A magyar jobboldal körében visszatérő ügy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme. Ennek fő eredője bizonyosan a magyarság és a régió etnikumainak ilyen módon terhelt történelme és helyenként sajnos viszontagságos jelene is.
Az elmúlt évszázadok tragédiái kétségkívül azzal a tanulsággal járnak, hogy az erőszakos kitelepítés és asszimiláció, valamint a kirekesztő utálkozás helyett nemcsak morálisan helyesebb, de politikailag is kifizetődőbb az etnikai kisebbségek tisztelete és támogatása. A magyarság viszonylatában a kérdés különös jelentőséggel bír, hiszen határon túlra szorult nemzettársaink számára mindennapi realitás a kisebbségi létből adódó kihívásokkal való megküzdés. Mivel pedig a magyar polgári oldal törekszik a határon túlra szorult magyarok érdekeinek és jogainak képviseletére, elvárható volt, hogy a Kormány először a saját háza táján tegye rendbe a nemzeti kisebbségek jogi helyzetét. Ennek érdekében a szabályozás szintjén a 2010-es évek elején törvényi szinten jelentős lépések történtek. Ebben az írásban a Magyarországon élő nemzetiségek számára biztosított egyéni és közösségi jogokról ejtek szót, különös figyelemmel az országos ügyekre kiterjedő politikai jogokra vonatkozó szabályok korlátaira.
Milyen jogai vannak a nálunk élő nemzetiségeknek?
Magyarország alkotmányos célként tekint a nemzeti kisebbségek védelmére, és két irányból igyekszik ezt előmozdítani. Egyfelől Magyarország felelősséget vállal a határon túl élő magyarokért, másfelől államalkotó tényezőként tekint az ország területén élő nemzetiségekre.
A nemzeti kisebbségek jogainak védelme mostanra nemzetközi jog által is elismert emberi jogi kérdéssé vált. Magyarország a nemzetközi egyezmények mellett az Alaptörvény XXIX. cikkében alkotmányos szinten rögzíti, hogy a nemzetiségekre államalkotó tényezőként és a politikai közösség részeként tekint. A nemzetiségiek jogait részletesen pedig a 2011. évi CLXXIX. törvény szabályozza (sarkalatos törvény). A törvény értelmében
„nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”
Ez azt jelenti, hogy a jogalkotó különbséget tett a honos és az újonnan bevándorolt népcsoportok között, a lentebb listázott jogok csak az előbbieket illetik meg. Emellett minőségi követelmény a saját nyelv, kultúra és hagyományok megléte, ami kellőképpen megkülönbözteti az adott csoportot a többségi társadalomtól, így például a székelyek civil kezdeményezés ellenére sem nyertek ilyen státuszt Magyarországon.
Összesen 13 honos kisebbséget nevesít a törvény, ami később akár további elemekkel is bővülhetne: bolgár, görög, horvát, lengyel, német, örmény, roma, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén, ukrán.
Fontos azonban kiemelni, hogy a nemzetiséghez való tartozás az önkéntességen alapul, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az minősül nemzetiséginek, aki a népszámlálás során annak vallja magát. Akarata ellenére senki sem tekinthető egy nemzetiség tagjának. Fordítva ugyanakkor egy nemzetiség sem köteles elfogadni tagjaként olyat, aki ténylegesen nem tartozik a soraiba.
(forrás: https://www.portfolio.hu/ingatlan/20150610/elkeszult-magyarorszag-nemzetisegi-terkepe-215337)
A nemzetiséghez tartozók egyfelől egyéni jogokkal rendelkeznek. A teljesség igénye nélkül ilyen a nemzetiséghez való tartozás kinyilvánítása, az anyanyelv szabad használatával kapcsolatos jogok, mint az anyanyelvi oktatás és művelődés, valamint a családi és utónév anyanyelven való anyakönyveztetése és használata. Ide tartozik az oktatási esélyegyenlőség, a kulturális szolgáltatások élvezete, valamint más állam állampolgárságának szabad felvétele.
Közösségi nemzetiségi jogoknak minősül a nemzetiségiek önazonosságának megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése, illetve történelmi hagyományaik, nyelvük megőrzése és fejlesztése, tárgyi és szellemi kultúrájuk ápolása és gyarapítása. Továbbá a nemzetiségi közösségek jogosultak az oktatási rendszer minden szintjén intézményeket létrehozni és működtetni. Ezen felül a nemzetiségek jogosultak ünnepeiket megtartani, építészeti, kulturális, vallási és egyéb emlékeiket ápolni és átörökíteni.
A legfontosabb politikai, közösségi jogok azonban a nemzetiségi önkormányzat létesítéséhez való jog, illetve az az Országgyűlés munkájában való részvétel (kedvezményes) lehetősége. Nemzetiségek helyi, területi és országos szintű önkormányzatokat hozhatnak létre, amelyben aktív és passzív választójoggal azok a személyek vehetnek részt, akik a nemzetiségi névjegyzékbe kérik felvételüket. Egy személy neve csak egy nemzetiségi névjegyzékben szerepelhet. Egy településen akkor hozható létre ilyen önkormányzat, ha a legutóbbi népszámláláson legalább 30 fő az adott nemzetiséghez tartozónak vallotta magát. A választás kislistás rendszerben történik, valamennyi szinten. Amennyiben egy településen a választójegyzékben szereplő polgárok egy adott nemzetiség választói névjegyzékében szerepel, egy települési önkormányzat akár nemzetiségi önkormányzattá is alakulhat.
Az országos nemzetiségi önkormányzattal is rendelkező nemzetiségek az országgyűlés munkájában is részt vehetnek, kimondottan ebben a minőségben. Az országos nemzetiségi önkormányzatok nemzeti lista állítására jogosultak, amihez a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább 1%-ának ajánlása, de legfeljebb 1500 ajánlás szükséges. A nemzetiségi listán induló jelöltek úgynevezett kedvezményes mandátumot szerezhetnek. A „kedvezmény” azt jelenti, hogy a az összes, listákra leadott szavazatok számát elosztják 93-mal (az összes listán kiosztható mandátum számával), majd ezt a számot ismét elosztják 4-gyel. Így a nemzetiségi jelöltek ennyivel kevesebb szavazat elérésével „elvesznek” bizonyos számú helyet a 93 listás mandátumból. Ha egy nemzetiségi lista nem éri el a kedvezményes mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszámot, az adott nemzetiség szószólót küldhet a parlamentbe, aki így az országgyűlési képviselőknek járó jogokkal nem fog rendelkezni, de érdekképviseletet elláthat.
A nemzetiségiek ilyen nagy szót kapnak a jogalkotásban?
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy Európában számos másik ország alkotmányos rendszere is igyekszik megoldást találni a nemzetiségek parlamenti képviseletének problémájára, így például Spanyolország, Lengyelország, Szlovénia, Románia és Horvátország is. A szabályozások egymástól eltérőek, azonban valamennyi rendszer valamilyen kedvezményes mandátumszerzési lehetőséget biztosít a törvényhozásban. A nemzetiségiek politikai jogainak előmozdításában tehát közel sem csak Magyarország törekszik lépéseket tenni, ha a diskurzus szintjén nálunk fokozott hangsúlyt is kap az ügy. Sőt, Magyarországon a rendszerváltáskor még nem rendelkeztek a nemzetiségieknek szóló ilyen kedvezményekről, amit az Alkotmánybíróság hamarosan mulasztásként azonosított. Átfogó megoldásra csak 2010 után került sor, amikor az Országgyűlés új választójogi törvényt fogadott el.
(forrás: https://mnl.gov.hu/angol/mnl/ol/virtualis_kiallitas/kik_vagyunk_magyarorszagi_nemzetisegek)
A fentebb ismertetett kedvezményes mandátum rendszere nagyvonalú segítségnek hangzik, de érdemes mélyebben is megvizsgálni, hogy milyen problémák merülnek fel a szabályozás kapcsán. Először is jelentős probléma, hogy a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok nem jogosultak arra, hogy a pártlistákra szavazzanak, így a nemzeti kisebbségi identitás felvállaló személyek pártpolitikai véleménynyilvánítása az egyéni választókerületi jelöltre leadott szavazatra korlátozódik. Ezen felül a magyarországi nemzetiségek valós számadatait is érdemes összevetni a kedvezményes mandátum által megkívánt de facto 0,27%-os „küszöbbel”. A gyakorlatban a 2022-es választási adatokból az olvasható ki, hogy a nemzetiségek mandátumszerzéséhez nagyjából 15 ezer szavazatra volt szükség, körülbelül ennyi az összes listákra leadott szavazatok 0,27%-a. Ha ezt összevetjük a friss népszámlálási adatokkal, jól látható, hogy a 13-ból a hét legkisebb számú nemzetiség (bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin, szerb, szlovén) elvi szinten is elesik a mandátumszerzés lehetőségétől, az összlétszámuk ugyanis kevesebb, mint 15 ezer fő. A horvát, a román, a szlovák és az ukrán nemzetiségek száma 18-26 ezer között mozog, így figyelembe véve a jelöltállítás feltételeit, szinte teljesíthetetlen szervezettségre lenne szükség a részükről, hogy kellő számú személy kezdeményezze a nemzetiségi névjegyzékbe való felvételét (szinte mindenkinek a támogatására szükség lenne). Így valójában reálisan csak a romák és a németek vannak elegen ahhoz, hogy mandátumot tudjanak szerezni. Előbbi nemzetiség országos szervezetlensége nem teszi ezt lehetővé, így valójában kizárólag a németek rendelkeznek saját országgyűlési képviselővel.
A harmadik koncepcionális probléma abból adódik, hogy a nemzetiségi listán mandátumot szerzett képviselő számára semmi sem tiltja azt, hogy valamelyik frakcióhoz csatlakozzon. A parlementi munka logikájának ismeretében persze ezt nem szükségszerűen kell hibaként értelmezni, azonban a pozíciót kiteszi a pártpolitikai befolyás veszélyének. Ez a gyakorlatban lényegében érvényesül is, hiszen az egyetlen nemzetiségi képviselő, Ritter Imre egyértelműen fideszes pártpolitikai háttérrel rendelkezik, nyilatkozata szerint pedig a nemzetiségeket nem érintő kérdésekben a mindenkori kormányhoz lojálisan szavaz, ami értékítélet nélkül is kérdéseket vet fel.
A kifejtett okok miatt a jelenlegi választójogi rendszert sokan illetik kritikával, hiszen a nemzetiségek számára az országgyűlés szintjén igen korlátozott lehetőségeket biztosít (tizenháromból egy nemzetiség rendelkezik képviselővel), ráadásul a nemzetiségi választópolgárok tekintetében ennek komoly ára van (a pártlistás szavazattól való elesés). Mindennek ellenére a számos fontos egyéni és közösségi jog jelentőségét nem szabad lebecsülni, valamint feltétlenül üdvözlendő a politikai jogok létesítésére való törekvés is (ami önkormányzati szinten egyébként jóval nagyvonalúbb), azonban a választási rendszer jelen formája nem nevezhető tökéletesnek: a jövőben újraformálásra lehet érdemes.
A szabályozás bemutatásához a következő kiadvány releváns fejezete szolgált segítségül:
Trócsányi L., Schanda B., Csink L. (szerk). (2023). Bevezetés az alkotmányjogba. Az Alaptörvény és Magyarország alkotmányos intézményei - Kilencedik, átdolgozott kiadás. Budapest: ORAC.
A kritikai észrevételek bemutatásához a következő tanulmányt vettem alapul:
Kurunczi G. (2014). A nemzetiségek parlamenti képviseletének kérdéséről. Pázmány Law Working Papers 2013/14. Pázmány Péter Katolikus Egyetem.
(Borítókép: parlament zászlókkal / készítette: Thomas Thier-Hassler / shutterstock.com ID: 2132995117)
