Megtalálható Spotify-on
Mikor találkozott elsőnek azzal a kifejezéssel, hogy demokrácia?
Ez kicsit furcsán fog hangzani, de valamikor még gimnazista koromban, a szocializmusban, azt a szót emlegettük állandóan, hogy demokratikus centralizmus. Az ember már 14-15 éves fejjel is levette egy kommunista rendszerben, hogy ez valami nagyon nagy kamu, ez valami nagyon nagy mellébeszélés, hogy egyrészt demokratikus, másrészt meg centralizált. Valóban volt egyfajta hivatalos ideológia, tehát a KISZ-ben, a Kommunista Ifjúsági Szövetségben mindig ezt tanultuk, hogy nálunk demokratikus centralizmus van. Ha úgy tetszik az első találkozásom, az már eleve gyanút keltett bennem a demokrácia és demokratikus szóval kapcsolatban.mi változott
Mi változott azóta?
Semmi, csak rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Akkor valóban azt hittük, hogy ami nálunk van, egy szocialista országban, az csak szavakban demokrácia, ám bezzeg nyugaton, ott valódi demokrácia van. Az az igazság, hogy most körülbelül ugyanennyire szkeptikus vagyok magával a szóval kapcsolatban.
Inkább az a problémám, hogy a demokrácia egy olyan szóvá vált, aminek ma lényegében semmilyen konkrét jelentése nincsen. Ez tudom, hogy botrányosan hangzik, és ha ezt valaki meghallja, akkor rögtön arra fog gondolni, hogy itt van a demokrácia egyik ellensége, az az én. Ezt már most szeretném előrebocsájtani, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy a demokrácia valamikor egy kormányzati formát jelentett.
Még Churchill is, ezen a XX. század közepén mondott beszédében, melyet örülök, hogy szó szerint idézte, mert ezt kicsit átformálva szokták, hogy biztos Churchill szerint a demokrácia az rossz, de nincs nála jobb... Nem, Churchill ennél sokkal finomabban és elegánsabban fogalmazott, hogy mondja ezt az "in this world of sin and woe", ahogy mondta, tehát szó szerint a bűnnek és a siralomnak, azaz a siralomvölgyben már mindent megpróbáltunk, és persze a demokrácia sem tökéletes, de az összes többi, amit kipróbáltunk helyette, az más.
Ő is azt mondja, hogy ez egy kormányzati forma. Eredetileg a demokrácia, hát mindenki tudja, hogy görög szó, és általában mindenki azt is tanulta, hogy ez az ókori görög világban keletkezett. De! Ott a demokráciának könyörgöm, még volt egy nagyon világos, egyértelmű jelentése, az tényleg a kormányzásnak, egyáltalán a közösség igazgatásának egy nagyon jól körülírható formája van. Ahogy a régi görögök látták, hogy az államok, városállamok többsége az olyan, hogy egy király, egy egyszemélyi vezető irányítja. Aztán van, ahol egy kisebbség, egy arisztokrácia, vagy oligarchia hozza meg a legfontosabb döntéseket és ezzel szemben egy teljesen világos fogalom volt az, hogy van egy-kettő, nagyon kevés olyan polisz, ahol pedig a démosz - nem a nagybetűs nép! - a népgyűlés hozza a legfontosabb döntéseket. Ez még egy teljesen világos fogalom.
Röviden tehát a legfontosabb döntéseket egy ember, egy kisebbség, vagy a népgyűlésben jelenlevő embereknek a sokasága hozza meg.
A probléma akkor kezdődött, amikor már bőven az újkorban, a XVIII. század közepén elkezdték egyesek azt mondani, hogy tulajdonképpen a képviseleti kormányzást is lehetne demokráciának nevezni. Már nem a démosz, nem a népgyűlés, nem is az emberek sokasága hozza meg a döntést, hanem ők választanak olyan képviselőket, akik aztán helyettük és a nevükben kormányoznak. Ezt XVIII. század közepén vetették fel először. Addig a képviseleti kormányzatot soha nem hívták demokráciának.
Manapság pedig általában a képviseleti demokráciáról beszélünk. Ez egy nagyon furcsa dolog, mert a hagyományos szóhasználatban, ami nálunk van, az nem demokrácia, hanem vegyes kormányzat. Az ókorban Arisztotelész, a középkorban Szent Tamás soha nem demokráciának nevezte, hanem egy demokratikus, arisztokratikus és monarchikus elemeket is tartalmazó vegyes kormányzatnak.
Tulajdonképpen csak a XVIII. század közepén elszórtan kezdték emlegetni ezt a rendszert, úgy mint demokrácia, konkrétan egy, a d'Argenson nevezetű francia ember. Ő a világtörténelem, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a politikatörténet egyik legnagyobb szélhámosa volt, egy zseniális szélhámos, aki egyszer csak azt írta, hogy tulajdonképpen a nép többsége által közvetlenül gyakorolt hatalom, az nem is igazi demokrácia, az egy rossz, hamis, faux franciául demokrácia. Az igazi, franciául véritable demokrácia, az az, amikor képviselőket választanak, akik majd kormányoznak helyettük.
Így értjük, hogy ez azért egy nagyon nagy csúsztatás. Ezt korábban senki nem gondolta így. Alapvetően a világban is csak a XIX. századnak inkább a közepén, második felében terjedt el az, hogy a képviseleti rendszereket, a választott parlament által gyakorolt hatalmat demokratikusnak nevezzük és ha beszéltem korábban a szocialista demokráciáról, akkor a XX. században jutottunk el oda, hogy már mindenki demokratikus volt. Volt szocialista demokrácia, keresztény demokrácia, liberális demokrácia, még a királyságok, a monarchiák is önmagukat demokratikusként kezdték definiálni, lásd Egyesült Királyság.
Ha most idejönne Arisztotelész, nem értené, hogy miről van szó, hogy lehet, hogy király is van, meg demokrácia is van, ez nem vegyes kormányzat és halkan mondom, Arisztotelésznek lenne igaza. Amikor arról beszélünk, hogy a demokrácia egy ilyen szinte jelentés nélküli szó lett, akkor arre gondolunk, hogy minden olyan rendszert, ahol valamilyen értelemben egyáltalán az emberek többségének van némi beleszólása a közügyekbe, azt már tulajdonképpen mindenki demokráciának hívja. Zavaró egy kicsit, mert ugye a szó eredeti jelentése mégis az lenne, hogy népuralom. Ezt jelenti a görög szó, a démosz az népet, de inkább a népgyűlést jelenti, és a kratosz meg hatalmat. Nagyon nehéz azt megmondani, hogy egyáltalán milyen alapon minősítek mondjuk egy rendszert, nem demokratikusnak vagy demokratikusnak. Természetesen mindenki elmondja, aki kicsit szofisztikáltabb, hogy ez egy skála, ám mégis, ha megfigyeljük, akkor ez úgy viselkedik tényleg, mint egy varázsige, és amikor elítélően mondjuk, hogy ez nem demokratikus, az meg demokratikus, akkor mégiscsak úgy használjuk, mintha ez egy ilyen bináris fogalom lenne. Miközben a valóságban mindenki tudja, vagy legalábbis, aki meg nem szakember, az érzi a lelke mélyén, hogy ez nem ilyen, hogy egy vagy nulla a demokrácia mennyisége.
Lényeg a lényeg a demokráciával kapcsolatos fogalmi problémáim, azok jottányit sem csökkentek az elmúlt évtizedek során. Más természetű problémáim vannak, mint mondjuk 14-15 éves koromban, de fogalmi problémáim azok most is vannak bőven.
A történelemben megfigyelhetjük, hogy sokkal kevesebb ideig működtek az országok demokratikusan, mint autoriter módon, ezzel szemben manapság mintha axiómaként fogadnánk el, hogy egy rendszernek demokratikusnak kell lenni és pont. Mi lehet ez a varázsige, a demokráciának a titka, ami miatt még a legelnyomóbb diktatúrák is valamilyen módon magukat demokratikusan akarják legitimizálni?
Itt két különböző dolog merült fel. Az egyik az, hogy miért érzi úgy, hogy neki egyetlen legitimációs forrása az, hogy a népre hivatkozik. Ez egy nagyon hosszú fejtegetést igényelne, amiben nem is vagyok ráadásul biztos. Majdnem azt mondanám, hogy a demokráciának a talán valaha élt legnagyobb elméleti gondolkodója, szerintem legalábbis az Alexis de Tocqueville volt, francia politikus, egy időben volt külügyminiszter is, író, a szociológiai vizsgálódás egyik előfutára, aki egy nagyon híres könyvet írt az amerikai demokráciáról.
Francia létére elment Amerikába, az 1830-as években, pont akkor, amikor Amerikában is elkezdtek demokraták lenni, mert ők korábban nem voltak demokraták. Ahogy említette is, ez egy nagyon új dolog volt, hogy mindenki demokrata. Az Egyesült Államok alkotmánya az nem a demokráciáról szól. 1787-88-ban, amikor a viták folytak, senki nem akart demokráciát. Republikánusnak nevezték magukat, köztársasági érzelműnek nevezték magukat, a demokráciát azt mindig elutasították. Ez nem demokrácia, ez köztársaság - vallották. De pont akkor, amikor Tocqueville ott volt, akkor kezdett Amerikában a demokrácia szó használata elterjedni.
Tocqueville ezen gondolkodott, ugyanazon, amire a kérdés vonatkozott, hogy miért van, hogy a világban egyre több ország, pedig még az 1830-as években vagyunk, nem a 2020-as években. A demokrácia titkát tulajdonképpen ő sem tudja megmagyarázni, inkább azt mondja, hogyha megnézzük az egész nyugati világot, akkor évszázadok óta az egyenlőség felé való haladást látjuk. Ő sem tudja pontosan megmondani, hogy miért kezdődött ez, mi történt, de azt látja, hogy ez egy megállíthatatlan dolog. Amikor azt mondja ő maga, hogy több mint 500 éve kapta az első lökést a demokratikus egyenlőség, akkor arra gondol, hogy például akkor volt az, amikor a francia rendi gyűlésbe először beengedték az úgymond közrendűeket is, azaz nemcsak a nemességet, meg a papságot, a későbbi harmadik rendet.
Van valami olyan, tényleg végső soron misztikus belső dinamikája a világtörténelemnek, hogy haladunk az egyenlőség felé. A demokráciának társadalmi értelemben az a jelentése, hogy egyenlőség, szemben az arisztokratikus, hierarchikus társadalmakkal. Politikai értelemben pedig egy jellegzetes döntéshozatali mechanizmust jelent, de azt mondja, a társadalmi demokrácia az valahogy valamikor évszázadokkal ezelőtt indult, és azóta feltartóztathatatlanul halad előre. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez miért történt, de ezzel nem lehet szembefordulni.
Ő maga arisztokrata, szó szerint 900 évre visszavezethető nemesi családból származik, és ennek ellenére azt mondja, hogy nem lehet, nincs visszatérés. Van egy ilyen mozgása a történelemnek, hogyha egyszer elindultunk az egyenlősödés felé, akkor azt már nem lehet megállítani, még amikor lesz is egy autoriter, vagy diktatórikus rendszer, ő a zsarnoki szót használja.
Akkoriban a klasszikus politikai szóhasználatban inkább zsarnokinak nevezték ezeket a rendszereket. Még a zsarnoki rendszerek is a legitimációjukat mindenképpen ebben az egyre egyenlőbbé váló tömegben, magukban az emberekben fogják keresni. Valóban, ahogy említette is, vagy félrevezető módon, vagy tényleg.
Kevesen tudják, de nem csak a szocializmusban vagy a kommunizmusban hivatkoztak erre a bizonyos szocialista demokráciára, hanem még mondjuk 1933-34-ben. A náci rendszer kezdetekor, Hitler, Hess, Goebbels, rendszeresen írták le a náci rendszert, mint demokráciát. Ez a legnagyobb demokratikus forradalom a történelemben - ilyeneket mondtak.
Szemben a nem valódi demokráciákkal, ami ilyen parlamentáris, mint az angol, liberális, elfajzott demokráciák, ezzel szemben itt nálunk Németországban valóban a nép akarata érvényesül. Ezek alapján látható, hogy még az ilyen szélsőséges diktatúrák is, mint akár a nácizmus, igenis szerette, időnként legalábbis, hiszen később leszoktak erről a szóhasználatról, de a hatalomátvétel idején rendszeresen definiálták magukat demokrataként, és ahogy a kérdésben is implicite benne volt, hogy tényleg nevetséges, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságtól kezdve a korábbi Német Demokratikus Köztársaságig hány egyébként nyilvánvalóan kevéssé demokratikus ország nevezte magát demokráciának. Ha valaki egyébként persze azt mondja, hogy ez csak egy ilyen üres szócséplés, nem. Megint hadd menjek vissza, akkor a saját gimnáziumi, illetve első egy-két egyetemi évemre is. Nekünk még kötelező jelleggel kellett marxizmus-leninizmust tanulni az orvosi egyetemen, merthogy orvosi egyetemre jártam először, nem tudom, hány darab ideológiai tárgyunk volt, tudományos szocializmus, politikai gazdaságtan, és így tovább.
Engem is érdekelt, hogy a tankönyvben hogyan fogják megmagyarázni, hogy ahol egypártrendszer van, és ugye 1985-ig egy jelöltből lehetett egyet választani, az miért demokratikusabb, mint a nyugat-európai rendszerek, persze az sem tökéletes, ahogy Churchill mondta, de hát mégiscsak azért legalább van 5-6-8-10 párt, amiből lehet választani. A tankönyvnek erre volt válasza.
Ott komolyan megmagyarázták, hogy lehet, hogy nálunk csak egy párt van, de az az egy párt, az az egész népet képviseli. Munkásokat, parasztokat, dolgozókat, értelmiségieket. Nincs is szükség több pártra, hiszen ő mindenkinek kifejezi az akaratát. Ellenben a nyugat-európai országokban? Arrafelé lehet, hogy van több párt, de egyik sem a dolgozókat, hanem a nagytőke érdekeit képviseli. Jó, esetleg a kommunista párt kivételével, de pártból valójában azért van ilyen sok, mert mindegyik partikuláris érdeket képvisel, egyik sem képviseli igazából a népnek, az egész közösségnek az érdekeit. A mienk igenis igazibb demokrácia - állították. Persze halljuk, hogy ez mennyire gyanús érvelés, de volt érvelés.
Nem kifejezetten egy politikai pragmatizmusból fakadó érvelés volt, ezt vissza lehet mondjuk Marx, Engelsig vezetni. Valóban, ők is valami hasonlóról beszéltek, hogy az egy igazibb demokrácia, egy igazibb bevonása a népnek, ahol nem különböző részérdekeket képviselő pártok csinálják a demokráciát, hanem egy mindnyájunkat képviselő, mondjuk így, egy kommunista politikai párt,úgyhogy a röviden valami olyasmi a válasz, hogy én sem tudom megmondani, hogy miért mindenki a népre hivatkozik, de az tény, hogy manapság nem lehet másra, tehát egy olyan több évszázados folyamatnak vagyunk, na nem a végén, de legalábbis egy nagyon kései időszakában, amikor lehetetlenség eltekinteni ettől.
Nyíltan arisztokratikus politikát folytatni, azt mondani, hogy mi okosabbak vagyunk, van itt egy okos elit, amelyik jobban tudja, hogyan kell az országot vezetni, mint ti, ezt soha többet nem lehet már. Sokan gondolják így, de senki nem fogja kimondani. Ezt nem lehet kimondani. Egyszerűen kiírja az ember magát a politikai mainstreamből és a politikatudományból is. Egy-két szerzőt tudok összesen, aki ilyen nyíltan kritizálja a demokráciát, de ezek elszigetelt jelenségek.
Ez tankönyvi közhely, amikor egy magyar politikatudományi tankönyvben, egyetemi tankönyvben azt olvasom, hogy a politikatudomány a demokrácia tudománya. A többi politikai rendszek, azok nyilván nem érvényesek, azokat nem lehet egyáltalán logikusan vizsgálni sem, hisz vizsgálni, logikusan, ésszerűen, egyedül a demokráciát. Lehet a politika tudománya, a demokrácia tudománya. Az emberi néz, hogy milyen érdekes korszak ez.
Korábban évezredekig a politikai filozófusok azon elmélkedtek, hogy melyik a legjobb politikai rendszer, milyen típusúak vannak, egyáltalán, hogyan lehetne működtetni... Ma, minthogyha az egésznek vége lenne, elérkeztünk, tényleg, hogy mondjam, az evilági politikai mennyországba, és már tudjuk, hogy mi az egyetlen létező és helyes társadalmi és politikai forma, ez a demokrácia, és kész.
Csak hát, ennek az az ára, hogy tulajdonképpen minden olyan politikát vagy társadalmat demokratikusnak kell neveznünk, ahol egyáltalán az embereknek bármilyen értelemben van valamennyi beleszólásuk a politikába. Konkrétan a demokrácia, ahogy mondtuk is, egy görög szó. Föltételezi mindenki, hogy valamikor ott keletkezett, Athén, Kleisztenész és környéke, valamikor 2500 évvel ezelőtt, ezért általában az ember azt gondolná, hogy minden demokrácia történeti kézikönyv, tankönyv is ott kezdi a tárgyalást. Ez eddig így is volt, az elmúlt évekig evidens volt, hogy a demokrácia kezdete az Athén térsége.
Most már nem. Nem csak egyfajta politikai korrektség jegyében, hogy ne Európában legyen, hanem némi joggal is, át szokták helyezni ezt a kezdetet, sokkal korábbra és más kultúrákba. Az Oxford University Press-nél jelent meg körülbelül 10 évvel ezelőtt egy Demokrácia világtörténete c. könyv, Temma Kaplan tollából, mely Hammurapival, Mezopotámiával kezdődik. Erre az első reflexem az volt, hogy egy jót mosolyogtam, a Hammurapi, én úgy emlékszem, hogy az ő foglalkozása király volt, tehát hogyan lehetett egy mezopotámiai uralkodó demokrata? Igen ám, de tényleg megjelenik ez az érv, ha elolvassuk az ő törvényeit, akkor abban például benne van, hogy amikor csatornát építünk, akkor meg kell kérdezni az embereket is, hogy ki hová szeretné, hogy hová építsük azt a csatornát, ezáltal egyfajta demokrácia volt, mert a demokrácia semmi mást nem jelent, mint hogy egyfajta kooperáció, egyfajta párbeszéd zajlik a társadalom tagjai között - írja Kaplan.
Értem, hogy miről beszél, csak közben azért ott motoszkál az ember fejében, hogy e logika szerint minden politikai rendszer demokrácia nem? Azért valamilyen beleszólása az embereknek, ha akármilyen minimális is, de hát még a legszélsőségesebb diktatúrákban is van például közmeghallgatás vagy az emberek, ha mást nem, levelet írnak a Népszabadság olvasói rovatába, hogy mit szeretnének. Az nem igaz, hogy semmi beleszólása nincsen, viszont akkor ez nem demokrácia, hanem a politika alaptulajdonsága, hogy az emberek valamennyire beleszólnak, úgyhogy mégiscsak megint visszaérkezünk. Visszaérkezünk ehhez az alapproblémához: hogyha a demokráciát annyira tágan értjük, hogy bizonyos kooperáció a társadalom tagjai között, bizonyos beleszólás a tömegek részéről a politikai döntésekben, akkor nem kellene minden politikai rendszert innentől kezdve demokráciának nevezni?
A Szovjetunió felbomlása óta különböző demokrácia skálák alakultak ki, rendkívül nagy a szakirodalom, hibrid rezsim, irányított demokrácia, patronális demokrácia. Miért van szükség arra, hogy ennyire diverzifikáljuk a demokrácia fogalmát?
Nagyon érdekes és összetett kérdések ezek. Önmagukban, ha valaki megnézi ezeket a demokrácia indexeket, ahol igyekeznek számszerűsíteni különböző változók alapján, szó szerint kvantifikálni,a demokráciáknak a minőségén, amiket Freedom House-tól kezdve, ugye Economist Intelligence Unit különböző nagy cégek foglalkoznak ezzel, akkor ezeknek a változóknak a nagy részének semmi köze nincs a demokráciához. A Freedom House-nak már a nevében is benne van, hogy őket inkább a szabadság érdekli: a szabadságjogok érvényesülése, különböző alapvető emberi jogoknak az érvényesülése, a bíróságoknak a függetlensége, ezeknek nem a demokráciához van közük, nagyon fontos dolgok, nagyon jó dolgok, csak nem a demokráciához tartoznak.
Az, hogy a bíróság például felülbírálhat akár egy országgyűlési, vagy akár egy népszavazási döntést is, mert megteheti az Egyesült Államokban a legfelsőbb bíróság, az nagyon is antidemokratikus. Eszerint hiába döntöttek a szavazáson, ez ellentétes az alkotmánnyal, és én nem fogom engedni.
A skálák egyfelől azt mutatják, amiről már beszéltem, hogy rendkívül kiterjedt a demokrácia szónak a jelentése. Ma már nem egyszerűen azt jelenti, mint valamikor, hogy a legfontosabb kérdéseket mondjuk a nép közvetlen szavazása dönti el, hanem beleértünk olyan dolgokat is, mint jogok, szabadságok, mint politikai rendszernek, bíróságoknak, egyebeknek a politikai elrendezése, ezért aztán az indexek nem valami jól körülírható demokráciát pontoznak, hanem a politikai rendszernek a jóságát vagy rosszaságát. Már messze túl vannak azon az egyszerű demokrácia fogalmon, nem azt mérik és pontozzák, hogy mennyire demokratikus, hanem azt, hogy mennyire szabad, mennyire jó, mennyire etikus egy adott politikai rendszer.
Amikor a nyugati országok kezdték felismerni, hogy a világnak ebben a részében másfajta demokráciák vannak, nem olyanok, mint amit megszoktak, akkor viszont a demokráciaindexek nem vesztik el az értelmüket, hiszen minden tiszteletem ezeké a szervezeteké, de mégiscsak azt feltételezik, hogy náluk egy jó, egy sokkal tökéletesebb demokrácia van, mint mondjuk Kelet-Európában, Ázsia vagy Afrika egyes részein, hanem egy ugyanannak egy alacsonyabb rendű változata, egy még fejletlen változata.
Nagyon sok politológus emiatt elutasítja az ilyen típusú skálázást. Vannak a jó, a tökéletes demokráciák, aztán jön a flood democracy, azaz a hibás demokráciák, és végül a hibrid rezsim, Fél autoriter, autoriter, és társai, melyeket egy ilyen skálán föl lehet vázolni. Ugye értjük? Ez azt föltételezi, hogy egyfajta jó demokrácia van, és annak vannak hát ilyen csökkent értékű, hogy mondjam, gyengébb vagy fejletlenebb kiadásai. Sokan mondják erre, hogy eddig és ne tovább.
Létezik például a plebiszciter vezérdemokrácia, Körösényi András a kifejezése, nem teljesen az övé, mert ez egy Max Weberre visszamenő program. Plebiszciter tehát a népakaratra, a népszavazásra hivatkozó, de mégiscsak alapvetően egy politikai vezető személyében megtestesülő demokrácia, mely kihagyja az értékelő megjegyzéseket, nem azt mondja, hogy ez rossz, azt mondja, hogy ez más!
Max Weber Napóleon kapcsán fogalmazta meg gondolatait. Napóleonnál az világos, hogy egyeduralkodó volt, de tény, hogy nagyon igényelte a nép támogatását. Ő nem az a típusú uralkodó volt, és nem is akart az lenni, aki fegyverek, rendőrség és biztonsági szolgálatok révén akarja rettegésben tartani a népet. Olyan típusú ember volt, aki népszerű akart lenni, aki azt akarta, hogy azért legyen császár, mert az emberek szeretik, támogatják. Minden jel szerint egyébként Napóleon tényleg az emberek jelentős része szerette és támogatta.
Erre azt mondani, hogy Napóleon a demokrácia egy kezdetlegesebb fokát képviselte... Ő egy más típusú politikai rendszert képviselt, mint mondjuk a későbbi liberális demokráciák, magyarán a listázással, valamint az indexeléssel egy a probléma van, hogy mégiscsak föltételez egy abszolút demokrácia mércét és egy abszolút demokrácia fogalmat, ami nem általában a demokráciát, hanem annak egy típusát, egy bizonyos fejlett nyugati országokban megvalósult formáját tekinti demokráciának, és a többit ehhez képest értékeli le.
A demokráciának alapproblémája, hogy két farkas megszavazza egy birka ellenében, hogy a birka legyen a vacsora. Mennyire nyújthat megoldást a cenzus, vagy bármilyen más módosítás?
Kezdjük először is azzal, hogy cenzust bevezetni ma a fejlett világban lehetetlen. Amikor korábban arra utaltam, hogy az egyenlőség felé való haladás már több száz éve elkezdődött valahol itt a nyugati világban, és aztán persze kiterjedt a világ többi részére is, hát lásd a demokrácia, a modern nyugati demokrácia az nyugatról terjedt el más földrészekre. Egyrészt nem lehet ezzel szembemenni.
Személyes élményt mondanék erre. Néhány évvel ezelőtt egy középiskolásoknak szóló politikai rendezvénye, vetélkedőn voltam zsűritag. Az egyik csapatnak egyfajta cenzúra bevezetése mellett kellett érvelni, a másiknak pedig ellene. Egy nagyon primitív, egyszerű cenzusról volt szó: legalább érettségihez kössük a szavazati jogot Magyarországon.Nagyon érdekes volt, hogy hiába érveltek nagyon jól a mellette érvelők, említették. hogy legalább egy minimális tájékozottságot igenis föltételez a politikai részvétel, nem lehet mindenkinek alanyi jogon odaadni, hanem éppen a demokrácia minősége érdekében legalább annyit várjunk el, hogy valaki mondjuk elvégezze azt a bizonyos tizenkét osztályt. Nagyon jól érveltek. A másik oldal inkább csak ezeket a demagógiákat tudta mondani, hogy ez mindenkinek jár.
A zsűrielnök egyébként a jelenlegi kormányban is ott ülő miniszter volt, ő említette, hogy igen, neki személy szerint nagyon tetszett, ahogy érveltek, de értsék meg, hogy lehetetlen volt a feladat. Ezt a vitát ők nem tudják megnyerni, akármilyen kifinomult elméleti érveléssel sem, mert a mai világban, ő is ezt mondta, az egyenlőség ellen nem lehet érvelni.
Tanulságos emlék maradt, hogy nem csak én érzem ezt a magam filozófiai képzettségével, meg előtörténetével, hanem egy hivatásos politikus is pontosan tudja. Nem én gondolom, hogy ők nem mernek mást mondani, hanem ő is tudja, hogy nem szabad mást mondani. Beszélhetünk arról, hogy legyen cenzus, de úgyse lesz, ez egy teljesen reménytelen dolog, habár egyébként az ilyen megoldások, mint a cenzus és hasonlók, azok valóban antidemokratikusak, korlátozni igyekeznek ezt a bizonyos közvetlenül kiáradó népakaratot.
Erre nem a cenzus a legjobb megoldás, mert a cenzus egy valamit nem fog kiküszöbölni. Azt, amire egyébként itt utalt is a kérdés, hogy a többség zsarnokság. Teljesen mindegy, hogy az általános választójog van, és az emberek 80 százaléka szavazó, vagy egy cenzusos, és a népességnek csak a 20 százaléka, 10 százaléka - mindegy, mert azt nem tudja kiküszöbölni, hogyha a többség egyszer döntött, akkor tud úgy kormányozni, hogy igenis a kisebbséget, akár a 49 százalékos kisebbséget is egyáltalán nem veszi figyelembe.
Az egész nép, vagy a népnek egy kisebb része, a többség zsarnokságát valósítja meg, amit az ókor óta a legnagyobb veszélyként érzékeltek. A demokrácia az egy nagyon tág szó, de minden szavazással eldőlő kérdésben, ott van a veszély, hogyha valakinek van egy stabil többsége - mindig 51 százalékkal ő győz - akkor meg tudja azt tenni, hogy 49 százalékot soha az életben nem veszi figyelembe. Ez ellen önmagában a cenzus nem fog védeni, mert az eliten belül lehet egy ugyanilyen megosztottság, az elit 51 százaléka a 49 százalékát fogja leszavazni. Az is egyfajta többségi zsarnokság.
Az előbb említett Tocquevillenek az egyik leghíresebb fejezete ebben az amerikai demokráciáról szóló könyvben, az pontosan a többség zsarnokságáról szól. Hogyan fogja Amerika kivédeni ezt a veszélyt? - a fő kérdés. Ő sem a cenzust, vagy hasonlókat javasolja, hanem igenis olyan nem demokratikus intézményeket és megoldásokat, amik a demokráciának efféle a veszélyét ellensúlyozni tudják. Ezek nem demokratikusak.
Az előbb én is említettem, hogy a bírósági felülvizsgálat az nem demokratikus, ráadásul egy nagyon speciális elitnek, a jogászi elitnek, és annak is egész kis csoportjának általában a területe. Ez nem demokratikus. Ezt ki kell mondani, csak nem szeretjük kimondani, hogy a demokrácia olyan, varázsige, mágikus formula, hogyha valaki azt mondja, hogy ez nem demokratikus, akkor már mindenki a szívéhez kap, hogy Úristen, most hogy merészeltem én azt mondani, hogy a bíróságok nem demokratikusak. Nem, ezt nem szeretjük hangosan kimondani, de erről van szó. Azokat azért hozták létre - Legfelsőbb Bíróság, Alkotmánybíróság - hogy adott esetben, még egy népszavazásnak az eredményét is, hogyha szó szerint alkotmányba ütközik megsemmisíthet.
A másik, amit Tocqueville emleget, azok a helyi önkormányzatok. Az egész népnek a többségére ne tudja rákényszeríteni az akaratát, mondjuk egy helyi közösség. Ismételten demokratikus. Az ország 99 százaléka mást akar, de én itt a helyi közösségemben nem azt akarom, akkor ennek az egy százaléknak hadd legyen most igaza. Ő is mondja, hogy ezeknek a legfontosabb része nem is az intézményes elrendezés. Ezt én is hadd hangsúlyozzam már nagyon erősen. Bele vagyunk szerelmesedve, ha politikáról van szó, bele vagyunk szerelmesedve az intézményekbe. Intézmények, szabályok, eljárások, procedúrák. Nem, nem és nem. Ezek azért működnek egyáltalán az intézmények, az eljárások, a processzorok, mert van valami politika előtti megalapozásuk. Igenis van egy kultúra, van egy morális felfogása a közösségnek. Egyszerűen van egy általában ki sem mondott konszenzus arról, hogy mit szabad és mit nem.
Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy amikor diktatúrák vannak, ott nem azért tud mondjuk egy Sztálin korlátlan diktatúrát kiépíteni, mert olyan az intézményrendszer, hogy ki tudja küszöbölni az ellenvéleményt, hanem azért, mert olyan az emberek jelentős részének a politikai kultúrája, hogy erre úgy rábólint, "igen, ilyen a politika, ez így működik". Tudjuk hogy Sztálin ma is a legnépszerűbb politikatörténeti személyiség Oroszországban. Létezik egy olyan közfelfogás, amelyik azt mondja, ugyan történtek dolgok, de hát ez úgy benne van. Ellenben vannak olyan országok azért Európában, ahol viszont azt, hogy egy kormány, vagy egy politikai vezető, egyszerűen és nyíltan mondjuk a saját baráti körét támogassa, azt hiszem, nem fér bele. Nem azért, mert az intézmények megtiltják, meg van rá törvény, hanem azért, mert az egész ország így hátrahőkölne.
Persze bíróságon is meg lehet támadni, de nem erről van szó, hanem arról, hogy ezt maga a politikus, az egyszerű választópolgár is úgy érzi, hogy ilyet rendes kultúrember nem csinál. Ezt nem csak én mondom, hanem politológusok is, olyanok, mint Robert Dahl, mondják, hogy ez a nagyon bonyolult amerikai politikai rendszer, a fékek és ellensúlyoknak ez iszonyatosan bonyolult, sokrétegű rendszere nem azért működik, mert olyan jó ez az intézményrendszer, hanem azért, mert van egy olyan szellem, amiben ez gyökerezik. Enélkül a gondolkodás, szellem, kultúra nélkül nem működnének ezek a nagyon bonyolult és specifikus intézmények.
Tocqueville is valami ilyesmit mondott jóval korábban a XIX. században, hogy Amerikában nem is az a lényeg, hogy a bíróságnak milyen jogköre van, hanem az, hogy egyáltalán létezik egy olyan jogászi réteg, amelyiknek van egy ilyen sajátos jogi kultúrája, egy olyan sajátságos tisztelete a törvények, a törvényesség, a jog, sőt a törvényes hagyomány iránt, ami igenis képes pusztán ezzel a testületi szellemével ellensúlyozni a demokrácia túlkapásait.
A helyi közösségeknél hasonló a helyzet. Olyan gondolkodásmód, egy olyan fajta politikai aktivitás bugyog a szervezetben, ami önmagában képes, ahogy ő mondja, megannyi zátonyt képezni a közakarat áradásával szemben. Manapság egyébként a politológiában is egy egyre inkább kedvelt kutatási téma kezd lenni az ilyenfajta informális politizálás, ami nem ragadható meg konkrét intézmények, procedúrák keretében, hanem valami annál sokkal homályosabb, de mégiscsak sokkal erősebb politikai tényező, és hogy igenis van egy ilyen prepolitikai, politikát megelőző társadalmi, kulturális, intellektuális háttere, amiktől működik egy intézményrendszer, vagy éppenséggel nem működik.
A digitalizáció mennyiben változtathatja meg alapvetően a demokrácia működését, felfogását? A digitalizációval egy gyorsabb, transzparensebb, hatékonyabb demokrácia következhet be, vagy egy statisztikára és algoritmusokra alapuló, egyfajta autoriter populizmus?
A demokrácia átláthatóbb, transzparensebb, hatékonyabb - ez egyértelműen nem. A várakozások mindig fölbukkannak, amikor valami új technikai megoldás jelenik meg, és aztán mindig szépen elhalnak. Az, hogy a modern technika az nem egyszerűen becsatornázza az emberek egyébként létező véleményét, hanem adott esetben ő maga termeli meg, manipulálja ezt a véleményt, ez nem a digitális korszaknak a félelme. Ez már sokkal korábban így volt. Valamikor egyébként már Tocqueville-ék is, mindig Tocqueville-hoz kanyarodok vissza, sejtették, hogy a sajtó, a tömeg tájékoztatása és a tömeg szórakoztatása is hasonló. Már akkor Amerikában lehetett sejteni, hogy ez nagymértékben formálja az emberek véleményét, és nem csak egyszerűen leköveti.
A XX. században, amikor ezek a típusú totalitárius diktatúrák megjelentek, akkor vették észre, hogy tömegméretekben a film vagy a rádió olyan fegyvert ad a hatalmon levők kezébe, ami teljesen kiszámíthatatlanná, vagy mondjuk inkább, hogy szinte értelmetlenné teszi a demokráciának azt a hagyományos érvét, hogy hagyjuk az embereket maguk dönteni. (Kis színes: Ahogy egy magyar idős rockzenész nemrégiben kifejtette, hogy hát már azt se tudom, hogy amit gondolok, azt én gondolom.) Valójában a Cambridge Analytica és hasonlók, azok éppen azt mutatták meg, hogy ha az embernek ismerjük eléggé a szociológiai, pszichológiai hátterét és a profilját, akkor pontosan tudjuk, hogy miként lehet valamilyen irányba terelni. És ha belegondolunk, a politológusok is mit szoktak csinálni? Hát ezt, fölmérik, hogy hány éves, milyen végzettségű, hol lakik, és ezektől függ, hogy egy politikai kérdésről mi lesz a vélemény. Hamarabb tudjuk, hogy egy politikai kérdésről mit fog mondani, 90 százalékos valószínűséggel, mint ő saját maga.
Sokkal jobban meghatározza a politikai gondolkodásomat az, hogy milyen településen élek. Mit jelent ez? Azt, hogy mégiscsak az volt a fikciónk, hogy az ember önállóan gondolkodik, egy autonóm lény, megvizsgálja az ellene és a mellette szóló érveket, aztán dönt. Mi derül ki valójában? Az, hogy a foglalkozásom, a lakóhelyem, a születésem, az, hogy férfi vagyok-e vagy nő, sokkal erősebben meghatározza a politikai véleményemet, mint valamifajta önálló gondolkodás. Ez egy nagyon-nagyon kijózanító gondolat.
Én mindig azon csodálkoztam, ha az ember elolvas akár ma egy demokráciáról szóló politikatudományi értekezést, pláne politikai filozófiait, ott fölsorolnak tényleg egymillió érvet amellett, hogy a demokrácia miért nagyszerű, majd az ember ugyanott, ugyanazon az egyetemen egyszer csak előkap egy szociálpszichológia tankönyvet, amiben pontosan az ellenkezőjét írják le, hogy az emberi gondolkodást tulajdonképpen kiküszöbölhetetlen társadalmi körülmények határozzák meg, és gyakorlatilag az ember szeme előtt párolog el ez a bizonyos autonóm politikai aktor, akire egyébként a demokrácia pozitív megítélése hivatkozni szokott. Szóval nekem is kedvemre van a kettő összevetése. Olvassuk el a demokrácia melletti politikai szónoklatokat, és tegyük mellé a szociálpszichológiának a legalapvetőbb fölismeréseit arról, hogy mi alapján és hogyan is hozunk döntéseket.
Önmagában emiatt a digitalizáció, és most itt vagyunk a mesterséges intelligencia korában. (Manapság tényleg az ember egy cukrászdába nem tud úgy elmenni, hogy öt percen belül ne a mesterséges intelligencia témája kerülne szóba.) Nem fogja ezeket a se mesterséges intelligencia, se a digitalizáció átláthatóbbá, transzparensebbé, és hatékonyabbá tenni. Morálisabbá végképp nem és hatékonyabbá sem. Annak idején, amikor az internet bejött a 90-es években, ott is ezt pontosan láttuk. Első körben óriási várakozások voltak. Most végre megvalósul az, ami az athéni agora, az emberek közvetlenül szólhatnak egymáshoz, tudnak egymással közvetlenül kommunikálni, megvitatni a közösség ügyeit, akkor ez volt a korai korszak. Néhány éven belül aztán jöttek az ezzel ellentétes empirikus kutatások, hogy nem igaz, hisz véleménybuborékok, különböző szűrők, manipulációk társultak az internettel. Mennyire nem valósult meg az, hogy mostantól kezdve átláthatóbb és főleg színvonalasabb lesz a politikai élet.
Most már nyilván a mesterséges intelligencia korszakában, ezt az eufórikus korszakot talán át sem éltük, vagy olyan rövid volt, hogy észre sem vettük, mert már szinte az első pillanattól kezdve legalább annyian figyelmeztetnek a veszélyeire, így arra, hogy sokkal inkább képes nem valós tartalmakat létrehozni. Én mindig nagyon tisztelem, becsülöm azokat a kollégáimat, illetőleg politikai aktivistákat, akik azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehetne az embereket megtanítani arra, hogy az álhíreket kiszűrjék, hogy a hamis információkat felismerjék, hogyan lehetne ezeket kiküszöbölni. Látjuk, hogy ez egy szélmalomharc, teljesen lehetetlen. Éppen a technika hozza létre olyan mennyiségben az információt, hogy nem tudjuk. Nem tudjuk, senki nem tudja kontrollálni.
Az egy illúzió, egy nagyon-nagyon optimista álomkép, hogy majd az emberek felnőnek ehhez, megtanulnak szelektálni. Próbálkozunk vele mindnyájan, a saját életünkben is, de be kell látnunk, hogy erre nincsen igazából megoldásunk, és a technikai fejlődésnek ez velejárója. Az új technikai eszközök nem valósítják meg a valódi társadalmi párbeszédet.
Még az se igaz, amit mondtam a rádió, meg a film kapcsán. Már az elektromos távíró kapcsán a XIX. században fölvetették, hogy a Morse-kép az majd megoldja, és akkor gőzhajóval majd a világ összezsugorodik, mindenhova elutazhatunk, az emberek pedig majd mennyivel jobban meg fogják érteni egymást.
Egészen elképesztő, hogy ezek a technikai illúziók még mindig léteznek, de valójában, ha nincsen - megint oda térek vissza, amit már egyszer említettem - alapvetően a társadalomban ilyenfajta politikai kultúra, ami tényleg a részvételre, az egymás meghallgatására, a józan véleményalkotásra vonatkozik, ha nincs meg ez az alap, akkor nincs olyan technikai eszköz, amivel ezt létre lehetne hozni. Ezek erre épülnek rá, de önmagában, politikai, társadalmi vagy kulturális problémákra, politikai, társadalmi és kulturális válaszok vannak, és nem technikaiak.
A technikai civilizációnak egy nagy csapdája, mindig azt hisszük, hogy a technika az képes morális, vagy politikai kérdéseket megoldani. Nem képes rá, mert nem arra való. Egy politikai kérdésre politikai válasz van, a technikai kérdésre van technikai válasz. A technika önmagában, akármilyen fejlett technika is, nem fogja megoldani. Pontosan azt látjuk, hogy legalább annyi problémát vet fel, mint amennyit megold.
Szóba került a pszichológia. Nagyon érdekes, hogy a XX. századi totalitárius rendszerek kialakulása idején, főleg a 30-as években, az egyik, amitől nagyon féltek, az a technika. Azok, akik ténylegesen a diktatúráktól tartottak, azoknak a mindenhatóságától tartottak. Egyrészt a technikai eszközök, és ezt tudjuk is, hogy a náci Németország milyen fantasztikusan lelkesen, ha úgy tetszik, igenis progresszív módon használta a technikai eredményeket, de a másik, amitől nagyon féltek, az a pszichológia.
A pszichológia tudománya akkoriban ívelt fel A technikai lehetőségeket, a most már valóban számunkra rendelkezésre álló pszichológiai tudással való kombinációja, az nem csak az úgynevezett ilyen totális diktatúrákban, hanem bármelyik országban lehetővé fogja tenni azt, hogy tulajdonképpen a demokrácia abban az értelemben értelmét veszti, hogy itt az embernek önálló döntései vannak. A kettőnek a párosítása valami olyanfajta befolyásolási teret fog megnyitni, amit még soha korábban nem láttunk.
A brit katolikus szerző, Christopher Dawsontól kezdve az amerikai történészig Guy Stanton Fordig, és még nagyon sokakat lehetne sorolni, majdhogynem közhely volt történészi, politikatudományi körökben, hogy a demokrácia korszakának vége van. A pszichológia és a technika korszakában nincs értelme olyan értelemben demokráciáról beszélni, ahogy azt egyébként eddig tettük.
Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a jövőben is demokratikus rendszerben fogunk élni, egyáltalán baj-e, ha nem abban fogunk élni? Hogyan tudjuk észlelni, hogyha távolodnánk ettől az iránytól, mik ezek a jelek, amikre figyelnünk kell?
Arról próbáltam beszélni, hogy demokrácia nincsen, annyira homályos és kiterjedt lett a fogalom. Én mindig arra próbáltam itt utalni, hogy persze én is tudom, hogy Észak-Korea és Finnország az nem azonos kategóriába tartozik. Az sem kétséges számomra, hogy melyik országban élnék szívesebben a kettő közül. De én azért nem azt szeretném mondani, hogy az egyik az demokratikusabb, a másik meg kevésbé vagy egyáltalán nem demokratikus.
Azt mondanám, hogy az egyikben az embereknek több és értelmesebb módjuk van arra, hogy valamennyire befolyásolják a politikát, mint a másikban. Ott sem ők gyakorolják az uralmat, egy politikusi elit gyakorolja a hatalmat. Ez mindig mindenütt így van, ezt néha szokták is mondani, hogy az oligarchia vastörvénye, mely szerint valójában mindig egy kisebbség irányít, mindig ők vannak hatalmon, de az nem mindegy természetesen, hogy tudjuk-e valamilyen szinten befolyásolni vagy sem. Én nem úgy tenném föl a kérdést, hogy mi a demokrácia jövője, hogyan lehet kevésbé, vagy jobban demokratának lenni.
Jobban szeretem ezt az archaikus kifejezést, hogy vegyes kormányzat, melyet az ókorban már Platón használta, a középkorban pedig egyértelműen ezt tekintették a legjobb rendszernek.
Azt mondanám, hogy a mi dolgunk nem az lenne, hogy a demokrácia demokratikusságán lovagoljunk, hogy ez félig demokratikus, ez autoriter és társai. Én számomra a legkívánatosabb jövő az, hogy a vegyes rendszereket, ezeket a vegyes kormányzatokat őrizzük meg. Legyen egy olyan politikai kultúra, ahol az emberek részvételére is szükség van, de ne ringassuk magunkat abba az ábrándba, hogy lehet egy elit nélkül kormányozni, sőt, mondjuk ki, a legtöbb országban van ráadásul egy egyszemélyi vezető, aki egyébként a politikai közösségnek az egységét kifejezi, de részben meg is teremti pusztán a saját személyével. Ne a demokráciák indexelése, számolgatása és hasonlók legyen a fókuszban. Alapvető kérdésnek továbbra is a kulturális kérdést tartom. Az ilyen típusú vegyes kormányzatok mindegyike elismeri, hogy az ő hatalma nem korlátlan.
A többség zsarnokságát, a már sokadszor idézett Tocqueville egy jellegzetes alfejezettel vezet be a többség mindenhatóságába. Azt mondja, hogy a demokráciára leselkedő legnagyobb veszély az, hogy nem a nép, hanem a többség akarata érvényesül. Nem véletlenül használ ilyen teológiai kifejezéseket, hogy mindenható. Tényleg úgy tekintünk többségre, mintha egy isten lenne, arról nem szabad rosszat mondani, azzal nem szabad szembefordulni, az mindenható, mindentudó, az tévedhetetlen, az az élet minden részére beszivárog, olyan, mint egy isten, hogy benne élünk, mozgunk és vagyunk.
Van egy könyvem, ami 2018-ban jelent meg Politikai teológiák címmel, és az pontosan az egyik fejezetében a demokráciának ezt a felfogását nevezte szó szerint teológiai felfogásnak, amikor különösebb racionális érvelés helyett egyszerűen elfogadjuk, hogy márpedig mindenben a többség döntésének kell érvényesülnie. Ez egy ugyanúgy nem ésszerűen megindokolható kijelentés, ahogyan mondjuk egy vallási dogma sem az. Bár néha azt mondom, hogy ehhez képest egyes vallási dogmák megdöbbentően ésszerűek, de amit mondani akarok - azt kellene megérteni, hogy itt nem intézmények, nem eljárások és hasonlók felől kell megközelíteni.
Az intézmények fontosak, de már csak az eredményei lehetnek egy olyan típusú gondolkodásnak, amit nem muszáj demokratikusnak nevezni, hanem ahogy azt itt végig próbálom érzékeltetni, egyáltalán az emberek beleszólásának a rendszere, és annak a kultúrája, annak a szellemisége, semmiképpen sem az ókori értelemben vett demokrácia, ahol a népgyűlés és annak többsége, az bárkivel szemben az akaratát érvényesíteni tudja. Az lehet, hogy nagyon demokratikus volt, és ahhoz képest igenis azt kell mondanom, hogy ma kevésbé vagyunk demokratikusak, de nem biztos, hogy ettől az jobb.
Amikor már az elején utaltam rá, hogy a demokrácia egy ilyen varázsszó lett, amit egy ilyen egyértelműen pozitív jelentéssel ruházunk fel, akkor erre is van még egy ilyen utolsó anekdotám:
Évekkel ezelőtt egy közösségi oldalon egy civil szervezet kiírta: erősítsük a demokráciát. Valaki kommentben föltette a kérdést, hogy bocsánat, és a demokrácia sose lehet rossz? Nagyon érdekes volt, mert a szervezetnek az egyik vezetője kerekperec odaírta, hogy nem. A demokrácia nem lehet rossz. Miért? Mert a demokrácia definíciója az, hogy jó politikai rendszer. Ezáltal azt mondani, hogy rossz demokrácia, az olyan, mintha azt mondanák, hogy ez egy rossz jó rendszer, ami egy fogalmi ellentmondás, ez egyszerűen értelmetlenség. Nyilván elsőre ezen szintén nagyon jót kacagtam, hogy ez a demokrácia definíciója. Később kezdtem el úgy gondolkozni, hogy manapság nagyon sokan úgy használják a demokratikus szót, hogy ezzel semmi mást nem akarnak mondani egy politikai rendszerről, csupán azt, hogy pozitív, szimpatikus, nekünk tetsző.
Nem egyszerűen arról beszél, hogy egy adott intézményrendszer, eljárásrendszer, az demokratikus, hanem arról beszél, hogy ha általában a politika jól működik, akkor azt ő már hajlamos automatikusan azzal a szóval leírni, hogy demokratikus. Ez mutatja legjobban, hogy a demokrácia nemcsak fogalmi értelemben tágult ki, hanem egy morális fogalom lett, ami valamiképpen az abszolút jónak lett a szinonimája.
(Borítókép forrása: uni-nke.hul)
Nyirkos Tamás politikai filozófus, egyetemi docens, az NKE és a PPKE oktatója.
