Cikksorozatunk záró részében Litvániát, a legdélebb balti államot mutatjuk be. Litvánia az egyedüli, amely (egységes) középkori államisággal rendelkezik, ráadásul német jelleg és vezetők nélkül. Sorsa összefonódott Lengyelországgal és Oroszországgal is. Orosz lakossága ugyanakkor jóval csekélyebb a másik két országénál, így a helyi oroszok teljesen más helyzetben vannak.
Litvánia
A maga 2,7 milliós lakosságával a legnépesebb a balti államok közül. Lakosságának 80-85%-a litván származású, vagyis
a három állam közül itt teszi ki a legnagyobb arányt az államalkotó nemzet.
A legnagyobb kisebbség a lengyel – 6-6,5% -, míg az oroszok csak nagyjából 5%-ot jelentenek. Mindez teljesen más helyzetet teremt az oroszokhoz való viszonyulásban. Litvánia fővárosa Vilnius – a maga 550 ezer fős lakosságával.
Az egyetlen történelmi állam
A balti országokat megnézve azt láthatjuk, hogy finnugor és balti törzsek telepedtek le viszonylag régen a területen, akik egybeolvadni nem tudtak, és nagyon sokáig nem vették fel a kereszténységet. Ezt jellemzően a Német Lovagrend érte el náluk, majd megjelent egy német nemesség, egy német városi polgárság, míg a helyi népek megmaradtak jobbágynak. Litvániában ez másképp zajlott: fel tudták venni a harcot a Német Lovagrenddel, és az első nagyfejedelemként említett uralkodó, Mindaugas 1250 körül önként vette fel a kereszténységet és – a mi Szent Istvánunkhoz hasonló módon – letörte az ellene lázadó litvánokat. IV. Ince pápától koronát is kapott, ugyanakkor később visszatért a pogány hitre.
A kereszténységet végleg 1386-ban vették fel,
miután a Jagelló-ház őse, Jagelló (megkeresztelkedése után Ulászló) feleségül vette Nagy Lajos lengyel és magyar király lányát, Hedviget, ezzel létrejött a lengyel-litván perszonálunió. Mindkét ország nagy ellenfele a Német Lovagrend volt – a litvánok 1283 óta álltak hadban velük -, akiket Jogaila és unokatestvére, a litván nagyfejedelem (Vytautas vagy Vitold) 1410-ben a grünwaldi csatában vert le és vette vissza az etnikailag litván területeit. Ezen területet maguk a litvánok keresztelték meg az 1410-es években. (Teljes mértékben tehát ők a legkésőbbi keresztény nép Európában, nem az észtek, de a litván vezetők megtérése már az 1200-as években megkezdődött).
Vytautas litván nagyfejedelem ábrázolása (forrás: wikipedia.org)
Lengyel hatás
Ha veszteséget keresünk a litván történelemben, akkor először nem az oroszokhoz, hanem a lengyelekhez és hagyományaikhoz kell nyúlnunk.
Vytautas nagyfejedelem halála után még nem jött létre az az egységes lengyel-litván állam, amely a kora újkorban létezett, hiszen maguk választhatták meg uralkodóikat, de lengyel jóváhagyással. Persze többször is unió állt fenn a két ország közt, emellett a két nemzet nemességének együttműködését jogilag is rögzítették, ahogy a jogrend is hasonlóan fejlődött, amely később mindkét ország vesztét okozta.
A Lengyel-Litván Unió bár 1385 óta létezett, véglegesen 1569-ben jött létre. Közös lett az országgyűlés és a külpolitika, de a pénzügyek nem teljesen. Ez vezetett ahhoz, hogy
lengyel nemesek kezdtek befolyást szerezni Litvániában,
mivel szert akartak tenni a helyi hivatalokra és a pénzre, ennek következtében a litván nemesség egy része ellengyelesedett.
A másik nagy probléma a liberum veto jogköre, vagyis, hogy az országgyűlés csak egyhangúan hozhatott törvényeket. Ez hozzájárult a lengyel-litván állam meggyengüléséhez, így az ország felosztásához is, amelynek következtében
1795-ben Litvánia is az Orosz Birodalom – illetve részben Poroszország – része lett.
Orosz elnyomás
A lengyel hagyományokat is átvevő litvánok természetesen nem tudtak belenyugodni az orosz uralomba:
többször is csatlakoztak oroszellenes felkelésekhez,
így az 1830-as lengyel felkeléshez is csatlakoztak (emiatt a térség egyik legrégebbi egyetemét, a Báthory István által alapított vilniusi egyetemet bezárták).
Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel király és litván nagyfejedelem alapította Közép-Kelet-Európa egyik legrégebbi egyetemét Vilniusban (forrás: wikipedia.org)
A röghöz kötött jobbágyságot csak 1861-ben, az általános birodalmi jobbágyfelszabadítással szabadították fel, eredetileg ugyanazon feltételekkel mint Oroszországban, vagyis a földeket nem kapták meg (az egykori Lengyelországban igen). Ezen 1863-ban változtattak az egy évvel korábbi, lengyel-litván felkelés hatására, bár ennek célja a függetlenség volt, nem a földek megszerzése. Mintegy 22 ezer embert végeztek ki vagy üldöztek el, emellett betiltották a latin betűs írások kiadását (1904-ig állt fenn), bezárták az iskolákat (az általános iskolák kivételével, ahol az orosz lesz az oktatás nyelve).
A következő évtizedek az ellenállás éveivé váltak. Sorra alakultak a függetlenséget vagy az autonómiát követelő lapok és mozgalmak, mind Litvánia területén, mind a Birodalom más városaiban (például Szentpéterváron), mind pedig külföldön.
A függetlenséget végül az első világháború és a szovjet-oroszokkal vívott polgárháború után, 1920-ban nyerték el.
Az ismét független Litvánia
A független litván állam, mely többségében litván etnikumú,
elsősorban a litván parasztságot kívánta megerősíteni a lengyel és ellengyelesedett litván birtokosok ellenében,
így földosztásba kezdett. Politikailag ugyanakkor kifejezetten instabilnak tűnt: puccs puccskísérlet hátán jellemezte egészen a szovjet megszállásig, több baloldali pártot betiltottak, kommunista vezetőket végeztek ki, ugyanakkor több radikális nacionalista katonai vezető és történész is börtönbe került a függetlenség két évtizedében. A Vatikánnal is csak hosszú idő után sikerült megegyezniük a vilniusi egyházmegyét illetően.
A másik két balti országhoz hasonlóan Litvániát is 1940-ben „vette fel” a Szovjetunió.
Megkezdődnek a deportálások, főleg papokat és értelmiségieket vittek el – egyébként kevésbé volt súlyos, mint az észteknél, vagy különösen is a letteknél. Mindeközben illegálisan működött egy szovjetellenes kormány, ezt az 1941-ben bevonuló nácik ugyanakkor nem ismeték el, hanem saját kollaboráns kormányt alakítottak.
A Vörös Hadsereg 1944-ben tért vissza, de az egykor Németországhoz tartozó (és a versailles-i béke következtében litván fennhatóság alá kerülő) területeket csak 1945-ben érték el.
Az ekkor még gyenge kommunista hatalom ellen partizánmozgalom alakult, amely 1951-ig működött a lettekhez hasonlóan főként az erdőkben.
Itt is a tömeges kolhozosítás vetett véget az akciónak, amelyet pedig tömeges deportálás előzött meg. Megkezdődött az erőszakos iparosítás, illetve az oroszok betelepítése is. Ez utóbbi ugyanakkor nem jelentett akkora tömeget, mint a másik két országban, 1989-ben sem érték el a lakosság 10%-át.
Az oroszok ma
Litvánia hasonló törvényt hozott, mint az észtek és a lettek: 1940 előtt ott élők és leszármazottaik megtarthatták az állampolgárságukat. Alapvetően az orosz lakosság nem jelentős arányú, így jóval enyhébbek a szabályok, illetve nem is feltétlenül van rájuk szükség, hiszen nem élnek akkora tömbben, mint a letteknél vagy az észteknél, ahogy nem jelentősek a városokban sem (mint a letteknél).
Két említendő jelenség van: az egyik a kalinyingrádi kerület, amelyet legkönnyebben Fehéroroszországon és Litvánián keresztül tudnak elérni az oroszok. Ez állandó fenyegetettség Litvánia számára. A másik pedig az, hogy a helyi oroszok hangot adnak annak, hogy támogatják Putyin háborúját Ukrajna ellen. Kalinyingrád nem az orosz kisebbség kérdéséhez tartozik, de kifejezi az Oroszországgal való viszonyt: Litvánia úgy tekint a kerületre, mint egy Moszkva elleni fegyverre (pl.: nem engedik át az unió által szankcionált árucikkeket, korlátozzák a közlekedést stb.).
Etnikai arányok Litvániában (forrás: researchgate.net)
Az orosz lakosság megnyilvánulásai viszont problémásak lehetnének – ha nem Litvániáról beszélnénk, hanem a másik két állam valamelyikéről. Litvánia számára is nagyobb félelem lehet Kalinyingrád, hiszen Oroszország számára ez sokkal fontosabb kérdés – Kalinyingrád a legnyugatibb terület, állandóan használható kikötővel. Ez az orosz népesség azonban legfeljebb elővigyázatosságra, nem pedig irracionális félelemre, nagy volumenű megnyilvánulásokra ad alapot.
A litván lakosság viszont egyre inkább gyanakvással tekint a helyi orosz kisebbségre, ez pedig később állami szinten is megnyilvánulhat.
Borítókép: Vilnius (forrás: wikipedia.org)
