Alig több mint száz nappal a novemberi amerikai elnökválasztás előtt az inkumbens elnök, Joe Biden visszalépett a jelöltségtől. A Demokrata párt a 81 éves "46-os" az első vitán való gyenge szereplését követően már nem tudta tovább kozmetikázni Biden kognitív visszaesését. A közvélemény-kutatások eredményéből azt a tanulságot vonta le a pártelit, hogy lépniük kell valamit. Sokan hűségesek voltak az elnökhöz, kiálltak mellette, azonban ez nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy az elégedetlenkedők táborának ellent tudjanak állni. A Demokrata párt most egy rendkívüli állapotban van, amely a politika képlékenységét tekintve jól is és rosszul is elsülhet.
Hosszú évtizedek után nem a választók, hanem egy párt elitje fog dönteni az egyik nagy párt elnökjelöltjéről, ami történelmi jelentőségű. A történelmi jelentőséget azonban a mainstream elemzésekkel ellentétben nem az adja, ahogyan visszalépett Joe Biden, hanem az, hogy egy demokratikus procedúra után megválasztott jelöltet egy kisebb legitimációjú politikus fogja követni. Már mennek a találgatások, hogy ki lesz Biden utóda, azonban még képlékeny, hogy kikről fognak dönteni a demokrata delegátusok. Maga Biden ugyan Kamala Harris-t, az alelnökét biztosította a támogatásáról, azonban feltételezhetjük, hogy az alelnöknőnek nincsen még akkora tekintélye, hogy azt a Demokrata párton belülről valaki ne kérdőjelezze meg és induljon el ellene.
Már a magyar választók is megízlelhették korábban azt az intézményt, amelyet az amerikaiak már régóta a magukénak tudhatnak, az előválasztásról van szó. Miután Joe Biden elnök elindult a Demokrata előválasztáson, így sokan úgy értékelik a visszalépést, hogy az szembemegy a manifesztálódott választói akarattal. Az előválasztás maga egy szelekciós folyamat, ahol a jelöltek elnyerik a választók (valamekkora) többségének a bizalmát. Aki győztesen kerül ki a folyamatból, az méltán várhatja, hogy az általa legyőzöttek elismerjék a vereségüket és, hogy teljes mellszélességgel kiálljanak a legyőzőjük legitimitása mellett. Bár ez teljes mértékben nem integrálhat mindenkit, azonban egy jó eszköz tud lenni az pártegység megteremtésében. A választók pedig azt várhatják el az előválasztástól, hogy már jóval a választás előtt is kifejezhetik a preferenciáikat, vagyis hallathatják a hangjukat, valamint részt vehetnek a jelöltállítási folyamatban.
Azonban ahogyan azt sejteni lehet, a több évtizedes múltra visszatekintő intézmény előtt is volt egy szelekciós mechanizmus az elnökjelöltek kiválasztására - ami egy idő után ráadásul tarthatatlan is volt. Az apró-cseprő részletek felvázolását mellőzve, illetve a különböző amerikai történelmi korszakok elemzését kihagyva elmondhatjuk, hogy régebben inkább az számított általánosnak az elnökjelöltek megválasztásakor, mint amit most megfigyelhetünk Joe Biden bejelentését követően. Az elnökjelölteket régen a két párt elitje választotta ki, ahol a párton belüli ismertség és befolyás volt a döntő, vagyis az, hogy kinek volt nagyobb a támogatói köre. Egyesek a pártok ezen szerepét egyfajta kapuőri funkcióként definiálták.
A kapuőrzés azt jelentette, hogy az egymást jól ismerő politikai elit kiszűrte azokat a kalandor politikusokat, akik népszerű, azonban a demokrácia szempontjából kétes üzenetekkel próbáltak betörni a politikába. A párton belül komoly tekintéllyel bíró politikusok, akik ráadásul elkötelezettek voltak az amerikai demokrácia épsége iránt, nem engedték, hogy közhivatali tapasztalattal nem rendelkező ismeretlenek alakítsák a versenyt. Ez a folyamat nyilvánvalóan antidemokratikus és elitista, hiszen kizárja az eliten kívüli, de népszerű elemeket. Az lehetett elnök, aki a párton belüli legbefolyásosabb szenátorokkal, képviselőkkel és kormányzókkal tudott koalíciót kötni és elnyerte a támogatásukat. Ez nyilvánvalóan a politika informális oldala, amelyre se a mezei választónak, se a felszínt kapargató elemzőnek nincs rálátása, azonban sok lényeges kérdés ott dől el, ahova csak keveseknek van bejárása.
Ugyanakkor nem véletlenül változott meg a szelekciós gyakorlat, hiszen a hatvanas évek turbulens időszakában egyre nagyobb volt az igény az állampolgárok részéről a rájuk vonatkozó döntésekben való nagyobb részvételre. Az 1968-as chicagói Demokrata Konvenció a korábban bemutatott elitista módszerrel választotta meg a korábbi elnök, Lyndon B. Johnson alelnökét, Hubert Humphrey-t elnökjelöltnek. A vietnámi háború és az amerikai feketék polgárjogi mozgalma megosztotta az amerikai társadalmat. A feketék emancipációja mellett és a vietnámi háború ellen tüntető lázadó ifjúság nem támogatta Humphrey jelölését, hiszen a mérsékelt háborúellenes álláspontját módosította és a háború folytatása mellett érvelt. Humphrey ennek ellenére a pártelit támogatását élvezve elnyerte a jelölést a háborúellenes Eugene McCarthy ellenében. Az aktivisták felől érkező elégedetlenség halálos áldozatot is követelő zavargásokhoz vezettek, a chicagói rendőrség keményen lépett fel a háborúellenes aktivistákkal szemben.
Mondani se kell, Humphrey volt az utolsó ilyen módon megválasztott jelölt, azóta már szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy olyan befolyásos pártemberek döntsék el a jelölt személyét, mint Bill és Hillary Clinton vagy Gavin Newsom kaliforniai szenátor. Azonban a rendkívüli helyzet most megköveteli, hogy a demokraták felrúgjanak egy több évtizedes normát, mivel úgy érzékelik, hogy csak egy új fiatal jelölttel lehet csak megállítani egy második Trump-adminisztráció eljövetelét. Nyilván az is nyitott kérdés, hogy ez milyen hatással lesz a demokrata választók viselkedésére. Ezt nem lehet annyival elintézni, hogy a döntés szembemegy az előválasztás eredményével.
A demográfiai folyamatokkal összhangban alakul át a két párt szavazóbázisa: a Republikánusok egyre inkább a WASP (white-anglo-saxon-protestant, azaz fehér, angolszász és protestáns) szavazatokra számíthatnak, míg a Demokraták egyre inkább a kisebbségek (legyen az bőrszín vagy szexuális orientáció) pártja. Kamala Harris az első színesbőrű és női alelnök volt, tehát ezeknek a csoportoknak értelemszerűen jelentene egyfajta reprezentációt. A siker azonban ennek ellenére sem garantált, hiszen Harris elutasítottsága nagy mértékben hasonlít Bidenére.
Az amerikai politika most meglehetősen nagy és komoly fordulóponthoz érkezett, hiszen egy több évtizede nem alkalmazott módszerhez nyúl vissza: Joe Biden regnáló amerikai elnökként lépett vissza a novemberi megmérettetéstől, helyette a Demokrata elit fog dönteni Trump ellenfeléről. A lehetséges forgatókönyvek mennyisége egyelőre könyvtárnyinak tűnik. Amennyiben jól sikerül a demokraták szemszögéből, akkor egy jó ideig megoldódhat a párton belüli generációváltás kérdése. Ha rosszul sikerül, akkor már ideje korán elhasználódik egy ifjú titán. Hónapokon belül minden kiderül.
