Kevés olyan megosztó téma van Magyarországon, mint a második világháború. Különösen vitás a megítélése olyan történelmi szereplőknek, akik döntéshozói pozícióban voltak, és nem voltak németbarátok – mégis német megszállás, magyarországi holokauszt, bukott kiugrási kísérlet lett a vége. Ma egy olyan katonai eseménynek van évfordulója, amelyet a politika, ráadásul a szélsőjobboldali politika erősen áthatott: ez pedig a budai kitörés.
Katonai és politikai emlékezet
Mai emlékezetünkben a katonát, különösen a halott katonát el tudjuk választani attól az országtól vagy birodalomtól, amelynek a hadseregében szolgált.
Persze amikor komoly szélsőjobboldali emlékezet épül egy katonai eseményre, amikor radikális politikai mozgalmak használják a katonák emlékezetét politikai célokra – mégpedig az akkor ottlévő katonákat vezénylő politikai irányvonalat felemlegetve –, akkor érthető módon ez sokkal nehezebb. Viszont ez a fajta politikai rátelepülés komolyan árt az adott esemény emlékezetének (ugyanúgy, ahogy radikális baloldali ellentüntetők jelenléte).
Azt bátran kijelenthetjük, hogy a kitörésben résztvevő egyszerű katonák nem voltak nácik vagy nyilasok.
Voltak Budapesten nyilasok - egyébként többnyire nem is katonák, hanem verőlegények -, de jóval több, katonaként besorozott magyar ember volt jelen, akik parancsot teljesítettek – és nem nagyon volt más választásuk. Maguk is mintegy megfélemlítve, bizonytalan állapotban éltek, információk nélkül. Még a Waffen SS-be besorozott magyarországi svábok sem (mindig) önszántukból vettek részt, nemhogy a magyarok. Ugyanakkor katonai kérdésekben a németek diktáltak, még Szálasinak sem volt ebbe túl sok beleszólása, így aki Budapesten volt korábban, annak szükségszerűen ott kellett lennie február elején.
A kitörés tehát nem politikai, hanem katonai esemény volt, ahol egyszerű, a saját életét védő, közel sem náci vagy nyilas magyar katonák cselekedtek.
Jelen sorok írója egyébként családi szinten érintett a kitörés eseményeiben. A dédanyám testvére, a nagyszékelyi (Tolna vm.) származású Hamar József huszár is megpróbált kitörni – de még Budán szovjet fogságba esett, amit túlélt. Ha feltételezzük, hogy a hozzá hasonlók voltak a többségben – és ki más lett volna katona –, akkor joggal gondoljuk, hogy a katonák nem voltak a szélsőséges eszmék hívei (egyébként bár Nagyszékely német többségű volt, az említett család magyar származású, nem az SS, hanem a magyar hadsereg kötelékében, pécsi huszárként vett részt a kitörésben).
Budapest erőddé válása
Az emlékezetpolitikai bevezető után szólnunk kell az előzményekről. Egészen 1944 szeptemberéig reális volt, hogy a front nem éri el Budapestet, azonban ez szinte rögtön darabjaira hullott ekkor. Szeptemberben ráadásul két megerősített vonalat építettek ki, és ezek közt feküdt Budapest, így potenciális célponttá vált, ráadásul a két vonal összeköttetésére, egyben Budapest védelmére elkezdték kiépíteni az Attila-vonalat, amely a főváros keleti részét is érintette, de mindenképpen fontos pozíciót adott számára.
Szálasi hatalomátvételét követően fél hónappal, október 30-án Serédy Jusztinián esztergomi érsek és Ravasz László dunamelléki református püspök felszólították az ún. „Nemzetvezetőt”, hogy nyilvánítsa nyílt várossá Budapestet. Ez azt jelentette volna, hogy a várost nem védik, hanem feladják,
ha a szovjet ostrom veszélye fennáll. Egyébként ekkor még Szálasi sem ragaszkodott volna Budapest védelméhez, csak akkor, ha onnan utána jelentős támadások indultak volna. Akkor miért lett mégis „erőd” Budapest?
Szálasi Ferenc (forrás: Origo - Fortepan)
Hasonló történt, mint korábban bármilyen jelentős összeomlás előtt: Hitler közbeszólt.
December 1-jén Hitler erőddé nyilvánította Budapestet,
elkezdte szervezni a parancsnokságát (valójában ők parancsoltak: ha Hitler megtiltja a feladást, a magyarok se tehettek másképp), a teljhatalmú parancsnok december 5-től Karl Pfeffer-Wildenbruch, egy SS-hegyihadtest-parancsnok lett. Pár napra rá találkozott Szálasival, aki December 10-én kijelentette, hogy „a fővárosnak erőddé való felhasználását többé nem ellenzi”. De ekkorra már a nyilas propaganda is a főváros megvédését hirdette, Beregfy Károly honvédelmi miniszter már november 29-én Budapest teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki Hindy Ivánt, a budapesti első hadtest vezénylő tábornokát (a háború után mindkettejüket kivégezték).
Karl Pfeffer-Wildenbruch (forrás: Wikipedia)
A kitörés lehetőségei
A szovjetek Budapestet több oldalról is támadták (pl. a Budai-hegységből), és
az ostromgyűrű december 26-án bezárult,
mégpedig Esztergom szovjet bevételével. Ekkor lehetett volna utoljára esély a kitörésre, és volt is rá terv, csakhogy Hitler megtiltotta.
Beregfy Károly (forrás: Wikipedia)
1945. január 18-án a szovjetek elfoglalták Pestet. A német-magyar seregek Budára kerültek, és felrobbantották maguk mögött az Erzsébet- és a Lánchidat. Ugyanakkor ez sem segített: a szovjetek sorra vették be Budát, amelynek különleges eseménye volt az addig repülőtérként használt Vérmező elfoglalása, hiszen így az ellátás is akadályozva lett. Február elejéig a németek három felmentést kíséreltek meg nyugatról – mind sikertelen volt. A védők pedig a budai Várba szorultak vissza.
A budai kitörés
Mivel mind az élelmiszer, mind a hadianyag kevés volt, így a németek február 11-én készítették elő a kitörésre vonatkozó terveket, amelyet a magyarokkal aznap este osztottak meg – ugyanakkor a Nyugat-Magyarországon tartózkodó hadseregparancsnokkal csak közvetlen a kitörés előtt, hogy ne tudja megtiltani.
A kitörést három hullámban tervezték megvalósítani nyugat (Budakeszi) felé, a Széll Kálmán-tér és a Mechwart-tér felé. Ugyanakkor nem volt annyira sikeres, mint tervezték…
A kitörés mérlege
Ami miatt a katonák vállalták a nehéz feladatot, az a szovjet hadifogságtól való félelem volt.
Nem igaz az az emlékezet, amelyet különböző hungarista és neonáci csoportok vallanak, hogy azért törtek ki a katonák, mert azzal nem szegték meg a parancsot (még súlyosabb szóhasználattal „esküjüket”), nem adták fel Budapestet. Egyrészt ekkorra már mindenki tudta, hogy Budapest el fog esni; másrészt a katonák a nagy hidegben, élelmiszer és lőszer nélkül nem tudták tartani Budapestet, és inkább a saját életük volt a fontos; harmadrészt korábban többször is megtiltották német részről a kitörést (Hitler), és nagyon valószínű, hogy február 11-12-én is ez történt volna, ha Pfeffer-Wildenbruchék időben tájékoztatják a feljebbvalóikat.
A felrobbantott Lánchíd és a budai Vár (forrás: Híradó)
Ami viszont súlyosabb, azok a veszteségek. Akik megadták magukat, többnyire fogságba kerültek – ott persze nehéz sors várt rájuk is, de nem kellett helyismeret nélkül, élelmiszer hiányában a budai erdőben gyalogolni a hidegben, olykor 30-40 centi hóban, ráadásul úgy, hogy az erdőn túl is szovjetek voltak. 24 ezer német és 20 ezer magyar katona indult el, viszont német nyilvántartás szerint csak mintegy 700-an voltak sikeresek.
Öt nap alatt meghalt körülbelül 20 ezer katona, legalább ennyien fogságba estek. További 38 ezer budapesti civil áldozattal kell számolnunk.
Emlékezet szempontjából súlyos pont, hogy a meghalt katonák túlnyomó többsége ismeretlen helyen halt meg, sokuknak nemhogy sírja nem áll, hanem a maradványai sem kerültek elő. Katonák tízezre tűnt el a kitörésben nyomtalanul, akiknek a február 11. utáni sorsa nem ismert.
Borítókép: a budai Vár az ostrom után (forrás: Origo - Fortepan)
