Ma már a büntetőeljárás – optimális esetben – szabályozott keretek között zajlik, a terhelt ismeri a jogait és a kötelezettségeit, törvény által szabályozott rendben zajlik az eljárás. Ez a rendszer azonban nagyon messze állt a középkor valóságától.
Előzmények
Az állam megjelenése előtti időkben nem volt egy szuverén, akinek a kezében a büntetőhatalom lett volna. Így a törzsi korszakban virágzott a kollektív felelősségre vonás: a vérbosszú volt a leggyakoribb büntetési mód, mely végrehajtásában mindenki részt vett. A vérbosszú mellett gyakoriak voltak a kiközösítések, amik akkor fordultak elő, amikor a közösség valamely tagja a közösség ellen vétett. A kiközösítés valójában egyet jelentett a halállal, hiszen a közösségen kívül, mindenféle védelem nélkül az egyén ki volt szolgáltatva minden külső tényezőnek.
Az állam megjelenésével és a társadalom átalakuló rendjével párhuzamosan megjelent a király igénye arra, hogy bizonyos bűncselekmény esetén ő hozzon ítéletet; ez a megszilárduló királyi hatalom egyik következménye volt.
Az államalapítástól kezdve a király és a királyi akarat egyre gyakrabban lépett fel a jogvitákban, azok eldöntésében.
(Forrás: femina.hu)
Az akkuzatórius per
Ahogy az állam monopolizálta a büntetőhatalmat, úgy terjedt el a bíróság és a per intézménye is. A 11-13. század között az ún. akkuzatórius eljárás volt az, ami meghatározta a bíróságok működését.
Az akkuzatórius eljárás egyik legjellemzőbb ismérve az volt, hogy az eljárás csak magánkezdeményezésre indult.
Így akinek bármilyen sérelme volt, az egyszerűen eljárást tudott indítani.
A 13. századra tisztázódtak az akkuzatórius eljárás pontos szabályai. Amennyiben a bíró úgy ítélte meg, hogy a felperes panasza és kezdeményezése alapos, a felperes megfizette az eljárás megindításához szükséges összeget, akkor a bíró perbe hívta az ellenérdekű felet, az alperest. Az alperes részéről kötelező volt a perbe lépés. Amennyiben nem tett eleget ennek a kötelezettségének, a bíró bírsággal sújtotta.
A tárgyalás csak akkor kezdődhetett meg, ha mindegyik fél személyesen jelen volt. Ezek a tárgyalások nyilvánosak voltak, bárki megtekinthette őket. A per a feleletváltással kezdődött, amikor is először a sértett adta el a panaszát és erre az alperesnek lehetősége volt reagálni. Ezt követően a bíró arról döntött, hogy kit terhel a bizonyítási teher, vagyis kinek kell bizonyítani a maga igazát. Érdekes, hogy az egész eljárás szóbeli volt, sokszor előfordult, hogy még a bíró is írástudatlan volt.
(Forrás: greenfo.hu)
A bizonyítási eszközök
Ennek a korszaknak a legnagyobb sajátosságai egyértelműen a bizonyítási eszközök voltak, ami mai felfogással nézve nélkülöztek bármilyen racionalizmust. Gyakran folyamodtak formális, sőt, szakrális eszközökhöz, aminek kimenetele döntötte el a jogvitát. Mivel az esetek többségében a bírónak nem álltak rendelkezésére olyan tárgyi bizonyítékok, amik egyértelműen eldönthetik a bűnösség kérdését, ezért sokszor Isten segítségét kérték, hogy bizonyos szakrális cselekmények során ,,nyilvánítsa ki akaratát”. Nézzük sorban a legelterjedtebb bizonyítási eszközöket!
Az eskü során egy tényállítást vagy egy tagadást ünnepélyesen, Istenre való hivatkozással tettek meg.
Az istenítéletek akkor voltak elsősorban használtak, amikor nem állt rendelkezésre más bizonyíték. Az eljárás többi részéhez hasonlóan, ezek is előre meghatározott rendben, a nyilvánosság bevonásával zajlottak.
Az istenítéletek egyik leggyakoribb fajtája a hidegvízpróba volt, amit előszerettek alkalmaztak boszorkányperek esetén. Ennek során megkötözve vízbe hajították a vádlottat. Amennyiben a lemerült a víz aljára (és megfulladt) ártatlannak minősült. Ha viszont a víz felszínén maradt, akkor bűnösnek kiáltották ki, elítélték és kivégezték.
Ennek az istenítéletnek a párja a forróvízpróba volt, amikor egy gyűrűt kellett kihalászni egy forró vízzel teli üstből. Amennyiben a vádlott sérülés nélkül végre tudta hajtani a próbát, akkor bűnösnek minősült.
Magyarországon a legelterjedtebb formája az istenítéleteknek a tüzesvaspróba volt. Ennek részleteit a Pallas Nagy Lexikona az alábbiak szerint írja le:
,,A templom előcsarnokában (…) kellett a vádlottnak meghordozni egy 1-3 fontos tüzes vasat, melyet előbb megszentelt a püspök. Három nappal azelőtt már imádkozni, bőjtölni kezdett a vádlott, kezét pedig vászonba csavarták, hogy valami bübájos szert ne használhasson a vas izzó ereje ellen; a vásznat lepecsételték s a vádlottat szemmel tartották. Csak a próbánál bontották ki a kezét, de a próba után ugyanigy jártak el és csak harmadnap vizsgálták meg hivatalosan, megsérült-e, vagy sem. Tehát ártatlan-e, vagy bünös. Ha próbaközben a vádlott heves fájdalmat érzett, nem mozdult ki a templomból, vagy megfutott, hogy büntetését el ne vegye. Esetleg mezítláb 6-17 izzó szántóvason vagy égő máglyán keresztül kellett mennie vagy éppen izzó vaskesztyüt felhuznia a vádlottnak.”
Az áldozás próbáját leggyakrabban vétkes papokon alkalmazták. Ennek során abban a hitben éltek, hogy a bűnösen áldozó személy életét veszíti.
Az istenítéletek között említhető a keresztpróba is. Ennek során a perben állóknak egy kereszt előtt kellett állniuk, kitárt karokkal. Akinek a karja előbb lehanyatlott, az volt a bűnös.
Az istenítéletek között utoljára a perdöntő bajvívás említendő, aminek a ,,kiváltsága” csak a nemeseket illette meg. A párbaj azért tartozott az istenítéletek közé, mert a középkor embere úgy gondolta, hogy Isten mindig azt a felet segíti meg a harcban, akinek igaza van.
A tanúkkal való bizonyítás ebben az időszakban másodrangú volt, csak később lett a tanúvallomásnak perdöntő ereje.
A középkor emberének a világa Isten körül forgott, feltétel nélkül bíztak Isten erejében és igazában. Ezt bizonyítja az, hogy a perek többségét istenítélettel döntötték el. Ugyanakkor nem szabad szó nélkül elmenni amellett sem, hogy ebben a rendszerben már megjelentek a büntető eljárásjognak olyan elemei, amik a mai napig meghatározzák a büntetőjog rendszerét (nyilvánosság, ártatlanság vélelme…)
(Borítókép forrása: femina.hu)
