Reaktor

Készítettem már verstetoválásos matricákat, versek ritmusára koreográfiát, rendeztem irodalmi fashion show-t, ugrottam a közönségbe nagyszínpadról, versekkel teleírva teremtettem egy új hibrid műfajt az irodalomban, a testverselést. Ezt Viola Szandra hivatalos oldalán olvashatjuk, aki költő, író, műsorvezető, kulturális forradalmár. Köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást.

Köszönöm szépen, ismerős volt a szöveg valahonnan, amit olvastál. Úgy született egyébként ez a bemutatkozás, hogy valaki azt kérte, hogy egyetlen bővített mondatban próbáljam meg leírni az eddigi tevékenységeimet és bemutatni magam. Egyébként innen is látszik, hogy nem nagyon van arra időm, hogy frissítsem a weboldalamat, mert most azért még egy kicsit bővíteném tovább ezt az egy mondatot.

Az irodalomra az ember születik, megtanulja vagy pedig valamikor elkezdődik az érdeklődés, nálad hogyan kezdődött az irodalommal való foglalkozás?

Én úgy gondolom, hogy ha máshol nem is, de Magyarországon születik erre minden magyar ember. Valamiért annyira irodalmi nemzet vagyunk, hogyha én így megpróbálom felidézni az egészen kisgyerekkoromat, akár az óvodát, vagy később az iskolákat, akkor mindig arról szóltak, hogy különféle rendezvényekre, ünnepekre verseket tanuljunk, de most ez nem ilyen negatívan értendő, hogy jaj, meg kell a verset tanulni. Olyan is volt, de az már gimiben, amikor minden napra vagy egy vagy öt verset meg kellett tanulni, az ugye inkább a memória csiszolásáról szólt. Kisgyermekkorban én nagyon élveztem. Vagy azt, hogy édesanyám, amikor mesélt minden lefekvés előtt, és ezek gyakran ilyen maratoni hosszúságúra nyúltak, mert még egyet és még egyet szerettem volna, emellett végig nagyon jó irodalomtanáraim voltak

Úgyhogy ebből a szempontból én így nagyon át tudtam érezni azt, hogy az irodalom mennyire fontos, vagy úgy benne éltem. Tehát tényleg akár a mondókák, a dalok révén, úgyhogy nem is nagyon sokat kellett gondolkoznom azon, hogy milyen pályát válasszak, mert annyira egyértelműnek tűnt, hogy a követendő út az valaki, akinek az irodalomhoz köze van, vagy hogy a példakép az költő vagy író. Ha megnézzük az utcaneveinket, akkor majdnem minden utcát valamilyen költőről neveztek el. Tehát innen is látszik, hogy lehet, hogy most nem annyira népszerű az olvasás, hogy nem feltétlenül a fénykorát éli, de hogy a magyar néplélek mélyén abszolút ott van az, hogy igenis fontosak a költők és az írók.

A költő, írót, műsorvezetőt ez szerintem érthető, de mi az a kulturális forradalmár?

Ezt is magamnak találtam ki, hogy valahogy így tudjam tömöríteni azokat a tevékenységeket, amik nagyon sokfelé ágaztak. Részben egyébként ez csak annyit jelentett, hogy így szövetkeztem más művészeti ágak képviselőivel, és akkor mondjuk performanszokat hoztunk létre, táncosokkal közösen, vagy olyan is volt, egy keramikus, aki lámpát készített, ez ugye a Covid idején volt, amikor nagyon be voltunk zárva, és nem nagyon lehetett sem az utcára menni, sem a színpadra, hogy valami attrakció szülessen, akkor inkább azon gondolkoztam, hogy az otthonunkba hogyan tudnánk behozni az irodalmat, mert hogyha megnézzük a régebbi bútorokat, vagy akár a népművészetet, akkor látjuk, hogy milyen sok gondolatiság van belesűrítve mondjuk egy bútor elkészítésébe vagy egy hímzett darabba például, és akkor úgy gondoltam, hogy milyen jó.

Aztán érdekes, hogy így valahogy a lemeztelenedésből egyre inkább a felöltözés és a felöltözöttség általi önkifejezés felé haladtam, ez nem is tudom, hogy tudatos vagy öntudatlan volt. Lehet, hogy azért, mert a művész is, vagy a színészeknél, a színészképzésben is ezt látom, az először lecsupaszítja önmagát, vagy akár a modelleket is nem véletlenül úgy válogatják, hogy smink nélkül, tehát hogy mit lehet kihozni az alapanyagból, tehát én is törekedtem erre a meztelenségre, amit persze sokan félreértettek, és csak mondjuk az erotikával azonosították, amikor ez egy fotográfián jelent meg, de én úgy gondolom, hogy ez egyfajta első lépés és szembenézés, és aztán jó volt ezt így felöltöztetni. Tehát, hogy a testre írt sorok után jöttek például az ékszerek, és szerintem nagyon fontos része az önkifejezésnek, hogy most pont nincs rajtam semmi, de hogy milyen gyűrűt viselek, és azon van-e egy idézet, hogy milyen napom van, nem minden verssor az, ami ruhára kerülhet vagy ékszerre, mert van olyan, ami nem értelmes önmagában, tehát a maga rövidségében, vagy egyszerűen senki nem szeretné hordani, de van olyan, amit így meg lehet találni, és akkor tényleg ennek is külön jelentősége van majdnem úgy, mint a kokárdának, hogyha a szívem fölött hordok egy verssort, akkor az valamiért fontos számomra.

Aztán ez a felöltöztetés odáig fajult, hogy használt könyvekből és kukás zsákokból és mindenféle alapanyagból ilyen barokkos nagy könyvruhákat készítettünk, és ott is megjelentek a verssorok, ez a Hungarikum Élményházban történt, és ott végül is egy színházi előadássá bővült az, hogy versek egymással párbeszédbe keltek, és hát a ruháknak is külön jelentősége volt így, ahogy megformálták az egyes karaktereket.

Pontosan mi az a testverselés? Mi alapján döntöd el, hogy mi kerül a testedre, mennyiben része ez egy művészeti folyamatnak? Honnan jött a kezdeményezés?

Elsősorban a tánc felől, ugyanis én nagyon sok kortárs táncszínházi előadást néztem, és írtam is tánckritikákat, és akkor találkoztam táncfotókkal is, és nagyon tetszett az, hogy még a maga mozdulatlanságában is mi mindent ki tud egy táncos a testével fejezni. És imádtam azt a folyamatot, hogy elmentem egy színházba, ott ugye minden volt, csak szavak nem voltak, tehát zene volt, meg ugye tánc, mozgás, és aztán hazamentem, és a visszaemlékezés alapján ennek az egésznek a hangulatát egy tánckritikában tudtam meglehetősen költői módon önteni, mert én ezeket mindig ilyen ihletett állapotban írtam rögtön az előadások után.

Míg rájöttem, hogy jé, hát akkor ebből nemcsak egy tánckritika születhet, hanem például versek is, és hogy akkor milyen jó lenne együtt látni a kettőt, olyannyira együtt, hogy akkor már kerüljön a táncos testére egy-két verssor, illetve hát egy ilyen öntematizáló gesztus is volt az, hogy a saját testemhez való viszonyt is reprezentáljam, tehát így rám is kerültek verssorok, de szerintem nem is annyira az volt az izgalmas ebben, hogy a szerző teste is rajta van a fotókon, mert a mai napig szerintem izgalmas, mert majdnem, hogy ez az egyetlen olyan művészeti ág, ahol egy kicsit háttérbe szorul a szerző, mint magánszemély, mondjuk egy színésznél vagy egy énekesnőnél ott fontosabb, hogy mondjuk egy lemezborítón rajta van-e az énekesnő, hanem az volt nagyon érdekes, hogy bennem volt egy érzés, vagy egy gondolat, és akkor azt nagyon könnyen át tudtam adni, akár Nánási Pálnak, aki a fotókat készítette, és hogy annyira áramlottak ezek az energiák, miközben ezen dolgoztunk, hogy volt, hogy már az első fotó sikerült, hogy rögtön.

Volt rá időnk, akár két óráig is lehetett volna vele pepecselni, de hogy annyira értette mindenki, hogy mi a mondanivaló a vers révén, meg hogy az egésznek a gesztusa, ugye erről a könyvről van szó, itt közben mutogatom, hogy egyből megtalálta Poli is, illetve a felkért táncosok, ők is nagyon hamar rájöttek, hogy mi lehet az a testtartás, vagy az a mozdulat, aminek a képen szerepelnie kell, úgyhogy végül is ebből az összművészetből született meg a testverselés, aminek aztán tulajdonképpen egy ilyen irodalomnépszerűsítő folyománya lett aztán, hogy mondjuk ilyen versmatricák vagy tetoválások készültek, de az igazi művészi mondanivaló az a Testreszabás című kötetben volt.

Kérdezted azt is, hogy ez egy folyamat része, vagy szeretném-e folytatni. Én valamennyire lezártnak érzem ezt, tehát hogy készült belőle kiállítás, kötődtek hozzá, utcai performanszok, született egy album, ami egyben könyv is, és azóta nagyon sok minden más foglalkoztat. Ugye most éppen elkezdtem doktorizni, és ott is a népi motívumokkal foglalkozok, és volt is egy adjunktus, aki mondta, hogyha ezt a testtematikát szeretném továbbvinni, akkor ő nagyon szívesen vállalja az én témavezetésemet, és pedig egy olyan emberről van szó, akire nagyon felnézek, és szerintem nagyszerű oktató és nagy tudású ember, de mégis azt mondtam, hogy nem, már nem ez érdekel.

Azt hiszem, hogy ez jól mutatja, hogy valamilyen szinten le tudtam rendezni magamban azokat a kérdéseket, amivel egyébként nemcsak a művész, meg az alkotó, hanem mindenki találkozik. Először ez a meglepettség, hogy jé, van testem, és hát nyilván ez ebből a szempontból összefügg a felnőtté válással, vagy azzal, hogy a kislányból nő lesz, merthogy úgy valahogy máshogy kezdenek az emberre nézni, és akkor ezt le kell reagálni, meg hát nyilván az a folyamat is benne van, ami szintén a kislányból a nővé válás, amikor még elkérem az anyukám cipőjét, vagy direkt egy számmal nagyobb melltartót veszek fel, mert én akarom mutatni, hogy igen, már nő vagyok, tehát biztos, hogy ez a fajta rácsodálkozás, meg mutatni akarás is benne volt ebben.

A következő, hogy ez az egész változik, és hogy néha olyan dolgok történnek, amiket nem akarok, vagy hogy mondjuk jönnek betegségek, amik az egész lényemet, az egész identitásomat, az egész egzisztenciámat fenyegetik, az szerintem nagyon meghökkentő, és ebből a szempontból még biztos, hogy fogok a testtel foglalkozni, mert szerintem minden életszakaszban meg kell ezzel barátkozni, hogy akármennyire szellemi létezőnek is tartjuk magunkat, főleg, akik ilyen művészettel vagy ilyen dolgokkal, bölcsészettel foglalkozunk, de hogyha jön valami változás, telik az idő, vagy mondjuk jön egy betegség, akkor még a személyiségünk is megváltozhat. Tehát például nem olyan régen voltam súlyosan covidos, és egészen döbbenetes, hogy ez a vírus, tehát hogy olyan lélektani kilengéseket produkál, amikről én azt hittem, hogy függetlenek, tehát hogy én ennyire tudom, hogy hol van a test és a lélek határa, és tudom, hogy mi az, ami pszichés, és mi az, ami egy fizikális tünet, és nem. Sokkal inkább összefügg minden mindennel, és hát aztán a testünk határai azok kiterjeszthetők egészen a természetig szerintem.

A művészetednek egy bizonyos részét lezártad, egy fiókba beletetted, akkor ebben a fiókban mi található? Gondolok itt az előttünk lévő könyvekre, milyen műalkotások születtek ebből a korszakból, ebből a mentalitásból?

A legelső könyvet, azt most meg sem találtam, azt nem hoztam el, az még tulajdonképpen egy kísérletezés volt, az a Léleksztriptíz címet viseli, és abban is van ez a lemeztelenedni vágyás, ez az önmegmutatás. Mint minden első könyv, azért tartalmaz olyan szövegeket, amik már nem annyira tetszenek, de hogyha azt veszem figyelembe, hogy ezek részben egy gimnazista írásai, vagy egy kezdő egyetemistái, akkor azt mondom, hogy ez egy ügyes gyakorlat volt ahhoz, hogy majd tovább tudjak lépni.

Én változatlanul nagyon örülök a testreszabásnak, ami úgy gondolom, hogy nemcsak az én érdemem, hanem a táncművészeké és Nánási Pálé is, és hogy ez meg tudott születni. És hát ezután én már egyébként rögtön magam mögött hagytam az említett testverselést, merthogy talán azokat az életkori kérdéseket és sajátosságokat feldolgoztam, amik akkor foglalkoztattak, és a következő az inkább a szakralitás irányába vitt, ez a használt fényforrások.

Itt ugye a borítón is látszik, hogy a wolfram szál helyén, ebben az égőben egy kereszt található, és úgy gondolom, hogy ez valamilyen szinten a Jézus testének, amit általában gyertyával vagy valamiféle fénnyel ábrázolunk jelképként, annak az újragondolása, és hogy az egész kötetem valahogy így végigível az a szellemi otthonkeresés, ami egy kicsit más, mint az a fizikális otthonkeresés, amit mondjuk az erdei sétánál említettem, annak ellenére, hogy amikor igazán megtapasztaljuk az egységet, akkor az mindig szerintem egyszerre szellemi és fizikális, tehát nem tud csak az egyik vagy csak a másik lenni, hanem mindenfajta harmónia ennek a keveredése, de hogy itt nagyon sokat foglalkoztam ebben a könyvben vallási jelképekkel, és azt hiszem, hogy megérkeztem a kereszténységbe.

Ez egy erőteljesen keresztény kötet. Valamiért a fény-árnyék, a fény és sötétség harca az már itt is foglalkoztatott, már csak nagyjából egy évvel azután, hogy az első ifjúsági fantasy regényem, a Világfa 9 ága megjelent, csak utána jöttem rá, hogy jé, hát ebben is, meg a verseskötetben is benne van a fénynek és a sötétségnek egy ilyen sajátos szimbolikája és harca, ugyanis ebben a meseregényben is vannak ilyen bukott fényhozók, és aztán sokat olvasgattam a témában, és akkor például Jankovics Marcellnél megtaláltam egy tanulmányában, hogy ő úgy gondolja, hogy a legősibb mese, vagy a legősibb történet a világon, és hogy mindennek a magja ebből a fény-sötétség harcból fejlődik ki, csak aztán egyre cizelláltabb és rétegzettebb lett, úgyhogy nincs új a nap alatt, de szerintem az a jó, hogyha ezek ösztönösen történnek meg, tehát hogyha nem egy ilyen kívülről irányított művészi programról van szó, hanem valahogy a tudattalanból jönnek fel akár jelképek vagy témák, amikkel úgy gondolom, hogy érdemes foglalkozni.

Rádiós műsort is készítettél a Poeticon néven. Pontosan mi is ez?

Egy irodalmi műsorról van szó, tulajdonképpen egy könyvajánló műsor. Jelenleg a Hír FM-en hallgatható, illetve a Magyar Nemzetnek a Video csatornáján is ilyen videocast formájában fut. Itt hétről hétre egy-egy szerzőt, kortárs alkotót meghívok, illetve hogyha nem élő szerzőről van szó, hát ugye elég nehéz halottakat meghívni, de nem ilyen halotti szeánszra kell ilyenkor sem gondolni, hanem hogy az egyes megemlékezések vagy évfordulók kapcsán is van, amikor mondjuk egy-egy kutató, vagy valaki az adott szerzőről, aki beszélni tud, az a vendégem lesz. Úgyhogy eléggé nagy részét vagy nagy hányadát az életemnek tulajdonképpen ez teszi ki, de ez valahol szerintem egy ilyen szükséges tanulás, és az, hogy folyamatosan így a műsor révén szerkesztőként is rá vagyok kényszerítve arra, hogy odafigyeljek a kortársakra, úgyhogy így legalább nem esek abba a hibába, mint szerintem nagyon sokan, persze vannak, akik ezt már megtehetik, ők a kivételek.

Nagyon sokan, akik csak írnak, de nem olvasnak. Szerintem ahhoz, hogy az ember egyre jobb legyen, ahhoz nagyon sokat kell olvasni, mert rá fog jönni, hogy már ezt is megírta valaki, ezt is, ezt is, és hogy úgy nem lehet a spanyolviaszt feltalálni, hogy egyáltalán nem is vagyok képben azzal, hogy mások miket írnak, úgyhogy úgy gondolom, hogy ez egy nagy kihívás és nagy segítség is és megtiszteltetés, hogy akár a nálam idősebb pályatársakkal is beszélgethetek.

Említetted az irodalom megszerettetését. Mi a tapasztalatod, hogyan lehet az emberek felé nyitni az irodalommal, hogyan lehet megszerettetni kifejezetten akár fiatalokkal, idősekkel?

Úgy gondolom, hogy ez egyrészt egy személyes ügy nekem, már csak azért, mert a saját fontosságomat is úgy érzem, hogy folyton bizonyítanom kell, mert nagyon vegyes a megítélése az író-költő személyének. Egyrészt, amit mondtam, hogy ott van a néplélekben, mert majdnem minden második utcát költőről neveztek el, és nagyon sokan szeretnének írni, és valahogy ott van az is, hogy nahát, hogyha akármi vagy, tehát hogyha személyi edző vagy, vagy színész, vagy nem tudom, nem akarok mindenféle példákat mondani, de ha van egy könyved, és odabiggyesztheted még azt, hogy na, író is vagy, na, akkor vagy valaki.

Ez is ott van, meg ez a szegény, szerencsétlen éhező nyomorult, ez pedig a másik, ami gyakran az emberek fejében megjelenik, meg hát ugye én ráadásul még tetézem a bajt, még filozófia szakot is végeztem, és ott is éveken keresztül gondolkoztunk azon, hogy egyáltalán mi a filozófia haszna, meg hogy mi is az, hogy filozófia. Igen, ezek elég nehéz körök voltak, és egyébként megvan a haszna, csak valahogy ez még annak számára sem mindig egyértelmű, aki műveli, de közben pedig rájövünk, hogy egyáltalán ahhoz, hogy bármilyen problémát meg tudjunk oldani, nemcsak a pszichológia szükséges, hanem mondjuk a filozófiában már megírták ezt nagy gondolkodók, és amikor mondjuk a pszichológia tudománya vagy a szociológia nem volt még ennyire fejlett, akkor inkább filozófusokat olvastak, és a mai napig is érdemes hozzájuk visszanyúlni.

Ugyanez igaz az irodalomra is, hogy nagyon sokféle eszköz van arra, hogy mondjuk, ahogy így telik az idő, és egy újabb válsággal, akár kapunyitási pánikkal, vagy életközépi válsággal, vagy szerelmi válsággal, vagy önkereséssel, és még sorolhatnám, találkozunk. Ehhez újabb és újabb könyvek kellenek, hogy ezeket megfejtsük, és hogy tovább tudjunk lendülni, mert az egész élet egy folyamat, és hogyha stagnálunk, akkor vagy betegek leszünk, vagy minimum rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, és szerintem, hogy ez ne történjen meg, ahhoz nagyon jó eszköz az irodalom. Annak is jó eszköz, aki írja, és annak is, aki olvassa. Ez az egyik haszna szerintem, akkor nem utolsó sorban szórakoztat, és hát a fantáziát, meg a nyelvi készségeket azt nagyon-nagyon fejleszti, tehát bármilyen munkakörben dolgozik valaki, hogyha olvasott és gazdag a szókincse, akkor egészen biztos, hogy sokkal sikeresebb lesz, tehát hogyha ki tudja fejezni önmagát, a kapcsolataiban is sokkal sikeresebb lesz, hogyha pontosan meg tudja fogalmazni, hogy mit érez, hogy mit szeretne, hogy mit vár a másiktól.

Kicsit érintetted már, de kíváncsi lennék a mélyebb kifejtésére, hogy mi a művészetfelfogásod. A művészet az önkifejezésnek a kizárólagos célja, és akkor L'art pour l'art, vagy pedig esetleg egy ilyen váteszi feladatot képvisel a művész, egy hídszerep, és neki át kell adni valamit, és vinnie kell a társadalmat? Hogyan gondolkodsz a művészetről?

Én szerintem nincs egy főszerepe, hanem minden alkotónak meg kell találnia azt, hogy neki éppen mi az, ami fontos, vagy az adott életszakaszban mi fontos. Tehát hogyha ő csak szórakozni akar, vagy csak a barátait szórakoztatni, az szerintem ugyanannyira releváns tud lenni, mintha valaki beleáll egy ilyen vátesz szerepbe, vagy akár egy olyan politikai szerepbe, amikor egy népet szeretne akár az írásai révén valahogy terelgetni, tehát szerintem egyik sem rosszabb vagy jobb, mint a másik, hanem az a lényeg szerintem, hogy ami bennünk rejlik, azt kifejlesszük, mert itt ugye említetted a társadalmi szerepvállalást, és az gyakran magasabbra értékeljük, mint hogyha valamit önmagunkért teszünk, pedig szerintem egyébként az is bűn, hogyha mindent másokért teszünk, és közben azt meg nem hozzuk elő, amit a Jóisten adott nekünk adományként, tehetségként.

Kell néha egy kicsit önzőnek lenni, és akkor mondjuk a képességeinket fejleszteni, ha valamit nagyon meg szeretnénk írni, akkor azt meg kell csinálni, az nem véletlenül kívánkozik ki belőlünk, és aztán lehet, hogy amikor írtunk egy könyvet, még nem is gondoltunk rá, hogy ez másoknak is segítség lesz, vagy hogy ez milyen nagy utat jár majd be, de majdnem mindig így van, hogyha valamit szívvel-lélekkel csinálunk, akkor az utána másokhoz is el fog jutni, és akkor visszaigazolja azt, hogy ezt érdemes volt megtenni.

Csak a saját ars poeticádban sincs így ennyire éles határ, hogy pontosan neked mi is a célod a művészettel, akár ez művészeti ágait válogatja-e, vagy pontosan erről hogyan gondolkodsz?

Most van egy új célom tulajdonképpen, és ez a Hajnal öröksége sorozathoz kapcsolódik. Ennek két része jelent meg egyelőre, a világfa kilenc ága is a hetedik égbolt. Ha minden jól megy, akkor a kiadómmal azt tervezzük, hogy ez egy négyrészes könyvsorozat lesz.

És itt az a rejtett célom amellett, hogy a 10-14 éves korosztályhoz szóljak, és hogy őket próbáljam meg a kortárs irodalomhoz közelebb hozni, hogy a hagyományainkat őrizzük, és egy olyan fantasy világot, vagy mágikus világot szeretnék teremteni, ami kifejezetten a sámánizmus, illetve a magyar népi hagyományokból merít, merthogy nagyon sokat találkozunk mondjuk az északi mitológiával, akkor a görög, vagy akár az egyiptomi mitológiával, az angolszász kultúráról nem is beszélve, és hogy a fiatalok nagyon sokszor ezeket a könyveket olvassák, és azt gondolják, hogy nekünk nincs is semmi, ami ennyire izgalmas és nagyszerű, pedig rengeteg olyan figura van, van neki saját magyar neve, egyébként a csillagképeknek is, az összesnek van magyar neve, és hozzá kapcsolódó legenda, és ezt a legtöbben nem is ismerik.

Úgy gondolom, hogy például egy ilyen ifjúsági regénysorozat az megfelelő terep arra, hogy ezeket megmutassam, és hogy igen, büszkén menjenek mondjuk külföldi országokba, és aztán majd továbbtanulni ezek a diákok, és akkor azt tudják mondani, hogy nálunk ilyen szokások vannak, ilyen hagyományok vannak, tehát hogy meg tudják mutatni, meg tudják őrizni ezt a gazdagságot, mert nagyon szeretek például utazni, és nem csak azért, mert a táj változatos, vagy mert az ízek változatosak, hanem azért, mert bárhova megyek, mindenhol van valami kis mítosz, kis legenda, ami oda kapcsolódik, vagy sajátos zenei motívumok, vagy tényleg akár irodalmi szereplők is, legendák, és hát ez nagyon szörnyű lenne, hogyha pont a magyar veszne el azért, mert a magyar polgároknak olyan a hozzáállása, hogy ezt nem őrzik, úgyhogy ezt szeretném, hogyha bárki idejön, mondjuk egy külföldi, akkor lássák, hogy ilyen is van, és hogy valahol ez is egy hungarikum, még hogyha nincs is akként nyilvántartva ez a mondavilág, vagy ezek a hagyományok, illetve hogyha mi széledünk szét a nagyvilágban, akkor vigyük a jó hírét ennek, mint magyar jellegzetességnek is.

Hogy tudja a művész azt a határt megtalálni, amikor még nem pojácaság vagy pózőrködés, hanem inkább egy rendhagyó kulturális forradalmiság, amit képvisel? Mit gondolsz, mikortól kezdődik számodra az a rész, amikor a művész már egyfajtaképpen visszaél a művészetével vagy a művészi értékkel.

Szerintem akkor, hogyha öncélú, tehát hogyha nincsen semmi mögöttes tartalom, csak valamiféle magamutogatás, meg hát ezt érzi szerintem, akinek van arányérzéke, vagy foglalkozik művészettel, hogy mi az, amit egy celeb magamutogatásból csinál, és mi az, ami egy kortárs performansz, de pont azért, mert a közösségi médiában mindenki annyira az exhibicionista énjét mutatja, már majdnem, hogy azt mondom, hogy semmi sem sok, tehát majdnem, hogy mindent meg lehet próbálni, főleg, hogyha jó cél lebeg, de ezzel együtt még mindig egy kicsit konzervatívnak tartom az irodalmi közönséget, tehát azért ezen én mondjuk szeretnék egy picit formálni és változtatni, mert úgy, ahogy mondjuk színészek, vagy említettem, énekesek esetében, vagy egy mostani zenei együttes esetében megengedett nagyon sok minden annak érdekében, hogy mondjuk a zene, vagy a tartalom, vagy a kulturális termék eljusson valahová, ezt ugyanígy lehetne az irodalomban is csinálni.

Aki egy kicsit olyan alkat, akkor az a személyiségét is megmutathatja, merthogy nyilván tudnak hozzá kötődni az olvasók, egy picit néha azt látom, hogy az írók, költők szeretnek arctalanok maradni, és csak a könyvüket tolják előtérben. Nyilván ez abból is adódik, hogy mi magányos munkát végzünk, önelemzők vagyunk, introvertáltak ebben az alkotói időszakban legalábbis biztosan, és egy nagyon más személyiségtípust kíván az, hogy az ember tudjon szórakoztatni, vagy előadni, esetleg a médiában szerepelni.

Egyébként bevallom őszintén, hogy nekem is gyakorolni kell, vagy néha meg kell erőszakolnom magamat, hogy ezt is előhozzam magamból, mert én nagyon jól elvagyok a testverselés ellenére is, úgymond testtelenül. Amikor így nem kell magamat reprezentálni, ezt a Covid alatt éreztem nagyon úgy, ahogy így hetek teltek el pizsamában, meg köntösben, hogy teljesen mindegy az én fizikális valóm, hanem csak csetelek, meg olvasok, meg kiadok magamból szövegeket, vagy telefonálok, de ott is csak egy hang vagyok, és hogy ez nagyon komfortos tud lenni, és hogy ehhez képest nagyon ijesztő az, amikor mondjuk ki kell állni akár még most is így szerepelni, és akkor számít az is, hogy elkenődött-e a sminkem, vagy egyáltalán milyen az első benyomás.

Ezt le kell küzdeni, de hogyha sikerül, akkor szerintem annyira jó, hogyha azt a magánszemélyt is egy kicsit meg tudjuk ismerni, aki a könyvet írta, mert hát szinte nincs olyan, aki nem kíváncsi a kulisszatitkokra, hogy hogyan írtad, ez rólad szól-e, mennyiben szól rólad, hogyan gyűjtötted ezeket az elemeket, amiket aztán beemeltél a szövegbe, tehát erre nagyon kíváncsiak az emberek, és akkor ilyenkor jó, hogyha lehet a szerzővel beszélgetni, meg hát az is nagyon jó, hogyha meg lehet kérdezni. Na, ezt imádom a legjobban a műsoromban. Irodalomórán mindig az volt, hogy négy órán keresztül gondolkozunk arról, hogy mire gondolt a költő.

Általában az a helyes, amit a magyartanár gondol, és most végre fel tudom tenni szemtől szemben a kortárs íróknak, költőknek, hogy oké, ezt írtad, szerintem ezt, de jól gondoltam-e, hogy tényleg mit akartál ezzel mondani. Úgyhogy ilyen szempontból szerintem jó, hogyha a kortárs irodalomra még jobban fókuszálunk, és mögötte az emberre is, mert olyan is van, hogy a szöveg nem annyira átütő, de mondjuk az a téma, amivel foglalkozik, az valamiért nagyon fontos, vagy aki mögötte áll egy szerző, hogy ő annyira nagyszerű ember, és annyira jó kisugárzása, energiája van, hogy mondjuk az az, ami így átviszi a könyvet is, és segít megérteni adott esetben az elsőre egy kicsit nehezebb szöveget, mert hát azt látom, hogy nem minden kortárs irodalom olvasóbarát, de hogy ami meg nagyon könnyen adja magát, az meg nem akkora élmény.

Ez pont olyan, hogy mire feltúrázunk a hegy tetejére, és megnézzük a csodálatos kilátást, az egy maradandó élmény lesz, de hogy nem tudom otthon görgetni a telefont és megnézni ugyanazt, az nem ugyanolyan nagy erejű élmény, úgyhogy ezért buzdítanék mindenkit arra, hogy azért a szépirodalomból válogasson, mert mostanában azt látom, hogy már annak is örülünk, ha valaki ponyvát olvas. Persze első lépésként nem rossz, de hogy szerintem érdemes a ponyvát megugrani és valódi szerzőktől olvasni, merthogy ponyvát hamarosan fog tudni írni a mesterséges intelligencia i, véleményem szerint. Viszont olyan egyedi életműveket, mint mondjuk a nyugatosok, hogy ne kortársakat említsek, olyat nem fog tudni megalkotni, oda fog kelleni a személyiség, a valódi ember mögé.

Van az a bizonyos felfogás, miszerint hogyha a mű magában nem értékes, akkor bármilyen nagy sztori is lehet mögötte a művész életében, az gyakorlatilag az irodalomnak a bulvárosítása. Attól lesz egy mű értékes, mint például a falra tett banán, mert tudjuk, hogy egyébként mi a mögöttes lévő sztori, de magában az a banán a falon, az nem biztos, hogy értékes? Mit gondolsz, hogy ez az irodalom elbulvárosodása, vagy pedig igazából ez az irodalom?

Semmiképpen nem az az irodalom, ami mögötte zajlik, ez inkább ahhoz kell, hogy az olvasókhoz eljusson, vagy hogy közelebb kerüljünk az olvasókhoz, és nem helyettesíti az egyik a másikat. Tehát nagyon szeretem emiatt például azokat a pályázati kiírásokat, amik jeligések, tehát ahol tényleg csak a szöveg szerepel. Én amit mondtam, hogy jó, hogyha megismerjük a magánembert is, az abban az esetben jó, amikor nyilván egy értékes alkotásról, alkotóról van szó, meg már csak azért is, mert én mondjuk nagyon szeretek olyan interjúkat hallgatni, amikor neves színészek életútját hallgatjuk meg.

Valami magasabb tudást sikerül pillanatnyilag megragadni, mint mondjuk a hétköznapi valóságban, egy átlagos pillanatomban, amire képes vagyok, tehát hogy ahhoz képest meg nagyon frusztráló az, hogy így nem tudom, megírtam egy ilyen-olyan díjas könyvet, és akkor utána beslattyogok a kis sportcipőmben sárosan, és éppen azon agyalok, hogy mit felejtettem el venni a boltban, és itt tele van ilyen hétköznapi dologgal az agyam, és hogy visszakerülni arra a szintre, ami egy irodalmi műve már létrejött, és ami nem feltétlenül csak az én tudásom, hanem a szöveg tudása például, tehát az is nagyon érdekes, ahogy a nyelv önműködése egyszerűen beindul, vagy én ugye, ahogy említettem, sokat foglalkozok ilyen népi motívumokkal és szimbólumokkal, és szerintem ezek is többet tudnak mondani önmaguknál. Lehet, hogy én is ösztönösen használok valamit, ami többet tud mutatni annál is, mint amit én bele tudtam gondolni.

Ebből a szempontból mondjuk ott van az a veszély is, hogy csalódás lesz a hétköznapi emberrel beszélgetni, de talán én úgy gondolom, hogy az olvasók ezt helyén tudják kezelni, és pont azért lesz valaki szimpatikus, mert látszik, hogy ő nem az ihlet misztikus ködében üldögél az elefántcsonttorony tetején, hanem ő is egy ugyanolyan egyszerű ember, aki jön a páros bevásárlótáskájával, és mit tudom én, már korog a gyomra a felvétel végére, vagy nem tudom, tehát hogy valami ilyen hétköznapi példát mondjak, hogy az se jó, ha nagyon heroikusak azok az alakok, akiket aztán fölemelünk később. Az más, hogyha már így valaki elhunyt, és akkor szeretnénk a magyarságunkhoz kötni, vagy az emlékét őrizni, de szerintem a kortársakban pont az a jó, hogy egy kicsit közelebb állnak hozzánk.

A következő öt évre mik a tervek, hol szeretnéd látni magad öt év múlva?

Innen is látszik, hogy néha mennyire csak a túlélésre gondolok, annyira sok a feladatom. Amint említettem, szeretném a Hajnal öröksége tetralógiának megírni a következő két könyvét, és mellette van már egy verseskötet is, ami gyakorlatilag a nyomdai előkészületek elején jár, illetve esszéket is írtam. Valamiért nagyon fontosak számomra az ünnepek, ez most így nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem minden egyes ifjúsági meseregényben is van egy ilyen fordulópont, vagy egy ilyen ünnephez kapcsolódó aktus, ami zajlik, és az esszékben is majdnem minden, az évkörnek majdnem minden ünnepét végigjártam, és írtam egy-egy szöveget erről.

Novellák is vannak, azt hiszem, hogy azokat is kellene, hogy folytassam. Illetve amin még mostanában gondolkozom, mert így a technológia fejlődése belekényszerít, hogy hogyan tudnám egy kicsit a videós tartalmak irányába elvinni az irodalomnépszerűsítést, ahol ugye szintén nagyon fontos lehet a műsorvezető személye, de akár a vágó személye is, hogy milyen ritmusban tálalja a dolgokat, vagy a kameraman, hogy hogy hozza közel, hogy ez egy ilyen távolságtartó jellegű felvétel, vagy éppen nagyon könnyed és fiatalos, tehát hogy itt a filmnyelvről még azt hiszem, hogy van tanulnivalóm, és szeretnék magam köré egy olyan csapatot, aki segít megteremteni azt a hátteret, hogy az irodalomról modern és a mai kultúrafogyasztási, médiafogyasztási szokásoknak megfelelő módon tudjunk készíteni anyagokat, ajánlókat.

(Borítókép forrása: Képmás Magazin)