Megtartotta a politikai évadnyitó beszédét a Demokratikus Koalíció pártelnöke, amely több érdekes elemet tartalmazott. A DK az elmúlt közel másfél év nyertese az ellenzéki térfélen, hiszen töretlenül kiemelkedik a többiekhez képest. A Demokratikus Koalíció jelenleg az ellenzék egyedüli közepes nagyságú pártja, a Momentum és a Mi Hazánk az egyedüli két párt, amelynek jelenleg nem kellene egy választáson aggódnia a bejutási küszöb miatt. A Gyurcsány-párt létrehozta az árnyékkormányt, illetve több ellenzéki politikust is át tudott igazolni. Ám ez egyelőre csak annyira elég, hogy az ellenzék legerősebb pártjának tudhassák be magukat, még igencsak messze állnak attól, hogy a kormánypártok tényleges alternatíváját jelentsék.
A váltópárti státusz azonban még messze van. Úgy tűnik a Demokratikus Koalíció megtalálta azt az üvegplafont, amelyet (még?) nem tud áttörni.
Az elmúlt hónapok során mintha a Demokratikus Koalíció kommunikációjának a szerves részét, sőt, egyik főbb üzenetét képezné a szociáldemokrácia szükségességének hangsúlyozása, annak előmozdításának a szándéka. Természetesen voltak kormánykritikus kiszólások a beszédben (a hazafias dalok éneklésével nem lehet a boltban fizetni; akik visszahozták a vármegyéket és az ispánokat azok nem konzervatívok, hanem bugrisok; a kormány "szellemekkel harcol", stb.), azonban olyan panelekről is be lehet számolni, amelyek akár vízióvá is össze tudnak állni.
A DK magát Magyarország legeurópaibb pártjaként aposztrofálja, a párt elnöke mégis élt némi visszafogott kritikával a Nyugattal szemben - ez nem jellemző rá, ez viszonylag új elem. Szerinte ahogy Magyarországon, úgy Nyugaton is sok bizonytalanság és rossz közérzet közepette élnek az emberek. Ennek a gondolatnak a taglalásához in medias res a második világháborút követő hosszú, konjunkturális időszak jóléti államának a modelljéhez tér vissza, ahol az állam mindenkinek hosszútávú perspektívát, kiszámíthatóságot és méltányos életet tudott biztosítani.
Ennek a békeidőnek azonban az olajválság vetett véget, a szociáldemokraták által kiküzdött (illetve a szélsőséges politikai erőktől való félelem miatt létrehozott) jóléti állam tarthatatlannak bizonyult, ennek következtében köszöntött be a neoliberalizmus gazdasági paradigmája. A neoliberalizmus a szabadságra helyezte a hangsúlyt, nem az újraelosztásra; a közszolgáltatásokat gyakran privatizálták; az adókulcsokat csökkentették. A közteherviselés helyett mindenki szabadon gazdagodhatott - és elszegényedhetett. Az alapkoncepció az volt, hogyha a gazdagok gazdagodnak, akkor majd abból a profitból a jólét majd transzferek nélkül is lecsurog a társadalomhoz (Trickle-down economics), mivel a felső rétegek a többletet innovációkba fektetik, amelyek növelik a jólétet és serkentik a gazdaságot.
A 2008-as válság után Magyarországon az Orbán-kormányok ezt a gazdasági paradigmát kezdték ki az unortodox gazdaságpolitikával, mondván, hogy "a nyugati modell kifulladt, az új korkérdésekre új válaszok kellenek". A neoliberalizmus bírálata áthatotta a kormányzat politikáját, amelyet összekapcsoltak a baloldali kormányok kritikájával is. Amikor Gyurcsány Ferenc kormányra került, akkor az Anthony Blair által fémjelzett új, harmadikutas szociáldemokráciát próbálta meg átültetni a magyar viszonyok közé, amely alapvetően jobbra tolta el a szocialisták gazdaságpolitikáját, ezáltal magára hagyva a leszakadókat.
A Magyar Szocialista Párt a rendszerváltás veszteseinek a pártjából átalakult a győztesek pártjává - ide tudott bevonulni a Fidesz.
Ezt a térvesztést a magyar baloldal azóta se tudta kiheverni, az MSZP Gyurcsány nélkül többször próbálkozott már - ahogyan most is - a baloldali fordulat végrehajtásával, azonban ennek alig mérhető sikere van a közvélemény-kutatások tükrében. Most úgy tűnik Gyurcsány Ferenc akarja visszahódítani a baloldali gazdaságpolitikát a baloldal számára. A pártelnök nagyon sok tekintetben fogalmaz meg olyan kritikákat, amelyeket 2010 előtt és után a jobboldal intézett pont a neoliberális establishment ellen.
Az új Alaptörvénynek a szerves részét képezi az a szemlélet, amely az egyén szabadsága mellett ugyanolyan fontosnak tartja a közösség iránti felelősséget és kötelezettségeket. Az egyénnek nem csak joga van élnie a szabadságával, hanem amit tesz, azzal hozzá kell járulnia a közjóhoz, a közösség érdekét a sajátja elé kell helyeznie. Gyurcsány Ferenc hasonlóan látja a kor kilátástalansága mögött meghúzódó okokat, ugyanis szerinte a gazdagok esetében a nagy fokú szabadossággal nincs kéz a kézben a felelősség, addig a szegények az újraelosztó mechanizmusok hiányában nem tudnak élni a szabadsággal.
Gyurcsány Ferenc úgy tűnik markánsabban akarja képviselni a baloldali értékeket, a szociáldemokráciát. Szorgalmazza a többségi akarat érvényesülését, az állami újraelosztás és transzferek fokozását, a gazdagok nagyobb mértékű hozzájárulását a társadalmi jólét növeléséhez. A DK elnöke olybá tűnik, hogy hasonlóképpen próbálja meg kikezdeni az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját, illetve a rendszert, ahogyan azt a Fidesz tette ellenzékből a kétezres évek közepén-végén.
Kérdéses, hogy mindezt Gyurcsány Ferenc hitelesen tudja-e megtenni? Ugyanis miniszterelnöksége alatt rengeteg neoliberális reformot próbált meg végrehajtani, amelyek túl gyorsan akartak túl nagyokat változtatni. A blairi szociáldemokrácia máshol ugyan sikeres volt (egy darabig) máshol, azonban ez egy olyan hitelességi-deficitet okozott a baloldal számára, amelyet még nem tudott kezelni. Török Gábor politológus szerint ameddig Gyurcsány Ferencet és a 2002-2010-es korszakot nem tudja a baloldal rehabilitálni, addig a kormányváltásnak nincs esélye. Ez egy megfontolandó, érdekes gondolat. Kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán. Azonban a jelenlegi folyamatok ismeretében nem úgy tűnik, hogy erre a rehabilitációra lenne bárminemű akarat (és esély?), sokkal inkább a szőnyeg alá lett söpörve.
