Az Egyesült Államokban polgárháborús hangulat uralkodik a két nagy politikai tábor között. Egy felmérés szerint az emberek 20%-a úgy véli, hogy akár még a politikai erőszak használata is legitim eszköz lehet. És ez nem csak az Egyesült Államokban, hanem világszerte így van. Az emberek egyre inkább egymással szemben álló szekértáborok részének tekintik magukat. Ennek a polarizációnak sokféle oka lehet, egyet azonban külön ki kell emelni: a közösségi médiát.
A közösségi média szándékosan megosztja a társadalmakat, mesterséges törésvonalakat alakít ki és erősít fel, szélsőségesebbé és kevésbé empatikusakká tesz minket. Az algoritmus frusztrál minket, stresszessé és depresszióssá tesz, hogy minél több időt töltsünk az ilyen közösségi média oldalakon (amiből a tech cégek elképesztő vagyonra tesznek szert).
Véleménybuborékok
A véleménybuborékokról már valószínűleg mind hallottunk: az algoritmusok céltudatosan olyan tartalmakat tárnak elénk, amiket látni szeretnénk. Miután az algoritmus kiismeri a szokásainkat, az idővonalunkon csak olyan információkkal találkozhatunk, amelyek a véleményünkkel megegyezik, az eltérő véleményeket vagy információkat pedig kiszűri.
Kép forrása: uva.nl
Mivel csak a világnézetünkhöz közel álló tartalmakat láthatunk, a szélsőségesebb vélemények előbb-utóbb elkezdenek ezek a vélemények egyre kevésbé szélsőségesnek tűnni. Az emberek folyamatosan egyre radikalizálódnak, a világról alkotott kép pedig egyre szűkebbé és szélsőségesebbé válik.
Azonban az ilyen szélsőséges véleménybuborékok kialakulása meglehetősen ritka. Azok a tanulmányok, amelyek azt vizsgálták, hogy az emberek mennyire találkoznak sokszínű véleményekkel az interneten, vagy mire keresnek rá, kevés bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy ideológiailag elszigeteltek lennénk.
Éppen ellenkezőleg, az interneten folyamatosan szembesülünk olyan véleményekkel és világnézetekkel, amelyek nem egyeznek értékrendünkkel. Ideológiailag leginkább elszigeteltek valójában a való életben vagyunk. A valódi világban a barátainkkal, családunkkal, kollégáinkkal és szomszédainkkal való kapcsolatok sokkal kevésbé változatosak, mint az online buborékok. Véleménybuborékok a valós életben sokkal gyakrabban jönnek létre, mint online. Az online véleménybuborékok tehát csak arra adnak magyarázatot, hogy miért kezdtük egymást az elmúlt két évtizedben egyre szenvedélyesebben gyűlölni.
Az agyunk félrevezet minket
Az emberi agy nem azért fejlődött ki, hogy megértse a valóság valódi természetét, hanem hogy eligazodjon a társadalmi struktúrákban. Őseinknek a túléléshez nagy szükségük volt egymásra, ezért az agyunknak gondoskodnia kellett arról, hogy együtt tudjunk működni. Ezért olyan szörnyű érzés a társadalmi elszigeteltség vagy kirekesztés, mert ez az őskorban életveszélyes volt. Az együtt dolgozó törzs túl tudott élni, a széthúzó törzs elpusztult.
Az emberi közösségek évezredeken át így szerveződtek annak ellenére, hogy nem feltétlenül jöttek ki jól a közösség tagjai egymással, de mivel közel laktak egymáshoz, ugyanannak a sportklubnak szurkoltak, a templomban, vagy az iskolában találkoztak, ki tudtak jönni egymással. A fizikai közelség ismerőssé tette az embereket, és olyan hasonlóságokat teremtett, amelyek áthidalták az eltérő világnézetek miatti szakadékokat. A helyi közösségekben élők világnézete valószínűleg eleve nem is különbözött egymástól annyira, mert ugyanabban a kultúrában nevelkedtek az emberek. Aki körülöttünk volt, az hasonló volt hozzánk. Azt szerettük, ami hasonló volt hozzánk - ez eléggé összehangolt bennünket ahhoz, hogy a különbözőségeink ellenére együtt tudjunk működni.
Ahogy az emberiség a kis törzsekből a városokba telepedett, agyunknak és közösségeinknek alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez. Elkezdtünk idegen emberekkel találkozni, de a közösségek még mindig viszonylag elszigeteltek voltak és eléggé hasonlók voltunk, hogy igazodjunk a körülöttünk lévő emberekhez.
Kép forrása: Kellogg Insight
A konfliktus és a nézeteltérés önmagában nem egy rossz dolog. Értékeink, normáink és tabuink mindig változnak, és amit ma normálisnak tartunk, az a jövőben már nem feltétlenül lesz az. Viszont szükségünk van szociális kapcsolatokra, hogy összetartsuk társadalmainkat, mert az agyunkat nem az emberiség metaszintjei érdekli, hanem az, hogy biztonságban éljünk egy közösségben.
20 évvel ezelőtt aztán rendkívül gyorsan minden megváltozott: elérkezett a közösségi média kora.
Ne merj ellentmondani!
Az agyunk nem képes feldolgozni azt a mennyiségű információt és nézeteltérést, amellyel a közösségi médiában találkozunk. Azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé tették őseink számára, hogy együttműködjenek, olyan módon változtak meg a technológia hatására, amire nem voltunk felkészülve.
Akár szeretnénk, akár nem, az agyunk világnézetek és vélemények alapján csoportosítja az embereket. A kutatók ezt a folyamatot társadalmi szortírozásnak nevezik. A digitális térben olyan emberekkel találkozunk, akik olyan véleményt nyilvánítanak vagy olyan információkat osztanak meg, amelyek nem egyeznek világnézetünkkel.
De a szomszédokkal, vagy a helyi közösség tagjaival ellentétben ők már nem a helyi sportklubunknak szurkolnak. Hiányzik az a helyi szociális összetartó erő, amelyre az agynak szüksége lenne ahhoz, hogy akkor is összehangolódjon másokkal, ha azok ellentétes nézeteket vallanának. Így az agy számára a köztünk és mások között lévő nézeteltérés az identitás központi elemévé válik. Ez pedig csökkenti annak a valószínűségét, hogy a jövőben komolyan megfontoljuk az álláspontjukat vagy véleményüket. Ha az egyetlen információnk az, hogy nem jó véleményt hallunk valakiről, az agy sokkal nagyobb valószínűséggel fogadja be kritika nélkül ezt az információt.
A másik oldalon pedig vannak olyan emberek, akik ugyanolyan világnézeten vannak, mint mi, és talán még több is a hasonlóság velük, mint sokakkal a valós életben, ami miatt agyunk nagyon megkedveli őket, és automatikusan igazodik hozzájuk. A hozzánk hasonlóan gondolkodó emberek valószínűleg jó emberek, mert mi is jó emberek vagyunk.
Az agyunk nagyobb valószínűséggel hisz majd az ilyen embereknek. Ha rossz véleményt hallunk róluk, az agyunk sokkal nagyobb valószínűséggel utasítja el ezt a véleményt kritika nélkül. A közösségi média tovább rontja a helyzetet, mert minél tovább online akarnak tartani minket. Ennek a célnak az eléréséhez pedig sajnos a legerősebb érzelemre van szükség: a haragra. Minél dühösebbek vagyunk, annál valószínűbb, hogy elkötelezzük magunkat egy irányvonal mellett, amivel a közösségi média felerősíti a legszélsőségesebb és legellentmondásosabb véleményeket.
Kép forrása: Gunn Oracle
A közösségi média arra optimalizál, hogy ne csak nézeteltéréseket mutasson be, hanem a lehető legmélyebb, legszélsőségesebb nézeteltéréséket. És mivel az agyunk csoportosítja az embereket, bármi is legyen a legrosszabb vélemény, az ellenkező csoportban mindenkihez ugyanazt a véleményt rendeli.
Az online polarizációban az a szembetűnő újdonság, hogy az életünk minden olyan aspektusa, ami egyénné tesz minket, az életstílus-választásunk, a komikusok vagy műsorok, amiket nézünk, a vallásunk, a divatérzékünk és így tovább, úgy sűrűsödik össze, hogy úgy tűnik, mintha ezek ellentétes és egymást kizáró identitások részei lennének. Ez annyira leegyszerűsíti és eltorzítja a társadalmat irányító nézeteltéréseket, hogy gyakran úgy tűnik, mintha a másik oldalon állók aktívan, szándékosan próbálnának mindent tönkretenni. A más véleményen lévők gonoszok, akiket nem lehet meggyőzni racionalitással, tényekkel vagy civilizált vitával. Miközben mi természetesen a helyes csoport tagjai vagyunk.
Ez a szembenállás felold minden más társadalmi és erkölcsi konszenzust, ami a demokrácia alapját jelenti. Ha azt gondoljuk, hogy a szomszédaink gonoszak, hogyan tudunk velük együtt élni? Ez különösen látványos az Egyesült Államokban, ahol a kétpártrendszer miatt különösen könnyű két nagy csoport alapján meghatározni az embereket.
Tehetünk bármit is?
Fontos, hogy tisztában legyünk a közösségi média hatásaival. Önvizsgálatot tarthatunk arról, hogy miért hisszük el azokat a dolgokat, amiket elhiszünk, és hogy az alapján utasítunk-e el vagy hiszünk-e el információkat, hogy ki az a személy, aki az adott információt állítja.
