Reaktor

Kína gazdasági felemelkedése és világpolitikai jelentőségének gyors növekedése egyértelműen napjaink legégetőbb kérdése a nemzetközi kapcsolatok vizsgálata szempontjából. Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke a modern kínai történelem egy „új korszakát” hirdette meg amelyben az ország a politikai berendezkedés alapjainak (főként Mao általi) lerakása és a gazdaság piaci reformokkal történő felpezsdítése után most elsőszámú globális hatalommá kíván válni, a kerek évforduló kedvéért egészen pontosan 2049-re.

Kína hosszútávú külpolitikai stratégiája egyértelműen a jelenlegi világrend átalakítását célozza meg, ami szükségszerűen az Amerikai Egyesült Államok által dominált nyugati hegemónia letörését, az erőviszonyok kiegyensúlyozását jelentené. Ezt a törekvést természetesen a washingtoni adminisztráció is már régen felismerte, és az amerikai külpolitika gyakorlatilag Barack Obama elnöksége óta kontinuitást mutat a kínai előretörés feltartóztatási kísérletét illetően.

Kína nemzetközi szerepkörének bővítésének az igénye mindenesetre egy deklaráltan létező, aktuális kihívás, aminek gazdasági vetülete mellett más aspektusai is vannak. A világpolitika formálásának pedig számos eszköze lehet, kétségtelen azonban, hogy a hatalmi versengés szempontjából megkerülhetetlen a geopolitikai környezet vizsgálata. Kína félelmetes gazdasági felemelkedése ugyanis világpolitikai nézőpontból megtévesztő, hiszen geopolitikai adottságai finoman szólva nem könnyítik a kelet-ázsiai ország hatalmi expanzióját.

Kína egy idős, 3500 éves önálló civilizáció, egy nagy kiterjedésű birodalom, ami a saját érdekszférájában jellemzően domináns erőként terjeszkedett és vont be más „barbár” elemeket fennhatósága alá. Ez az érdekszféra azonban relatíve jól körülhatárolt, amin kívül – bár a kínai császár az egész Föld urának vallotta magát – a kínaiak nem gyarmatosítottak. Ennek részben a központi ideológia is megágyazott (Kína a világ középpontja), de feltétlenül szerepet játszanak benne a régió földrajzi adottságai is. Kérdés, hogy vajon a mai Kínai Népköztársaság határon átívelő ambíciói (ami természetesen nem szükségszerűen jelent területi igényeket) felülírhatják-e a korábbi „bezárkozást”, illetve ami még fontosabb: valójában mennyiben lenne erre az országnak lehetősége?

A rövid válasz az, hogy Kína földrajzi adottságai meglehetősen korlátozzák kitörési ambícióit, illetve több ponton meglehetősen sebezhetővé teszik az országot. 9,6 millió négyzetkilométeres területével Kína a világ negyedik legnagyobb országa az eurázsiai kontinens keleti végén a Csendes-óceán nyugati partján. Mondhatni, hogy az ország keletről nyugat fele lépcsőzetesen lejt, egészen a Himalájától az óceánig.

Az ország keleti fele mezőgazdasági termelés, iparfejlesztés és kereskedelmi infrastruktúra kiépítése szempontjából is kedvezőnek mondható, az ország összterületéhez képest azonban így a terület csak viszonylag alacsony aránya hasznosul.

Az ország éghajlata rendkívül változatos: a terület nagy része mérsékelt éghajlati övhöz tartozik, de a délebbi vidékek tropikus és szubtropikus övben helyezkednek el, míg az északi területek már a hideg övhöz fekszenek közel. De a domborzati viszonyoknak megfelelően magashegységi és sivatagi éghajlatú területeket is találunk. Az óceán felől érkező monszun az ország nagy részén meleg párás levegőt eredményez kelten és délen, míg északon a szibériai hideg sem ritka.

Észak-kelet felől határos állam Észak-Korea, ami a világ egyik utolsó katonai diktatúrája. Kínának érdeke a koreai status quo és így a rezsim fenntartása, ezért különösebb konfliktus nincsen a két ország között, a határvonal azonban rendkívül problémás: nagyüzemben zajlik az ember- és termékcsempészet, ami időnként Kína számára is fejtörést okoz. Bár az orosz-ukrán háború miatt mostanában máshogy tűnhet, Kína és Oroszország kapcsolata sem tekinthető történelmi perspektívából kiegyensúlyozottnak: a 2000-es évekig számos határvita adódott a két ország között, az utolsó megállapodás 2008-ban született csak meg.

Nyugat felől Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán határolja Kínát, akikkel a határvonalak rendezettek, a gazdasági kapcsolatok kiterjedtek (pl. Kína-Kirgizisztán-Üzbegisztán vasútprojekt), békés viszonyt azonban helyenként árnyékolja, hogy ezekben a többségében muszlim országokban tudnak rekrutálni és kiképezni a Kínában is operáló iszlamista szervezetek (ld. ujgurok). Tádzsikisztántól délre a 19. században létrehozott Wakhan-folyosón keresztül Kína a kaotikus Afganisztánnal is szomszédos állam, ahol az újra felállt tálib vezetéssel egyébként Kína szintén kereskedelmi kapcsolatokat kíván kialakítani.

Kína dél-nyugati szomszédságában fekszik Pakisztán, India, Nepál és Bhután. A Himaláján elterülő Nepállal és Pakisztánnal a viszony békés, előbbi országban az utóbbi időben növekvő kínai befolyás figyelhető meg, utóbbi országba pedig szintén rengetek kínai tőkebefektetés áramlik, a gazdasági kapcsolatot kiterjedtek.

A vita 2020 óta több alkalommal is halálos áldozatokkal is járó konfliktussá fajult. A szomszédsági viszony tehát közel sem makulátlan: a régióban bizonyos tekintetben vetélkedés, más értelemben együttműködés figyelhető meg a világ két legnagyobb népességű országa között (ld. kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok). Mindezen felül a Kína által 1950-ben elfoglalt Tibettel történeti síkon szoros kapcsolatot ápoló Bhután és Kína a mai napig nem tartanak fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot és szintén határvitában állnak egymással, bár a kapcsolatok ebben a viszonylatban is javuló tendenciát mutatnak.

Mianmarral és Laosszal Kína jó politikai kapcsolatot ápol, azonban ezekről az országokról érdemes megemlíteni, hogy az úgynevezett Aranyháromszögben fekszenek, ami Afganisztánnal vetélkedve a világ elsőszámú ópiumtermelő és exportőr vidéke. A kábítószer exportja, csempészete pedig a kereskedelmi infrastruktúrával rendelkező Kínán keresztül vezet az óceánhoz és azon keresztül az egész világ felé.

Bár Vietnam és Kína az 1979-es háború után 1991-ben normalizálta egymással diplomáciai kapcsolatait a két ország viszonya a mai napig sem mondható barátságosnak, ami a dél-kínai tengeri konfliktusban bukik napjainkban a felszínre.

Zárva a kört, kelet felől pedig a két nagy sziget: Japán és Tajvan határos Kínával. Bár a történelem folyamán rendkívüli mértékben érte Japánt számtalan kínai hatás, a két ország kapcsolata történelmileg meglehetősen terhelt. Mára a két ország nagy volumenű kereskedelmet folytat egymással,

Tajvan pedig főként szimbolikus jelentősége miatt napjainkban is a legkellemetlenebb kérdés a Kínai Kommunista Párt számára, ami az Egyesült Államok közvetett érintettsége miatt biztonságpolitikai szempontból is borzasztóan kényes és érzékeny állapot.

A teljesség igénye nélkül folytatott, de széleskörű, rövid elemzés összegzéseképpen elmondható, hogy Kína földrajza, geopolitikai adottságai és a szomszédos államokkal ápolt kapcsolatai vegyes képet mutatnak. Az ország különböző régiói domborzati és éghajlati szempontból szélsőséges sokféleséget mutatnak, ami a mai napig Külső-Kína gazdasági integrációjának korlátozottságát eredményezi, ezáltal az összterület közel felét hasznosítatlanná téve. A Kínai Népköztársaság szomszédos államok felé irányuló befolyásszerzési kísérleteit és a védelempolitikát pedig nagymértékben nehezítik a "kellemetlen", gyakran igen problémás országok és a velük időnként jelentekező viták. Mindennek ellenére megfigyelhető, hogy Kína különösebb nehézségek nélkül rendkívüli volumenben kereskedik valamennyi szomszédjával (ahogyan egyébként gyakorlatilag az egész világgal), akár azzal az Indiával vagy Tajvannal is, amikkel egyébként rendezetlen területi vitája is van. Ennek a látszólag ellentmondásos állapotnak a felismerése és elemzése segíthet árnyalni a Kína világpolitikai ambícióiról alkotott elképzeléseket, és segíthet jobban belelátni a kelet-ázsiai ország külpolitikai stratégiájába is.

 (Borítókép: Teraszos földművelés / Fotó: bytran2710 / pexels.com)