Az elmúlt hetek slágertémája a lengyelországi választások voltak, az eredmények ismertek. Igen nehéz helyzetbe került a 2015 óta regnáló Jog és Igazságosság (PiS), mivel a szélsőjobboldali-libertárius Konföderáció a vártnál jóval gyengébben szerepelt, így a kettőnek nem lenne meg az abszolút többsége. A szokásjognak megfelelően Duda elnök először Morawiecki-t fogja felkérni a kormányalakítással. Ennek sikeressége az ellenzéki koalíciók hűségétől és állhatatosságától függ. Kitartanak-e a kisebb ellenzékiek amellett, hogy Lengyelországnak változásra van szüksége; vagy pár miniszteri poszttal, államtitkársággal és házelnökséggel kenyérre lehet őket kenni.
Amennyiben Morawieckinek nem jön össze, ugyanezzel megpróbálkozhat a visszatérő Donald Tusk is, neki már könnyebben menne a kormánytöbbséget kialakítania. Kérdéses viszont, hogy koalíciós listák koalíciós többsége mennyire lenne kezelhető, hiszen sokféle érdek és ideológia került Tusk ernyője alá. Érdekes évek elé néz a lengyel belpolitika, annyi biztos. Tusk ugyanazt ígéri, mint amit Dobrev Klára: ő majd haza fogja hozni a befagyasztott uniós forrásokat - erre is érdemes lesz odafigyelni.
A magyar ellenzék örül az eredménynek, teljesen világos, hogy miért. Úgy gondolják Tuskék egy számukra is végrehajtható modellt vázolt fel. Lám, az illiberalizmusból is van visszaút Európába, a jogállamiságba, mégis van a lengyelekben fogékonyság a liberális demokrácia és így tovább. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Ezek az értelmezések ugyanazokat a hangokat ütik meg, amelyeket a bipoláris világrend lebomlása után halhattunk (ha én legalábbis nem, "maximum csak felvételről"). Ezek az értelmezések egyedül csak a jelenre figyelnek, nem szeretik a klasszikusokat. Nem kívánok "ünneprontó" lenni,
de aki most a liberális demokrácia lengyelországi reneszánszát vizionálja, az elhamarkodottan prognosztizál.
Ennek megértéséhez fel kell idézni annak a kornak az optimizmusát, amely a kilencvenes évekhez kötődik. Sokan azt várták a hidegháború végétől, hogy a szovjet gyámság alól felszabaduló nemzetek számára egyenes út fog majd vezetni a nyugati típusú, liberális demokrácia hazai adaptálásához és megvalósításához. A spanyol, a görög és a portugál autoriter rendszerek átalakulása táplálta ezt az optimizmust. Azonban a kétezres években már megjelentek a fiatal liberális demokráciákon az első repedések:
Ott, ahol a modellek valamelyest működnek, olyan feltételek vannak, amelyeket repülővel sietősen érkező szakértő csoportok nem képesek megteremteni, mivel ezeknek hosszú időre van szükségük a kiérlelődésre. - Ralf Dahrendorf, 2004.
A híres szociológus-politikai filozófus Dahrendorf a liberális demokrácia egy fontos jellegzetességére mutat rá: a liberális demokrácia nem "csak úgy lesz", hanem az egy hosszú, történelmi folyamat eredményeként alakult ki Nyugaton. Ez egy fontos kitétel, ezt érdemes megjegyezni. Kelet-Közép-Európa országai éppenhogy belecsöppentek abba, ami a nyugatiak számára már több évtizede evidens volt. A posztszocialista országoknak a vasfüggöny lebomlása után az elsődleges céljuk a Nyugathoz való visszatérés volt, azonban az Európai Unió bővítése egy hosszadalmas és embert próbáló folyamat volt.
Az EU már akkor sok tekintetben értékközösség volt, amely komoly (demokráciára és piacgazdaságra vonatkozó) előírásokat vezetett be a csatlakozni kívánó tagjelöltek számára.
Az 1990-es években már szinte senkit sem foglalkoztatott az egyes országok történelme, pedig a múlt kutatásából értékes megfigyeléseket tehetünk a jelen fejleményeinek megértése érdekében. A politikatudományon belül a politikai fejlődés olyan irányzatként mutatkozik meg, amely különösen nagy hangsúlyt fektet a múlt vizsgálatára. Az irányzat fő tézise, hogy minden ország politikai berendezkedése egy sajátos fejlődési íven mozog, nem szükségszerű, hogy ugyanarra a fejlődésre mindenki képes lenne. Nem csoda, hogy a liberális univerzalizmus idejében ez a szempont háttérbe szorult.
Azonban a kelet-európaiak a 2009-es válságot követően már egyre szkeptikusabbakká váltak a nyugati modellt illetően, sok esetben olyan mértékű változások mentek végbe, amelyet a politikatudósok sok esetben demokratikus visszacsúszásként értékelnek. Pedig a mostani Nyugat-szkeptikus vélemények messzire vezetnek vissza, akárcsak a jelenkori politikai rendszerek különbözőségei is. Ez sok frusztrációt eredményez az Unió magállamai és a posztszocialista országok között, hiszen utóbbiak nem feltétlenül akarnak megfelelni a nyugatiak normáinak.
A PiS kormány ebből a szempontból az Orbán-kormány legerősebb partnere volt.
Földindulás lenne Tusk potenciális kormányra kerülése? A kormányra kerülő ellenzék feltehetőleg sokkal inkább folytatna EU-konform politikát, azonban kétséges, hogy ezzel véglegesen "megoldódott" a lengyel-kérdés. A liberális demokrácia velejárója, hogy a politikai elitek az ország kormányzása során együttműködésre törekednek, nem viszálykodnak; a választás tétje éppenséggel nem a demokrácia és az ország jövőjének a megvédése a másik féltől. Ebbe nem fér bele, ha egyik a másikat lépten-nyomon lehazaárulózza.
Bár ez a mintázat a nyugati demokráciákra is egyre inkább jellemző, azonban a nyugatiak támaszkodhatnak olyan hagyományrétegekre, amelyek segítségével a jövőben korrigálni tudják a mostani polarizációt. Ilyesfajta előtörténettel azonban a régió országai, így Lengyelország sem rendelkezik feltétlenül. A lengyel választási kampány meg mindenről szólt, csak a megbékélésről és az együttműködési hajlandóságról nem. Egyelőre nem is körvonalazódik, hogy az erőteljes negatív kampányt folytató PiS és "demokráciavédő" ellenzék viszonya ebbe az irányba fog elmozdulni, noha nem is lehet teljesen kizárni.
Igen, egy EU-konform, Orbán-ellenes fordulat van kibontakozóban Lengyelországban. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a lengyel politika természete cseppet sem fog változni, sőt. A lengyel elitek és a társadalom a széttartás mintázatait mutatja, kétséges, hogy a felszínes közeledésen túl érdemben közelebb kerülne a lengyel demokrácia a nyugati modellhez.
A kelet-közép-európai politika jobb megértéséhez érdemes lenne egyszer valakinek mélyebben feldolgoznia régió politikatörténetét. Fel kellene fedezni, hogy a régió politikatudománya mit tud mondani saját politikai fejlődéséről. Ez nem csak a jobb önismeretet szolgálná, hanem a nyugatiak figyelmét is ráirányíthatná azokra az egyediségekre, amelyek meg nem értése megnehezíti az együttműködést Kelet- és Nyugat-Európa között.
