Különös nap január 19.: A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. A második világháborút követő, német kisebbségeket elűző politika mögött – a kétségtelen gazdasági okok mellett – a legfőbb indok a németség Harmadik Birodalomhoz való hűsége volt. Volt Magyarországon a háború alatt azonban egy szervezet, mégpedig a Hűségmozgalom, amely kicsit más megvilágításba helyezi a történéseket.
A németség Magyarországon
A németek már a középkortól kezdve jelen vannak Magyarországon,
bár ekkoriban főként vagy az elit részei lettek – királynék lovagi kíséreteként –, vagy városi polgárok, vagy kiváltságos csoportok (erdélyi és szepességi szászok). Ha volt is a középkorban német parasztság (és bizonyosan volt), az többnyire beolvadt a befogadó magyarságba.
Nagyobb létszámú német telepesek, kivéve az ország egyes nyugati részeit (például Moson vármegyét), csak a 18. században érkeztek az ország benépesítése során – a katolikus és nem forradalmi németség az udvarnak és az egyháznak is megfelelt, bár a németek közt nagy számban találunk evangélikusokat, sőt még reformátusokat is. Ahol megjelentek, ott egész járásokat is magukévá tettek, így alakult ki egységes német nyelvsziget a Dél-Dunántúlon – Baranya északi részein és Tolna egyes járásai (nagyrészt a Sió és a Kapos köze, valamint egyes délnyugati települések) –, Buda környékén (a Pilisben), Szatmárban, a Bácskában és a Bánságban.
Békés együttélés
A magyarok és a németek együttélése javarészt békés volt,
bár előfordultak konfliktusok. 1848-ban azonban az erdélyi szászokon kívül a teljes hazai németség kiállt a magyar ügy mellett, és az ezt követő évtizedekben javarészt vegyes identitásúvá vált. Igaz, a németek olykor saját maguk fedezték fel a magyar nyelv előnyeit (kereskedelem, értelmiségi munka stb.) és így nem volt olyan elit, amelyik magyarellenes nemzetiségi mozgalmat szervezhetett volna.
A két nemzetiség együttélésének ékes példája a tolnai Nagyszékely, ahol a kicsi, Árpád-kori magyar és a XIX. századi, jóval nagyobb német református templom egybeépült - forrás: Parókia
Az első jelentős vízválasztó esemény Trianon. A diktátum után ugyanis megjelentek a korábbinál jóval radikálisabb hangok, amelyek a német kisebbség jelenlétét nem nézték túl jó szemmel, főként kulturális és gazdasági szempontból. A hitleri Németország léte ugyanakkor már a németségben is változásokat hozott, és a kevésbé radikális politika is érzékelte a problémát.
A Volksbund
Az 1930-as években megindult az érdeklődés a Közép-Európa-szerte élő németség iránt az anyaország részéről.
Már az évtized közepén megjelentek agitátorok, és ez egyre csak fokozódott. Főleg fiatal értelmiségieket küldtek Magyarországra, illetve munkásokat, napszámosokat vittek ki, akik természetesen nem kevés összegeket küldtek haza. Azokat, akik a nemzetiszocializmus mellé álltak, még inkább elismerték.
A Harmadik Birodalom népi németséggel való kapcsolata egyre inkább radikalizálódott. A német közreműködéssel elért revízió ellenszolgáltatásaként
1938 végén engedélyezték a Volksbund, vagyis a Magyarországi Németek Népi Szövetségének működését.
Ugyan a magyar kormány igyekezte volna kulturális keretek közé szorítani, a Harmadik Birodalom kezében egyre inkább egyfajta eszközzé vált. Vezetője az eredetileg bánsági német származású – de zürichi születésű – Basch Ferenc volt. Egyébként voltak már a Volksbund előtt is szervezetek, melyek hajlamosak voltak igen radikális hangokat megütni, például a Népi Németek Bajtársi Szövetsége, amely a Dél-Dunántúlt a Német Birodalomhoz akarta csatolni. Ezek közül többnek is jogutódja lett a Volksbund.
Basch Ferenc, a Volksbund vezetője (forrás: WIkipedia)
1940-ben megkötötték – a második bécsi döntéssel egyidőben – az úgynevezett népcsoport-egyezményt, amelyben a magyar kormány a hazai németek egyedüli legitim képviselőjének ismerte el a Volksbundot. Ezután egyre nyíltabbá vált a nemzetiszocialista propaganda, illetve 1942-től megindultak a toborzások a Waffen SS-be is. A szervezet Berlin meghosszabbított karjaként működött, és olyan gyakorlati célokért küzdöttek, minthogy a német fiatalok a kötelező katonai szolgálatot a német hadsereg berkein belül teljesíthessék. A valódi cél azonban a magyar kormányhoz való hűség csökkentése és a birodalmi német öntudat növelése volt, különösen a Volksbund ifjúsági szervezetében. Mindehhez óriási tömegpropagandát és demonstrációkat működtettek és tartottak, illetve követeléseik közt szerepelt például a német nyelvű területeken az iskolák szellemiségének átalakítása is. Végig fenntartották a Dél-Dunántúl hovatartozását mint vitatémát. A velük szemben álló, magyarhű németeket igyekezték megfélemlíteni (főleg a jövőjükkel kapcsolatban).
Hűséggel a Hazához
A magyar kormány természetesen próbált cselekedni a Volksbund ellenében – egy kormányzatközeli német szervezet ugyan létezett 1924-től, de a Volksbund ellen kevés volt. A döntéshozók – mint oly sok mindenben – azt gondolták, hogy ha még egy kicsit engednek, talán a Voksbund maga vesz vissza a radikalizmusból. Emiatt engedélyezték például a toborzásokat is (bár itt az volt a háttérben, hogy cserébe csökkentették a Don-kanyarba küldendő magyar katonákat).
A legjobb ellenállást maguk a magyarországi németek alakították.
Már Hitler hatalomra kerülése előtt megjelentek a Dél-Dunántúlon agitátorok, és már ekkor megfogalmazta németek egy csoportja azt, hogy semmiféle szeparatista mozgalmat nem támogat. Az 1930-as években a németség Magyarországhoz való hűsége igen erősen meghatározta a választásokon indulók személyét a Dél-Dunántúlon. Bonyhádon ráadásul, amely később mind a Volksbund, mind pedig a Hűségmozgalom számára központi helység lesz, több időközi választás is zajlott. Kezdetben bár nagy riadalmat keltettek, mégsem kerekedtek felül a radikálisok, 1939-ben azonban Mühl Henrik volksbundista nyert – ugyanakkor listáról a törvényhozásba jutott az ellenjelölt Klein Antal is (aki később szakított politikájával).
1941-ben a német anyanyelvűek közel ötöde magyarnak vallotta magát a propaganda egyik legfőbb célcsoportjában, a tolnai Völgységben.
Valamennyire ellen tudott állni – főleg az iskolák kérdésében – az egyház, ugyanakkor az igazi fordulatot a Hűségmozgalom megalapítása jelentette. Ezt a német ügyet a ’30-as években igen erősen befolyásoló egykori tolnai főispán, Perczel Béla munkássága teremtette meg 1942-ben – közvetlen előzményként a tolnai német gyerekek hozhatók fel, akiket sportképzés címén Németországba vitték, és a Wehrmachthoz valamint az SS-hez való csatlakozásra próbáltak kényszeríteni. Közülük néhányan felvették a kapcsolatot a szüleikkel, akik Perczelhez fordultak.
1942 januárjában „Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez”-jelmondattal megalakult a Hűségmozgalom. Leginkább Perczel Bélánál gyűltek össze, és elsősorban védelmet akartak nyújtani a Volksbunddal szemben. Főleg nyilatkozatokkal – amelyek közül az egyik éppen 1943. március 15-én jelent meg – és helyi akciókkal (pl. SS-ellenes őrség szervezésével), illetve kulturális eseményekkel hívták fel magukra a figyelmet. Jelképes volt kitűzőjükön a magyar nemzeti színek szerepeltek a „Hűséggel a Hazához”-felirattal. A szervezet célja természetesen a magyar hazához való hűség erősítése volt.
A Hűségmozgalom kitűzője (forrás: Signum Laudis)
A hűség mérlege
Nehezen tudjuk megítélni, hogy mégis milyen arányban maradtak hűek a németek.
Ennek oka egyrészt a háborús helyzet, másrészt az, hogy a Volksbund mögött ott állt a Harmadik Birodalom, amelynek köszönhetően komoly fegyvereik is voltak, és nem kerülték el az erőszak alkalmazását sem, és az összecsapások sem voltak ritkák.
A német megszállás után természetesen a Hűségmozgalom tagjait, vezetőit is üldözték. Perczel Bélát is elhurcolták, aki a kínzásba belehalt. A mozgalmat amiatt tekinthetjük legalább részben sikeresnek, mert a volksbundista iskolapolitikát meg tudták akadályozni, pedig óriási ellenszélben dolgoztak. A Hűségmozgalom tagjai egyébként olykor még a kétnyelvű oktatást is megtagadták, és kizárólag magyarul kívánták tanítani gyermekeiket.
Perczel Béla egykori főispán, a Hűségmozgalom egyik alapítója (forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)
Helyi szinten a Hűségmozgalom össze tudott tartani embereket, ami növelte az ellenállást, azonban ilyen politikai ellenszélben lehetetlen volt nagyot alkotni. Számarányosan a Volksbundban valamivel kevesebb, mint a németség fele vett részt, ugyanakkor nem egy olyan esetről tudunk, hogy hamisították az aláírásokat – olykor halottakét is – vagy a szülő-gyerek egymás helyett írt alá. Ehhez társul az, hogy nagyon sokan lehettek azok, akik a félelem miatt léptek be (vagy csak nem csatlakoztak a Hűségmozgalomhoz). Nagyjából 300 ezres Volksbunddal kell számolnunk – szemben a 30-35 ezer fős Hűségmozgalommal (720 ezer fő lehetett a németek létszáma az országban). Ez azonban a korabeli helyzetet ismerve nem jelent semmit, egyes helységekben, például Gyönkön azonban a Volksbund nagyságrendekkel több taggal rendelkezett, mint a Hűségmozgalom.
A kitelepítés tulajdonképpen mindezeket ismerve nem indokolható, hiszen még úgy sem vett részt a németség fele sem a Volksbundban, hogy megfélemlítésekkel, propagandával igyekezték őket rábírni, és a csalásoktól sem riadtak vissza; az pedig végképp nem igaz, hogy akik részt vettek a Volksbundban, azok nácik lettek volna (rengeteg német vagy kettős identitású is benne volt, a bűnbakkeresés helyett érdemes lenne a tömeg hatását, a tömegpszichózist megvizsgálni, hasonlóan egy diktatúrához). Ugyanakkor
a kitelepítés nem kímélte a Hűségmozgalom tagjait sem.
A kitelepítések következtében hazai német családok ezrei szakadtak szét, ugyanakkor ezt már a Volksbund megjelenése is elintézte.
Nekünk csak egy hazánk van, és ez Magyarország! Egy nemzeti színűnk van és ez a piros-fehér-zöld.
- olvasható a völgységi svábság hűségnyilatkozatában 1934-ből (még a radikalizálódás előtt).
A borítókép forrása: Magyar Nemzet
