A közelmúltban lezajlott tunéziai elnökválasztás eredményei nem hoztak változást az ország vezetésében: az eddigi elnök, Kais Saied újabb mandátumot szerzett. Ezzel sokak szerint a régió utolsó reménysége is elveszett az Arab Tavasz néven elhíresült forradalmi hullám kapcsán, amely a 2010-es évek elején söpört végig az arab világon. Ez a politikai mozgalom számos arab országban felkavarta az állóvizet, és új korszakot ígért a demokrácia és szabadság iránti vágyak jegyében. Azonban az évek múltával a legtöbb érintett országban a remények elhalványultak, és a politikai valóság sok helyen az autoriter rendszerekhez való visszatérést hozta.
Tunéziai fiatalok tüntetnek 2024. szeptemberében Kais Saied ellen. Forrás: Al Jazeera.
Tunézia az Arab Tavasz legsikeresebb példája volt, mivel az országban valóban sikerült demokratikus választásokat tartani, és hosszú időn keresztül relatív politikai stabilitást fenntartani. Azonban az évek során a gazdasági nehézségek, a korrupció és a politikai megosztottság hatására a helyzet fokozatosan romlott. Kais Saied elnök hatalmának megerősítése és a parlament hatáskörének csökkentése sokak számára csalódást jelentett, mivel visszalépést mutat a demokrácia és szabadság eszméivel szemben. Az októberi választáson Saied a szavazatok 90,7%-át szerezte meg, ám mindössze 28.8%-os részvételi aránnyal. A jelenlegi helyzet tükrében sok elemző véli úgy, hogy az Arab Tavasz utolsó bástyája is elesett, és Tunézia visszatérhet a központosított politikai hatalom irányába. Ebből az alkalomból érdemes visszatekinteni az Arab Tavasz eseményeire és azóta eltelt évtized fejleményeire.
Forradalom és remény
Az Arab Tavasz 2010 végén, Tunéziában kezdődött, amikor egy Mohamed Bouazizi nevű utcai árus az elnyomó rendőrállam elleni tiltakozásul felgyújtotta magát. A férfit—mint a legtöbb tunéziai árust—rendszeres kenőpénz fizetésére kényszerítette a rendőrség, ami jelentősen csökkentette az egyébként is alacsony jövedelmét. Öngyilkossága után szikraként lobbant be a tiltakozási hullám. Az ország számos pontján tüntetések robbantak ki a munkanélküliség, korrupció és elnyomás ellen, amelyek végül elvezettek a korrupt rezsim bukásához. Ez a siker példaértékűnek számított más arab országok számára, ahol az évek óta stagnáló politikai rendszerek iránti elégedetlenség már jó ideje érlelődött. A tunéziai példát követve 2011 tavaszára Egyiptomban, Líbiában, Szíriában és más államokban is megmozdulások indultak.
A Nyugat számára az Arab Tavasz reményt jelentett arra, hogy a régió a demokrácia és szabadság felé nyit, amely egy új, liberálisabb közel-keleti jövőt ígért. Az arab világban azonban megosztottak voltak az elvárások és a félelmek: sokan lelkesedéssel tekintettek a változás lehetőségére, ám mások óvatosan viszonyultak a gyors reformokhoz és az esetleges instabilitáshoz, amely gyakran megingathatja a szigorú társadalmi és vallási hagyományokra épülő rendszereket.
Forradalom a gyakorlatban
Az Arab Tavasz összesen egy tucat országot érintett a Közel-Kelet és Észak-Afrika régióban, ezek közül 6 esetben fajult erőszakos megmozdulásokig, polgárháborúig.
Az Arab Tavasz országai (kék: mérsékelt tüntetések, bézs: jelentős tüntetések, sárga: kormányzati változtatások, narancssárga: polgárháború, piros és bordó: a kormányhatalom megdöntése). Forrás: Reddit.
Egyiptom volt az egyik legismertebb példája az Arab Tavasznak, ahol a Hoszni Mubarak elleni többmilliós tiltakozások 2011-ben véget vetettek a három évtizedes elnyomó rezsimnek. Az ország azonban nem jutott el egy stabil demokrácia felé, már az első választáson az iszlamista, saría jogrendszerben hívő Muszlim Testvériség koalíciója nyert, akik az új alkotmánnyal rögtön ellehetetlenítettek bármilyen demokratikus törekvést. Rövid időn belül pedig a hadsereg puccsal vette át a hatalmat, és Abdel Fattáh el-Sziszi tábornok lett az ország vezetője. Az egyiptomi helyzet ma egy katonai befolyás alatt álló rendszerhez hasonlít, ahol a demokratikus reformok helyett a központosított, autokratikus kormányzás dominál.
Szíria esetében az Arab Tavasz hatalmas vérontáshoz és hosszú polgárháborúhoz vezetett. A negyven éve regnáló Aszad-dinasztia elleni tiltakozások 2011-ben kezdődtek el, és hamarosan fegyveres konfliktussá fejlődtek, amelyben különböző nemzetközi hatalmak és érdekek is megjelentek. A nyugati és az Öböl-menti államok iszonyatos pénzzel támogatták a felkelő erőket, akik azonban az ellenzékben egyre erősödő vallási és kisebbségi konfliktusok miatt nem voltak képesek egységes erőt alkotni. Bár 2020-ban fegyverszünetet kötöttek a felek, hivatalosan még mindig nincs vége a polgárháborúnak, Bassár el-Aszad elnök a mai napig az ország irányítója. A háború pusztító hatása miatt pedig Szíria gazdasága és társadalma romokban hever.
Líbiában a forradalmi hullám Moammer Kadhafi rezsimjének megdöntésével járt, a felkelők csapatait egy idő után—humanitárius krízisre hivatkozva—a NATO csapati is segítették a főváros elfoglalásában. Az ezt követő időszakban azonban az ország súlyos politikai és katonai megosztottságba süllyedt. Az államhatalom szétesett, mára az ország két rivális kormány között oszlik meg, amelyek mindegyike külső támogatókra támaszkodik. Líbia azóta is belső konfliktusok és bizonytalanság színtere, amely megakadályozta, hogy a társadalmi-gazdasági helyzet stabilizálódjon, és gyakorlatilag bukott állammá vált.
Jemen esetében az Arab Tavasz óriási belpolitikai válsággá és véres polgárháborúvá fejlődött. Az 2011-es tiltakozások az Ali Abdullah Száleh által 33 éve vezetett rezsim elleni elégedetlenségből fakadtak, majd az elnök távozása után politikai vákuum alakult ki. A konfliktus gyorsan kiéleződött a jemeni kormányerők és az Irán által támogatott húszi lázadók között. Az elmúlt évek során Szaúd-Arábia is beavatkozott, szövetségeseivel együtt, a húszik elleni harcban, ami egy még súlyosabb humanitárius válságot idézett elő az országban. Az alapvető szolgáltatások hiánya, az élelmiszer- és vízhiány, valamint az elhúzódó harcok következtében Jemen ma a világ egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófáját éli át, miközben politikai megoldásnak alig van esélye.
Tüntetők Jemenben, az Arab Tavasz idején. Forrás: Spiegel.
Bahrainben az Arab Tavasz tiltakozásai gyorsan elfojtásra kerültek, amikor a kormányzat szaúdi katonai segítséget hívott be a tüntetések elfojtására. Az ország síita többsége és a szunnita kisebbségi vezetés közötti feszültségek egy rövid, de intenzív válságot eredményeztek. Azóta a politikai helyzet stabilizálódott, de a kormányzat jelentős elnyomást alkalmaz a síita közösség ellen, megakadályozva ezzel az Arab Tavasz által felvetett reformok megvalósítását.
A többi érintett országban kisebb mértékű tüntetések, reformkövetelések formájában nyilvánult meg a mozgalom. Marokkóban és Jordániában reformokat vezettek be, hogy megerősítsék a parlament szerepét, bár a királyi hatalom jelentősége megmaradt. Algériában a tiltakozások következtében új elnökválasztást írtak ki, míg Ománban a szultán részleges reformokat hajtott végre a gazdasági és szociális problémák enyhítésére. Szudánban szintén tüntetések zajlottak, amelyek később a 2019-es rezsimváltás előzményéül szolgáltak. Mauritániában a megmozdulások békések maradtak, és reformokat követeltek, de a politikai berendezkedés lényegében nem változott. Ezen országokban az Arab Tavasz felerősítette a társadalmi feszültségeket és elősegítette a korlátozott reformokat, de a kormányzatok alapvetően megőrizték hatalmukat.
A tunéziai elnökválasztás eredményeivel az Arab Tavasz jelképesen befejeződött, mivel az egyetlen olyan ország is elfordulni látszik a demokratikus kísérletektől, ahol korábban sikerrel járt a forradalmi átalakulás. A mozgalom ma már nemcsak a remény időszakát idézi, hanem csalódást is, hiszen a forradalmi hullám alig hozott tartós eredményeket a régióban. Az Arab Tavasz a Nyugat szemszögéből a demokrácia és szabadság hullámaként indult, de a valóságban az arab világ politikai és társadalmi stabilitásának újabb, fájdalmas próbája lett.
