Óriási figyelmet kapott a magyar kormány 2022-es rendelete, amely a fakivágás szabályait változtatta meg – rengeteg pontot és érvet sorakoztathatnánk fel a témában; ugyanakkor a mai erdészet helyzetének értékelése céljából érdemes áttekinteni a történelmi Magyarország erdőgazdálkodásának legfőbb szakaszait.
A Kárpát-medence erdői a magyar honfoglalás korában
Az erdőgazdálkodás olyan gazdasági ágazat, amelynek célja az erdők fenntartása és felhasználásának biztosítása. A honfoglalás korában a Kárpát-medence területét olyan mértékben borították erdők, hogy nem volt szükség ilyen ágazatra vagy előzményeire, hiszen biztosított volt a szükséges fa – bár alapvetően kevesebb fát igényelt a korszak, de a megfelelő mennyiséget a Kárpát-medence erdei telepítés nélkül is rendelkezésre tudták bocsátani. Megjegyzendő, hogy az Alföld inkább ligetes-mocsaras vidék volt, összefüggő erdőfelület nem borította.
A letelepedő magyarok az erdőket kezdetben nem osztották tulajdonba, hanem az erdőt több falu használta közösen.
Az erdőgazdálkodás a középkorban
A középkor egész Európában a nagy erdőirtások korszaka.
Magyarországra ez hatványozottan igaz, hiszen a Kárpát-medencében régóta nem élt akkora nép, mint a megjelenő magyarság, amelynek le kellett telepednie. A letelepedést – és az ezzel járó mezőgazdasági munkát – azonban erősen gátolta az erdők jelenléte. A letelepedett lét ráadásul nagyobb mennyiségű fát is igényelt. Az erdőirtás szükséges feltétele volt a településrendszer létrejöttének. Kezdetben az adott célnak – pl. tüzelés, építkezés – megfelelően választották ki a levágandó fát, vagyis nem egy-egy nagyobb területet irtottak, hanem az adott célnak megfelelő kisebb mennyiséget vágták ki. Az újratermelődést pedig a természetre bízták.
Zólyomi táj (forrás: hatartalanul.net)
A kiépülő magyar állam is felfedezte az erdőkben rejlő lehetőségeket, Szent István művének következtében királyi kézre kerülő erdőkből a XII. században kialakították az erdőispánságokat, amelynek élén az erdészeti igazgatást végző erdőispán állt. Tulajdonképpen ez már egyfajta erdőgazdálkodásnak tekinthető, bár nem az ország összes erdejére terjedt ki, hanem főleg a lakatlan, hegyvidéki erdőkre és minden esetben csak a királyi birtokokra. A korszakban az erdők legfőbb felhasználási módja a vadászat volt.
Az erdőispánságok kialakítása már az erdőgazdálkodás előzményének tekinthető.
Európai mértékben viszonylag hamar találunk adatot az erdőgazdálkodásra: nyoma maradt például a nem irtható erdőknek – az „avas” szó ezt jelenti –, illetve már 1262-ből látunk olyan forrást, amely vetett magból származó, vagyis valószínűleg telepített erdőről tesz említést.
Új lendületet adott az erdők kitermelésének I. Károly bányareformja, ugyanis a bányászat fellendülése tovább fokozta az erdők kitermelését. Mindezen változások összességében azt eredményezték, hogy már a korszakban, Zsigmond uralkodása alatt kiadták az első erdőhasználati szabályzatot, amely a zólyomi erdők egy részét érintette (1426). Ez azt szabályozta, hogy a bányászok ellátására a zólyomi ispánnak kellett a fát biztosítani, és csak akkor kezdhettek új terület kitermelésébe, ha a korábbi területet teljesen felhasználták (de évente más-más részt jelöltek ki), vagyis ekkorra már területi alapon termelték ki az erdőket, de az újratelepítésről még mindig nem gondoskodtak. Ez már az erdők védelmét is figyelembe vette, de más gazdasági ágazat szemszögéből, így természetesen nem gátolta az erdők pusztulását.
A középkor végére Magyarország erdei nagy veszteséget szenvedtek a korszak kezdetéhez képest,
az Alföld például fokozatosan fa nélküli pusztává vált a gazdasági és társadalmi fejlődés következtében.
Gazdasági és jogi fejlődés
A hódoltság által nem érintett területeken fokozódott a fák kitermelése, mivel felértékelődött a bányákból származó bevétel, illetve a hadászat is egyre több fát igényelt. Mindeközben az amúgy is gyérebb, alföldi területek megmaradt erdei is szinte teljesen lepusztultak, amelynek következtében teljesen átalakult a térség ökológiai helyzete.
A gazdasági változások – amelyek kétségkívül az erdők helyzetének romlását okozták – mellett azonban a jogi helyzet is fejlődött és jóval szakszerűbben foglalkoztak az erdők védelmével központilag. Ennek következtében
a kora újkorban már több szabályzatról is ismeretünk van, a legfontosabbat 1565-ben adta ki maga az uralkodó, Miksa király.
Ezen rendelet előzménye a megnövekedett bányászat következtében fellépő fahiány a Felvidéken. Bár már elődje, I. Ferdinánd foglalkozott az erdőgazdálkodással – részletes erdőleírásokat készíttetett, továbbá elkezdte a vízi tűzifaszállítást fejleszteni –, és már az 1550-es években figyelmeztették az uralkodót az erdészet szabályozására, Ferdinánd mindössze a bányaerdőkben történő legeltetést tiltotta meg. Miksa számára ugyanígy a bányászat volt a legfontosabb ágazat, semmiképpen sem kockáztathatta, hogy csökkenjen a kitermelés. Rendeletével részletesen szabályozta a besztercebányai rézmű erdeinek kitermelését – vagyis ez sem általános rendtartás, csak az erdők egy részére terjed ki. Előírta például a már korábban említett legeltetés tiltását, a fafelhasználást és a minőséget megpróbálta összehangolni, illetve már érintette a telepítés kérdését is, hiszen bizonyos területeken kötelezővé tette a kivágott fák helyén új magok szétszórását.
Egy egykori bányaváros, Körmöcbánya (forrás: kirandulastippek.hu)
Bár a rendtartást további szabályzatok követték,
a kora újkorra még mindig az volt a jellemző, hogy csupán a gazdasági ágazat szemszögéből nézték az erdészetet,
vagyis a fák hiányára nem ökológiai, hanem kizárólag gazdasági kérdésként tekintettek. Főként a bányászatból származó bevételt féltették – érthető módon, hiszen megnőtt az igény bizonyos nyersanyagokra és a királyi jövedelmek is jórészt a felvidéki bevételekre korlátozódtak a török hódoltság miatt. Ugyanakkor ekkor jelentek meg először közbirtokossági szabályzatokban és falutörvényekben az erdőgazdálkodás jellemzői, vagyis már helyi szinten is elkezdték szabályozni a fakitermelést.
A békés fejlődés korszaka
A XVIII. század, különösen is Mária Terézia kora, a gazdasági fellendülés és a társadalmi átalakulás időszaka.
Európai viszonylatban ekkor jelentek meg olyan eszmék, amelyek gazdaság- és modernizációközpontúak, ennek megfelelően létrejöttek olyan irányzatok, amelyek a természet átalakítását a gazdaság modernizálásával kötötték össze (annak ellenére, hogy több felvilágosult szerző is az érintetlen természet és az ősközösség harmonikus viszonyát hangsúlyozza). Ekkor kezdték meg például a nagyszabású vízszabályozásokat is.
A korszak kezdetén fokozódott az erdők kihasználása, ugyanakkor
viszonylag korán rájöttek arra, hogy az erdőgazdálkodás részletes szabályozása szükséges,
mivel az amúgy is megviselt erdők egy idő után egész egyszerűen el fognak tűnni, viszont a gazdaság igényli a fát. 1735-ben Selmecbányán a bányászat számára hoztak létre oktatási intézményt, amelyet 1770-ben Mária Terézia akadémiai rangra emelt és a tantervben előírta az erdőművelést. Szintén ő, 1769-ben kiadta az első, egész ország területére kiterjedő erdőrendtartást. Ez kiemelt szerepet fordított az erdők megtartására. 1791-ben törvénycikk írta elő az erdők védelmét. Mindemellett tovább nőtt az uradalmak által kiadott erdészeti szabályzatok száma és egyre inkább kiterjedt az erdővédelemre. Főként az ország nyugati területein voltak jelen e rendelkezések, és sok esetben okozott felháborodást vagy egyenesen zavargást a jobbágyok körében – főleg azokon a helyeken, ahol az erdőből élt a nép jelentős része. Az ilyen rendezések hatásköre azért tudott megnőni, mert a Mária Terézia-féle úrbérrendezés az addig községi kezelésben lévő erdőket a földesúr hatáskörébe bocsátotta.
Az egykori selmeci akadémia épületei ma (forrás: wikipedia.org)
A század végére több iskolában is megkezdték az erdészet oktatását, emellett létrejöttek a célzottan erre irányuló intézmények (pl. Pest, Keszthely). 1808-ban létrehozták Besztercebányán az első, erdőmérnököket képző intézményt.
Az oktatás és a törvényi szabályozás mellett a gyakorlatban is cselekedtek, így már a XVIII. század közepén szorgalmazták az Alföld fásítását. El is kezdtek bizonyos erdőtelepítéseket, valamint a futóhomok fásítását is, de jelentős eredményt nem értek el. Összességében ugyanakkor ez az a korszak, amikor nagyszabású gondolkodás, tervezés és olykor cselekvés is indult az erdőgazdálkodás szabályozására, ugyanis ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a korábbi helyzet fenntarthatatlan (de még mindig gazdasági kérdésnek tekintették az erdőket). Mindeközben azonban az átgondolatlan vízszabályozás, a társadalom átalakulása és a gazdasági változások hátráltatták az erdészet reformját és további károkat okoztak az állományban.
A polgári fejlődés korszaka
Az 1848-tól beköszöntő paraszti magántulajdon az erdőket is érintette. Korábban a jobbágyok és az erdő viszonya nem éppen az utóbbinak kedvezett, hiszen a paraszti földet – ráadásul alacsony adóteherrel – egyedül erdőirtással tudták növelni. Az itt megtermelt növények után nem (mindig) kellett adózni, illetve a jobbágyoknak itt lehetett szinte egyedül saját legelőjük (legalábbis értelmesen). Már-már magántulajdonként fogták fel az irtásföldeket. Ugyan bizonyos területeken igyekezték szabályozni az irtásokat, de átfogó koncepció nem létezett.
Az 1850-es években az egykori úrbéri erdőket leválasztották a földesúri birtokokról.
Az osztrák erdőtörvényt (1852) kiterjesztették az akkor még erdőkben gazdag Magyarországra, amelyre ekkor úgy tekintettek, mint egy lehetséges reménységre Európa számára, hiszen az ország az okozott károk ellenére még mindig erdőkben gazdag területnek számított.
A földesúr-jobbágy tulajdonosváltás nem ment zökkenőmentesen, sokszor évtizedes perekkel járt, de hosszabb távon lehetővé tette a további gazdasági változásokat, és létrejöttek az erdőbirtokosságok is.
Hamar kiderült, hogy nem szabályozták eléggé az erdőgazdálkodást, hiszen a vasútépítés és a birtokviszonyok átalakítása már a kiegyezés előtt is évente több tízmillió köbméter erdő kitermelésével járt.
A jogi szabályozás meglehetősen késve követte a gazdasági változásokat. Mindössze a kiegyezés után, az 1870-es évek végén hozták meg az első polgári erdőtörvényt, amely előírta ugyan az ütemtervek készítését és igyekezte gátolni a túlzott felhasználást, de a gyakorlatban többnyire éppen ellenkező folyamatok zajlottak. Továbbfejlesztették az erdészeti oktatást, de a szakszerű újratelepítés nem volt jellemző. Eközben az erdészet és a faipar éppen az egyik legfontosabb gazdasági ágazattá vált.
Mindezek ellenére az ország területének negyedét még mindig erdők borították, ugyanakkor Trianon ezt erősen felülírta, hiszen éppen a leginkább – vagy az évszázadok során teljesen – lepusztult egykori erdővel borított területeket tartotta meg, a legfontosabb és legértékesebb erdők az utódállamok részévé váltak.
A fiumei Karszt fásítása a dualizmus korában (forrás: magyarmezogazdasag.hu)
Kitekintés – Trianon után
Trianon következtében erdeink nagy részét elvesztettük, vagyis immáron a telepítés mintegy létkérdéssé vált. Ekkor kezdtek megjelenni a természetvédelmi szempontok –, de a gazdasági világválság és a második világháború nem tették lehetővé a gyakorlati változások nagy részét.
A borítókép: Besztercebánya környéki erdők (forrás: baraka.hu)
