A válasz: az örmény származás. A napokban Orbán Viktor miniszterelnök kitüntetést vehetett át XXI. Rafael Péter örmény katolikus pátriárkától. Ismert, hogy az üldözött keresztények megsegítésében óriási szerepet vállaló Magyarország történetében jelen volt az örmény nép és az örmény katolikus egyház – több aradi vértanút is adtak, így Kiss Ernőt és Lázár Vilmost, volt közöttük miniszterelnök Lukács László személyében; de örmény származású volt Szálasi Ferenc és az ’56-os szabadságharcos Pongrátz család is. Kik a magyarországi örmények és mi az az örmény katolikus egyház?
A magyarországi örmények eredete
Már a középkor elején jelentős volt az örmény diaszpóra Kelet-Európában,
hiszen hol az arabok, hol a szeldzsuk-törökök korlátozták a vallásgyakorlást és vetettek ki rájuk hatalmas adókat őseik földjén, melynek következtében nagyszámú csoportjaik menekültek el. Legnagyobb közösségeik a Krím-félszigeten, később Lengyelországban éltek, ahonnan egy csoportjuk Moldvába települt a XIV-XV. században. Innen fokozatosan települtek át Erdélybe. Egyébként a középkori Magyarországról is ismerünk örmény csoportokat, Esztergomban már a tatárjárás idején jelen voltak, de ők valószínűleg beolvadtak a többségi társadalomba. Erdélyben is megjelentek kisebb számban a szász városokban kereskedőként, de lévén a szászok elérték az uralkodónál, hogy a kereskedelmi tevékenységüket korlátozzák, nem valószínű, hogy sokáig maradtak.
A kelet-európai örmények a térség kereskedelmének uraivá váltak, így kerültek először kapcsolatba Erdéllyel. A levantei kereskedelemben való részvételük miatt a szász kereskedőkkel álltak kapcsolatban (első írásos adatunk 1399-ből származik), majd a török hódoltság következtében újabb csoportjaik kezdték érdekeltségeiket Erdélybe helyezni, melynek következtében a marhakereskedelem felvirágoztatói lettek. Először 1600-ban szabályozták tevékenységüket, tiltva a kijelölt helyen kívüli árusításaikat, de ekkor még más etnikumú (görög, román stb.) kereskedőkkel egy kalap alá vonva.
Az első Erdélybe települő örmény csoportokról a XVII. század közepéről vannak adataink.
Valószínűleg Gyergyószentmiklóson jelent meg először néhány család (1630 körül), de az Apafi-birtok Ebesfalva első anyakönyvei is tartalmaznak olyan bejegyzéseket, amelyek valószínűleg örmény személyekre utalnak. Ezen megtelepedés oka az erdélyi kereskedelmi utak fontosságának fokozatos növekedése, ugyanakkor 1672-ben újabb csoportjuk érkezett Erdélybe…
I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, aki engedet, hogy az örmények letelepedjenek Erdélyben (forrás: WIkipédia)
Menekülés Moldvából
A moldvai örmények azonos jogokkal bírtak, mint a helyi városlakók.
Viszonylagos szabadság mellett a kereskedelem kézben tartásával jólétben éltek
és bizonyos befolyásra is szert tettek – az 1570-es években III. János személyében fejedelmet is adtak, de őt a szultán juttatta trónra, ráadásul csak anyja volt örmény, hiszen apja III. Bogdán moldvai fejedelem volt; igaz, törvénytelen kapcsolatból származott, hiszen anyját mint ágyast tartotta a fejedelem. Vallásukat, az örmény apostoli egyház hitét is szabadon gyakorolhatták, templomaik nagysága az ortodoxokéval vetekedett.
Bár a kereskedelem áthelyeződése miatt állandó volt az áttelepülés, III. György Duka (1665-66, majd 1668-72) moldvai fejedelem uralma felgyorsította azt, mivel az örmények fellázadtak ellene. Ennek okát többféleképpen magyarázzák: elképzelhető, hogy az amúgy görög eredetű uralkodó saját népéből való kereskedőket részesített előnyben; ugyanakkor a klasszikus megközelítés ezzel éppen ellentétes, hiszen a hagyomány a fejedelemnek románosítási szándékot tulajdonít, amely az örmény kereskedőket is érintette, vallásukat is korlátozta. Annyi bizonyos, hogy a fejedelem nagymértékű adókat vetett ki, melynek következménye országos szintű felkelés lett (1669-71), amelyben az örmények is részt vettek. A kezdeti sikerek után azonban a fejedelem tatár-török segítséggel leverte a felkelést, így az örmények joggal tartottak a bosszútól. A Székelyföld hegyei alatt leltek menedékre, eredetileg ideiglenes szándékkal.
Vissza azonban már nem tértek, mert
a háború teljes mértékben felperzselte a korábban virágzó Moldvát és a kereskedelmi lehetőségeket, emiatt letelepedési engedélyt kértek Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől.
Ő 1672-ben egyenesen saját birtokára telepítette az örményeket, Ebesfalvára, a későbbi Erzsébetvárosba (ahol, mint láttuk, már élhettek örmények); illetve olyan falvakba, mint Csíkszépvíz, Petele vagy Görgényszentimre.
Az ebesfalvi (erzsébetvárosi) örmény katolikus templom (forrás: Wikipédia)
Később ugyan folyamatos volt a vándorlás Moldva és Erdély közt, főleg a hadi események, például a Rákóczi-szabadságharc, vagy azok elmúlása miatt, de az örmények 1672-től az erdélyi társadalom szerves részeivé váltak. Bár elterjedt, hogy 3000 család telepedett le Apafi alatt, mivel 1715-20 körül összesen 300 örmény család sem élt Erdélyben, így még a visszavándorlásokkal, pusztításokkal együtt is igen valószínűtlen ez a szám. Az örmények létszáma összesen még a tízezret sem érte el (Erdélyben és Magyarországon).
Az örmény katolikus egyház
Az örmények egyháza külön fejlődött az ortodox-katolikus egyházaktól,
hiszen már a III-IV. század fordulóján államvallássá vált, illetve később elutasították a 451-es khalkedóni zsinatot. Ugyan az évszázadok alatt többször is megkísérelték az uniót a nagyobb egyházakkal – főleg a katolikusokkal, mivel a görögöktől történelmi ellentét választotta el őket –, ez mindig meghiúsult, de egy-két közösségük egyesült Rómával, így Lembergben már a XVII. század elejétől kezdve élt örmény katolikus vallású közösség. Az örmény katolikus egyház anyaországukban hivatalosan csak 1742-ben jött létre, amelynek feje, pátriárkája Róma iránti tiszteletből mindig felveszi a Péter nevet – e tisztség viselője most az a XXI. Rafael Péter, akitől Orbán Viktor kitüntetést vehetett át.
Verzár Oxendius, az erdélyi örmények katolikus térítője (forrás: Örmény Arcok)
Az erdélyi örmények már a betelepedésük utáni évtizedekben katolikus hitre tértek, amelyben egy közülük származó térítőpapnak kiemelt szerepe volt (Verzár Oxendius). Egy valamit nem sikerült elérniük: az önálló egyházmegyét, ugyanis egyházukat az erdélyi római katolikus püspökség (majd érsekség) kormányozza. Egyébként hitéletük nem tér el más örmény katolikus közösségekétől: megtartották külsőségeiket, nyelvüket és írásukat, mindössze annyi történt, hogy elismerték Róma fennhatóságát. Ebben hasonlítanak a görög katolikusokhoz.
Az erdélyi örmény társadalom
Az erdélyi örmények folytatták korábbi életüket, vagyis többségük kereskedelemből élt vagy valamilyen mesterséget űzött.
A leggazdagabb kereskedők akár egy arisztokrata éves bevételére is szert tehettek,
ugyanakkor a többség a gazdagabb kézművesek, mesteremberek közé tartozott. Nagy számban fordultak elő rajtuk kívül szegény vándormesterek is.
Az erdélyi örmények állandó politikai célja volt az, hogy bevett nemzetté váljanak a magyarok, székelyek és szászok mellett. Ezt sosem sikerült elérniük, de jelentős kiváltságokkal rendelkeztek. Ügyeikben nem a vármegye, hanem az erdélyi Kormányzóság (Gubernium) volt illetékes, saját joghatóságuk pedig az ebesfalvi és a szamosújvári bíró volt. Szamosújvárat, az egykori Gerlát, a XVII. század végén vették meg, ez lett Erzsébetfalva mellett a másik jelentős központjuk (az ’56-os szabadságharcos Pongrátz-testvérek apja a város polgármestere is volt).
A szamosújvári örmény katolikus templom (forrás: Erdélyi Napló)
Mivel nem váltak bevett nemzetté, így hiába éltek egyfajta középrétegként, szabadosként – a szászokhoz hasonlóan – a nemességtől és a jobbágyságtól is függetlenül,
a gazdagabb kereskedők Mária Terézia korától kezdve egyre inkább a nemesség felé törekedtek.
Ezt a hétéves háború (1757-63) tette lehetővé, amikor is jelentős hitelekkel támogatták az uralkodót, így lehetővé vált, hogy nemességet szerezzenek. Többen közülük eladó birtokot vásárolt ezután a Bánságban vagy az Alföldön, és fokozatosan magyarrá vált, bár az első néhány nemzedék még hasonlóan friss nemesítésű családokkal házasodott. Később többen főnemesi címet is szereztek.
Kiss Ernő (fent) és Lázár Vilmos (lent), örmény származású aradi vértanúk (forrás: WIkipédia)
Az örmények részt vettek az 1848-49-es szabadságharcban is, kettejüket Aradon végezték ki – Kiss Ernőt és Lázár Vilmost. Rajtuk kívül híres még a tábornoki rangban szolgált a gidófalvi születésű, anyja révén már székely családból származó Czetz János is; illetve az erzsébetvárosi születésű Szálasi (Szalosján) Antal Kajetán, aki bécsi német nőt vett feleségül. Házasságukból született Szálasi Ferenc apja, idősebb Szálasi Ferenc, aki már a római katolikus vallást követte, de a budapesti örmény katolikusok a két világháború között még emlékeztek a nyilas pártvezér családjára. Ahogy politikai ellenfelei is.
Borítókép: Szálasi Ferenc, az örmény eredetű nyilas pártvezér - forrás: Index
