. Végül Németország, ezen belül is Frankfurt lett a befutó, ami mindent kipipált a képzeletbeli listámon. Alap nyelvtudásom van, vannak ismerőseim a városban, és még álmaim mesterképzésére is sikerült felvételt nyernem.
Az izgalmak mellé nagy adag félelem is társult, hiszen ez egy hatalmas döntés minden téren. Bár sokan szeretik Németországot használni a jólét egyik fő példájaként, azért, hogy az egyik legnagyobb klisével éljek, itt sincs “kolbászból a kerítés”. Az albérletárak iszonyatosan magasak (még itteni fizetéshez képest is), a rezsi háromszázszorosára fog emelkedni ősszel, és a többi kötelező költségről még ne is beszéljünk.
Fogalmazzunk úgy, hogy aki magyar árakhoz szokott, az jócskán meg fog lepődni.
A pro és kontra lista szinte végeláthatatlan, hiszen minden annyira emberfüggő. Valakinek nagyon beválik a külföldi élet, és kényelmes, stabil anyagi helyzetet tud teremteni családjának, míg sokan a hazaköltözés mellett döntenek, mert idegennek érzik magukat ott, és jelentős életszínvonalbeli változást nem minden szakma hoz. Egy ilyen kaland, főleg, ha egy szuper képzés is társul hozzá, sokban formálja az ember személyiségét, tudását, de egyfajta új szemléletet is magával hoz. Legyen a tapasztalás pozitív vagy negatív, mindenképp tanulunk belőle valamit. Én személy szerint nem tervezek kint maradni életem végéig, viszont a néhány éves képzés talán pont elég arra, hogy kipróbáljam magam egy új helyen, és olyan tudást és tapasztalatot szerezzek, melyekkel profitálhatok majd a hazai álláspiacon.
Ennyire még ne szaladjunk azonban előre, hiszen még csak a költözés részénél járunk a dolognak. Cikksorozatom következő részében az előkészületekről, a német bürokrácia útvesztőiről, és a költözés költségeiről lesz szó. Nem egyszerű a téma, az biztos, de ha kíváncsiak vagytok a “Németországba rázódásba”, akkor tartsatok velem! :)
