Kőolaj a világgazdaságban
A kőolaj a világgazdaság egyik legfontosabb árucikke, melyet számos érv alátámaszt. A nyersanyag olyan energiahordozó, melynek elégetésével fűtőanyagot nyerünk, villamosenergia előállítására, világításra is használhatjuk. A vegyipar ipari anyagok (mint például a műanyag) előállítására alkalmazza, de fertőtlenítőszereket is készítenek belőle. A közlekedés és áruszállítás szempontjából is kulcsfontosságú a kőolaj, mivel üzemanyagként szinte minden közlekedési eszköz működéséhez szükséges.
A kőolaj stratégiai jelentőségét már a 19. században felfedezték, de nagyobb érdeklődést csak a 20. században kapott. Időszámításunk előtt 2000 évvel Kínában már gyógyászati céllal használták, mint alapanyagot, de ezt követően csak 1843-ban kapott új szerepet, amikor a skóciai településeken petróleumlámpák égetéséhez vették igénybe. Bő két évtizeddel később az amerikai Rockefeller család a kőolaj kiskereskedelmi forgalmazására megalapította a Standard Oil nevű részvénytársaságot. Az olaj a 20. századra a világgazdaság megkerülhetetlen árucikke lett, melynek birtoklása a versenyképesség zálogát jelentette. Minden nagyhatalom a világ jelentős kőolajmezői feletti irányítást igyekezett megtartani (adott esetben megszerezni), ami a nemzetközi politikai rendszer instabilitásához is nagyban hozzájárult. A kőolaj a 20. századra kialakuló, integrálódó világgazdaság kulcsfontosságú eleme lett, hiszen az olaj árának alakulása minden más termék és szolgáltatás árára komoly hatást gyakorolt. Ha az olajárak megemelkedtek a termékek (beleértve a lokálisan előállított alapvető árucikkeket) és szolgáltatások ára az olaj árának emelkedésének arányában szintén megdrágult. A kereslet és a kínálat alapdinamikája tehát az olajárat a GDP alakulását nagyban meghatározó tényezővé emelte.
Az olajra a gazdaság minden szektorának komoly szüksége van, ennek ellenére hagyományosan az olajkinccsel való gazdálkodást csupán néhány, gigantikus méretű és gazdasági erejű olajvállalat végzi. Az 1950-es évek végéig a ’Hét Nővérnek’ is nevezett oligopólia irányítása alatt állt a világ olajellátása. Az Anglo-Iranian Oil (később British Petrol – BP), Gulf Oil, Royal Dutch Shell, Standard Oil of California (később Chevron), Standard Oil of New Jersey, Standard Oil of New York (később Exxon Mobil) és Texaco teljes mértékben lefedték a piacot és nem engedték, hogy új vállalatok érvényesüljenek az olajszektorban. A hét vállalatra jellemző volt, hogy fejlett, az akkori világrend domináns nagyhatalmai kezében voltak (Egyesült Királyság, Hollandia, USA) és az anyaországok politikai, gazdasági és katonai erejére támaszkodva igyekeztek számukra előnyös alkuk megkötésével gyarmatosított országok olajkészletére kiterjeszteni befolyásukat.
A neokolonializmus ideje alatt a világ legnagyobb olajkészletével rendelkező államok – Venezuela, Szaudi-Arábia, Kanada, Irán és Irak – a gyarmatosítók uralma alá kerültek, ezzel pedig a kolonializáló birodalmak közvetlen ellenőrzése alá került a világ kőolajtartalékának döntő többsége. Az európai államok és az USA mérhetetlen bevételt realizáltak az elnyomott gyarmati területek kőolajtartalékának értékesítésével figyelmen kívül hagyva a gyarmati függésben élők egzisztenciális érdekeit.
A British Petrol jogelődjének olajszállító járműve Iránban az 1950-es években
Forrás: Reddit
Az OPEC múltja és jelene
A Hét Nővér kizsákmányoló magatartását az 1950-es évek végére megelégelték a kőolajban gazdag országok és a gyarmati rendszerek meggyengülését, valamint a hidegháborús szembenállás kibontakozását kihasználva 1960-ban megalapították az OPEC-et (Organization of Petroleum Exporting Countries). Az OPEC létrehozásának célja a kőolajvagyonban rejlő politikai és gazdasági érdekérvényesítő erő koordinált kihasználása volt. Az alapító tagok Szaudi-Arábia, Irán, Irak, Kuwait és Venezuela voltak, majd később a szervezet bővülésével az OPEC a világ kőolajtartalékának 73%-át felügyelő országok csoportjára terjedt ki. A szervezet az alapítást követő évtizedekben három alapvető cél érdekében működött. A legfontosabb cél a világ kőolajszükségletének OPEC országok általi kielégítése a kezdetektől fogva, ezen kívül cél a termelés limitálása az árak magas szinten tartása érdekében, de cél az olajból eredő politikai és gazdasági erő kihasználása is.
Az OPEC tagállamai 2019-ben
Forrás: Drishtiias
Az OPEC céljai a teljes csoport gazdasági és politikai lehetőségeit befolyásolják, ennek ellenére a termelési limit betartása az egyes államok szintjén nem alapvető érdek, hiszen a termelés növelésével a limitet figyelmen kívül hagyó ország bevételei exponenciálisan növekedhetnek. Ha azonban minden OPEC tagállam átlépi a limitet túlkínálat jelentkezik ami csökkenti az árakat, ezért a termelési kvóták hivatottak szabályozni az egyes tagállamok kitermelése mennyiségét és időbeosztását. Az ún. ársávok pedig a kereslet és kitermelés együttese által meghatározott árszinteket határozza meg. Annak érdekében, hogy a kívánt árszintet az OPEC meg tudja valósítani Szaudi-Arábia (mint az OPEC legnagyobb olajkitermelő állama) vállalta, hogy ellátja a szabályozói feladatokat (a termelés csökkentésével vagy növelésével).
Az olaj politikai erejét az OPEC 1973-ban, a jom kippuri háború nyomán használta először nagy mértékben, hiszen a szervezet felfüggesztette az olajexportot azokba az államokba, melyek a konfliktusban Szíria és Egyiptom helyett Izraelt támogatták. Az Egyesült Államok, Japán és nyugat-európai szövetségeseik is érintettek voltak, így a nyugati világban fellépő olajhiány közel négyszeresére emelte az árakat. A megdrágult üzemanyag nyomán a Szovjetunió érdekszférájában eladósodás és túlköltekezés, a nyugati államokban pedig a gazdaság hatékonyságának növelése és alternatív olajkitermelési módszerek kidolgozása volt jellemző. A kanadai, norvég, brit és amerikai fennhatóság alatt álló, de korábban túl drágán kitermelhető olajkészletek hasznosítása jövedelmezővé vált, így az OPEC monopóliumi helyzete változásnak indult. Az új olajtermelő és exportáló országok aláásták az OPEC gazdasági és politikai erejét és ellenállóbbá tették a nyugati államok gazdaságait az olajár ingadozásával szemben.
Az OPEC a 21. században a kitermelés növelésével igyekszik az olajárakat alacsonyabb szintre nyomni, ezzel veszteségessé téve a drágábban termelő konkurens olajhatalmakat (Norvégia, Egyesült Királyság, USA, Kanada), de a monopolhelyzet megszűnése miatt ez a kezdeményezés csupán részben sikeres. Az OPEC a szénhidrogénektől egyre inkább függetlenedő világban a fogyasztói igények átalakulása mellett tehát rivális olajexportőr államokkal is szembe kell, hogy nézzen. Megoldást a gazdasági struktúra diverzifikálása és hosszú távon jövedelmező befektetések jelenthetnek, de az OPEC inkább fényűző építkezésekről és az olaj erejével való visszaélésről híres.
