Minden évben január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, a Himnusz keletkezését: Kölcsey Ferenc 200 éve, 1823-ban ekkor írta meg a verset. Ezen a napon emlékezzünk kicsit a költőre!
Jelen cikkben 4 fontos versét gyűjtöttük össze.
1. Himnusz – A magyar nép zivataros századaiból
Mivel is kezdhetnénk a sort, mint a magyar kultúra napját megalapozó verssel?
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
(1823)
A versben Kölcsey végigmegy a magyar történelem fontos eseményein. A múltat dicsőnek jeleníti meg, legyen szó akár a honfoglalásról, akár az Árpád-korról, akár Mátyás király győzelmeiről; ezzel szemben, ahogy közeledünk a jelen felé, egyre negatívabb kép tárul a szemünk elé, kezdve a török „rabigával”, folytatva a folyamatos hanyatlással. Kölcsey Istent szólítja meg, úgy gondolja, hogy a magyar nép bűnt követett el, amiért bűnhődniük kell – ezzel magyarázza a sok csapást, ami a magyarokat érte.
Úgy gondolja, hogy a nyomorúságos jelenből csak úgy léphetünk tovább a jobb felé, ha Isten megszánja a magyarokat, és segít rajtuk.
Himnuszunkat már sok kritika érte a negatív hangvétele miatt, ami a sok szomorú esemény felsorolásának következménye. Azt sugallhatja, hogy a magyarok nem tehetnek semmit, minden attól függ, hogy Isten megszán-e minket vagy sem.
2. Vanitatum vanitas
Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!
Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.
És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.
Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.
Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!
- február-április
Kölcsey Vanitatum vanitas című versét a Himnusz párverseként is szokták értelmezni – a két mű nagyon hasonlít egymásra. Mindkettő a történelem fontos eseményeit idézi fel. Ez is meglehetősen negatív hangvételű vers, amit már a címéből is láthatunk: a vanitatum vanitas szó szerinti fordításban a hiúságok hiúságát jelenti. És mi a hiúságok hiúsága? Ezt az utolsó versszak mutatja a legegyértelműbben:
„Mert mozogjon avagy álljon / E parányi föld veled, / Lengjen fényben, vagy homályon / Hold és nap fejünk felett, / Bárminő színben jelentse / Jöttét a vándor szerencse, / Sem nem rossz az, sem nem jó: / Mind csak hiábavaló!”.
A Himnusszal összevetve azonban fontos különbség, hogy míg előbbiben benne van a remény és az értelemkeresés (a sorscsapásokból való kiemelkedés Isten segítségével), utóbbiban a végtelen pesszimizmust, hiábavalóságot és reménytelenséget láthatjuk. Azonban negatív hangvétele mit sem csorbít a vers minőségén, sőt! Elgondolkodtat, tanít.
(Kép forrása: pinterest.com)
3. Zrínyi dala
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.
Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?
Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.
És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzad s közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?
Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzad s közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
Szobránc, 1830. július
Ebben a versben egy kemény bírálatot láthatunk – ismét a történelmi események bemutatásán keresztül. Kölcsey úgy látja, hogy a dicső múlt „Névben él csak, többé nincs jelen”. A reménytelenség és a pesszimizmus jelenik meg Zrínyi dalában is:
,,elmúlt minden, amiért a hazánkra büszkék lehetünk, és ezzel nincs mit tenni, nincs belőle kiút."
4. Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Cseke, 1831. december 29.
Az epigramma ismét a múltból merít, akárcsak a Himnusz, a Vanitatum vanitas és Zrínyi dala, azonban ez nem tükröz reménytelenséget. Arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy nem a múltra kell koncentrálni – azon már úgysem változtathatunk.
Inkább arra kell törekedni, hogy a jelenben megtaláljuk azt, ami a jövő fele visz: afelé a jövő felé, melyben „a haza fényre derűl”; mindezzel pedig a magyar nemzet kezébe helyezi saját sorsát.
(Kép forrása: varazsbetu.hu)
Összeállításunkkal Kölcseyt és az ő költészetét szerettük volna közelebb hozni az olvasóhoz. Bár nem optimista versek, de mindenképp elgondolkodtatnak, tanítanak, értéket jelenítenek meg.
