Az egészségügy megreformálásának a kísérlete az egyik legjelentősebb szimbóluma volt a 2006 után regnáló kormányzatnak. Ez a reformer hangulat azonban azzal a lendülettel bukott el 2008-ban a népszavazásnak köszönhetően, amellyel annak idején elindult.
A 2008-as népszavazáson 3 kérdést tettek fel. Ebből kettő az egészségüggyel volt kapcsolatos, azaz legyen-e vizitdíj, illetve legyen-e kórházi napidíj, valamint további kérdés volt, hogy legyen-e ingyenes a felsőoktatás. A népszavazáson a szavazásra jogosult lakosság 50,5%-a vett részt, ami meglepte még a népszavazás mellett agitáló Fideszt is. A kérdésre adott válaszok között a vizitdíj, illetve a kórházi napidíj ellen szavazók aránya 80% felett volt. A népszavazás valamint piacosítást elutasító népakarat nyomására a kormány eltörölte mind a vizitdíjat mind pedig a kórházi napidíjat, valamint a több biztosítós modell bevezetésére vonatkozó törvényt is. A kormányfő koalíciós egyeztetés nélkül lemondatta Horváth Ágnest, aminek hatására az SZDSZ kilépett a koalícióból és az MSZP kisebbségi kormányzásba szorult.
Noha könnyen lehet ezt a látványosan elvesztett népszavazást a Gyurcsány kormány elleni dac reakcióként kezelni, ám az egészségügy bármiféle piacosítása elleni ellenérzések korántsem precedens nélküliek. A 2005-ös kettős állampolgárságról elhíresült népszavazáson a Munkáspártnak köszönhetően helyet kapott egy olyan kérdés is, amely azt firtatta, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények maradjanak-e állami vagy önkormányzati tulajdonban. Noha tudjuk, hogy a népszavazás érvénytelen lett ennek ellenére igen erős jelzés értékű volt, hogy az igenek száma majdnem kétszerese volt a nemek számának.
2006-ban az SZDSZ-es képviselők nehéz körülmények között vették át az egészségügyi tálcát: a konvergenciaprogram következtében 2006 és 2009 között az egészségügyi alap kiadásait 0,9%-kal csökkenteni kellett. A nagy társadalmi viták közepette 6 reform törvényt fogadott el az országgyűlés, amelyből 2008-ig bezárólag 5 maradt érvényben. A feladat nehézsége ellenére a Horváth Ágnes SZDSZ-es miniszter által vezetett egészségügyi tálca ezt a kiadáscsökkentő vállalását csaknem két esztendő alatt teljesítette. Az egészségügy kiadásait a 2006-os GDP 5% körüli szintjéről az ezt követő két évben a nagyjából a GDP 4,3%-ára vágták vissza. Ezen kiadáscsökkentések ⅔-át a gyógyszerkiadások csökkentésével sikerült megspórolnia, a további egyharmadát pedig különféle kórházak háziorvosi ellátások csökkentésével sikerült abszolválnia. Erre a leghatékonyabb eszköznek a 2004-ben bevezetett TVK bizonyult.
Teljesítményvolumen korlát. Magyarországon a finanszírozás tarthatósága érdekében került bevezetésre 2004-ben. A járóbeteg-szakellátásra és az aktív fekvőbeteg-szakellátásra vonatkozóan szolgáltatónként, éves szinten, havi bontásban meghatározott elszámolható teljesítmény mennyiség. A finanszírozást az OEP az ellátóknak kizárólag a volumenkorlát keretein belül nyújtja.
A TVK bevezetésekor valóban hasznosnak bizonyult, ugyanis előtte az állam minden műtétet megfinanszírozott emiatt a kórházaknak érdekükben állt minél több és minél drágább műtétet végrehajtani. A 2006-os TVK szűkítés, noha csökkentette a kiadásokat ám ezt gyakorlatilag egyetlen huszárvágással tette nem véve tekintetbe a különféle priorizált szükségleteknek a figyelembevételét. Ezen megszorító intézkedés eredményeképpen bizonyos ágazatokban megnövekedett várólisták és a szolgáltatások hiánya lépett fel.
De mi is volt a koalíciós pártok a kiadáscsökkentésen túlmutató egészségügyre vonatkozó koncepciója? Az MSZP és az SZDSZ kezdettől fogva nem egyformán látták az egészségügy előtt álló problémákat és az arra adható megoldásokat. Az SZDSZ diagnózisa szerint a magyar emberek a Kádár-rendszer berögződései alapján természetes alapszolgáltatásként tekintenek az egészségügyre és sokszor feleslegesen is veszik igénybe azt, ami által fölöslegesen terhelik az ellátórendszert. Úgy látták, hogy a mostani modellben az állam szűkülő források miatt egyfolytában defenzív stratégiába kényszerül. Az SZDSZ-el szemben az MSZP szakpolitikusai nem feltétlen a piacban látták az egészségügy problémáinak megoldását. Meglátásuk szerint a kormánynak a “21 lépés programját” kellett volna tovább vinnie, amely 2005-ben lett elfogadva. Ez a csomag ugyan tartalmazott hasonló elképzeléseket az SZDSZ koncepciójával, de mégis alapvetően különböző koncepcióval közelítette meg a kérdést. A “21 lépés” megpróbálta kiszűrni a potyautasokat a társadalombiztosítási rendszerből, megjelent az egyéni járulék nyilvántartás, mindeközben lehetővé tette a jogosultsággal nem rendelkező állampolgárok sürgősségi ellátását. Ezenfelül a törvénycsomag tartalmazott számtalan költségcsökkentő, hatékonyságnövelő átszervezést, mint például a háziorvosi kasszaközösségeket. Jól látható, hogy a törvénycsomag inkább törekedett részproblémák befoltozására mint strukturális problémák újragondolására. Azonban a közvélekedéssel szemben a szocialisták noha támogatták a magántőke megjelenését a szolgáltató-szektorban, ennek ellenére nem támogatták a magánbiztosítók beemelését a közfinanszírozói szervezetek közé. Erre a szándékra illusztratív példa az egészségbiztosítási hatóság felügyeletéről szóló 2006. évi CXVI törvény, amely elsősorban a magánbiztosítók minőségellenőrzését célozta meg az EBF-en (Egészségbiztosítási Felügyelet) keresztül és végezte ezt a feladatot nagy irammal, annak ellenére, hogy a több biztosítós rendszer végül nem lépett érvénybe. Az EBF egyszerre végez véletlenszerű rajtaütéseket, ahol azt ellenőrzik, hogy a jogszabályi előírások be vannak-e tartva. Ezenfelül minőségi mutatórendszereket dolgoznak ki, amelyet a szervezet weboldalán tesznek közzé.
Volt-e ezeken túlmutató strukturális terve az MSZP-nek 2006-ban a választások után? Valószínűleg az egyetlen elképzelésük az volt, hogy az SZDSZ-es tervek haladását próbálták minél inkább késleltetni, amely játszmák miáltal a háttérben játszódtak, a külső szemlélők számára azt az érzetet keltette, hogy az MSZP elvesztette szociáldemokrata szellemét. A kérdést tovább bonyolítja, hogy Gyurcsány Ferenc kezdettől fogva kettős kommunikációt folytatott feltehetőleg a koalíció stabilitásának megőrzése érdekében. MSZP-s berkeken belül a több biztosítós modell ellen agitált ezzel szemben SZDSZ-es berkekben hitet tett a piaci modell mellett.
A vizitdíj és a napidíj, noha a népszavazáson elbukott mégis majd egy éves hatálya alatt egészen elgondolkodtató eredményeket hozott. 2007-re a szakrendelésekben és a fekvőbeteg-ellátó intézmények aktív ágyain 2007-ben 2006-hoz képest több mint 15%-os forgalom visszaesést regisztráltak. A háziorvosi ellátásban 18%-os csökkenés történt. De az intézkedés legérdekesebb aspektusa talán nem is ezekben a csökkenő számokban merült ki, hiszen alapvetően fekvőbeteg-ellátó intézmények kapacitás csökkenésében szintén közrejátszhatott a teljesítmény volumenkorlát befagyasztása is, hanem abban, hogy a vizitdíj és a kórházi napidíj kivezetése után, noha történt a szolgáltatásokat igénybevételét illető emelkedés, de a számok semelyik kategóriában jól láthatóan nem érték el a 2006-os szintet, ami a lakosságon belüli attitűdváltásról árulkodnak.
Összefoglalásképpen kijelenthető, hogy a népszavazás, valamint a katasztrofális makrogazdasági helyzet hatására a kormány a legkisebb ellenállás irányába mozdult el, azaz: felső-középosztály számára magán biztosítás a többieknek pedig tb alapon minimum ellátás. Ez a folyamat hosszú és fájdalmas útra terelte a magyar egészségügyet, amelynek végén abba az állapotba fog jutni a közegészségügy, mint ahol Lengyelország volt a 2000-es évek végén.
