Egy nép életében talán a legfontosabb kérdés, hogy kik vagyunk. Nem tudnánk megválaszolni anélkül, hogy elsőnek arra találnánk választ, hogy honnan jöttünk, hol vagyunk és hová tartunk. Ebben az adásban a honnan jöttünk kérdéséhez szeretnék közelebb kerülni, és ahhoz, hogy egyáltalán mennyire tudjuk, mennyire érdemes megismernünk a múltunkat.
Mikortól beszélhetünk magyarokról? Ez egy ízig-vérig modern címke, vagy lehet megfelelőt találni ennek régebbről is akár?
A név az biztos, hogy eléggé régóta megvan. Milyen rég, azt nem tudjuk természetesen. Az első lejegyzések azok valahogy a IX. század végéről, X. század elejéről vannak, amikor ez a szó már tényleg egy közösségre vonatkozik. Hogy ennek pontosan mi a tartalma, azt nem igazán tudjuk, jelent-e nyelvi közösséget például, egyáltalán magyar nyelvű közösséget jelöl-e, nem világos. Az világos, hogy van egy entitás, ami magyarnak tekinti magát, és azzal folyamatosak vagyunk, annak a leszármazottai vagyunk mi is, de hogy az közben milyen változásokon ment esetleg át, vagy hogy mik a stabil elemei, bonyolult kérdés. Az biztos, hogy a tudatfolyamat az megvan. Van egy folyamatos magyarságtudat, változik ennek a magyarságtudatnak a tartalma, a kifejező eszközei, a szimbólumai, ezek változó dolgok. Pontosan mi volt akkor, azt nem tudjuk, de nagyjából eddig lehet visszavezetni.
Mikortól beszéltünk magyarságról, van egyáltalán ilyen pont, amikor már el lehet választani azt, hogy pre-magyarok és a magyarok?
Nem, ilyen pont nincsen, és szerintem az is egy nagyon nehéz pont, hogy egyáltalán a magyarok hogyan foghatóak meg. Azért különösen nehéz szerintem, mert nagyon erőteljesen a mai, lényegében egy ilyen 19-20-21. századi nemzeteszményben gondolkodunk, amely egy teljesen másféle közösségi felfogás, mint ami korábban volt.
Hogy az a régi, az mióta és milyen tartalommal létezik, az egy nagyon-nagyon nehéz kérdés. Amennyire én látom, azért leginkább politikai entitások szoktak megfogalmazódni, szinte nincsenek olyan népi egységek amikben mi gondolkodunk. A magyarul beszélők és a magyar tudatúak köre, az nem feltétlenül van a régiségben. Magyarul beszélők köre van, de az egy fiktív kör, amit mi tudnánk körberajzolni, ha tudnánk, hogy hol vannak ezek az emberek, de hogy ők egy csoportnak tekintették-e magukat, azt nem tudjuk, és én egyáltalán nem volnék abban biztos, hogy minden magyarul beszélő tényleg magyarnak is tekintette magát, egy közösségnek tekintették egymást valaha is. Nekem inkább úgy tűnik, hogy létrejönnek politikai egységek, akár nagyon embrionális politikai egységek, és az abba tartozók kezdik egymást a közösség tagjainak tekinteni, annak van egy neve, ami aztán majd állandósul rájuk. Ezek így nem nagyon esnek egybe, de mi ezt sem tudjuk megfogni, fogalmunk sincs, hogy mióta létezik olyan közösség, amelyik magyarnak hívja magát.
A közösségnek az eredetét honnan érdemes elkezdenünk kutatni? Akadnak olyan pontok a történelemben, ahol tudunk szűkíteni, hogy ez az a csoport valószínűleg, amiből mi lettünk?
Én azt gondolom, hogy nem tudunk szűkíteni, nem tudunk Ádámtól, Évától kezdeni, hanem visszafele tudunk lépegetni az időben. Megfogjuk azt a pontot, amikor tudjuk, hogy na ezek akkor a mi elődeink, és onnan próbálunk valahogy az időben hátrafele, a még régebbi múltba visszakövetkeztetni, megtalálni a még régebbi gyökereket. Hát ez elég nehezen megy, ezzel azért a kilencedik század elején nem nagyon látunk.
Van értelme egyáltalán rokonságról beszélni, rokon népekről? Többen szóba hozzák, hogy finnugor rokonság, türkök vagyunk, ázsiai nép vagyunk, nem ázsiai nép vagyunk, pontosan mi alapján érdemes identitátást meghatároznunk?
Az identitásunk az az, amit belerakunk. 300 évvel ezelőtt a Himnusz nem volt benne az identitásunkban lévén, hogy nem volt Himnusz. 1956 nem volt meg a Trianon előtti Magyarországon, mert még nem volt '56, miközben ma az az identitásunk része. Az identitás az folyamatosan változó dolog, ilyen szempontból egy nehéz kérdés. Persze, érdemes nyomoznunk, amennyire csak tudunk, nyilván erőnkhöz képest próbálunk minél hátrább lépni, és azt gondolom, hogy ennek van is értelme, mert valamit hozzátesz az önképünkhöz, bár olyan rettenetesen sokat azért nem tesz hozzá. Az, hogy egy lépéssel előbbről látom a magyarság történetét, vagy későbbről, az valójában nem olyan igazán meghatározó, mert a meghatározó pontok megvannak. Az államalapítás, már hogy az első állam létrehozása valahol Etelközben, a beköltözés a Kárpát-medencébe, a kereszténység felvétele, ezek a magyar identitás talppontjai most. A lényeges pontok megvannak. Nem gondolom, hogy ilyen iszonyatosan nagy és döntő dolgokat ki lehetne mutatni.
A rokonság kérdés valójában egy fikció. Kit tekintünk rokonnak, és miért tekintjük rokonnak? Nagyon sokféle rokonság van. Vannak népek, akik biológiailag semmilyen szinten nem rokonok, de nyelvileg igen, és azért az identitástudatukban is van rokonság, simán rokonnak tekintik magukat. Vannak olyan közösségek, amelyeknek a nyelve nem azonos, és mégis rokonnak tekintik magukat. Vannak olyan népek, amik kulturálisan és nyelvileg is nagyon hasonlóak, aztán mégis darálják egymást. Szóval, hogy mi van ebben a rokonságban, ezt érdemes időnként tisztázni, hogy a finnugor rokonság az ugye úgy értendő, hogy ez a finnugor nyelvrokonság. Nyelvileg igen rokonai vagyunk a finnugor népeknek, mert a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik. Ez egy nyelvrokonság, de pont ennyit jelent.
Ugyanilyen rokonság az, hogy a nyugati keresztény kultúrkörben élünk, és ilyenformán mindenki, aki a nyugati keresztény kultúrkörben él, az egy kulturális rokonunk, mert velük vagyunk egy csomó szempontból a legközelebbi kapcsolatban, hiszen rengeteg közös hagyományunk van, bármilyen nyugati típusú keresztény közösséggel van kapásból egy csomó közös dolgunk, ami már egy ortodoxszal sincs meg, pedig azok is keresztények, mégis egy teljesen másfajta világlátás, egy másfajta berendezkedés van náluk, másképpen állnak hozzá a dolgokhoz. A nyugati kereszténységen belül is sokféle különbség van, de akad számos közös dolog, amitől egyfajta közösségi tudatunk van azokkal a népekkel.
Hasonló kulturális rokonságot mondhatunk a sztyeppe régió fele, mondván, hogy a nomád világból jövünk, nomád öröksége van a magyarságnak, aminek természetesen ma már lényegében nincsen nyoma, organikusan megcsinált, feltámasztott nyomai vannak, de a tudatunkban él, hogy onnan jöttünk.
Nagyon sokféleképpen lehet valakinek a rokonának lenni, de hogyha meg a biológiai rokonságot néznénk, genetikai rokonságot, akkor a szlovákok a legközelebbi rokonaink valószínűleg. A rokonságkeresés nagyon-nagyon érdekes dolog, ezért dobálózunk vele nagyon lelkesen, de hogy mit is kéne, hogy jelentsen, azt nem tudom, és valószínűleg azért sem éleződik ki a kérdés, mert nem nagyon, furán vannak nekünk rokonaink, vagy bárhogy is rokonnak tekinthető népek. Nem élezzük ki ezt a kérdést, ezért aztán pontatlanul, elmosódottan használjuk a fogalmat. Nagyon vágyunk rá, hogy legyenek rendes rokonaink, de mivel nincsenek, ezért nem is nagyon értjük, hogy mit kéne ezalatt érteni. Tisztázatlan dolog igazság szerint, hogy mire is vágyunk.
Egyfajta társadalmi konstrukció, melyet inkább a politika, mondhatni legitimizációnak használ, vagy azért ennél többről van szó?
Teljesen egyértelműen tudati konstrukció, de szerintem nem a politika csinálja, a politika inkább ezt használja. Ez egy csomó mindenből áll össze, kisebb és nagyobb folyamatoknak az eredője, az összessége valahogy mutat valamerre, és azt lehet egy kicsit erősíteni. Gondoljunk bele, hogy mondjuk a finnugor rokonságot, mint ténylegesen rokonságot, a nyelvrokonságon túlmutató dolgot azért a politika nagyon hosszú ideig nagyon keményen tematizálta. Tudományosan, ismeretterjesztésben, mindenhol ez ment, és valójában nem ment. Egyszerűen nem érzünk a finnugor népekkel rokonságot.
Tudhatjuk az agyunkkal, hogy nyelvrokonok vagyunk, de meghallunk egy bármilyen finnugort beszélni, egy hangot nem értünk belőle. Miközben ha az ember magyarként megtanul olaszul, és hall egy spanyolt, akkor öt perc után érzi az azonosságot. Lehet a kapcsolatot érezni, de nekünk nincs ilyen élményünk a finnugor népekkel, pedig ott volt mögötte a pénz, paripa, fegyver, politika, minden és mégsem sikerült összehozni.
Mélyen zajló folyamatok a közösségi tudatban, amiket lehet valamennyire módosítgatni, de olyan nagyon nem, ez egy nehezen, lassan mozgó valami. Az, hogy benne vagyunk a nyugati keresztény közösségben, az a tudat egyszerűen nagyon be van épülve. Az egész török hódoltság 150 éve nem volt képes kiölni a hódoltságban élő magyarságból, hogy mi a nyugati keresztény világhoz tartozunk, ahogy a szocializmus sem tudta elmagyarázni, hogy mi keletre tartozunk. Mert mindenki tudta, hogy nem ott van a helyünk, teljesen világos volt. Abban a pillanatban, hogy lepattant ez a fajta kényszer, vissza is tértünk a nekünk megfelelő helyre.
Ahogy egyébként azt, hogy a kelettel dolgunk van, sem a XIX-XX. század találja ki, hanem mindig is megvolt a magyarságtudatban. A nemesi tudatban benne volt, a krónikáinkban benne volt, amiket újranyomnak, újraírnak folyamatosan. Ez egy folyamatos tudás, hogy nekünk van egy sztyeppei hátterünk, ugye szkítának nevezik ezt a régiségben, egy ilyen típusú hátterünk, melyek sehogy se újdonságok, ezek megvannak, csak lehet, hogy egy kicsit másképp fogalmazódnak meg, másképp éljük át, más szimbólumokat használunk rá, de én azt gondolom, hogy alapjában ezek lassan mozgó dolgok.
Mennyire van értelme azt mondani, hogy magyar nép, szlovák nép, mennyire politikai, mennyire valódi, mély tudati közösség?
Mostmár mindenképpen tudati közösség. Teljesen egyértelmű, egyébként elég gyorsan ki tud alakulni, hogyha arról van szó. Nagyon érdekes, hogyha megnézzük a közép-ázsiai török népeknek a példáit, akkor ők az orosz hódítástól tulajdonképpen a Szovjetunió létrejöttéig a saját törzsi, nemzetségi, esetleg kánsági rendszerükben éltek, és utána a szovjet komisszárok csináltak belőlük népeket.
Egyszerűen egymás mellé toltak különböző közösségeket, és azt mondták, hogy innentől ti vagytok a türkmének, ti vagytok az üzbégek. Az a közösségi tudat abban a formában nem volt meg addig. Ha volt is valami, az nem eme a csoportokat rajzolta körül, nem így tartoztak össze.
Türkmenisztán, 100 éve, és ma már nagyon kemény, erős türkmén tudat van. Azok az emberek, akik Türkmenisztánban élnek, azok boldogan Türkmennek tekintik magukat, miközben egyébként az anatóliai törökök is türkménnek tekintik magukat, csak nekik az atatürki Törökországban lett más jellegű türk tudatuk, ami nem olyan, mint a türkmén tudat, a mai Törökországra korlátozódik. Alapvetően persze van ennek egy kiterjesztett változata is, de az országhatár, az országhatáron belül élők közössége az nagyon meghatározó ilyen szempontból. A politikum az eléggé jól meg tudja ezt csinálni, nem is alapvetően a szimbolikus, hanem a gyakorlati térben. Aki egy politikai közösségben él, annak egyszerűen együtt kell működnie, közösen kell cselekednie, közösek a problémái, ugyanúgy kell adózni, ugyanazokat a jogokat kell követni.
Az egész élet, a mindennapi élet ugyanabban a keretben zajlik, mely nagyon erős közösséget alkot azokhoz képest, akikkel nem azonos keretben zajlik. A politikumnak ebben nagy szerepe van, mert le tud határolni csoportokat. A kereteken belül levő csoportokat egyébként képes egységesíteni, nem feltétlenül, de vannak ilyen tendenciák jól láthatóan.
Ha elég hosszú ideig össze van zárva egy közösség, akkor ki fog alakulni a közösségi tudat. Láthatóak olyan néptöredékek a világban, akik világosan a magyar közösség tagjai voltak mondjuk a IX. században, de ők nem azok, akik idejöttek, hanem mások, nincs magyarságtudatuk abban az értelemben, ahogy nekünk. Nincs országuk, nekünk van, illetve van egy magyarságtudatunk is. Az a tudatfolyam, ami máig jön, az a IX. században egészen biztosan egy nagy megszilárdító erőt kap azzal, hogy létrejön a magyar fejedelemség.Létrejön egy strukturált, tényleg láthatóan működő állam, ami üzemel, ami egybetartja ezt a közösséget, amibe aztán rengetegen beköltöznek még, meg ki is szakadnak belőle. Ettól függetlenül létrejön az a folyamat, hogy mi itt egy valami vagyunk, egy közösség vagyunk, mely máig igaz.
Ez a tudati folyamat nem azonos a biológiai folyamatokkal. A tudati folyamatban bármilyen beérkezőbe tud kapcsolódni, hogyha ő elkezdi magát magyarnak tartani. Teljesen mindegy, hogy mondjuk a monarchia idején egy sor szlovák vagy román elmagyarosodott, és a következő generáció már magyarnak tartotta magát, senki nem kételkedik benne, hogy ezek magyarok, vagy ahogy a második világháború után a magyarországi németség elmagyarosodott. Senki nem vonja kétségbe a magyarságukat. Másik tendencia, ugyanígy ki is lehet szakadni. Az emigráns magyarok jelentős része, ha maga magyar is, de már a leszármazottaiban az unokáik biztos nem magyarok, legfeljebb egy érdekesség, hogy a nagyszülők magyarok voltak. Ez ilyen, érkeznek bele emberek, kiszakadnak belőle emberek, de a tudatfolyam az azonos. Valójában ebben az értelemben beszélhetünk szerintem magyarságról.
Mennyire releváns a több ezer éves őstörténetekből levonni következtetéseket?
Lényeges, mert a működésünket a világban, tehát azt, hogy a világot hogy nézzük, azt tudati folyamatok határozzák meg. Tehát ha valaki egyszerűen csak azzal, hogy magyarul beszél, azzal már bekerül egy olyan gondolati térbe, ami nagyon sok mindent meghatároz, egyszerűen lehatárol minket a környezetünkről. Gondoljunk bele, hogy mondjuk egy szlovák nem úgy van lehatárolva lengyelekről, csehekről, mint mi vagyunk mondjuk az osztrákokról vagy a szerbekről. Az a határ egy könnyebben átléphető határ, persze tudatilag nehezen átléphető, de például a nyelvi korlát sokkal kisebb. Nálunk iszonyatos méretű nyelvi korlát van. Ráadásul van egy elég speciális, elég különös nyelvünk, ami erősen befolyásolja a gondolkozási struktúránkat, a képalkotó képességünket. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a magyar nyelv az befolyásolja a magyar gondolkodást. Ami ilyenformán egy elég speciális dolog, mert még hasonlót se nagyon beszélnek a környéken.
A magyar kultúra, ami a nyelvéből fakadólag szintén elég speciális, nagy kultúra, aminek megvannak a sarkalatos termékei, megvannak a sarkalatos kifejeződési formái, amit hogyha valaki magyar, akkor elsajátítja. Nem úgy sajátítja el, hogy bele kell verni, hanem beletanul tulajdonképpen azzal, hogy itt él, hogy hogyan oldunk meg egy problémát, vagy akár, hogy mikor vannak az ünnepeink. Szerintem még az is mindegy, hogy valaki tudja-e, hogy március 15-én pontosan mi történt. Elég az, hogy tudja 15-e az ünnep, és piros-fehér-zöld zászlóval megyünk valahova. Már ez is valamit befolyásol azon, így is lehatárolható a magyarság, hogy mi azok vagyunk, akik március 15-ét megünnepeljük. Senki nem ünnepli meg a környékünkön március 15-ét. Nagyon komoly dolog, ez most triviálisnak tűnik, de vajon hányan tudják most kapásból megmondani, hogy az osztrákoknak mi az ő március 15-éjük, amikor ők nem mennek dolgozni, és boldogok, hogy osztrákok. Én nem tudom például.
Azt hiszem, hogy nagyjából elég sok népről elmondhatjuk a környéken. Aki nincs közvetlen kapcsolatban ezekkel a csoportokkal, az nem fogja tudni, mert nem, mert az annak a közösségnek a sajátja. Nekünk is megvannak a sajátjaink, amik így befolyásolnak, úgyhogy egyáltalán nem elhanyagolható dolog. Nagyon érdekes, és tulajdonképpen több figyelmet érdemelne, hogy Magyarország az összes történelmi nyűgével együtt ezer éven keresztül mégiscsak egy Kárpát-medencei nagy és időnként gyengébb, időnként erősebb ország volt, mikor éppen mi volt a történelemben, de a helyzetéből kifolyólag viszonylag nagyobb léptékben gondolkodott az elit, meg aki egyáltalán gondolkodott a közösség történéseiről, az minimum Kárpát-medencében, ha nem nagyobban gondolkodott. Ez most is megvan, dacára annak, hogy már 100 éve a trianoni Magyarországon élünk. Nem tudunk másképp gondolkodni, mert a történelmünk az Kárpát-medencei történelem. Akárhogy, a kisebbségek ott vannak a határon túl most is, mindenképpen kell nagyobban gondolkodnunk. Egy szlováknak nem kell nagyban gondolkodnia ilyen szempontból. Nekünk olyan kulturális gyökereink vannak, amik például kijelölnek ilyen mezőket, hogy hogyan állunk bele a világba.
Hogyha az őstörténeteket kutatjuk, például Lehel kürtje történetét kanonizáljuk, az mennyivel járul hozzá ahhoz, hogy a jelent megértsük. Ez bizonyítható-e, mennyire fontos a kultúránkban?
A jelen megértése szempontjából lényegtelen. Abból hogy Lehel agyonütötte a német-római császárt, akit nem ütött agyon, ezt tudjuk, a mai életünkre vonatkozóan konkrétan nem következett semmi. Ez egy szimbolikus történet. Az egész történelem az valójában egy csomó szempontból egy szimbólumgyűjtemény arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene viselkedni, vagy hogy mások mit csináltak. Nyilván egy ilyen régi történet nem abban fog segíteni, hogy konkrétan mit csináljak egy adott helyzetben, mert az egy teljesen másik helyzet volt.
Közvetlen tapasztalatot nem fog adni, egy attitűdöt tud adni. Egy csomó ilyen történetünk van. Nekünk vannak a vereségeink. Hihetetlen mennyiségű vereség van a tarsolyunkban, sokkal több vereség van, mint győzelem. Nem szoktunk ezen gondolkodni, de mi folyamatosan a vereségeinkre emlékszünk, és azon kesergünk, hogy milyen rosszul jártunk, de mégis itt vagyunk. Oké, hogy vereséget szenvedtünk, de ezek szerint mindig talpra álltunk belőle valahogy. Mindig rossz volt, nagyon rossz a mohácsi vész, meg nagyon rossz Trianon, meg nem nagyon rossz, meg a tatárjárás, de mi itt vagyunk, továbbra is itt vagyunk, tehát ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy oké, volt vereség, de talpra tudtunk állni. A vereségeknek az az üzenete, hogy utána viszont talpra állunk. És akkor ez már egy üzenet. Tehát azért ez egy komoly dolog, hogy ebbe lehet kapaszkodni, hogy az elődeink is talpra álltak, mi is talpra fogunk állni.
Lehet vereséggel is eredményt elérni. '56-tal el lehet érni azt, hogy utána Kádár-rendszer legyen, és ne egy sztálinista rendszer, hogy mi legyünk a legvidámabb barakk. Ez egy eredmény ezen a szovjet blokkon belül. Ugyanez 1848-49, mely elbukott, csak hogy legyen egy kiegyezés, ahhoz kellett. Rengeteg ilyesmi van, Rákóczi nyolc évig küzdött, a török háborúk után egy kivérzett ország még beleáll, és nyolc évig még jobban kivérzik. Tényleg egészen elképesztő, ami a Rákóczi-kor végén van Magyarországon lepusztultságban, leromboltságban borzalmas, de 30 év török háború után szörnyű. Na de az egész ahhoz kellett, hogy Magyarország mégiscsak független ország legyen, ne a Habsburg tartományoknak a sorába illeszkedjen be, hanem a Habsburgok, mint magyar uralkodók vezessék az országot, ne pedig mint német-római császárok. Persze ezek vereségek, és nem azt a célt érték el, ami ki volt tűze a zászlóra, de nem kicsi eredményeket értek el. Ez mind benne van a kulturális tudásunkban. Mi ilyeneket hordozunk magunkban a történelmünkből, és ezek azok, amikkel megyünk előrefele.
Másfelől én azt gondolom, hogy a történelem egy csomó szempontból arra is nagyon jó, hogy meg tudunk érteni másokat, már ha akarunk, bele tudunk gondolni, hogy mi történt velük, és akkor egy kicsit empatikusabbak leszünk másokkal. Például ez egy teljesen létező lehetőség, történelmet lehet használni, de nem egy ilyen közvetlen felhasználásról van szó, ez nem a tőzsdeindex.
Mennyire lehet azt mondani egy történetre, egy tudásforrásra, hogy történelem, mennyire lehet mondani azt, hogy mese? Hol kezdődik az elválasztás, és baj-e, hogyha meséink vannak egy idő után csak?
Valamilyen szinten el lehet azért ezt választani, és hogy baj-e. Bajnak nem baj, csak tudni kell, hogy az mese. Tudni kell, hogy melyik dobozban van, és én azt érzem, hogy ha valamiről a pillanatnyi legjobb tudásunk szerint azt tudjuk mondani, hogy ez így tényleg történelem, az a történetnek ad egy plusz erőt. Egy valós történet az mindig erősebb, mint egy fiktív történet. Egyszerűen az, hogy ez megtörtént, az sokkal erősebbé teszi a történetet, mintha csak elképzelem. Úgyhogy igen, ennek van ilyen szempontból jelentősége, és a 9. századról, ahonnan el tudunk indulni, már olyan állításokat tudunk tenni, amire nagyjából azt lehet mondani, hogy ez azért úgy vállalható, védhető. Korábbról is vannak történetek, csak aztán nem tudjuk értelmezni, hogy mi van, mi áll egy történet mögött.
És ide azért érdemes befűzni még egy dolgot. Ez ugye a Vihar kapujában effektus, Kuroszavának a kiváló filmje, hogy ugyanazt a történést különböző emberek teljesen különbözően élik meg. Ugye, hogyha egy focimeccsen bemegy egy gól, akkor nagyon nem mindegy, hogy a gólt kapó, vagy a gólt rúgó csapat szempontjából ismerjük a történéseket. Két különböző történet lesz, mert hát ugye különböző dolog történt velük. Pedig a történés maga az ugyanaz. Úgyhogy azért ez a bizonytalansági tényező mindig benne van, hogy azért a történelmet onnan látjuk, ahonnan nézzük. Tehát, hogy a nézőpont nem mindegy. Nem mindegy a nézőpont, és azért ezt is jó tudni, hogy igen, amiben mi nagyon biztosak vagyunk, azt lehet, hogy másképp is lehet látni.
Például Dugovics Titusznál, ha jól tudom, nincsenek megalapozott tényeink, de egy nagyon fontos, tanulságos történet. Van-e esetleg olyan történelmi esemény, ami egyébként nem úgy volt, de egyfajta legendás múltként él?
Ó, hát ilyen rengeteg van, legendás múlt, az bőven van. Bármi, hogy Trianon miért van, milyen összeesküvés-elméletek vannak hozzá, hogy meg lehetett volna-e változtatni, erről a társadalom jelentős része igen intenzíven gondolkodik, több-kevesebb tudás birtokában, és mindenféle elméleteket gyártanak mindenre. Rengeteg ilyen légből kapott történet kering?
Tulajdonképpen az egész történelmünkről, bármiről, ami a történelemben van egy csomó ember azt gondolja, hogy ő erről bármit gondolhat. Ehhez minden joga megvan természetszerűleg, csak azt kell elkülöníteni, hogy ezt megalapozottan gondolja, vagy nem megalapozottan, mert ezt el szokták kenni. Ha valaki összerak egy gondolati konstrukciót, akkor általában annyira elégedett vele, hogy úgy gondolja, hogy az úgy is volt. De nem! Általában, hogyha valaki nem felkészült kutató, akkor ezek a gondolati konstrukciók valójában elég gyengék szoktak lenni ritka kivételtől eltekintve.
Dugovics Titusznál tudjuk, hogy nem igaz, mégis igazként gondolunk rá, ebből vezetjük le bizonyos tulajdonságainkat. Ha így nézzük, miért nem lenne jobb, hogy az egész történelmünket úgy írjuk át, hogy egyébként mi királyok vagy hősök vagyunk?
Azért, mert hogyha nincs mögötte a múlt megismerése az egy nagyon kemény, nehéz megismerési folyamat, aminek megvannak a játékszabályai. Ezt félre szokták érteni, nem a végeredmény van meg, az nincs meg, hanem, hogy hogyan tudom megismerni a múltat. Ennek van egy módszertana. Ez egy szakma, ezt szokták elfelejteni. Az a helyzet, hogy ha bárki bármilyen csodálatos történetet elmesél és valaki odajön, hogy figyelj nem ez van a forrásokban, amit te mondasz, az hülyeség, akkor lehet, hogy elkezd fülbörögni, elkezdi elmagyarázni, hogy neki igaza van, de a hallgatóságának egy jelentős része elkezd agyalni rajta, hogy de lehet, hogy butaságot hallgatok és elkezdek hinni egy olyan dologban, ami teljesen megalapozatlan, és akkor én arra építem a világképemet. Nagyon jól látszik, az őstörténet kapcsán nagyon jól látszik.
Rengeteg ilyen felkent próféta van, aki bárhonnan is, de elmondja, hogy hogy volt a magyar őstörténet, de amikor egy profi odamegy, és azt mondja, hogy jó, ezt most miből gondolod, mert ez teljesen megalapozatlan. Ezek a dolgok úgy szoktak végződni általában, hogy akkor ezek az emberek elkezdenek ordibálni, aztán elmennek, viszont a hallgatóságuk megzuhan.
Ha a történetedre azt mondják, hogy ez mese, ezt te találtad ki, akkor a hallgatóságod le fog csökkenni. Onnan két út van szerintem. Az egyik az az, hogy te vagy valóságot akarsz beszélni. Ugye itt jön be az a pecsét, hogy ha te az igazat mondod, egy valós történetet mesélsz el, az erősebb, mintha fikciót mesélsz. Ezért van az, hogy mindenki azt akarja mondani, hogy ez az igazi történet, mert azzal kap egy plusz erőt a meséje.
Vagy a másik verzió, hogy tessék átköltözni a fikció világába, azt meg úgy hívják, hogy regény, vagy film, mely átkerül a művészet talajára. Akkor olyan minőségben kell csinálni, hogy az emberek azt mondják, hogy az jó. A Feszty-körképen szerintem nincs motívum, ami jó lenne. Az úgy, ahogy van, minden rossz rajta gyakorlatilag, de ettől még egy csodálatos alkotás.
Most már jó párszor láttam, és nem feltétlenül stílusom az, ahogy a XIX. század megfogalmazza ezeket a dolgokat, de azért a Feszty-körkép az a maga módján egy lenyűgöző dolog. Az összességében, ahogy meg van csinálva, akkor tényleg bele lehet állni. Az egy alkotás. Fikció, persze, nem úgy volt a honfoglalás, nem úgy nézett ki, semmi sem úgy volt, ettől még, mint műalkotás, abszolút értékes és jó. Csak nincs rajta az a pecsét, hogy ez a valóság lenne, műalkotás. Hogyha valaki nem tud a valóságról beszélni, ha nincs képessége, akkor költözzön át egy másik területre, és akkor ott kifejtheti a dolgait, és olyan őstörténetet mesél el egy őstörténeti science fictionben, amileyt akar.
Régen nem volt, de most már van magyar őstörténeti science fiction, ez egy létező műfaj. El lehet mesélni. Lehet, hogy még többen is fognak iránta érdeklődni, mintha valaki megpróbálna kvázi valós történelmet mesélni. Ez egy különbség, ám én azt gondolom, hogy a valóságnak van ereje.
Elképzelhető olyan technológiai fejlődés, vagy bármilyen erőforrás növekedés, ami miatt robbanásszerűen még több ezer évre tudunk visszamenni, vagy az igazából az a múlt már végleg elveszett?
Nálunk ez a IX. század, ez a határ tulajdonképpen, ami elé nem igazán tudunk visszamenni. Minden népnek megvan az a határa, ameddig el lehet menni, és utána van egy szürke zóna, ahol lehet nagyon-nagyon bizonytalan állításokat tenni, olyan állításokat, ami valamilyen elemében bizonytalan. Lehet, hogy tudom, hogy mi történt, de nem tudom, hogy mikor, hol, vagy tudom, hogy történt valami, csak nem tudom egészen pontosan, hogy kivel történt. Ezek különböző bizonytalansági fokú állítások, és aztán az egész elmegy a semmibe tulajdonképpen. Várható-e, hogy ezek a falak áttörnek? Az a kérdés, hogy mit akarunk áttörni. Nyilván az őstörténet a genetikától hangos, a genetika nyilván fel fog tudni mutatni egy csomó dolgot, nyilván fejlődni fog. Én azt gondolom, hogy még azért nem rövid az az az út, amire ez igazán használható fegyver lesz a múlt megismerésében.
De szépen látszik, hogy ez intenzíven fejlődik, nagyon komoly munkát végeznek a genetikus kollégák ilyen szempontból, de egy korlát biztos van a dologban, az pedig az, hogy ami így létrejön, az az emberiség genetikai története lesz. Hiszen a genetika a genetikával foglalkozik egészen megdöbbentő módon. A történelem az viszont egy tudati folyamat valójában.
Az, hogy nép vagy közösség, az egy tudati dolog, és nem genetikai dolog, amiről az elején beszéltünk, hogy be lehet tagozódni egy tudati folyamatba, meg ki lehet esni egy tudati folyamatból. A genetika nem írja le ezeket a változásokat. Lehet mondjuk a régészettel nagyon-nagyon esetlegesen és szerencsésen összejön egy olyan együttműködés, ahol olyan szerencsésen egészítik ki egymást, hogy állításokat lehet tenni, csak hát a régészettel is vannak hasonló problémák, hogy az sem írja le a tudati folyamatokat, csak részben, meg nagyon áttételesen. A régészet is nagyon jól fejlődik, ám ezek olyan tudományterületek, amik a múltba mutatnak vissza, és érdemi dolgokat fognak tudni mondani, csak nem fogjuk tudni pontosan megmondani, hogy miről beszélnek. Olyan állításokat fogunk tudni tenni, hogy egy régészeti kultúra, az számos megfontolás alapján könnyen lehet, hogy a magyarok elődeihez kapcsolható. Nagyon nagy dolog ahhoz képest, hogy semmi nincs, de a biztos állítástól azért meg nagyon messze van. Ámbár ha ilyenből sok állítás lesz, lehet, hogy kikerekedik belőle valami.
Aztán van egy másik fejlődési lehetőség, ezt az utat járjuk most mi történészek, hogyha megváltozik a gondolkodási keretünk vagy a szemléletmódunk, akkor lehet, hogy a régóta ismert forrásokban új információkat látunk meg, olyan információs tartalmakat veszünk észre, amiket eddig nem aknáztak ki, vagy nem jól aknáztak ki, nem jól értették, vagy egyáltalán lehet, hogy olyan forrásokat veszünk kézbe, amire régen azt mondták, hogy ez érdektelen.
Azzal, hogy a régészet áttörte azt a falat, ami nagyon sokáig benne volt az őstörténet-kutatásban, hogy a magyar őstörténetet Európában kell keresni az Uráltól nyugatra. A régészet világosan megmutatta, hogy nem, az Uráltól keletre is keresni kell. Ezzel áttört egy tudati fal, ami nagyon keményen gátolta a kutatásokat nagyon hosszú ideig.
Innentől kezdve az a nagy probléma van, hogy irgalmatlan mennyiségű forrás szakadt ránk, amiben keresni kell a magyarokat. A történettudomány is áttört egy falat ilyen szempontból, mert teljesen világossá vált minket lehet, hogy nagyon régóta magyarnak hívnak, csak a környezetünk nem így ismer minket. Egyáltalán nem biztos, hogy bármilyen szinten is magyarokat kell keresnünk a forrásokból, hanem egy nem tudjuk milyen nevű népet kell keresnünk, vagy közösséget kell keresnünk.
Lehet, hogy el fog jönni az idő, amikor egyszer csak össze fogunk tudni rakni egy történetet egy közösséghez, amiről azt tudjuk mondani, hogy a magyarok elődei. Ez egy olyan közösség, ami csatlakozott a magyar államhoz, magyar tagszövetséghez, alkotóeleme lett a későbbi magyarságnak. Ilyenekre bőven lehet számítani. Azt gondolom, hogy igen, lesz, hogy majd így hátrább tudunk nézni az időben. Most nem olyan régen sikerült összeraknunk egy gondolati vázat, ezek azok, amivel talán egy lépéssel most akkor hátrább lehet látni az időben egy picit. Nyilván ez még egy csomó kutatást fog igényelni, akkor azt megint körbe kell járni egy csomó szempontból, de úgy néz ki, hogy lehet egy lépést hátrálni az időben, ami nagy dolog, melyre nagyon régóta nem volt példa. Meglátjuk, hogy hány ilyen lesz még a jövőben. Majd kiderül.
