A 2024-es európai parlamenti választások egyik legérdekesebb kérdőjele a jobbközépen álló Európai Néppártot jobboldalról szegélyező pártcsaládok megerősödése körül volt. Kevésbé nyakatekerten megfogalmazva arról szóltak a találgatások és az előrejelzések, hogy lesz-e jobboldali áttörés, illetve milyen lesz annak a valós intenzitása (valóban áttörés lesz vagy csak egy jelentősebb térnyerés). Természetesen az eredmények ismeretében a kérdésre adott válasz nagy mértékben függ a válaszadótól nézőpontjától, vagyis, hogy mit szeretne belelátni a kialakult helyzetbe. Az azonban a napnál is világosabb, hogy az Európai Konzervatívok és Reformerek és az Identitás és Demokrácia képviselőcsoportok megerősödtek, ráadásul olyan pártok keresik még az új pártcsaládjukat, mint a német AFD, a lengyel Konföderáció, a román SOS Románia, illetve a magyar Fidesz és a Mi Hazánk Mozgalom.
Ebben a cikkben nem is feltétlenül az EP-választás eredményeit fogjuk elemezni, hanem valamit, ami abból következett. A választások után nem sokkal Emmanuel Macron elnök a franciaországi eredményekre hivatkozva a francia Nemzetgyűlés feloszlatását kezdeményezte és új választást írt ki, amelyet június 30-án és július 7-én fognak megrendezni. A Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Tömörülés a szavazatok 31,4%-át szerezte meg, illetve a 81 elérhető francia mandátumból 30-at nyert el. Ezzel szemben Macron elnök pártja és szövetségesei leszerepeltek a választáson: a szavazatok mindössze 14,6%-át és 13 EP-mandátumot szereztek. Tekintve, hogy a Nemzeti Tömörülés momentumban van, sokan nehezen értik, hogy Macron miért kockáztatja meg, hogy Marine Le Pen pártja kormányra kerüljön.
Az előrehozott választások kapcsán rendre a hatalomtechnikai elmélkedések szoktak előtérbe kerülni az elemzői diskurzusokban, az egyéb szóba jöhető szempontok pedig háttérbe szorulnak. Ezek a felvetések javarészt abból fakadnak, hogy a kormányon lévők (a nagy népszerűségüket kihasználandó) jellemzően a parlamenti jelenlétük növelésének a reményében írnak ki új választásokat, vagyis plusz mandátumokat remélnek tőle. Azonban, ha csak nem történik valami nagyon váratlan, akkor könnyen lehet, hogy Macron pártja, a Reneszánsz mandátumokat fog veszíteni a nyár közepi választásokon és ellenzékbe kerül, tehát a francia elnök nem feltétlenül remélhet olyan jellegű eredményt, amely megerősítené őt.
De akkor mégis mi célt szolgálhat egy demokrácia számára az előrehozott választás, ha nem csak a hatalom logikája felől közelítjük meg és értelmezzük? Miért lehet jó, ha a hatalmon lévők feloszlatják a népszerűtlenségük közepette a törvényhozást és kiteszik a többségüket a változó közhangulat szeszélyének?
Ehhez egy kicsit elvontabban kell gondolkodnunk az előrehozott választásokról, amihez meg kell kapargatni a demokráciáról szóló elméletek felszínét. Több könyvtárat is meg lehetne tölteni csak azzal a szakirodalommal, amely magát a demokráciát és annak a lehetséges jellemzőit vizsgálja. A demokráciaelméletek alapvetően két nagy irányt különböztetnek meg. Az egyik irányzat a demokráciára egy ideális rendszerként tekint, amely lehetővé teszi, hogy a nép közvetlenül részt vegyen az őt érintő döntések meghozatalában. A másik irányzat, a minimalisták a "földhöz ragadottságot" tartják erénynek, vagyis azt várja el a demokratikus rendszerektől, hogy betartsanak bizonyos eljárásmódokat.
Az utóbb említett minimalisták nem tartják fontosnak, hogy a létező demokráciákról előíró és idealista módon gondolkozzunk, hiszen illúziónak tartják azokat a vélekedéseket, hogy csak akkor lehet igazán demokratikus egy politikai rendszer, ha az minden társadalmi csoportot arányosan reprezentál, mivel azt tekintik a közjó érvényesülésének a garanciájának. Úgy gondolják, ha túlzó elvárásokat fogalmazunk meg a demokráciákkal szemben, akkor a való életben nem fogunk olyanokkal - vagy csak nagyon kevéssel - találkozni. Ezek a realista/minimalista szerzők nagyrészt megelégednek annyival, hogy a politikai elitet versengő választásokon választják meg, tehát nem erőszakkal ragadják meg a vezetők a hatalmat.
Ugyanakkor vannak olyanok, akik számára ezek a kritériumok nem elégségesek. Akik normatívan, vagyis előíróan viszonyulnak a demokráciához, azok azt várják el, hogy a létező demokrácia közelítsen az ókori Athén népgyűléseinek ideájához, vagyis az állampolgárok közvetlenül vegyenek részt a törvénykezésben. Mivel ez a modern államokban (ahol több tíz vagy akár százmilliós népességgel kell számolni) lehetetlen, így ezeknek a szerzőknek egy része megelégszik azzal, hogy a demokratikus választások következtében létrejövő törvényhozások visszatükrözik az adott társadalom sokszínűségét. Amennyiben ez érvényesül, akkor a létező összes csoport érdeke becsatornázódik a döntéshozatalba, ami lehetővé teszi, hogy olyan döntések születhessenek, ami mindenki számára jó és kielégítő lesz.
Amióta a társadalomtudományok lehetővé tették a rendszeres közvélemény-kutatásokat, azóta sokkal könnyebben meg lehet ismerni, hogy az állampolgárok hogyan viszonyulnak a különböző vezető tisztséget betöltő politikusokhoz és pártokhoz, illetve, hogy megváltozott-e a pártpreferenciájuk a legutóbbi választásokhoz képest. Értelemszerűen, ha egy kormánypárt nagyon népszerűtlen, tehát hiányzik a társadalom felől a bizalom, akkor az alááshatja a rendszer legitimitását (lásd. a második Gyurcsány-kormány a balatonőszödi beszéd után), tehát érdemes lehet nem kitölteni a korábbi felhatalmazásból származó mandátumot.
Ezek után érdemes visszatérni a franciaországi fejleményekre. Az európai parlamenti választások eredménye arra mutathat rá, hogy a francia társadalom preferenciája most máshol van, mint 2022-ben, vagyis akkor, amikor a most feloszlatott Nemzetgyűlést megválasztották. Amennyiben nem döntött volna úgy Macron, hogy új választást ír ki, akkor feltehetőleg lettek volna olyan hangok, amelyek kritikusak lettek volna a francia politikai helyzettel szemben, hogy az nem a valós erőviszonyokat tükrözi és távol áll a franciák jelenlegi elképzeléseitől. Természetesen Macron azt várja a választástól, hogy a mérsékelt erők és a baloldal majd összefognak és együttes erővel megállítják a Nemzeti Tömörülés előretörését, ahogyan azt korábban több elnökválasztáson és Nemzetgyűlési választáson már megtették. De, ahogyan fentebb érveltem, az ilyen jellegű választásoknak másfajta hozadéka is lehet.
Amennyiben némileg eltávolodunk a politika azon értelmezéseitől, amelyek szinte kizárólag a hatalom felől közelítik meg magát a politikát, akkor új értelmet nyerhetnek azok a folyamatok, amelyek első ránézésre és értelmezésre "érthetetlennek" tűnnek. Nyilván nem tudni, hogy mi lesz a francia választás eredménye, illetve, hogy Macron ad hoc szövetsége sikerrel fog-e járni vagy Le Pen fog örülni a végeredménynek. Azt viszont elmondhatjuk, hogy az előrehozott választás egy olyan eszköze a demokráciáknak, amely hozzájárulhat a rendszer stabilizálásához és a legitimációt övező kérdőjelek eloszlatásához.
