A szerző a kötetben elsősorban azt a - forrásai szerint helytelen - nézőpontot bírálja, ami szerint a nagy földrajzi felfedezések kora és a kora újkor önmagában egyedül az európai dominanciáról ismerszik meg, s hogy a világ legerősebb katonai és közigazgatási térségeként az európaiak a saját erőfölényükkel alapozták meg a mai súlyukat a mindennapok külügyeiben. Ezt a gondolkodásmódot nevezzük eurocentrizmusnak. A szerző azonban rámutat: nem feltétlenül vezet helyes eredményre ez a nézőpont, mert elhanyagol rengeteg fontos körülményt, kezdve a járványok szerepétől egészen a komplett ázsiai térség - szintén rohamosnak nevezhető - fejlődéséig. Kilépve az eurocentrizmusból olyan körülményeket ismerhetünk meg, melyek teljesen átformálják nem csak a nagy földrajzi felfedezésekről, de az egész kora újkori szerepünkről alkotott képünket.
Az európaiak expanzióról alkotott képe a szerző állítása szerint meglehetősen egysíkú, abban a gondolatkörben él, hogy amit az európai konkvisztádorok véghezvittek, az világszinten unikális produktum volt, ami nem a teljes igazság. A társadalmi fejlettséget az cáfolja, hogy a földrajzi felfedezések jó része nem állami, hanem a mai szó értelmében magánvállalkozás volt.
Azaz nem kellett nagy mértékű szociális és társadalmi reform a hadsereg ellátásához szükséges pénz előteremtéséhez.
A katonai és taktikai fölényt az cáfolja, hogy a terjeszkedésekor a hódítók nem tömeges haderők voltak, hanem kisebb „gerilla” csapatok. Emellett amikor mégis nagyobb haderő-egység bevetésére került volna sor, azok kiképzésében és harci stílusában teljes mértékben azokhoz a csatározásokhoz voltak szokva, amiket „otthon” megszoktak: a szomszédaikkal való harcot. Mivel azonban egy addig soha nem érintett társadalmi csoporttal kerültek szembe, ezért ezek egy az egyben nem voltak alkalmazhatóak. Az európai csatatereken egyértelmű technikai fölényt jelentő megoldások (lőfegyver, ágyú) nem voltak bevetve a meghódított területeken, a közelharc során az előnyt az acél fegyverzet és páncél jelentette. E tekintetben tehát – a szerző szerint –
ha a középkori keresztes lovagok mentek volna az amerikai indiánok ellen, ugyanakkora sikert értek volna el.
Az amerikai térnyerést a modern kultúra magasztosabban kezeli, mint amennyire a valóság indokolja. Sharman kiemelt figyelemmel kezeli a térség legfontosabb hódítóit, a spanyolokat. Kezdetben a mapucsok elleni csatározásokat említi: bár társadalmilag „belénk égett” a kép, hogy a konkvisztádorok nagy, díszes és felszerelt seregekkel jelentek meg a primitív és elmaradott bennszülöttekkel szemben, ez a kép sok szempontból nem helyes történetileg. A mapucsok olyan fejlett és hosszantartó ellenállást tanúsítottak, hogy az 1550-es évekig teljes egészében kiűzték a hódítókat a területeikről, vezetőiket pedig megölték és megették (itt megjegyezném hogy nyilván nem a mi értelmezésünkben vett kulturális fölényről, hanem a taktikai és erőfölényről beszélek). Globálisan értelmezve viszont a mapucsok még kulturális előnyben is voltak:
míg a konkvisztádorok hódító felnőtt férfiként kerültek egyáltalán bármilyen kapcsolatba a térséggel, addig a mapucsok teljes társadalma a védekezésről, a harcról szólt, minden fiúgyermeket katonának neveltek.
A portugálok Kelet-Afrikában folytatott katonai műveletei is cáfolják a tiszta dominanciáról alkotott eurocentrikus képet. A kereskedelem és a tengeri uralom megtartása végett kulcsfontosságú part menti városokban a portugáloknak létfontosságú volt a felügyelet. Itt azonban több fronton is ellenállásba ütköztek, ami nem csak a belső területek felé való terjeszkedést hiúsította meg, hanem még meg is kérdőjelezte a tengeri uralom státuszát. Egyrészt a helyi szuahéli lakosság reagált agresszívan, másrészt az oszmán birodalom támadta rendszeresen az erődöket. A part menti fölény azért maradt meg, de egyúttal korlátozódott csak a tengerrel határos városokra, mert a portugálok a hajókra szerelt ágyúival tengeri csatákban gyorsan győzelmet arattak. Ezen túlmenően azonban
szárazföldön a benszülőttek még a saját készítésű fa-és kőeszközeikkel is visszaverték a támadásokat.
A könyv tanulsága számomra különleges értékkel bírt, és jó időben is olvastam: az orosz-ukrán konfliktus hónapok óta tartó hírei mellett sokkal több értelmet nyertek bizonyos világpolitikai események úgy, hogy már nem azon az eurocentrikus körvonalon belül gondolkodom, mint eddig. Ahogy a szerző az utolsó fejezetben is kifejti, a globális nézőpont minden egyén számára nehezen elsajátítható, de nagyon sok tanulsággal jár, s én úgy gondolom, hogy ezt a szellemi áldozatot egy egyetemista korú embernek mindenképpen meg kell hoznia, éljen bárhol is a világban.
