A háború kitörése óta slágertéma Magyarország különutas külpolitikája bel- és külföldön egyaránt. Gyakran találkozni azokkal a véleményekkel, hogy Orbán kiakarja vezetni hazánkat a nyugati integráció legmeghatározóbb közösségéből, az Európai Unióból. 2010 óta meglehetősen sok konfliktusa volt az Orbán-kormányoknak az unió különböző intézményeivel szemben: EP-képviselői jelentések, a Bizottsággal való csatározások, migrációs válság és menekült kvóta stb.. Sokak számára érthetetlen, hogy Magyarország kormányának miért kell állandóan vitába bocsátkoznia az európai fősodorral szemben, miért nem próbál konformista módon alkalmazkodni olyan kérdésekben, mint a jogállamiság, a szexuális kisebbségek jogai, a migrációs válság vagy az orosz-ukrán háború.
Nagyon egyszerű lenne a Nyugat-ellenességgel vádolni Orbán Viktort, azonban ennél sokkal komplexebb a helyzet. Sokak úgy véleményezik az orbáni külpolitikát, hogy ambivalens, ellentmondásos. Ez a vélemény onnan fakad, hogy a miniszterelnök többször is kifejtette már a véleményét arról, hogy Magyarország egy erős Nyugatban és Európai Unióban érdekelt, sőt, egyes területeken (pl. közös hadsereg) támogatja az integráció mélyítését, miközben sokszor fogalmaz meg éles kritikákat. Több beszédében jutott arra a konklúzióra Orbán, hogy a Nyugat válságban van és azt Közép-Európából kell megreformálni, valamint, hogy a nyugat-európaiaknak kell példát venniük és követniük a poszt-kommunista térség államait és nem fordítva.
Honnan fakadnak ezek az állítások és felvetések? Miért akarná egy kis ország kormányfője megváltoztatni Európát? Természetesen lehet legyinteni és komolytalannak venni ezeket az ambíciókat, azonban nem kerül ezzel a szkeptikus véleményen álló a megértéshez. Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk, ehhez a rendszerváltás pillanatáig vissza kell menni.
A rendszerváltásnak több követelése volt: demokráciát a diktatúra helyett, többpártrendszert az egypártrendszer helyett, szabad piacot a tervgazdálkodás helyett. Miután a bipoláris világrendszer összeomlott volt egyfajta hurráoptimizmus, hogy csak idő kérdése és a világ legtöbb országa adaptálni fogja a nyugati típusú liberális demokráciát a saját társadalmaikba. A hazai elitek is nagyrészt úgy gondolták, hogy a Nyugathoz képest meglévő hátrányokat úgy lehet lefaragni, ha ami ott van az itt is megvalósításra kerül. Ezt a fajta gondolkodást a SZDSZ képviselte a legmarkánsabban, az MSZP-ben meg partnerre talált. A liberálisok és a szocialisták úgy látták, hogy Magyarországot ízig-vérig nyugati országgá kell tenni, ha valamit mondanak Nyugat-Európában, akkor azt itthon meg kell valósítani, ugyanis az mint egyfajta "piros pontként" kerül be az Európai Unió noteszébe Magyarország neve mellé, illetve ennyivel is beljebb leszünk az uniós tagság felé vezető úton.
A jobboldal ezzel szemben részint másképp viselkedett. Ők úgy gondolták, hogy - miután az ország negyven évig a szuverenitásától megfosztva létezett a kommunista blokkon belül - a nemzeti érdeket kell előtérbe helyezni és csak azután jön a nyugati szempont. A különbség nem a Kelet vagy Nyugat között volt, hanem abban, hogy a Nyugathoz miképpen kell viszonyulni. A Fidesz már az 1994-es választást követően elkezdte azt a manővert, aminek a végén a (jobboldali) liberális kis pártból a konzervatív jobboldal vezető ereje lett. A Fidesz korai pártprogramjaiból ki lehet olvasni azt, hogy másképp gondolkoznak Európáról, mint az MSZP-SZDSZ koalíció: az európai integrációt az 1992-es maastrichti szerződés óta egy válságos jelenségként írják le és javaslatokat is fogalmaznak meg.
A magyar pártrendszer átalakul a kétezres évek elejére, a sokpártrendszerből kétblokkrendszer lesz, ahol az MSZP és a Fidesz mellett még megtalálható az SZDSZ és az MDF is, mint kisebbik koalíciós partner. A bal és a jobboldal azon versenyez, hogy melyik lesz az az erő, amely végezetül tető alá hozza az uniós csatlakozást. Ez a feladat Medgyessy Péteré és a MSZP-SZDSZ koalícióé lett. Bár nemzeti konszenzus volt az integrációról, azonban a csatlakozás mikéntjéről nem: a Fidesz többször kritizálta a Medgyessy-kabinetet a túlságosan megengedő, alárendelt tárgyalási stílus kapcsán és felszólították a kormányt, hogy a nemzeti érdekeket minél jobban érvényesítsék.
Érezhető, hogy a Fidesz a rendszerváltást követő időszakban felépítette már azt a narratívát, ami sokakat sokkolt a 2010-es években. A 2008-as pénzügyi válság következtében egyre erősebben kritizálta a nyugati liberalizmust valamint a neoliberális kapitalizmust. A Fidesz összekötötte a válságot a kormánykritikájával: a szociálliberális kormány volt a válságban levő Nyugat magyarországi "helytartói". A 2010 utáni folyamatokat annak a fényében kell vizsgálni, hogy Orbán és a magyar jobboldal már nem tartotta többé követendő példának a Nyugatot, sőt, azt meg kell reformálni, ráadásul a perifériából kell indulnia a változásoknak.
A választók többségének meginogott a hite, hogy a rendszerváltás ígéretét, azaz a nyugati jólétet továbbra is a Nyugatot képviselő erőktől remélheti. Természetesen a Fidesz tudatos narratíva építése is hozzájárult ehhez, meg baloldal összeomlása is, hogy a választók preferenciái ennyire megváltoztak. A kormány tudatosan áll "szabadságharcban" Brüsszellel és az Európai Unió legkülönbözőbb intézményeivel, nem azért, mert "nincs jobb dolguk". Orbán úgy gondolja Közép-Európánál van a recept arra, hogy mitől tudna megújulni a nyugati civilizáció és az európai jobboldal. 2024-ben kiderül, hogy erre mennyire lesznek vevők az európai választók, illetve, hogy ebben mennyi szövetségese lesz a magyar kormányfőnek.
