Amikor a székely férfiak bevonultak Madéfalvára, a céljuk ugyanaz volt, mint korábban: tiltakozni az ellen, hogy külföldre vigyék őket katonának. Ezt ahogy eddig, úgy ezután is békés úton kívánták megvalósítani, ennek ellenére a császári katonaság hajnalban megtámadta a falut, kifosztotta a házakat, lemészárolt mintegy kétszáz embert – nőket és gyerekeket is –, illetve legalább kétszer ennyi foglyot ejtett. Az események a székelyeket megtörték, de megindult a kivándorlásuk Moldvába. A madéfalvi vérengzésre emlékezünk.
A székelyek jogai
A székelyek jogai a középkorból eredtek, alapjuk a katonáskodási kötelezettség, amelyért cserébe bizonyos mentességet élveztek.
Nem teljesen egyértelmű, hogy ez mit jelentett, ugyanis létezik olyan megközelítés, miszerint ez kollektív nemességet biztosított, amely feltételekért cserébe a Székelyföld területén jogokat adott, ugyanakkor a valóságban azt látjuk, hogy a Székelyföldről elszármazók ugyanolyan nemesi bizonyságlevelet kaphattak az erdélyi kormányszervektől, mint azok, akik mondjuk Nyitrából költözött Tolnába. Ezen bizonyságlevél alapján nemesi jogokat gyakorolhatott egy székely akár Biharban is – vagyis a székelység fenn tudta tartani nemesi jogállását a Székelyföldön kívül. Amikor 1867 után a nemesség presztízskérdéssé válik, de jogokat nem biztosít, hivatalos iratokba – nem magánéletben – akkor írhatták be nemesi címüket és előneveiket a nemesek, ha igazolták származásukat a Belügyminisztérium előtt. A székelyeknek, bár az erdélyi fejedelmek korában igen nagy számban fordul elő, hogy személyes nemeslevelet kapnak (mint egy bárhol máshol nemesített jobbágy), elég volt valamelyik székely összeírásban – ún. lustrában – szereplő felmenőjüket felmutatni apai (névadó) ágon, és már használhatták is a nemesi címet. Ezt a hasonló kiváltságokat élvező hajdúk nehezebben tehették – itt nagyon sokszor fordul elő, hogy felmenőik név szerint szerepelnek egy-egy hajdúnemességet biztosító oklevélben, ekkor jóval könnyebb volt, illetve sokszor a rendi korszakban Szabolcs vagy Bihar vármegyétől kapott nemesi bizonyságlevél adta a nemesi jogaik alapját –, de aki a hajdúnemességét fenn tudta tartani a Habsburg-uralom alatt, az kvázi nemes maradt; ugyanakkor a jászok és a kunok által élvezett jogok valóban nem biztosítottak nemességet az adott személynek, sem 1867 előtt, sem azután. Ez alapján a székelyek kollektív nemessége nagyon összetett rendszer, de alapvetően nemességnek tekinthető, amely a katonáskodási kötelezettségre épült.
Székely gyalogos katona, ún. vörös darabont ábrázolása a csíkszépvízi Székely Határőr Emlékközpontban (forrás: liget.ro)
Már az erdélyi fejedelmek alatt előfordult, hogy igyekeztek megfosztani a székelyeket kiváltságaiktól – persze a székelyek mindig ellenálltak, ami rengeteg véres eseményhez vezetett. Összességében megindult egyfajta lesüllyedés, és valóban megjelent egy székely jobbágyi réteg – ők az anyakönyvekben a XVIII. századtól kezdve providus jelzővel szerepelnek, amely kifejezést általánosságban a nem nemesekre (közülük is azokra, akik nem voltak polgárok sem) használtak, szemben a kiváltságokat gyakorlókkal, akik gyalog katona, gyalogos, lovas katona stb. jelzőt kaptak aszerint, hogy a közszékelyek, a lófők, esetleg a legelőkelőbb primorok rendjébe tartoztak. Amikor Erdély Habsburg-uralom alá került, az 1690-es Diploma Leopoldinum is rögzítette a székelyek katonáskodási kötelezettségét, de a Rákóczi-szabadságharc után a székely katonaságot (határőrséget is) megszüntették, a székelyek fegyvereit pedig elvették, mivel az uralkodó ebben is veszélyt látott. A székelyeket ismét megpróbálták lesüllyeszteni, vagyis nőtt a jobbágyok száma – ami még mindig elhanyagolható volt. Mária Terézia alatt azonban változott a helyzet.
Az erdélyi határőrség kezdetei
Bár az Oszmán Birodalom jelentősen meggyengült, még mindig veszélyt láttak benne, vagyis Magyarország déli határait nem tagozták a vármegyerendszerbe, hanem katonai határőrvidéket hoztak létre – itt szerb határőrök-szabadparasztok éltek és szolgáltak, akik így nem lettek jobbágyok, de kiváltságaik nem a székelyek középkori jogait jelentették. Mivel Erdélyben nem volt határőrség, így Mária Terézia 1761-62-ben Erdélyben is hozzálátott annak megszervezéséhez, részben Adolf Buccownak, Erdély katonai főparancsnokának a javaslatára. A határőrséget a naszódi románokból és a székelyekből akarták megszervezni, a jobbágysorban élő románok éltek is a lehetőséggel, mivel felszabadultak a földesúri terhek alól; a székelyek viszont régi jogaik biztosítását és régi fegyvereiket követelték.
A székely követelések
Kezdetben a székelyek – főleg abbéli reményben, hogy visszakapják jogaikat – a románokhoz hasonlóan támogatták az elképzelést, de kiderült, hogy kiváltságaikat nem teljes körűen kapták volna vissza, bizonyos adókat továbbra is fizetniük kellett (legalábbis azoknak, akik jobbágysorba kerültek). Ami viszont még fájóbb volt: a régi szokásokkal ellentétben
nem saját tisztjeik alatt kellett volna harcolniuk, hanem a birodalmi hadseregbe tagozódtak volna, idegen katonai vezetők alatt, német vezényszóval – ráadásul idegenbe is vezényelhetők lettek volna.
Székely határőr a csíkszépvízi Székely Határőr Emlékközpontban (forrás: liget.ro)
Ez ellen már a kezdetekben is tiltakoztak, és mivel a katonai főkormányzó nem örvendett túl nagy népszerűségnek – mondjuk általában nem szoktak olyan idegenek népszerűek lenni, akik erőszakos sorozásba kezdenek –, így Mária Terézia leváltotta, és kinevezte Siskovics József bárót, aki Lázár János gróf segítségével, társelnökségével egy vegyes katonai-polgári bizottságban folytatta a toborzást. Bár az uralkodó ezt ellenezte, Siskovics az elődjéhez hasonlóan a megtörés és az erőszak eszközéhez nyúlt. Előfordult, hogy a katonaságba beállók és az azt ellenzők összecsaptak, ahogy olyan is, hogy valamelyik vezetőt majdnem meglincselték, illetve az is, hogy a katonaságra felesküdők tiltakozni kezdtek, de nem ezek voltak a legjellemzőbb eszközök.
A székelyek jellemzően úgy próbáltak ellenállni, hogy a katonai összeírások elől az erdőkbe menekültek. Ezt az állapotot csakhamar petíciók megfogalmazása követte, vagyis írásban próbálták akaratukat kifejezni, küldöttség útján igyekeztek kapcsolatba lépni a császáriakkal. Éppen ezt történt volna 1764. január 7-én is, előző nap ugyanis mintegy 2500 csíkszéki székely az erdőkből Madéfalvára vonult, illetve támogatták őket háromszékiek és kászoniak is. A petíciót azonban nem tudták megfogalmazni…
A székelyöldöklés
Említett nap hajnalán a bizottság az összeírók segítségére rendelt katonaság számára azt a parancsot adta, hogy fegyveres erővel törjék le az ellenállást.
Carato alezredes négy oldalról körülfogta a falut, majd ágyúkkal lövetni kezdte. Ezután a császári katonaság betört a faluba, és órákon át üldözte az ellenállókat, miközben a házakat kifosztotta és felgyújtotta. A vérengzés legalább 180-200 halottat és 400 foglyot eredményezett, akiket embertelen körülmények között tartottak fogva a csíkszeredai várban – bár néhány nap után hazaengedték őket, az esemény megtörte a székely ellenállást, és még 1764 márciusáig sikerült megszervezni a székely határőrséget. Nem mindenki maradt ugyanakkor helyben…
Vándorlás Moldvába
A székelyek, főleg a csíki székelyek egy csoportja ezután Moldvába indult, „elcsángált”, ahol kezdetben a helyi, honfoglalás kora óta helyben élő – és az Árpád-kori katolikus térítés miatt állandó utánpótlást kapó – magyarság fogadta be őket.
1774-ben azonban a Moldvától északra fekvő Bukovinát a felosztott Lengyelországtól megszerezte a Habsburg Birodalom. Erdély katonai főparancsnoka, Hadik András ennek következtében a Moldvába vándorolt székelyeket összegyűjtötte, és letelepítette Bukovinában – így jött létre a bukovinai székelység. Első falvaikat, Istensegíts és Fogadjisten néven 1776-ban alapították.
Az egyik bukovinai székely falu, Andrásfalva római katolikus temploma (forrás: Wikipedia)
A bukovinai székelység később áttelepült, ahogy ők nevezik, kirajzott a Délvidékre, illetve Arad vármegyébe, a Bánságba és Dél-Erdélybe (néhány csoportjuk pedig Észak-Erdélybe), amely folyamat az 1880-as években kezdődött, és 1910 körül ért véget. A magyar kormány a két világháború között a jugoszláv uralom alatt a Délvidékre települő szerbek helyére kívánta telepíteni a maradékukat Bukovinából, ekkor jött létre például Bácsjózseffalva. Nagy részük tehát visszatért, de így is maradtak Bukovinában.
Bukovinai székelyek népviseletben (forrás: maszol.ro)
A Bácskába telepített székelyeknek azonban tovább kellett menekülniük, amikor a középkori módszereikről híres Tito-partizánok megérkeztek, természetesen az elmenekült szerbekkel együtt. A partizánok mindennapos eszköztárába tartozott például a karóba húzás, így 1944 őszétől a székelyek a Dunántúlra mentek, a telet itt vészelték át. 1945-től kezdték őket betelepíteni a völgységi kitelepített svábok házaiba, Tolna és Baranya vármegyékbe. Identitásukat máig őrzik, saját társadalmi szervezetek és országos szövetséget hoztak létre, de az eredeti lakhelyükön is maradt néhány család - néha még velük is tartják a kapcsolatot, de ez főként az 1990-es évekre volt jellemző.
Borítókép: a madéfalvi veszedelem emlékműve Madéfalván (forrás: Wikipedia)
