Megtalálható Spotify-on és Apple Podcast-en is.
Létezik-e egy japán csodaszer, ami miatt más szigetországoknak nem sikerült ennyiszer újból felállnia, sokkal nagyobb hatással lenni a világra, mint amit saját területéből következne?
A japán csodát a japánok szeretik saját maguknak, természetesen a saját munkaszeretetüknek, saját munkához való hozzáállásuknak betudni. Objektívebb megfigyelők azért megjegyzik, hogy sok külső faktor, sok szerencsés faktor is közrejátszott ebben. Japánnak volt egy nagyon sajátos helyzete a háború után, egy rettenetesen tönkrement, lebombázott, ország, melynek az ipari termelése, az gyakorlatilag megsemmisült. Ilyen ország volt Japán, amit megszálltak a győztes hatalmak.
Ami egy nagyon érdekes dolog, hogy eleinte az Egyesült Államok vezette megszálló hatóságoknak az elképzelése az volt Japánról, hogy soha többé nem engedik iparilag megerősödni, mert attól féltek, hogyha a japánok iparilag összeszedik magukat, akkor előbb-utóbb tankokat fognak gyártani, meg repülőket, ahogy ez korábban történt. Volt egy ilyen elképzelés, hogy egy idilli mezőgazdasági kert ország lesz Japánból. Aztán ez megváltozott nagyon gyorsan, amikor a hidegháború kialakul, és az Egyesült Államok számára bebizonyosodott, hogy Kína átállása után a szocialista táborban a Távol-Keleten jóformán Japán az egyetlen potenciális szövetségese. Ettől kezdve Japánra már sokkal inkább, mint olyan szövetségesre tekintettek, aki hogyha erős, az jó mindenkinek a szövetségi rendszerben. Jött a koreai háború, ami Japán számára gazdaságilag óriási injekciót jelentett. Rengeteg hadianyagot az amerikaiak ott szereztek be, ott szereltettek össze, ami gyakorlatilag megteremtette a japán ipar alapjait, és így fokozatosan épül ki az ötvenes évek második felére annak a japán gazdasági csodának az alapja, ami utána a hatvanas években berobban.
Hiroshima és Nagaszaki. Mi a viszonya a japánoknak ezen történelmi sérelmükkel, és általánosságban milyen a viszony a Nyugattal?
Sérelemnek azért csak fenntartással lehet nevezni, mert Japánnak olyan jól sikerült a második világháborúba belekeverednie, hogy amikor aztán 1951-ben leültek San Franciscóban békét kötni azok az országok, akikkel hadiállapotba került a világháború során, akkor a konferencia egyik oldalán Japán miniszterelnöke ült, a másik oldalon pedig ötvenvalahány ország képviselője. A fél világgal háborúba került Japán. Nagyon sok sérelmet kiosztott természetesen, a mai napig: Korea, Kína, de folytathatnánk a sort a Fülöp-szigeteken át Burmán keresztül sok területtel, ahol a japánok hihetetlen atrocitásokat követtek el, rengeteg lezáratlan ügy van még, azért nem olyan egyszerű volt a kép, hogy Japán ártatlanul üldögélt ott az óceán közepén, és egyszer csak ledobtak rá két atombombát. Volt oka azoknak az atombombáknak. Ezzel együtt Japán az egyetlen ország, amire atombombát dobtak le, hál' Istennek ez idáig a történelemben, és ez mindenképpen okoz a japánoknak egy ilyen áldozati felfogást.
Az atombombák által károsodott ember az egy fogalom Japánban. Saját kultúrájuk, irodalmuk van, hogy mit jelent az, hogy ezeket a borzalmakat elszenvedni, akár első kézből, akár a családnak. Van ennek egy magasan megélt tudatossága, de én nem hinném, hogy bosszúvágy lenne ebben a dologban.
A japánoknál még mai napig is nagyon megjelenik a mély hagyománytisztelet, vegyülve egy eléggé erős kultúraexporttal. Hogyan működik eme kettősség összeegyeztetése?
Szoktunk azzal viccelődni japán ismerőseimmel, hogy a sushi már egy nemzetközi étel, nem japán, amire ők természetesen fölháborodnak, és kioktatnak, hogy ez nem így van.
A hagyománytisztelet Japánban szerintem olyan, mint minden országban, nagyon könnyű elfordulni a hagyománytól, de ugyanakkor, amikor az ember érzi azt, hogy az a fajta hagyomány, amit mi birtoklunk, az tetszik másoknak, az meg nagyon jól tud esni. Én magam nem néptáncolok, de mégis látom, hogy mennyi embert érdekel a magyar néptánc, és amikor táncolnak, az nagyon jól esik, függetlenül attól, hogy nincsen szerepem benne. Kicsit a japánok is így voltak. A már említett 1868-as Meidzsi-restauráció után Japán olyan szinten fordult a Nyugat felé, hogy a változás az elsöprő erejű volt.
Ha megnézünk egy fotót Japán fővárosáról, mondjuk az 1860-as években, és összehasonlítjuk egy fotóval, ami tíz évvel később, a hetvenes években készült, mintha más világot látnánk. Az egyik oldalon még faházak, papírházak, kimonóba öltözött emberek sétálgatnak a földes utcákon, a másik oldalon, a következő képen meg már villamosok járnak, és cilinderben, európai ruhában sétálgatnak emberek. Nagyon hirtelen volt a változás. Japán jelentős része sutba akarta hajítani a saját hagyományait, de aztán sajátos módon nem történt meg. Nagyon nagy szerepe volt ebben a nyugatiaknak, akik Japánba kerültek, őket lenyűgözték a japán hagyományok. Könyvek és cikkek tucatjai születtek arról, hogy a japán kultúra mennyire egyedi, mennyire más, mennyire értékes.Az itt élők elkezdték ennek hatására kezdték el megérteni, hogy van valamilyük, ami úgy tűnik, hogy egyedi és tetszik másoknak.
Mennyire viseli meg a japán népet a Medzsi-reformok óta tartó folyamatos változtatás? Nevezhető ez japán sajátosságnak?
A Meidzsi-restauráció sajátos volt abból a szempontból, és emiatt modellértékűvé is vált Ázsiában, hogy belülről irányított volt, tehát nem egy gyarmatosító hatalom kényszerítette rá a japánokat, hogy változtassanak, hanem a japánok mintegy előre futottak, amikor látták, hogy a hagyományos világukban bezárkózva nem fogják tudni felvenni a harcot, nem tudnak ellenállni a nyugati befolyásolási kísérleteknek, akkor ők kezdtek el változtatni. Ez a változtatás fölülről irányított módon történt meg, az akkori kormányzat erőltette rá a változást az alsóbb szegmenseire a társadalomnak, mely valóban nevezhető radikálisnak.
Ez a Japán, amelyik az 1860-as évek elején még ilyen fapapucsokban masírozó karddal, lándzsával fölszerelt katonákból álló hadsereggel rendelkezett, harminc év múlva megveri Kínát egy modern háborúban, modern flottával, modern hadsereggel, tehát nagyon gyors és nagyon hatásos változás volt ez.
Mi az a mintázat, aminek köszönhetően többször is fel tudott állni az ország és még mai napig is ennyire dominánsak tudnak lenni a nemzetközi szinten is?
Ebben az időszakban az számított nagyon erősen, hogy a Meidzsi-restaurációt megelőző korszakot Edo-kornak, vagy premodern kornak hívjuk Japánban, mely egy nagyon különleges társadalom és politikai berendezkedés volt. Feudalizmusnak szoktuk nevezni, mert egyrészt így egyszerűbb, másrészt pedig sok feudális jegyet őrzött, de valójában ez egy ilyen tényleg premodern társadalom volt Japánban.
Olyan szinten kiépült közigazgatás volt például, ami párját ritkította abban az időszakban. A japánok szervezettsége, a vidéknek egyfajta önkormányzatisága már létezett akkor, ami teljesen megdöbbentő volt, legalábbis számomra, amikor először találkoztam vele. A nagyvárosokban pezsgő kulturális élet volt, emiatt Japán nem a nullából, a semmiből érkezett a változások elé. Majdnem ugyanígy elmondható a második világháború utáni időszakra is, hogy amikor az amerikaiak vezette megszálló hatóság átvette a hatalmat Japánban, akkor egy működő közigazgatást találtak ott. Egy olyan működő közigazgatást, amelyik együttműködni is hajlandó volt.
Mindig el szoktam mesélni a hallgatóinknak, és ez egy nagyon érdekes dolog, hogy tudjuk azt korabeli feljegyzésekből, hogy az amerikaiak körülbelül olyasmire számítottak Japánban 1945-ben, mint ami mondjuk Irakban volt. Merényletek, folyamatos veszélyhelyzet, a katonák csak csoportokban mehetnek ki az utcákra és tankokban, tehát a japánok egy ilyen kétségbeesett utóvédharcot fognak folytatni, és borzasztóan nehéz lesz pacifikálni az országot. Ez nem történt meg. Japán olyan hosszú ideje háborúzott már akkor, a japán lakosság olyan szinten bele volt fáradva a háborúba, hogy ha nem is ünnepelték örömmel a megszállást, de a háború végét mindenképpen. Mindenki azt mondta, hogy akkor hagyjuk ezt az egészet, ami volt, próbáljunk békében élni. Azt szokták mondani, hogy egy sikersztori volt Japán megszállása.
Közismert kifejezés a harakiri vagy a kamikaze. Miből fakadhat az, hogy a japánoknál az élet értéke eltérően van értelmezve?
Talán nem annyira az élet van kevésbé megbecsülve, hanem az individuum van kevésbé előre állítva. Azért áldozta föl magát az ember - a japánok ma már azért sokat változtak - gondolkodás nélkül, mert mindig abban gondolkodott, hogy a családjának a nevét kell, hogy tisztán tartsa. A család nevének a tisztán tartása, ez egy nagyon fontos szempont volt.
Ez más országokban nem volt jelen?
Szerintem jelen volt alapvetően, csak máshol az individualizmus fontosabbnak számított. Erre tippelek én. Amikor egy japán katona nem adta meg magát, hanem a végsőkig harcolt, az azért volt, mert arra gondolt, hogy a megadás és a fogság az mekkora szégyen lesz. Mit fognak szólni a családtagok, a szomszédok? Mit fog szólni mindenki? Ha arról kapnak hírt, hogy hősi halált halt, elesett a harcmezőn, akkor az teljesen rendben van. Ez a pszichózis erősen benne volt a fejekben.
A kollektivista fókusz mintha kicsúcsosodna az országban. Miért kap ekkora hangsúlyost például a család védelme vagy a közösségért való feláldozás?
Ebben nagy szerepe van az úgynevezett szamuráj kultúrának és felfogásnak, amit ebben az időszakban, tehát a XX. század első felében azért propaganda célokra alaposan kihasználtak Japánban, a busidó, a szamuráj felfogás az mindenki elé példaként lett állítva Japánban, függetlenül attól, hogy maguk a szamurájok, tehát a történelmi szamurájok a lakosságnak csak egy olyan 7-8 százalékát adták.
Ekkor már minden japánt próbáltak arra figyelmeztetni, hogy neki úgy kell viselkednie, mint egy szamurájnak. A szamuráj esetében a hősiesség, az önfeláldozás, az, hogy olyan helyzetbe kerül, ahol döntenie kell a megszégyenülés vagy a halál között, akkor gondolkodás nélkül a halált kell választania, ez nagyon erősen benne volt. Tanították az iskolákban, erről szóltak az újságok, a könyvek, mindenkiben sulykolták, hogy egy japánnak így kell viselkednie. Ennek meg is lett a hatása persze.
A kultúrában nagyobb az a hatás, amit a japánok területekhez képest el tudtak érni. Mi ez a modell, esetleg volt-e erre állami stratégia, hogy ilyen brutális mértékű exportra tudott termelni az ország és alig van olyan része a világnak, ahol ne lenne ismert legalább egy japán termék?
Stratégia mindenképp volt mögötte, Japánról mindig el szokták mondani, kezdve az ötvenes évek végén, hogy amikor a japán ipar elkezd erőre kapni, akkor fölismerik az innováció fontosságát, és a japán cégek a bevételeiknek egy igen jelentős részét a kutatás-fejlesztésre fordították. Meg szokták említeni, hogy ez akkor is így maradt, amikor már nem ment olyan jól nekik. Azaz amikor elkezdenek a japán cégek már visszaesni a 80-as évek végétől kezdődően, akkor a kutatás-fejlesztés az ilyen szent tehénnek számított egy-egy cégnél a költségvetés megnyirbálásakor. Ahhoz szabadott utoljára hozzányúlni, mert az egész filozófiának az alapjában az állt, hogy ebből nem szabad sajnálni a pénzt. A japán gazdasági csoda mögött álló japán vállalatirányítási, menedzselési módszerekről rengeteget írtak, tanítanak.
Sajnos a mai napig létezik egy ilyenfajta félreértés, még mindig úgy tanítják sok helyen, mintha ez így működne most, de Japán már nem így működik, Japán már teljesen megváltozott. Amiket most sokszor lehet hallani, hogy a japán vállalatirányítás, a japán társadalom így, úgy, amúgy, ezek általában a 60-as, 70-es évekre igaz információk. Az akkori japán vállalatirányítás valóban egy furcsa, unikális dolog volt.
Egyrészt finanszírozta az a rengeteg pénz, ami az export révén az országba áramlott, így tudtak létrehozni egy olyan társadalmat, ahol például alaptételnek számított, hogy a nők, a férjezett nők nem dolgoznak, azok otthon vannak a gyerekkel, csak a háztartással foglalkoznak, a férfi dolga eltartani a családot. Nyilván megvoltak ehhez a fizetések, hogy ezt meg tudták tenni. Aztán a cégek meg tudták ígérni azt a fiatal munkavállalóiknak, hogy ha nem követnek el hibát, akkor az életük végéig, pontosabban nyugdíjig ott fognak dolgozni.
A nyugdíjig tartó foglalkoztatottság ezt nagyon gyakran emlegetik. Kidolgoztak egy olyan előléptetési modellt, ami teljes mértékben a szenioriátuson alapult, tehát megígérték minden japán munkavállalónak, hogyha a cégnél dolgozik, kitart, nem hibázik, teszi a dolgát, akkor bizonyos időközönként előléptetik és fizetésemelést kap.
Akkor ez egy kiszámítható jövőt jelentett, amit sokan kritizálták természetesen már akkor is, főleg nyugatról mondták, hogy ez nem támogatja az innovációt. A nyugati modell inkább az volt, hogyha egy brilliáns fiatal mérnököt fölvesz egy nagy cég, akkor őt azonnal egy olyan fizetéssel próbálják odakötni, ami sokkal magasabb, mint a cégnél akár 20-30 éve dolgozók fizetése. Japánban ez elképzelhetetlen volt, ott előállhatott az a fura helyzet, hogy a negyven éve a CD-t dolgozó portás bácsi fizetése magasabb volt, mint a fejlesztési osztály vezetőjéé, aki csak öt éve dolgozott a cégnél.
Hangsúlyozom ezek a dolgok a régmúlt japánjára jellemzőek. Ez a japán már nincs. Kezdve a 90-es évek válságaival, utána hosszú stagnálással, meg azzal a demográfiai problémával, amivel Japán szembenéz, mostanában ez már letűnt, erről már egy kicsi történelemként lehet tanítani, hogy ilyen volt Japán a 70-es, 80-as években!
Honnan jött az állam és gazdaság összefonódását jellemző modell?
Az állam a gazdaság összefonódása nem volt jelentős. Ez a háború előtti japánra igaz volt, ott a nagyvállalatoknak a vezetői gyakorlatilag ilyen királycsináló pozícióban voltak, miniszterelnököket válthattak le, ha úgy tetszett nekik, de ez megváltozott. Föl is léptek ellene nagyon szigorúan a háború után a japánt megszálló hatóságok. Ahonnan ez alakult, az egyrészt a biztonság iránti vágy.
Világos volt, hogy az emberek biztonságra vágynak, arra vágynak, hogy a cég gondoskodjon róluk. Az, hogy elvárták a munkavállalóktól, hogy a céget tekintsék az első számú otthonuknak, a valódi otthonukat meg a második számú otthonuknak. Ilyen szerződéses formában képzelték el ezt, ezért a cégnek is adni kell valamit. A cég csak akkor várhatja el a feltétlen lojalitást, azt, hogy áldozd fel a hétvégéidet, hogyha arról van szó, helyezd a cég érdekeid, akár a családod érdekei elé, hogyha ezért a cég adott. Például, amit adott, az a magas fizetés, az élethosszig való foglalkoztatás volt.
Rengeteg munkabéren kívüli juttatás volt. Az akkori japán állam pedig abban a kényelmes helyzetben volt, hogy egy csomó olyan állami feladatot delegálhatott a cégeknek, például a nyugdíjbiztosításnak a fenntartását, az egészségügy finanszírozását, egészségügy finanszírozását, ezeket gyakorlatilag megoldották a cégek. Olyan egészségügyi csomagokat kínáltak a munkavállalóiknak, amiknek a segítségével azok igénybe vehették a rendkívül drága fizetős egészségügyet. Egészségügyi kassza szinte nem létezett. Egy ideig nem létezett védelmi költségvetés sem, hiszen Japánnak nem lehetett hadserege, és nagyon sokat spóroltak ezzel is. Úgyhogy ez egy nagyon sajátos világ volt, amire büszkék voltak a japánok, hogy ezt létre tudták hozni. Nem japán közgazdászok már akkor is folyamatosan kongatták a vészharangot, hogy ez a rendszer addig tartható fönt, amíg tényleg ömlik a pénz befelé az országba az export miatt. A 80-as évek végéig ömlött is, tehát nem volt gond, amikor aztán már nem jött a pénz, akkor jött a baj.
Milyen árat fizetnek a japánok azért, hogy ilyen nagy hatással tudnak lenni a világra, gondolok itt demográfiára például?
Bármilyen nemzetiségű embernek föltesszük azt a kérdést, hogy szeretsz-e olyan nemzetiségű ember lenni, mint amilyen vagy. akkor az igen választ fogjuk hallani többnyire. Szerintem a japánokhoz képest sokkal szélesebb válaszokat kapunk máshol. Én nem találkoztam olyan japánnal, amelyik azt mondta volna, hogy ő nem szeret Japán lenni. A kultúra miatt, a biztonság miatt, ami még mindig azért megvan a megélhetés biztonsága, mint általam ismert japánok mind azt mondják, hogy ha választhatnának, hogy tetszőleges ország állampolgárai legyenek, ők akkor is Japánt választanák.
A japánok alapvetően szeretnek japánok lenni, ez nem árnyoldal. Hát az öngyilkosságok magas aránya az nyilván jön abból a fajta kultúrából, hogy nem hibázhatsz. A hiba az elfogadhatatlan. Amikor a hiba elfogadhatatlan, akkor az ember, ha hibázik, akkor sokszor azt gondolja, hogy itt a vége, kizárólag a halál oldhatja föl a hiba alól. Ez a háború alatt fantasztikusan látszott, és valamilyen szinten meg is maradt.
Régen abszolút erős társadalom volt, tehát például a nőkre rótt nagyon nehéz terhet, hogy egy japán nőnek számot kellett vetnie azzal, hogyha férjhez megy és családot alapít, akkor bármi is a munkája, azt abba kell hagynia. Egyszerűen a társadalom nem fogadta el azt, hogy egy férjezett nő ne a háztartással foglalkozzon, hanem dolgozzon. Nagyon sok személyes ismerősöm is van, akik ezt tényleg tragédiaként élték meg, akik nagyon komoly munkájuk volt, a hölgynek nagyon komoly munkája volt, amit nagyon szeretett, és hát amikor hozzáment a férfihez, akit szintén nagyon szeretett, egy idő után nem is a férfi részéről, inkább a férfi szülei részéről fölmerült az.
Ez a mai napig is tetten érhető?
Sokat változott. Főleg azért változott sokat, mert a női munkaerőre óriási szükség van Japánban sok minden miatt, például a demográfia miatt tényleg ez nagyon sokat változott, de ez klasszikusan jellemző volt arra a japánra, amiről beszéltünk először a gazdasági csoda utáni Japánra. Tulajdonképpen arra a Japánra, amelyik akkoriban a világ második legnagyobb gazdasága volt, és aminek óriási kulturális kisugárzása is volt, akkor terjed el, hogy mindenki tud mondani egy olyan japán terméket, ami világhírű, ez nem okoz problémát.
A kulturális kisugárzás is nagyon erős volt, és nagyon sokan szerették volna megtudni a gazdasági csodának a titkát. Emiatt aztán támogatták azt, hogy az egyetemeken legyenek japán tanszékek például. Ha az ókori görög-római kultúrát érvényes külföldi kultúrának vesszük, akkor az még talán ehhez fogható, de szinte bárhova megyünk a világban, bármelyik egyetemre megyünk el, olyan egyetemet találni, komolyabb egyetemet, aminek ne lenne Japán tanszéke, nagyon nehéz. Mindenhol se szeri, se száma a Japánnal foglalkozó tanszékeknek. Ma már önálló tanszék kevesebb van, de valamiképpen valamilyen japán kurzus, japánnal kapcsolatos kurzus mindenhol van.
Óriási az érdeklődés még mindig. Ez mind ott akkor születik meg abban a Japánban, amelyik a világ második legnagyobb gazdaságaként azt lehet mondani, hogy letarolta a világot gazdaságilag és kulturálisan.
Japán az egy extrémen elöregedő társadalom. Minek tudható be, hogy ennyire ilyen rekordszinten alacsony gyermekek születési száma?
Nem vagyok demográfus, először is ezt leszögezném, tehát nem értek hozzá szakmailag, biztos, hogy erre képletektől kezdve minden van az ezzel foglalkozóknál. Az biztos, hogy nyilván egy gazdaságilag fejlett ország, ahol magas az életszínvonal, ott kevesebb a gyerek. Szerintem ez kivétel nélkül megfigyelhető mindenhol. Ez benne van. Az, hogy helyezd a munkádat, céged érdekeit a családod elé, az szintén benne van, amikor egy fiatal japánnak szembesülnie kell azzal, hogy mondjuk mennyi időt fog elvenni a születendő gyerek az ő életéből, és hogy emiatt nem tud-e majd kevesebbet foglalkozni a munkájával, valószínűleg a válasz igen lesz, sokat elvesz, és kevesebbet fog tudni foglalkozni vele.
A felelősség nagyon erős a japán társadalomban. Felelősségtudat, hogy meg tudod-e ugyanazt az életszínvonalat teremteni a családodnak akkor is, ha egy gyerek születik, ha kettő születik, erre még általában igen szokott lenni a válasz, egy-két gyereket vállalnak a japánok, de ahogy más fejlett országokban is, a harmadik-negyedik gyerekre ott is inkább az a válasz, hogy nem, az már az életszínvonal rovására fog menni, és akkor inkább úgy döntenek, hogy nem.
Mik azok a fő pontok, amit meg lehet említeni tíz évvel ezelőtti Japánban, ami ma már nem igaz és ezekből mit lehet következtetni egy tíz évre rá lévő Japánban milyen Japán lesz?
Ez történelmi korszakonként változik. Ma már tíz év kevés, tehát a 2014 meg a 2024 Japánja között olyan nagy különbség nyilván nincsen, de ha mondjuk egy 1944-1954 közti japánt nézünk, akkor meg óriási a különbség, mert az egy olyan történelmi korszak volt. A demográfiai probléma az kínzó. Ezzel Japán szembesül, az összes japán kormány szembesül, nyilván próbálnak tenni ellene. nem sok sikerrel, mert ha valamire nem lehet utasítani az embereket, akkor az az, hogy legyenek nagy családok, és mindenki vállaljon sokkal több gyereket, mint amennyit vállalna.
Japán nehéz helyzetben van, mert most már gyorsul a népességfogyás. Most már, ha jól emlékszem, a 600 ezer főt érte el évente, évente 600 ezerrel kevesebb Japán van, rengeteg ember. 600 ezer ember kiesése ennek a 600 ezer embernek a fogyasztásának a kiesését is jelenti. A japán gazdaság nagyon sokáig, valamennyire még most is a belső fogyasztásra épül, nem kis részben.
Ugye volt egy nagy létszámú ország, 130 millióan voltak a csúcsponton, amelyik gazdag ország volt, ráadásul volt pénze az embereknek, fogyasztottak, nagyon szépen meg tudták vásárolni azokat a nem olcsó termékeket, amelyeket a japán gazdaság kínált nekik, tehát így Japán mindig mondhatta azt, hogy lehet, hogy most egy kicsit az export nem megy olyan jól, de nem baj, mert a belső fogyasztás még mindig ott van, úgyhogy ez a dolog működött. Ez kettős probléma. Tehát a népességfogyás az egyben a belső fogyasztás csökkenését is jelenti, ami pedig hát szépen ilyenre kiszámolható veszteséget okoz évente a gazdaságnak, és hát ebből nem látszik a kiút igazán. Megjelentek olyan dolgok Japánban, amik korábban nem voltak jellemzőek, például családtámogatások. Korábban abban a Japánban, amelyik a gazdasági csoda után létezett, amiről beszéltünk, olyan, hogy a gyerekek után járó támogatás nem volt. Mivel a nők úgyis otthon voltak, ezért minden cég úgy tekintette, hogy az, hogy születik egy gyerek egy családban, az nem probléma, azt majd a család megoldja. Semmiféle támogatás nem kell hozzá, és nem is volt.
Most már ilyenek vannak, tehát megjelentek a GYES-hez, GYED-hez hasonló finanszírozások, épp most volt hír, hogy ezeket az ilyen meddőségi vizsgálatok, meg a gyereket nehezen szülni tudó nőknek az egészségügyi kezeléseinek most már a 70 százalékát átvállalja az állam, ez egy új információ. Látszik, hogy a japán kormány is próbál ebben az irányban mozdulni, habár ez egy borzasztóan nehéz harc.
Mit tudunk tanulni a japánoktól? Mi kell ahhoz, hogy minden sushizó mellett legyen egy pörköltöző világszerte és az animék mellett magyar népmeséket is fogyasszon a világ?
Az animék sikerét azt nagyon sokan kutatták, nagyon sok tényezője van. A zenében most már kezdenek lemaradni a japánok Korea mögött. Ezt fájlalják is nagyon. A K-POP most már népszerűbb, mint a J-POP, ami szintén sok tényezőnek tudható be.
Nehéz megmondani. A japán rajzfilm-világnak volt egy nagyon komoly kultúrája, már a középkorban születtek olyan rajzos elbeszélések, amiket leginkább képregénynek tekinthetnénk, ahol egy csatajelenet le volt rajzolva, és akkor szépen oda volt írva a szereplők mellé, hogy ki kicsoda, meg egy kis magyarázat is oda volt írva, hogy most épp mi történik ezen a képen. Ez már a japán középkorban létezett, volt mire építkezni. Utána egy csomó olyan tBechnikát a japánok vittek tökélyre, ami nem is mindig Japánban alakult ki, nagyon sokat vettek át az amerikai képregényekből, amik meghódították a világot, amikre azt mondták az emberek, hogy ez nagyon jól néz ki. A japán anime talán így tudott ennyire világhírű lenni. Hogy a magyar népmeséknek mit kéne csinálni, azt igazán nem tudom megmondani, és nem tudok ötleteket adni sem:)
És a pörköltnek?
A sushinak azért van egy olyan mítosza is, hogy borzasztóan egészséges. Szója pörkölttel lehetne próbálkozni, vagy a halból készült pörkölttel, de alapjáraton a pörkölthöz nem az egészségességet társítjuk. Néhány japán étel azért már van, például a sushi, ami szerintem már teljesen nemzetközi. A kaliforniai sushi azért fogalom, amit Kaliforniában találtak ki, és bármennyire is fintorogtak miatta a japánok, most már Japánban is árulják, tehát az már szerintem kilépett Japán keretei közül.
Az a legszebb benne, hogy mindezt úgy valósították meg a japánok, hogy nem áll mögötte egy hihetetlenül sok pénzzel megtolt országimázs kampány a japán kormány részéről. Ez természetesen alulról építkezve történt. Az emberek azért kezdtek érdeklődni a japán kultúra iránt, mert érdekelte őket. Nem az volt, hogy a japán kormány reklámkampányokat fizetett meg a világ összes országában, hogy népszerűsítsék az animéket. Most már, hogy az egyéb ázsiai országoknak a kulturális exportcikkei kezdik elhomályosítani a japánokat, gondolkodnak rajta, hogy mit lehetne tenni, de pont az a szép benne, hogy egy teljesen alulról építkező érdeklődés, ébredés volt.
(Borítókép forrása: bokksu.com/blogs/news/samurai-history-traditions-legends)
