Számos történettudományi, jogtudományi, valamint pszichológia értekezés témáját öleli fel Franciaország császárának élete, briliáns fegyvertényei, jogreformáló tevékenysége, vagy bizonyos esetekben akár intenzív magánélete is.
A XVIII.-XIX. század egyik legmeghatározóbb államférfiját számos fényben, számos ideológiai és teoretikai koncepció alapján igyekeztek már ábrázolni, azonban kivételesen a jelenlegi tematika szempontjából ezen már más formában terjedelmesen kifejtett megközelítések mellőzésre kerülnek. Megkerülhetetlen elemnek kell tekinteni azonban életének legfontosabb döntési szituációit, melyek hozzájárultak személyiségének markáns átalakulásához.
Köztudomású ugyan Napóleon számos jellemvonása, megkerülhetetlen élete korai szakaszával, az idealista-nacionalista elveket valló ifjabb korzikai gondolataival foglalkozni, kit mindinkább a felvilágosodás eszmerendszere, mint személyes utilitarianizmusa motivált élete kezdeti szakaszában.[1]
(Jacques Marie Gaston Onfroy de Breville: Napóleon Brienne-ben.; Forrás: worldhistory.org)
A téma minél objektívabb analízise végett ezen elemzés eszközeként kizárólag élete történettudomány által igazolt, ránk maradt feljegyzései, életrajzokban rögzített történettudományi tények, valamint önnön művei szolgáltak. Ezen elemek segítésével életállomásai, döntéshozatalai, valamint lelki folyamatai hozzáférhetővé válnak, az olvasó megértheti az általa elkövetett cselekedetek súlyát, életbeli megközelítésének folyamatos alakulását és pragmatistává, már-már machiavellistává válását.
Napoleon Bonaparte életében három, egymástól világosan elválasztható, fundamentális életállomás figyelhető meg.
Fiatal, idealista időszaka, melyet anyaszigete, Korzika függetlenségébe vetett hite határozott meg, első hadjáratai és Josephine Beuharnais iránt táplált érzelmei, majd az 1799-es, Brumaire[2] 18-19-i államcsíny utáni korszaka, melyben jellemzően már a hideg számítás, kalkuláció és erős bizalmatlanság dominált környezete felé.[3]
Ezen történések egyik közös pontja a hatalom fokozatosságának megjelenése, annak egyre felügyeletlenebb, korlátlanabb, s kontroll nélküli mivoltja. Az említett kritériumok megjelennek Philip Zimbardo mikrokörnyezetben lefolytatott kísérletei során is [4]. Így a továbbiakban ezen hatások a hatalmi korrupció begyűrűzésének elemzése alkotja majd a személyiségére vonatkoztatott elemzés gerincét.
Idealista behatás, annak megszűnése
Ugyan a köztudatban Napóleon szinte már-már az emberi, individuális, megzabolázhatatlan és gátlástalan emberi ambíció megtestesüléseként el tovább, döntései kizárólag fiatalkorában bekövetkezett töréspontjainak, csalódásainak és frusztrációjának figyelembevételével érthetőek meg, későbbi cselekedetei ifjúkori katalizátorok nélkül nem jöhettek volna létre.
(Andrea Appiani: Napóleon első konzulként, Forrás: 1st-art-gallery.com)
Az 1769-ben, Ajacció-ban világra jött Napóleon korzikai, olasz ajkú nemesi család sarjaként nehezen lelte meg identitását az ancien régime Francia Királyságában, melynek ellenségességét, a vele együtt tanuló arisztokrata származású kadétok megvetését, kívülállóságának érzékeltetését folyton-folyvást mindennapjai részének érezte. Így kezdetben természetes reakcióként alakult ki benne a francia nepotizmus megvetése, tágabb értelemben a francia elnyomók gyűlölete, szembehelyezve őket a korzikaiak idealisztikus képével. [5]
Nacionalista nézeteinek alátámasztásaként nagy hatást gyakorolt rá a felvilágosodás filozófiájának, antiabszolutista behatása is. Jelentős mértékű idealizmust mutat eszmerendszere, legnagyobb hatással Rousseau nézetei voltak rá, azokat teljes mértékben magáénak vallotta, összekötve Korzika függetlenségéről szőtt ábrándjaival. [6]
Fontos változást jelentett életében a francia forradalom 1789-es kitörése, melynek következtében teljes mértékben azonosulni tudott ideáinak látszólagos beteljesülésével. Továbbá is erős maradt benne a korzikai identitástudat, Franciaországot, mint állami entitást azonban már egy elveinek megfelelőbb tényezőjeként szemlélte. Üdvözölte továbbá azon tényt, hogy a nemesi kiváltságok eltörlése utat nyitott számára a magasabb katonai pozíciók felé[7], így joggal merülhet föl idealizmusának és ambíciójának ellentmondása.
Ezen tényeket elemezve kijelenthető, hogy Bonaparte legfőbb karakterelemei közé tartozott a francia „elnyomás” ellen kompenzáló hatást kifejtő határozott előretörési szándéka, melyből fakadó frusztrációja eleinte ugyan idealizmusán belül volt képes maradni, azonban a későbbiekben „elnyomott” státuszát igyekezett minden rendelkezésre álló eszközzel megszüntetni, későbbiekben jelentős emberáldozatok árán is, katalizálva a hatalommal járó agressziót.
További töréspontot jelentett neki korábbi példaképe, Pasquale Paoli megvetése. A korzikai szabadságharcos messzemenő ellenszenvet tanúsított a Bonaparte családdal szemben, aktívan támogatva politikai ellenfeleiket a szigeten.[8] Ezen ideális szabadságharcosi kép ellenfélként való fellépése tekinthető az egyik legfontosabb töréspontnak Napóleon fiatalkorában. Korábbi nézetei önnön magukat cáfolták meg, képviselői felléptek a fiatal tiszt ellen. Innentől kezdve Napóleon hozzáállása mind a visszaemlékezéseiben, mind pedig politikai manővereit tekintve célirányosan a magasabb pozíció, társadalmi presztízs elérése szolgált:
„Becsvágyónak hisznek, mert fiatal és heves természetű vagyok. Mit válaszolhatnék egy ilyen rágalomra?”[9]
Ekképpen írta le a saját szerepét későbbi művében Bonaparte. Kevés olyan idézet van mely ehhez fogható tisztaságot ad az olvasó kezébe.
A szituáció radikális megváltozásának következtében egy erős morális rendelkező ifjú értékrendjével szemben felerősödtek az ambíciót előtérbe helyező személyes karakterjegyek, eddigi elhatározottsága s kimagasló intelligenciája már hideg, hűvös kalkulációval párosult, mellyel kapcsolatban tudatosan használta ki magnetikus karizmáját céljainak elérése érdekében.
Ezen változások legfőbb kiindulópontja a fiatalkori ideák törése mellett katonai karrierének felívelésében keresendő[10], mely szinte teljes mértékű autonómiát biztosított számára, s felívelő népszerűségének köszönhetően már felelősségre vonás terhe nélkül diktálhatott békefeltételeket a Habsburg Birodalomnak. [11]
(Jacques-Louis David: Napóleon császár a Tuileries-i dolgozószobájában. Forrás: britannica.com)
Ezen hadjáratot megismerve ő maga is megnyilvánult a kérdésben. Szárnysegédeinek többször kijelentette: Nem tud már engedelmeskedni többé, megízlelte a hatalmat és erről nem tud lemondani.
Tudatos hidegség
Az előző részben említett törés egyik legfőbb jele az 1799-es egyiptomi hadjárat során jelent meg a publikum számára is. A katonai hadművelet legfontosabb célja India elvágása lett volna Nagy-Britanniától, azonban stratégiai céljait nem volt képes teljesíteni. Ezt látva Bonaparte meghozta karrierje első, történettudományban máig vitatott megítélés alá eső döntését: hadseregét a brit blokád fenyegetése miatt Egyiptomban hagyva, csekély számú kísérettel érkezett vissza Franciaországba.
A konzekvencia, melyet Bonaparte levont, nem tartalmazhatta a de facto veresége elismerését: Szimbolikus cselekedetek nyomán, ügyes kommunikációval képes volt fenntartani, sőt növelni a francia nép szimpátiáját. Ezt nem csupán önnön személye elismertetéséért tette, pszichéjében a publikum felé mutatott személye teljes mértékben megegyezett a hatalom birtokosával, belső kényszer irányult felé ezen pozíció megőrzéséhez, sőt kifejezett megerősítéséhez.
Erős kontrasztot jelentett számára a felesége, Josephine irányába mutatott attitűdje. Napóleon intenzíven, már-már gyermeki rajongással viszonyult feleségéhez, teljes mértékben alávetette magát érzéseinek. [12] Azonban miután a hatalom lépcsőfokain Bonaparte 1804-ben eljutott a császári címig, a későbbiekben felesége irányában táplált érzései másodlagossá váltak dinasztiaalapítási ambíciójához képest. [13]
A hatalom megszerzésének következtében ezen erős akaratú úriember teljes mértékben hatalmának természetéhez idomulva, feladata idealista és moralista álláspontjait, teljes mértékben utiliter szempontból közelítette meg a környezetében fenntartott emberi kapcsolatait.
A külső kommunikáció, publikus személy fenntartása teljes mértékben felemésztette a kezdetben intellektuálisan érdeklődő, világ felé filozofikus naivitással viszonyuló korzikai lelkületét, átadva a helyét a hatalmat önnönmagáért fenntartó, ennek vitatása esetén megtorlásra nem rest személynek, amely végül hübrisz-effektusából kifolyólag, téves megítélések sorát követően 1815-ben Európa egyik legkimagaslóbb, s egyben egyik legtragikusabb személyiségének bukásához is vezetett.
[1] A.Z Manfred: Napóleon, Kossuth Könyvkiadó/Gondolat könykiadó, 1982. 9.-31. o
[2] A francia forradalmi naptár november hónapja
[3] A.Z Manfred: Napóleon, Kossuth Könyvkiadó/Gondolat könykiadó, 1982. 200-226. o
[4] Haney, C., W. Banks, and P. Zimbardo. 1973. Interpersonal dynamics of a simulated prison. International Journal of Criminology and Penology 1: 69–97.
[5] A. Chuquet: La jeunesse de Napoléon. II.köt. 33 old.
[6] F. G Healey: Rouessau et Napoléon. Genf-Párizs 1957.
[7] L. Madelin: Historie du Consulat et de l’ Empire. I. köt. 70-71 old.
[8] Roi Joseph: Mémoires. I.köt. 44. old.
[9] Napoleon Bonaparte: Az uralkodás művészete, 11. old
[10] 1796-ban az itáliai csapatok főparancsnokává nevezték ki
[11] Campo Fornio-i béke, 1797
[12] Lásd: Napoleon feleségéhez intézett, privát levelei
[13] 1810-ben megtörtént a császár által kikényszerített válás
