A nyugati közvélemény ismeri, hogy Oroszország kellően autokratikus hagyományokkal bír, ugyanakkor nem látjuk át ezeknek a gyökerét. Honnan ered az orosz küldetéstudat? Milyen törésvonal mentén változott meg az orosz gondolkodás? Miért viszonyul í világhoz úgy, mint egy modern gyarmatosító? Végül pedig: kik azok az akár kortárs, akár történeti gondolkodók, akik máig hatnak – akár magára Putyinra is?
Egy despotikus és messianisztikus világ
Oroszország európai gyökerekkel bír,
az ősi keleti szláv állam ugyanis normann-viking elittel és szláv-finnugor, vagyis európai lakossággal bírt, emellett európai vallást, a keleti kereszténységet követett. A változás évszázadok alatt ment végbe. Az első ázsiai hatás a tatárjárás nyomán kialakult szemlélet, amely minden a területen kialakult állam(alakulat) sajátossága: Közép-Európában és nyugaton az orosz hivatalnokokra úgy tekintenek, mint kegyetlen, törekvő csoportra, akik amellett, hogy kiszolgáltatottak az elitnek, zsarnok módon bánnak a néppel – miközben valójában ők is csak egyszerű szolgák, akiktől bármikor el lehet venni azt a keveset, amilyük van, hiszen azt az elit és a már-már despota módon uralkodó cár kegyéből kapták. Ez a hatalmi eltolódás és a nép alávetettsége pedig tipikusan a mongol-tatár államok szemlélete volt, ugyanakkor az orosz hatalomgyakorlás mindenkori alapjává vált ez a fajta kiszolgáltatottság.
A mindenkori Oroszország birodalmi szemléletének vallási gyökerei is vannak.
A moszkvai Boldog Vazul-székesegyház, amelyet Rettegett Iván építtetett (forrás: wikipedia.org)
Az orosz nép ugyanis az ortodox hitet követi, amely hit teljesen másképp értelmezi a világot, mint a nyugati kereszténység és a nyugati eszmék. Rengeteg elemet őrzött meg az ókori római és az ókori keresztény szemléletből, emellett a világi és az egyházi hatalom sincs egyértelműen elválasztva, amelynek következtében a legjelentősebb egyházi vezető felett is hatalommal rendelkező világi uralkodó befolyásra tart igényt más ortodox államokban. Róma eleste után a második Róma Konstantinápoly lett, amelynek bukása után jött létre a harmadik, „örök” Róma – ez pedig nem lehet más, mint Moszkva. Ezen folyamat megnyilvánulása, hogy Rettegett Iván a nagyfejedelmi cím helyett felvette a cár tisztségnevet (1547), mely a császár keleti megnevezése. Ez a szemlélet találkozott azzal, hogy az ősi orosz állam egyben más – ráadásul ortodox vallású – szláv népek – köztük az ukránok – ősi állama is, és így megteremtődött egyrészt az ukránok és az ukrán terület feletti uralom igényének alapja, másrészt a pánszlávizmus későbbi gyökere.
Rettegett Iván, aki felvette a cár tisztségnevet (forrás: mult-kor.hu)
Mindezek következtében Oroszország birodalomként tekint magára, befolyást igényel a keleti keresztény és a szláv népek fölött, így efelé biztosan terjeszkedhet. Ez egyfajta nyugatos elkötelezettséget jelentett Oroszországban, amely így európainak tartotta magát, sőt magát tartotta igazán európainak – szemben a kiátkozott római pápával és államaival. A keleties, ázsiai elemek ugyanakkor már a kezdetek kezdete óta megvannak.
Reformerek és maradiak
Nagy Péter cár, reformer szemléletű uralkodó (forrás: wikipedia.org)
Oroszország évszázadokon át európai jellegű hatalom kívánt lenni. A XVIII. század elejére, a nyugat felé terjeszkedés korában vált nyilvánvalóvá, hogy szükséges bizonyos változásokat bevezetni
ahhoz, hogy megállja a helyét a nyugati vetélytársakkal szemben. Ezen új szemlélet az orosz elit egy részére volt jellemző, kiemelt szereppel pedig Nagy Péter cár, majd nyugati hatásra hivatalosan is császár (1682-1721) bírt, akit jelentős hatások érték nyugati útjain. Ugyanakkor tevékenysége következtében tovább nőtt a szakadék az elit és a nép között, így létrejött egy franciás műveltségű vezető réteg, amely továbbra is keleti módon uralkodott népe fölött. Nem csoda, hogy a reformok soha sem valósultak meg, sőt
egyfajta ciklus következett az orosz államszervezésben, amely egészen az első világháború végéig tartott: a jelentős reformer szemléletű uralkodókat ókonzervatív cárok követik.
Egy másik reformer: Nagy Katalin (forrás: wikipedia.org)
Nem véletlenül ismerünk több újító szemléletű, európai mércével is kiemelkedő vezetőt, például Nagy Katalin cárnőt (1762-96); ugyanakkor tradicionalista despotákat is: Magyarországon keserű az emléke Európa csendőrének: ő I. Miklós (1825-55), az 1848-49-es szabadságharc vérbe fojtója.
Mi a „kelet” Oroszország számára?
A „kelet” az a tér, amelyben az orosz állam évszázadokon át, hatalmi kockázatok nélkül tudott terjeszkedni. Ennek következtében több ázsiai nép került orosz befolyás alá,
és egyfajta keveredés is bekövetkezett – mind a köznépben, mind pedig az elitben. Ennek ellenére Oroszország továbbra is nyugati akart lenni, és a Nagy Péter-i elit kifejezetten lenézte a keletet. Ugyanakkor a keleties hatalomgyakorlás és a kulturális keveredés mellett egy további évszázados probléma nehezedett a nyugatos orosz szemléletre: ahhoz, hogy egyenrangúak legyenek a nyugati hatalmakkal, velük kellett ütközniük rendszeresen – miközben nem tudták felvenni a versenyt velük –; keletről viszont a tatárjárás óta nem volt jelentősebb nyomás; ráadásul a nyugatnak segítő Oroszországot a nyugat akadályozta meg a krími háborúban (1853-56) céljai elérésében és a fejlődésben. Ennek következtében
fellépett egy új dilemma a XIX. században: hová tartozik az orosz nép? Hová tartozik Oroszország? A fejlett, kívánatos, ámbár elérhetetlen nyugathoz, vagy a lenézett kelethez?
Európa vagy Ázsia? Netalán egy saját világ?
E kérdésre rengeteg különböző válasz érkezett, ugyanakkor az közös, hogy Ázsiát továbbra is lenézték, de Európát is elkezdték elengedni. Megjelent a szláv szemlélet, amely orosz vezetésű szláv világot vizionál. Ennek elég erős gyakorlati eredménye lett az Osztrák-Magyar Monarchiából az Egyesült Államokba vándorolt ruszinok, szlovákok és ukránok közt a pánszláv ideológia és az ortodox hit terjesztése, ahogy rengeteg pánszláv ügynök érkezett a Monarchia szláv lakosságú területére. Ezen irányvonal európai szemléletű és részben vallási gyökerű. A szovjet államideológia már valamelyest nyitott Ázsia felé is, de lazított a nem orosz területen élő szláv népekkel való kapcsolattal: az Orosz Birodalomra és a Szovjetunióra a népek természetesen kialakuló együttműködéseként tekintettek. Ehhez hasonló volt az a geopolitikai iskola, amely az emigráns értelmiség több tagjában is kialakult: az eurázsianizmus.
A száműzött orosz elit új értelmezése
Mind a liberális, mind pedig a kialakuló totalitárius államokba emigrált orosz szerzők elkezdték létrehozni saját ideológiájukat. A rengeteg „orosz gondolat” új értelmezést ad az orosz történelemnek és Oroszország birodalmi céljait is meghatározza.
A legnagyobb hatású szerző Ivan Iljin filozófus lett,
aki az antikommunista fehér mozgalom emigráns híveinek – a bolsevik polgárháború részben nyugatról támogatott ellenoldala – egyik legfőbb ideológusává vált. Már 1922-ben kiutasították, ekkor Olaszországba menve Mussolini hatása alá került. Végül 1954-ben halt meg Svájcban.
Ivan Iljin filozófus (forrás: portfolio.hu)
A nemzeti igazságot minden esetben helyesnek vélő Iljin két központi gondolata: Oroszországnak messianisztikus szerepe van, és az isteni útra akkor térhet vissza, ha feladja az individuális szemléletet; a másik pedig, hogy Oroszország egyfajta szerves organizmus, amely elsősorban az ortodox és a szláv, majd pedig így megerősödve az eurázsiai civilizáció vezetője, ugyanakkor a világnak is fontos alakítója – de csak mint Eurázsia vezetője és kiterjesztett állam válhat világpolitikai tényezővé. Iljin egyfajta keresztény-totalitárius államot képzelt el, amelynek kötelessége megőrizni a tradicionális autokrata rendszert. Szimpatizált a fasizmussal, majd a nemzetiszocializmussal; de a németek sztálingrádi veresége után már az orosz népet ért nyugati támadásként fogta fel Hitler hadműveleteit. Az orosz népet ugyanis ártatlannak, beszennyezetlennek tartotta, amely a romlott világba hoz megváltást. Ettől kezdve úgy értelmezte, hogy az orosz az az erényes nép, amely a folytonos áldozat; amelyet mindig minden oldalról támadnak, és terjeszkedései során is kizárólag áldozat lehet, hiszen nem ismerik fel erényeit. Van egy tényező, amellyel másképp számol: Ukrajnát nem tekinti önállónak, az ukránokat az orosz nemzet részeként tartja számon – az oroszok hagyományosan a Kijevi Ruszt ősállamuknak tekintik, de csak sajátjukként fogják fel, így Ukrajna különösen fájó pont.
Iljin a háború után Franco Spanyolországát tekintette példaképének; emellett erősen épített a vezérkultuszra, de már egy elképzelt, jövőbeli vezetőt várt. A fehérek ugyanis nem térhettek vissza Oroszországba, sőt a Szovjetunió a kialakuló két blokk egyik vezetője lett. (Iljin élete végéig fasisztának tartotta magát, ugyanakkor megkülönböztette a fasizmus különböző fajtáit, és egy sajátos, csak elméletben létező orosz fasizmust tartott számára elfogadhatónak.)
Előfordult már, hogy Putyin olvasásra ajánlott több, orosz ideológiával foglalkozó művet, köztük Iljin egy-egy alkotását is; ráadásul Iljint többször idézte is nyilvánosan.
Az is sokatmondó, hogy 2014-ben hazavitette a földi maradványait Oroszországba, így valószínűsíthető, hogy gondolkodására hatott. Ezt tettei is megerősítik. Minden jogos kritika ellenére sem olyan autokratikus ma Oroszország, ahogy azt Iljin elképzelte, de Putyin geopolitikai szemlélete teljes mértékben megfelel Iljin gondolatainak. Putyin is Eurázsiában gondolkozik, Dublintól Vlagyivosztokig, nem pedig Európában vagy az Európai Unióban. Eurázsián belül pedig vezető szerepet szán Oroszországnak. A nyugati értelemben vett jogállamot az orosz tradíció ellenségének tartja. (Igaz, Putyin másképp tekint a Szovjetunióra, ezen ellentmondással az orosz elit egyáltalán nem foglalkozik ma.)
Ki hat a maiak közül Putyinra?
Ma a nyugati közvélemény Alekszandr Dugint tartja Putyin fő ideológusának, de Duginnak nincs akkora hatása, mint azt gondolják.
Valószínűleg semmilyen kapcsolat nincs Dugin és Putyin közt, minden bizonnyal mindkettejükre ugyanazon szerzők voltak hatással. A ma ismert ideológusok közül Vlagyiszlav Szurkov bírhat befolyással Putyinra. Inkább politikai szervező, semmint filozófus, de hasonlóan gondolkozik, mint Iljin. Szurkov is egyetért abban, hogy Ukrajna „nincs”, de nála inkább a belpolitika a fontos – nevéhez fűződik a 2006 óta alkalmazott „szuverén demokrácia” fogalma. Eszerint az orosz demokrácia más, mint a nyugati: minden állami befolyás alatt van, így a gazdaság, igazságszolgáltatás, sőt még az ellenzék is. Az állam ugyanakkor ezekhez bármikor hozzányúlhat a stabilitást érdekében, az embereknek „nem kell tudniuk” mindenről. Vagyis ez egyfajta alternatívája a nyugati berendezkedésnek, kellően központosított és autokratikus.
(A borítókép forrása: hirtv.hu)
