Sokat feszegetett kérdésköre a magyar politikának az ötödik Orbán-kormány külpolitikai mozgásterének az állapota, annak beszűkültsége. Nagyon sok választás volt az elmúlt fél évben, ott volt a svéd, az olasz, az izraeli, az amerikai félidős, a francia Nemzetgyűlés, illetve elnökválasztás, a brazilról nem is beszélve. Igen sokszor szoktunk találkozni azokkal a reakciókkal, ahol az egyes pártpolitikusok, közéleti személyiségek (de akár maga a szomszéd is) szurkolnak valaki mellett és/vagy valaki ellen. Az ellenzék a "saját sikerének" érezte Bolsonaro leváltását, Macron újraválasztását, míg a jobboldal örömét lelte az olasz választásokban, melynek végén Giorgia Meloni lett a miniszterelnök, illetve Netanjahu is visszatért a kormányfői bársonyszékbe.
Barátokra szükség van a politikában, ez tény, legyen az belföldi vagy külföldi szövetséges, támogató.
Olyannyira fontos, hogy cseppet sem elég, ha csak az egyik küzdőtéren van partnere a politikusnak. Lehet valakinek sok barátja a hazai viszonylatokban, de ha elhagyja az ország határát és több lesz a haragosa mint szeretné, akkor nehéz dolga lesz elérni bármit is hazája számára. De ugyanez igaz fordított esetben is: ha valakinek nagyobb a presztízse külföldön, mint belföldön, akkor azzal nem megy semmire egy nemzeti választáson. Banálisnak hangzik ez, de attól még fontos.
Ugyanis magyar szemmel - legyen az kormánypárti vagy ellenzéki - mindenki csak azt nézi egy idegen ország választásánál, hogy az Orbán Viktorral milyen kapcsolatot ápol. Ennek a kettősségnek a szűrőjén értékelik sokan, hogy mi történik a politika nagyvilágában. Milyen sokszor találkozunk olyan posztokkal és újságcikkekkel, amelyek valami olyasmiről írnak, hogy:
Mindenki kikap, akit Orbán támogat!
Trump 2020-ban, Andrej Babiš 2021-ben, Le Pen és Janez Jansa 2022-ben. Ha ez igaz, akkor nagyon nagy hatalom van a magyar miniszterelnök kezében: ha a jövőben minden baloldali és liberális jelöltet támogatna, akkor világszintű jobboldali dominancia alakulna ki, jobboldali kormányok mindenhol, ahol csak rábökünk a térképre. Megvannak erre a megfelelő tanácsadói körök, csoda, hogy erre még nem hívták fel a kormányfő figyelmét!
(kép forrása: 24.hu)
Komolyra fordítva a szót, a magyar kormánynak nehéz külföldi körülmények között kell érvényesítenie az akaratát. Ennek több oka és dimenziója van és nem feltétlenül az, hogy rossz lóra tett az aktuális választásokon. Egy majdhogynem 10 milliós kis ország kormányfőjének a "rosszul irányzott támogatása" nem magyarázza meg több másik ország belpolitikai folyamatait, illetve a választók válaszreakcióit felmerülő baklövésekre.
Persze vitatható - és érdemes is róla vitatkozni - hogy Orbán Viktor nemzetközi politikai szereplő-e, hogy nem kap-e nagyobb figyelmet, mint amennyit egy magyar miniszterelnök "megérdemelne".
Az biztos, hogy több oka is van annak, amiért most "kényelmetlen külföldről" lehet írni, például ott van az EU-val folytatott csatározások elharapódzása, a keleti nyitás politikája, a V4-ek helyzete, illetve a háborúhoz való ,,különutas" viszony. Orbán Viktor számára a külpolitika kiemelt helyen van és volt mindig is, azonban 2010 óta Magyarország helye a nagyvilágban jelentősen átalakult. Emögött összetett gondolati világ rejlik, érdemes mindennek utánajárni. De mégis mi az a felfogás, ami miatt beszűkült a magyar kormány mozgástere?
Orbán Viktor deklaráltan az Európai Uniónak az ellenzék, több konfliktus is mérgesíti el Magyarország és Brüsszel kapcsolatát. Elsősorban az integráció milyenségét illetően van súlyos ellentmondás: Orbán egy úgynevezett "Nemzetek Európája-koncepciót" támogatna, ahol az erős nemzetek határozzák meg a dolgok menetét, szuverenitásuk nem csorbul. Ebbe nem fér bele egy nemzetek feletti együttműködés, egy Európai Egyesült Államok. Ezzel szemben az uralkodó Európa felfogás a élteti föderalizmus eszméjét, ugyanis vannak olyan politikusok, akik hosszútávon abban látják a kontinens jövőjét.
(kép forrása: hvg.hu)
A következő elemhez kicsit messzebbről indítok: a rendszerváltás korszakától, a "történelem végétől". A rendszerváltó ellenzéki elit komoly szellemi munkát végzett a Kádár-korszak ideje alatt, ebbe beletartozott az Európához való jövőbeli viszonyulás lehetséges formája is. Mindegyik meghatározó ellenzéki értelmiségi úgy gondolta, hogy Magyarországnak nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan és politikailag is Európában van a helye. Csengey Dénes, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója, a népi írók egyik meghatározó képviselője azt mondta 1989. március 15-én a Magyar Televízió székháza előtt, hogy
Európába, de mindahányan!
Természetesen a különböző programokból és pamfletekből ki lehet olvasni az eltérő motívumokat, azonban azt senki sem kérdőjelezte meg, hogy a NATO-ba és az Európai Unióba minél hamarabb be kell lépni. A keleti blokk országai mind csatlakozni akartak a Nyugathoz, ehhez azonban meg kellett felelni feltételeknek. Mivel minden, amit a Nyugat képviselt, az sikeresnek tűnt és "gyógyír minden panaszra", így mindenhol - Magyarország sem kivétel ez alól - a mintakövetést választották. Úgy érezték Kelet-Közép-Európa nemzetei, ha lemásolják a nyugati modellt, akkor azzal nyugativá is vállnak egy füst alatt, efelől Nyugaton sem volt kétség.
Nagyon is rosszul tették, hogy nem kételkedtek, hiszen ami Nyugaton évszázadok alatt épült fel, annak Keleten egyszerűen nem volt ideje, hogy magától, organikusan kiépüljön.
Ivan Krasztev és Stephen Holmes ennek az utánzó műfajnak a problematikáját kifejtik a Fény kialszik című könyvükben. Ők liberális politológusokként kritizálják a Nyugat ,,felsőbbrendűség" érzetét amit Kelet-Közép-Európa nemzeteivel szemben éreztetnek. Úgy gondolják, hogy a nyugati elitek elefántcsonttoronyból kritizálják a posztkommunista térség országait, akik igyekezve, de bukdácsolva próbálnak alkalmazkodni a nyugati típusú liberális demokrácia normáihoz.
Az általuk felfestett viszonyrendszer olyan, mint amikor valaki a ,,menő gyerekekhez" akar tartozni, de a menő gyerekek teljes szívvel sosem fogadják be a csatlakozni vágyót. A törtető ugyan felveszi a szokásokat és mindent, ami ezzel jár, de sosem lesz teljes értékű tagja a klubnak. Ez értelemszerűen frusztrációhoz és kisebbségi komplexushoz vezet, ,,úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek, de sosem elég, amit teszünk". Előbb utóbb ebből mindenkinek elege lesz.
(kép forrása: 24.hu)
Azonban a 2000-es évek közepe-vége válságos időszak volt, amely alapvetően írta felül rengeteg ember számára a Nyugathoz való viszonyulás milyenségét, Orbán Viktor ezt használta ki. Természetesen nem kevés előnnyel járt az Unióhoz való csatlakozás, azonban bonyolultabb a képlet ennél. Kelet-Közép-Európa államai számára a könnyebb kivándorlási lehetőségek miatt például elkezdődött, és a mai napig tart is egyfajta "agyelszívás". A legjobban képzett munkaerő ugyanis nem itthon kamatoztatja a hazai egyetemeken szerzett tudását, hanem Berlinben, Londonban vagy Antwerpenben. Mindemellett a később csatlakozóktól azt is elvárják, hogy részt vegyenek különböző szuverenitássértő döntésekben.
Ez különösen rosszul érintheti azokat a nemzeteket, amelyek a 20. századot nagyhatalmak alatt nyögték és nem rendelkezhettek a sorsuk felett.
Orbán rengeteg beszédében kritizálta a Nyugatot. Úgy véli, hogy az egykoron mintául szolgáló hatalmi gócpont hanyatlik, sőt, ennek a hanyatlásnak a következtében a lesajnált kelet-közép-európai régiónak kell majd megmentenie a bevándorlás miatt ,,identitásukat vesztő" nyugati államok polgárait. A 2022-es tusnádfürdői beszédében pont ezt a gondolatát fejtette ki, ami heves reakciókat váltott ki sokakból: lakosságcseréről beszélt és nyugati menekülőket befogadó Magyarországról. Orbán Viktor felkínálta a receptjét arra, hogy hogyan lehet sikeresnek maradni ebben nehéz időszakban, ehhez keres szövetségeseket, tehát
mintakövetés helyett mintaformálást végez.
(kép forrása: portfolio.hu)
De van-e olyan, aki követi is ezt az orbáni mintát? Erre mindenki a saját vérmérséklete és párthovatartozása alapján képes válaszolni, azonban az tény, hogy Orbán szeretne egy olyan európai koalíciót kialakítani, ami ebben partnere lenne. Giorgia Meloni irányában is vannak ilyen jellegű vágyak, hogy Európa egyik legbefolyásosabb állama a magyar álláspontot támogassa, azonban ez nem ilyen egyszerű. A V4-ek is éltek már szebb napokat, azonban a háborúhoz való eltérő viszonyulás kikezdte az együttműködés kohézióját.
Orbán Viktor itt is szembemegy az árral pragmatikus retorikájával, a lengyelek azonban sokkal radikálisabbak, történelmi okoknál fogva oroszellenesek. Azonban az ideologikusabb kérdésekben gyakran volt összhang, például a migrációs válság idején a baloldali Fico ugyanúgy ellenezte a menekültkvótát mint Orbán Viktor vagy a lengyelek. Azonban Csehország esetében nem elképzelhetetlen, hogy alapvetően változik meg Prága viszonya Budapesttel, ugyanis Jan Lipavsky, a cseh külügyminiszter pont ennek az orbáni minta követésének a tagadását fogalmazta meg:
...Andrej Babiš miniszterelnöksége idején bábként hagyta, hogy Budapestről vezessék... Andrej Babiš nem folytatott szuverén cseh politikát, nem kell, hogy Orbán Viktor vezessen minket.
(kép forrása: elemi.hu)
A másik markáns külpolitikai változás a keleti nyitás volt, amelynek következtében partneri viszonyokat és együttműködési lehetőségeket keresett. Magyarországnak egyfajta kompországi szerepet szánt, ahol a keleti országok és cégeik lehetőséget kapnak az érvényesülésre.
Ez értelemszerűen a Nyugat ellenérzését váltotta ki, hiszen olyan autoriter rendszerek is piacra találtak egy Uniós tagország piacán, mint Törökország, Oroszország és Kína.
A nyugati érdekeltségek átértékelődtek, a keletiek pedig előtérbe lettek helyezve, ennek issza most meg a levét a magyar kormány. Ugyanis az oroszokkal való együttműködés, Paks2, a háborút finanszírozó kőolaj-függőség nagyon is kényelmetlen viszonyrendszert eredményezett, amit nehéz eladni a jelenlegi körülmények között a V4-eknek vagy magának Európának.
Orbán Viktor külpolitikai revizionizmusa több összetevős: alapoz a magyar történelmi hagyományokra, ahol egy központtal szemben szakadatlanul meg kell védeni a magyar érdekeket és a keservesen kiküzdött szuverenitást; megkérdőjelezte a Nyugat elsődlegességét és versenyezteti a Keletet a Nyugattal; megtagadja a mintakövetést, ahol sosem lesz elég jó az utánzó ország, illetve az egyedi, nemzeti gyökerekkel rendelkező válaszoknak ad elsőbbséget. Orbán szeretné megreformálni az Európai Uniót, amihez szövetségeseket keres és támogat, próbál nekik mintát adni, hogy miképpen kellene ezt a sziszifuszi feladatot megoldani.
Képes volt homokot szórni az Európai Unió gépezetébe a magyar kormányfő, azonban ehhez elengedhetetlen, hogy legyenek szövetségesek is, akik hordják a homokot. Azonban a keleti függőségek, a most uralkodó uniós normák tagadása és konstans vétózás nem kívánt fordulatot okozott. Találó Novák Zoltán meglátása: az Európai Unió ,,rövid pórázon" fogja tartani Magyarországot az uniós pénzek visszatartása kapcsán, állandó felügyeletre kell majd számítani, ami a vállalásokat illeti. Orbán Viktor konfliktusos, megosztó külpolitikája a mostani nemzetközi politikában bekövetkezett fordulatok miatt nem számíthat sok jó indulatra az Európai Uniótól. Ez a válságok korában komoly feladat elé állítja a magyar kormányt, adott esetben felülvizsgálatra is kényszerítheti azt, ami a preferenciákat illeti.
