Nem jellemző, hogy a Republikánus és a Demokrata pártok jelöltjein túl bárki is képes legyen labdába rúgni az amerikai elnökválasztásokon. Amerikában kétpártrendszer van, az előbb felsorolt pártok és jelöltjeik a politika főszereplői. Ugyan léteznek más pártok is, azonban ezek csak marginális, mellékszereplői a politikai csatározásoknak. A nagy pártok sokkal nyitottabbak a különböző irányzatok integrálására (mivel nem annyira jellemző rájuk az európai politikai kultúrára jellemző szigorú pártfegyelem), így képesek konszolidáltan kezelni az amerikai társadalom politikai sokszínűségét, az nem okoz pártszakadásokat.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy mindez nem okozna a sokszínűség belső feszültségeket. Olykor előkerül a trumpista republikánusok részéről az a gondolat, hogy a mérsékeltekkel szakítva egy új pártot kellene létrehozni és önállóan politizálni. Egyelőre úgy néz ki, hogy Trump rendelkezik annyi támogatással, hogy a jelölti viták kihagyásával együtt elnyerje majd a Republikánus párt keretein belül az elnökjelöltséget, azonban Biden indulása nem ennyire biztos. A kora és a vele járó mentális állapota gyakran visszatérő kritika a regnáló elnök jelölésével szemben.
Mindennek ellenére a Demokrata párton belül viszonylag mérsékelt a felhozatal, ami Biden alternatíváját illeti. Egy ilyen harsány kihívó a Kennedy-dinasztiából Robert Kennedy Jr., aki könnyen lehet, hogy függetlenként méretteti meg magát 2024-ben. Volt már példa arra, hogy független jelölt komolyan befolyásolta az elnökválasztás végeredményét, ennek a lehetősége most is fennáll. Éppen ezért érdemes lehet összehasonlítani az akkori és jelenkori helyzetet; majd mérleget vonni, hogy Robert Kennedy Jr. mennyire lenne képes megismételni azt, amit Ross Perot 1992-ben (és 1996-ban) elért.
De minek köszönhette a sikerét Ross Perot? A republikánusok az 1980-as években domináns helyzetben voltak a demokratákkal szemben. Ronald Reagan két egymást követő választáson ért el kimagasló eredményt: az 538 elektori szavazatból Jimmy Carter ellen 489-et, míg Walter Mondale ellen 525-öt nyert meg. A sort Reagan alelnöke, George Herbert Walker Bush folytatta, aki Michael Dukakis ellenében "csak" 426 elektori szavazatot hozott el.
Az idősebbik Bush nem tudta betartani az 1988-as kampányán megtett ígéreteit, ezek közül a leghíresebb a "Read my lips, no new taxes" volt (nagyjából: Olvassák le a számról: nem lesznek új adók). A gazdasági környezet sem volt kedvező Bush számára: az Egyesült Államok gazdasága recesszióban volt. Sokan úgy érezték, hogy a status quo-t képviselő pártok nem a dolgozó amerikaiak érdekeit képviselik, hanem sokkal inkább a különböző lobbi- és érdekcsoportéit. Ross Perott ezeket a hitehagyott, a demokráciában csalódott választókat próbálta megszólítani. A milliárdos elnökjelölttel visszatért az amerikai politikába a populizmus (röviden: a nép és az elit között kibékíthetetlen ellentét van; a politikus a nép érdekeit képviseli; szorgalmazza a többség jobb beleszólását a politikába; a többségi akarat képviselete abszolút elsőbbséget élvez; a rendszerben van a hiba, ezért meg kell változtatni).
Az 1992-es választást a hivatalban lévő Bush elvesztette a demokrata párti Bill Clintonnal szemben (előbbi a szavazatok 37%-át, utóbbi a 43%-át szerezte meg). Ross Perot függetlenként 19%-ot szerzett, ami igencsak befolyásolta a választás eredményét. Bár egyesek szerint nem egyértelmű, hogy Perot szinte csak kizárólag Bushtól vett el szavazatokat, azonban a republikánusok számára kulcs választói csoportokból viszonylag több támogatót tudott elorozni (az 1988-as eredményekhez képest), mint a demokratáktól (lásd.: párt és ideológia, fehér protestánsok, férfiak, közepes jövedelemmel rendelkezők).
Az 1988-as választáshoz képest az 1992-es nagyobb részvétellel zajlott, azonban ez csak a Demokratáknak eredményezett egyedül némi nemű növekedést a voksok abszolút számában (durván kétmillióval többet), míg a Bush - Quayle páros ennek ellenére 9 millió szavazatot vesztett. Így tehát nem teljesen alaptalan az a felvetés, hogy rengeteg jobboldali szavazó pártolt át Perothoz, azonban az is elvitathatatlan érdeme utóbbinak, hogy sikeresen tudott olyanokat is mozgósítani, akik feltehetőleg nem mentek el 1988-ban.
Azonban Ross Perot szereplésének nem csak az volt a jelentősége, hogy véget vetett 12 évnyi republikánus dominanciának. A milliárdos jelölt hamarabb használta ki bárkinél a tömegmédia nyújtotta lehetőségeket, és az amerikaiak nappalijába eljutva folytatta a kampányát, nem pedig az addig megszokott tömegrendezvényeken és sajtótájékoztatókon keresztül. Sokan úgy gondolják, hogy Perot fektette le a modern politikai kampányok alapjait, illetve elindította a nagy pártokat az új lehetőségek felfedezésére.
Ross Perot továbbá hozzájárult a Republikánus párt megreformálódásához és alkalmazkodásához, ugyanis rengeteg témát vettek át tőle (államadósság csökkentése, kékgalléros munkások helyzete, NAFTA-kritika). Az alulról történő szervezkedés (aktivista hálózatok kialakítása) mellett egyre inkább a társadalmi leszakadástól félőket és a globalizáció negatív következményei által veszélyeztetett csoportokat kezdték el megszólítani. Mindezek után érdemes megkérdezni:
Mennyire adottak a körülmények Robert Kennedy Jr. számára, hogy hasonlóképpen befolyásolja a 2024-es amerikai választásokat?
Amennyiben a FiveThirtyEight honlapjára (olyan oldal, ahol a legkülönbözőbb közvélemény-kutatások eredményeit közlik) tekintünk, akkor azzal szembesülünk, hogy a két párt potenciális elnökjelöltjei (Biden és Trump) meglehetősen nagy elutasítottsággal rendelkeznek. A hivatalban lévő Joe Biden-t a többség (55%, azaz a republikánus szavazók túlnyomó többsége mellett a demokrata szavazók egy el nem hanyagolható része is) negatívan ítéli meg, míg csak 40% ítéli meg pozitívan a munkáját. Ugyanez a helyzet Donald Trump esetében is: 55,7% a 41,1% ellenében.
A mérések alapján úgy tűnik, hogy van az amerikai választóknak egy jelentős csoportja, amely teljesen elégedetlen a választékkal: ez kedvező körülménynek tűnik egy harmadik jelölt számára ahhoz, hogy viszonylag jó eredményt tudjon elérni. Az elnökjelöltséget a pártok előválasztás keretében osztják ki: ez alól gyakran a regnáló elnök sem bújhat ki, ha van kihívója, bár ezt rendre sikerrel szokták venni. Amennyiben a Demokrata párt rendezne előválasztást, akkor Kennedy várhatóan a szavazatok 15%-át szerezné meg, míg Biden 60% fölötti eredményt érne el.
Sokkal érdekesebb viszont az, hogy Kennedy sokkal nagyobb népszerűségnek örvend a republikánus szavazók körében. Az olykor összeesküvés-elméletekbe torkolló, rendszerellenes üzeneteket megfogalmazó politikust a jobboldali szavazók többsége pozitívan ítéli meg; az elutasítók pedig elenyésző arányban vannak: nagyjából 20-30% között. Amennyiben elindulna Kennedy harmadik jelöltként, akkor könnyen lehetne az a forgatókönyv, ami Perot esetében: jó eséllyel tudna elvinni republikánus szavazókat mint demokratákat, ezzel komoly kárt okozva Trumpnak.
Ez korántsem légből kapott eshetőség, ugyanis van egy jelentős jobboldali szavazóréteg, amely számára Trump túlságosan radikális. Ennek a csoportnak a távolmaradásának (akár átszavazásának) volt köszönhető, hogy az amerikai félidei választások nem eredményeztek olyan republikánus áttörést, amelyre sokan tévesen számítottak (köztük a cikk szerzője is). Kérdéses, hogy a mérsékelteknek, a függetleneknek és a Trump-ellenes (Never Trump) szavazók számára mi lesz a fontosabb: Joe Biden ne újrázzon, vagy Trump ne kerüljön vissza hatalomba?
Ez korántsem annyira egyértelmű, hiszen a kilencvenes évek óta az amerikai politika sokkal inkább polarizálttá vált, a radikális hangok egyre inkább a mainstream részévé váltak. Évtizedekkel ezelőtt fel se merült volna, hogy a választások tétje a demokrácia másik oldaltól való megvédése lenne. Ez azóta jelentősen megváltozott a tengeren túlon is. A demokraták folyton visszatérnek a 2021 január 6-án történtekre, míg a republikánusok sérelmezik, hogy Donald Trumpot gyakran bíróságra citálják, miközben Joe Biden fiának, Hunternek is meggyűlik a baja az amerikai igazságszolgáltatással.
Nagy az elégedetlenség a nagy pártokkal szemben; az első embereiket a választók többsége elutasítja. Azonban éppen ez a polarizáció járulhat hozzá, hogy az elégedetlenek is inkább a saját pártjuk jelöltjére fognak - ha befogott orral is - szavazni, mivel úgy is láthatják, hogy katasztrófával érne fel, ha a másik párt jelölt nyerne. Képes lenne Kennedy befolyásolni az amerikai elnökválasztást? Tudna olyan eredményt elérni a nagy pártok jelöltjeivel szemben, amely megváltoztatná az amerikai politikát? Sok tekintetben húzható párhuzam Ross Perot és Robert Kennedy Jr. között, azonban korántsem olyan egyértelmű, hogy az előbbi eredményéhez hasonló a mostani politikai klímában megismételhető lenne.
