Reaktor

Ebben a részben a vendégünk Sáfrány József lesz. Dokumentumfilm rendező, szerkesztő és operatőr. Beszélgetünk vele afrikai expedíciókról, Rockenbauer Pál személyiségéről, és persze arról a sorozatról, amely örökre beírta magát a magyar televíziózás történetébe, a Másfél millió lépés Magyarországonról.

Az első kérdésem az lenne, hogy te 1971-ben kezdtél el dolgozni az MTV-nél, mint világosító. Hogyan vezetett az utad aztán a szerkesztői, operatőri, illetve rendezői székbe?

Ez hosszú és bonyolult út, de egyébként a történet maga nagyon egyszerű. Annak idején, még gimnazista koromban, a Radnótiba jártam. Volt egy mániám: én szeretek csavarogni, és minden szabadidőmben stoppal jártam az országot. Ahogy csavarogtam és nézelődtem, mindig előfordult, hogy stoppal utazva összefutottam valakivel a Magyar Televíziótól. Mondtam is magamban: „Ezek marha sokat utaznak, ez egy nagyon jó dolog.”
Volt egy barátnőm az iskolában, akinek az édesapja egy igen neves művészettörténész volt – hadd ne nevezzem meg, de nagyon-nagyon jó szakember volt, az építészettörténet egyik legkiválóbb alakja. Na, őneki rohadtul nem tetszett az, hogy egy ilyen szakadt külsejű ürge, mint én, a lánya körül legyeskedik. Ezért megbízott engem azzal, hogy ha már úgyis csavargok az országban, és járok mindenfelé, akkor fényképezzem le neki ezt, meg azt – mindenféle középkori műemlékeket.
Így aztán elkezdtem az országot járni – akkor már tudatosan. Addig csak úgy kinéztem a térképen egy pontot, elmentem oda, aztán visszajöttem. De így már volt értelme. Mire ezt a munkát befejeztem, a hölgy már régen nem játszott szerepet az életemben, de az, hogy menni kell, és hogy az jó – az megmaradt.
A fényképész-tanuló koromban, érettségi után, nem igazán tetszett nekem az, hogy most állóképeket, meg ilyeneket csináljak, és habozás nélkül ott is hagytam a vizsgák előtt az utolsó évfolyamot. Olvastam a Népszabadságban, hogy érettségizett fiatalokat keresnek a Magyar Televízióba segédvilágosítói munkakörbe. Mondom, ezek sokat csavarognak – akkor nekem ott a helyem. Úgyhogy így kerültem a televízióhoz.

És mit szóltak a szüleid egyébként ahhoz, hogy ilyen csavargó életmódot éltél?
A szüleim nem olyanok voltak, hogy beleszóltak volna bármibe is. Tulajdonképpen azt csináltam, amit én jónak láttam. Az volt a lényeg, hogy a fizetésemnek az x százalékát, ha lehet, mindig adjam haza, hogy a háztartás fennmaradjon.

És akkor a fotózás így jött az életedbe? Hogy ennek a barátnőnek az édesapja megbízott vele? Vagy már előtte is fényképeztél?

Hát, fényképész-tanuló voltam, és igyekeztem ezeket a dolgokat a lehető legjobban csinálni. Magam laboráltam, magam csináltam mindent, és úgy adtam oda a képeket – amik könyvekben is megjelentek. Eléggé, hogy mondjam… mikor megjelent a könyv, amelyben benne voltak a képeim, már szépen kerestem velük – de jóval később, mint ahogy én azokat leadtam. Aztán egyszer csak jött valahonnan egy kalappénz, nem értettem, utánanéztem – ja, hogy igen, ez a kiadó, aki a művészettörténettel, régi épületekkel foglalkozik, most kifizette, mert megjelent valamelyik könyvben néhány képem.

És említetted, hogy ezután inkább a mozgókép felé fordultál. Mi az, ami vonzott benne, amit az állókép nem tudott megadni?

Abszolút nem a mozgókép vonzott. Én gyerekkorom óta rendszeresen jártam statisztálni a filmgyárba, ismertem a filmszakmát. Gimnazista koromban is statisztáltam Jancsó Miklós filmjeiben többször, meg más filmekben is. Így a filmszakma nem volt valami különlegesség. Azt jelentette, hogy ezeknek ez a szakmája, ezt csinálják – általában a lehető legjobban.
Amikor bekerültem a televízióba világosítónak, körülbelül három-négy nap múlva megjelent egy belső hirdetés: segédoperatőri tanfolyamra kerestek fiatalokat. Azonnal beadtam a jelentkezésem. Egy évig dolgoztam világosítóként, de mikor kiderült, hogy beadtam a jelentkezésemet, az illetékes elvtárs azt mondta, hogy az ő osztálya nem ugródeszka jelölt művészek számára – és kirúgott.
Elmentem egy darabig esti hírlapot árulni, de aztán fölvettek a segédoperatőri tanfolyamra. Ezt egész jól elvégeztem, és rögtön lett állásom is a Magyar Televíziónál, a politikai adások főszerkesztőségénél – amire az égvilágon mindenre vágytam, csak arra nem, hogy ezzel kelljen foglalkoznom. Először is azt mondták, hogy vágassam le a hajam, meg ilyenek… szóval az is tartott egy évig.
A kirúgásom oka az volt, hogy volt egy Kádár-interjú, és mondták: protokollöltöny kell. Nekem nem volt, de volt egy barátom, aki egy fejjel alacsonyabb volt nálam és egy méterrel szélesebb – az ő öltönyében mentem, és nem ragasztottam le a hajam. Megcsináltuk az interjút. A Kádárnál az volt a rendszer, hogy egy óráig a tévéé a program – utána sem lehetett elmenni. Beszélgettünk, és valahogy szóba került a hosszú haj. Kádár a szokásos böfögő hangján mondta, hogy „Tegnap volt nálam egy svéd riporter, seggig ért a haja, de nagyon okosakat kérdezett. Engem az ilyesmi nem érdekel.” Odafordult a stábhoz: „Na?” Mire visszaértem, már írásban volt, hogy politikai munkára alkalmatlan vagyok.
Ezt a papírt elvittem Lénárd „papihoz”, aki az operatőri osztály főnöke volt. Elolvasta, nagyot röhögött, és fölvett az operatőri osztályra segédoperatőrnek. Ez voltam egészen addig, amíg el nem vittek katonának.
A világosítóknál is, meg a segédoperatőröknél is tudták rólam, hogy nálam olyan nincs, hogy délután négykor leállok, és hazamegyek. Szeretek hosszabb időre vidékre utazni, szeretek vidéki szállodákban lakni, országot-világot látni. Ezért aztán sokszor olyan operatőrök és rendezők mellé osztottak be, akik ilyen filmeket csináltak. Mert ez nem olyan szakma, hogy "nincs kedvem hozzá, de azért megcsinálom". Ezt szeretni kell. Ez egy szerethető szakma, minden perce olyan, mint egy újabb egyetemi kurzus: egyszer egy nagyon fontos emberről forgatsz, és meg kell ismerned az egész életét, másszor egy városról vagy akár valami különleges természeti jelenségről. És ha ezekről beszélnek, és te figyelsz, akkor az ragad rád. Engem ez nagyon vonzott. Olyannyira, hogy sokszor inkább erre figyeltem, mint arra, amit éppen csinálnom kellett volna – filmet fűzni, adagolni, ilyesmik. Abban nem voltam a legjobb.

Tehát akkor, ha jól értem, a segédoperatőr az operatőr keze alá dolgozik? 

Pontosan. Ő viszi az állványt, amikor menni kell valahova, ő fűzi be az új filmet, ha kifutott, ő rakja össze a készülékeket – mindig úgy, hogy amikor az operatőr dolgozni akar, minden készen álljon. A segédoperatőrnek mindenre figyelnie kell. Plusz ő állítja az élességet is. Tudod, mit jelent, amikor jön veled szembe egy lovas, és neked végig élességben kell tartanod, miközben rohan a kamera felé? Na, ezt hívják úgy, hogy focus puller a nemzetközi filmes nyelvben. Valamiért ehhez volt érzékem. Ebben jó voltam. Ezt is csináltam, és ezt is szerettem – de mégsem elégített ki.

Az érettségim annyira pocsékul sikerült, hogy tíz évig eszembe se jutott, hogy továbbtanuljak. Aztán egy alkalommal, miközben éppen segédoperatőrként dolgoztam Kollányi Ágostonnal – aki a magyar természetfilmezés atyja, és Rockenbauer Pál számára a legnagyobb név volt Magyarországon –, elkezdtem dolgozni magával Rockenbauerrel is. Akkor még nem tudtam, de már többször is dolgoztam vele teljesen véletlenül. És egyszer csak elkezdett vizsgáztatni. Megkérdezte: "Mi ez a fa? Uraságod ismeri ezt a növényt?" Ő mindig ilyen távolságtartóan beszélt azokkal, akiket szeretett – magázta őket. "Meg tudna nekem mondani négy folyót, ami kifolyik a Kárpát-medencéből?" És mivel földrajzmániás voltam, ezeket tudtam. Tudtam, hogy vizsgáztat – de jólesett.

Így már értem, hogyan jutottunk el a fotózástól a világosításon át a segédoperatőrig. És innen hogyan vezetett az út a dokumentumfilmek világába? 

Hát, a Magyar Televízióban természetesen készültek nagyon jó filmek, színházi közvetítések is, de engem nem ezek érdekeltek. Engem az vonzott, amivel lehetett csavarogni. Azért választottam ezt a pályát, mert mindig menni akartam. Nem egy műfaj, nem egy meghatározott stílus irányított, hanem az, hogy utazni, látni akarok. Ezért nem a játékfilmek érdekeltek – bár azokban is jó volt részt venni, volt is néhány emlékezetes pillanat.

Például tudod, szokták mondani, hogy már minden voltam, csak akasztott ember nem – na, én az is voltam. Egy középkorban játszódó filmben, ahol az engedetlen jobbágyot felakasztják, nem volt statiszta, aki elvállalta volna a szerepet. Én meg, mint Ráday Mihály segédoperatőre, mondtam: "Én ezt megcsinálom, ha van hozzá elég pénz." Azt mondták, van. Beöltöztettek ejtőernyős hevederbe, rám adták a jobbágyruhát, és felhúztak az akasztófára. Miközben lógtam, Ráday csak ennyit mondott: „A segédoperatőr úrnak talán lehetne egy kis kameraérzékenysége…” Mert hogy nem a kamera felé lógtam, hanem háttal. Akkor elkezdtem vonaglani az akasztófán, hogy beforduljak a kamera irányába. Sajnálom, hogy erről nem készült fotó – senki nem fényképezte le. De a felvétel, amin ott lógok jobbágyként, megvan. A Várak, törökök című filmsorozatban.

Említetted ugye a csavargást, és hát te igazán messzire csavarogtál. Afrika például kifejezetten meghatározó szerepet játszik az életedben – több filmed is ott készült. Honnan jött számodra Afrika?

Volt egy expedíció 1987–88-ban. Egy tudósokból álló csapat – rajtam kívül szinte mindenki doktor volt – elhatározta, hogy végigjárja Teleki Sámuel egykori útját Kelet-Afrikában. Emellett persze a saját kutatási területeikhez is kapcsolódó megfigyeléseket végeztek. Ők már látták korábban a Kőrösi Csoma Sándor nyomában című filmemet, meg azt is, amit Izlandon forgattam – ezek voltak az első külföldi munkáim. Épp akkoriban kaptam díjat a Kőrösi-filmért, és akkor jött a felvetés: válasszuk a „köztes Urat”, vagyis engem. Lenner János keresett meg – vele együtt jártunk a Radnóti Gimnáziumba. Akkor már a Térképtudományi Tanszék docense volt, és ő szervezte az expedíciót. Elmentünk pontosan fél évre Kelet-Afrikába. És onnantól nem telt el év, hogy ne éreztem volna: ide nekem vissza kell mennem. Most is az egyik legközelebbi tervem az, hogy mikor tudok ismét Afrikába utazni.

És milyen nehézségekkel jár egy ilyen afrikai forgatás? Gondolok itt logisztikára, helyi engedélyekre, időjárásra – olyan dolgokra, amikkel Magyarországon nem nagyon találkozik az ember.

Amikor mi odamentünk, még filmre dolgoztunk – 16 milliméteres színes filmre. Megvoltak hozzá a megfelelő kamerák: ekkora, akkora, meg amakkora. Én úgy tudtam, hogy a mi expedíciónk – „Magyar Tudományos Afrika Expedíció”, szép fellengzős neve volt – minden szükséges engedéllyel rendelkezik, hogy azt csináljunk Afrikában, amit csak akarunk. Na, hát amikor másodszor tartóztattak le a helyi rendőrök, és próbálták elkobozni a felszerelésemet, már tudtam, hogy ez nem így működik. Hiába van központi állami engedély, ha a helyi kishatóság éppen máshogy dönt.

Szóval voltak ilyenek. A későbbi forgatásokon is mindig az volt a legfontosabb, hogyan tudok „álcázni” – hogyan rejtem el a kamerát, mit tudok a lehető legkisebb méretben vinni. Ez persze sokszor rontotta a minőséget, de bevállaltam, mert mondtam: ha kell, én leszek az állvány is. Ha menni kell, akkor menni kell. Ha csinálni kell, akkor csinálni kell – jöhet bármi.

Az alapvető szabályokat gyorsan megtanultam: rendőrt nem fotózunk, katonát sem, állami objektumokat csak rejtve, és csak ha nagyon muszáj – hidakat, ilyesmiket. Igyekeztem kerülni mindent, amiből baj lehet, de így is akadt bőven. Az ilyen expedíciókban én mindig csak egy kis pont voltam. A többiek komoly tudós emberek voltak, akik nagyon alaposan megszervezték maguknak az egészet. Nekem „csak” alkalmazkodnom kellett – de azt megtanultam.

Hogy kell elképzelni egy ilyen expedíciót? Tényleg úgy történt, hogy nagy terepjárókkal, meg a már említett kamerákkal felszerelkezve elindultatok, és fél évig ott voltatok?

Ez a Teleki-expedíció országos összefogás eredménye volt. Alapvetően senki nem adott rá egy vasat sem. A Magyar Televízió annyiban segített, hogy Rácz Gábor – a főnököm hatására – megkaptam mindent: kamerát, felszerelést, mindenféle „szelídséget”, csak éppen pénzt nem. Azt mondták: „Oldja meg az expedíció, hogy miből élsz.” Én pedig belementem. Hát Afrikába menni, fél évre, hát persze! Szóval így ment. Nem volt semmi, ami visszatartott volna.

Volt, hogy letartóztattak bennünket, de mindig ki lehetett magyarázni magunkat. El lehet képzelni, milyenek ott a hivatalnokok. Kenyában például sokan tanultak Nyugaton, Angliában – átvették az ottani nyelvezetet meg hozzáállást. Tanzánia akkoriban szocialista országnak vallotta magát, ott a tisztviselők Kelet-Európában tanultak. Velük tudtam a legjobban szót érteni. Egy kenyai hivatalnok sosem mondja meg nyíltan, hogy mit kér. Húzza az időt, és neked kell kitalálni, mit akar. Tanzániában viszont azt mondták: „Figyelj, adsz egy ötvenest, és akkor minden rendben.” Őszintébbek voltak, mint a nyugatiak. Például ha rossz helyen forgattam, egy kenyai rendőr csak nézett rám és akadékoskodott – aztán ha adtam száz schillinget, békén hagyott. A tanzániaiak viszont egyenesen megmondták, mit akarnak – talán mert Budapesten, Moszkvában, Varsóban tanultak, és értették, mi hogyan működik.

Említetted, hogy néhányszor letartóztattak titeket. Elég sok sztereotípia él Afrikáról: betegségek, rossz közbiztonság… Ezek mennyire igazak?

Egy részük igaz, más részük nem – vagy már nem. Volt, ami igaz volt 40 évvel ezelőtt, de ma már más a helyzet. Ugyanabba a boltba mész be, mint itt Budapesten. Ugyanazokat a termékeket látod, csak épp a címkén az van, hogy Dél-Afrika, nem pedig Németország. Szóval már nem tudsz olyat csinálni Afrikában, ami annyira meglepő lenne. Ugyanaz a világ, XXI. század – csak más ritmusban élnek.

És ez fontos. Itt, nézd, van rajtam egy póló, rajta ez a felirat: zungu. A zungu a héli nyelvben a fehér ember gúnyneve. Portugál eredetű szó, amit ők kicsit átalakítottak. Azt jelenti: „aki mindent akar, és azonnal akarja”. Afrikában nem szabad gyorsan akarni. Ott mindent elérsz, amit szeretnél – ha van hozzá türelmed, kitartásod, tudsz mosolyogni, és néha köpni, amikor kell. Ezt elvárják. Ezekhez alkalmazkodni kell. Én pedig szeretek alkalmazkodni – legyen szó ételről, italról, bármiről. Nagyon szeretem Afrikát. Tényleg két dolog van a világon, ami nekem a legfontosabb: Magyarország – és Afrika. Úgy, ahogy van.

És egy-egy ilyen afrikai expedíció során a helyiek hogyan viszonyultak hozzátok? Mennyire voltak befogadóak, nyitottak más kultúrákból érkezőkkel szemben?

Erre nem lehet egyértelmű választ adni, mert nincs rá egyértelmű válasz. Ott is embere válogatja. Aki még sosem látott fehér embert, az például azt gondolja, hogy gyógyító vagy – rögtön mutatja a sebeit, hogy „kötözd be, csinálj valamit”, mert úgy hiszi, a fehérek ehhez értenek.

Szóval nincs általános recept. Az afrikai ember is ember, különbözőek, mint bárhol máshol. De gondolj bele: ha bemennék egy afrikai faluba, és elkezdenék csak úgy fényképezni, mit szólna hozzá? Hasonló, mint ha idejönne egy fekete férfi egy kiskunsági tanyára, elővenné a kameráját, és elkezdené videózni Jani bácsit. Nem fogadná túl jól.

Ezeket a dolgokat finoman kell csinálni. Engedélykérően, barátságosan, előtte hosszas beszélgetéssel, rábeszéléssel – néha egy kis fizetséggel. Így meg lehet oldani. Ha van egy világos terved, tudod, mit akarsz elérni, akkor az ilyen akadályokat át lehet hidalni.

De erőszakosan, nagyképűen, felsőbbrendűen soha nem szabad fellépni. Ott ez nem működik – és máshol se igazán.

Nekem volt körülbelül két éve egy beszélgetésem Földes Andrással, aki haditudósító, és ő azt mesélte, hogy amikor idegen országba megy – főleg, ahol korábban még nem járt – akkor mindig első dolga, hogy fixert szerez. Olyat, aki ismeri a helyi nyelvet, a szokásokat, és segít eligazodni. Ti is hasonlóan működtetek? Volt mindig egy ilyen helyi ember, aki segített?

Igyekeztünk mindig szerezni valakit. Az első expedíciónkon nem nagyon volt rá szükség, mert ott velünk volt például Szuhirinyiev professzor, aki magyarul beszélt, sőt szuahéli nyelvprofesszor volt, tehát gyakorlatilag mindenhez értett, amire csak szükség volt. De persze még így is fontos volt jó kapcsolatot ápolni a helyiekkel. Fixert viszont később mindig kerestünk. Ma is, ha utazunk valahova – én vagy a feleségem, Kata, aki amúgy a világ legjobb szervezője –, mindig megtaláljuk, hogyan lehet a megfelelő embert előkeríteni, lehetőleg a legolcsóbban, mert ez nekünk mindig fontos. Mi nagyon sokat utazunk, de nagyjából annyi pénzből, amennyibe másnak egy négynapos dubaji kiruccanás kerül, mi elvagyunk egy egész hónapig. És az alatt az egy hét vagy két hét alatt, amit kint töltünk, mindig meglátjuk azt, amit szeretnénk, amit megterveztünk.

Ha jól tudom, a kapcsolatotok is Afrikának köszönhető, igaz?

Ó, igen, abszolút. Szenegálban ismerkedtünk meg. Valahogy úgy alakult, hogy 15-16 telén se neki, se nekem nem volt éppen dolgom. Mondtam is magamnak: „na jó, akkor elmegyek Szenegálba.” Két évvel korábban már voltam ott, csináltam egy filmet, amiből hiányzott néhány jelenet, úgyhogy azt is be akartam fejezni – meg egyébként is, jól akartam érezni magam. És hát ott, Dakarban találkoztunk

Térjünk vissza most Magyarországra, és az adás másik fő témájára, a Másfélmillió lépés Magyarországon című dokumentumfilm-sorozatra. Hogyan kerültél bele ebbe a projektbe, mint segédoperatőr?

Hát épp akkor szereltem le a hadseregből. Volt is rövid hajam, ahogy az lenni szokott. Egyszer csak mentem át az aulán a tévében – tudod, az aula volt a központ, ott zajlott az élet, ott beszélgetett mindenki mindenkivel. A Rockenbauer Pál is ott szeretett üldögélni, neki volt egy jó nagy köre, akikkel szívélyes, ha nem is mély barátságot ápolt. És akkor egyszer csak megszólal: „Páfrány úr, álljon meg!” Páfrány úr én voltam.

„– Ismeri maga a Kéktúrát?
– Hát hogyne, van is füzetem.
– Igen? Hány pecsét van benne?
– Hát... egy se. Nem szeretek pecsételni.
– Akkor miért vette meg?
– Kaptam ajándékba.
– Jó. Na, érdekli a Kéktúra?
– Persze, hogy érdekel.
– Akkor jövőre lesz egy ilyen forgatás. Beszállna?
– Hát hogyne akarnék!”
Így kezdődött az egész.

Említetted, hogy nagyon pontos napirendetek és leírásotok volt arról, hogyan fogjátok ezt az egészet véghezvinni. Hogy nézett ki mondjuk egy forgatási nap? Milyen napi rutin szerint zajlott a munka?

Este, amikor mit tudom én, egy szénakazalban, egy pajtában vagy egy kultúrház színpadán aludtunk – ahol épp megszálltunk –, mindig összeült a csapat. Akkor a Pali – Rockenbauer Pál – elmondta, hogy holnap mit fogunk csinálni. Persze mindenki előre is elolvasta a napi tervet, de ő ilyenkor újra végigvette mindenkivel. Aztán reggel elindultunk, és megcsináltuk, amit kellett. A lehető legpontosabb terv szerint haladtunk. Csak ritkán kellett változtatni, és az is főleg az időjárás miatt történt.

Például amikor Nagyvázsonyban jártunk, szakadt az eső. Már három nappal továbbmentünk, de a Nagyvázsonyi várat kihagyni a Kéktúrából egyszerűen nonszensz lett volna. Erre a Rocky – így hívtuk Palit – azt mondta: „Safikám, te úgyis voltál már operatőr vagy segédoperatőr, fogod a kamerát, visszamész, és megcsinálod a Nagyvázsonyi várat.” Jött a gyártásvezető a fehér Volgával, visszamentünk, megcsináltam – és bekerült a filmbe! Őrület! Ez volt az első jelenet, amit teljesen én fényképeztem, és amit leadott a Magyar Televízió. A mai napig nagyon büszke vagyok rá.

És egyébként milyen volt a hangulat a csapaton belül? Milyen vezető volt Rockenbauer Pál?

Olyan vezető volt, hogy soha nem adott konkrét utasítást. Nem volt rá szükség. Mindenki pontosan tudta, mit kell csinálnia. Elolvasta a forgatókönyvet, és tette a dolgát. Legfeljebb annyit mondott néha a Pali, hogy „figyelj, ezt egy kicsit föntebbről vedd”, de még ezt se szívesen. Ő pontosan ismerte az embereit, tudta, hogy Szabados Tamás hogyan fogja vágni, Tenszki Gyula hogyan fog forgatni, Heinz László hogyan világosít, én pedig hogyan fogom intézni, hogy a csapó működjön. Nem volt parancsuralmi rendszer – nem is kellett. Ez a csapat egyszerűen értette a dolgát.
A harmadik nap után már éreztük a film „ízét” – tudtuk, hogyan fog majd kinézni. A Pali időnként belekérdezett, de leginkább hagyta az embereket beszélni. Előre megírta a szöveget Sinkó László számára, hogy majd mikor jön az ideje, el tudja mondani. Minden ki volt találva, minden pontosan meg volt szervezve.

Éppen többször felmerült, hogy mennyire nézték aztán meg azt, hogy ti min dolgoztok, és milyen munkát adtok le. Mennyire volt egyébként ez szigorú cenzúra?

A politikai műsorok a szigorú cenzúra alatt voltak. Ezek a műsorok nem. Ezek elmennek kirándulni, és még fizetést is kapnak érte – ez volt a hozzáállás. Hogy bemutató nélkül. Hát, azért volt hatással, mert gondold meg! Van egy ilyen régi magyar zsoltár, hogy „Boldogasszony anyánk”. Az a Magyar Televízióban ebben a filmben hangzott el először. Először beszélt szabadon egy nem vallási műsorban egy pap. Egy pap! Sok pap.

Először lehetett bemutatni egy komplett görögkatolikus vallási szertartást is.

És amikor ezt csináltuk, föl sem merült, hogy ebbe valaki beleszóljon, vagy hogy ezt nem engedik. Hát itt van az úton, ahogy megyünk, és ezt lehet látni. És később se szólt bele senki. A kétségek akkor merültek föl, a rendszerváltás után, amikor elkezdtek minket éjjelről kérdezgetni. Hogy de hát ez hogy ment bele? A párt, meg ez is benne van? Hogyha a párt maga is belesz*rt az egészbe, meg a televízió olyan felsőbb vezetése, amelyik ezt cenzúrázta volna... Nagy Richárd, aki akkor a Magyar Televízió elnöke volt, nagyon jó menedzser volt. Nagyon jó szakember. Úgy értem, hogy nagyon jó szervező szakember. A televízióhoz halvány fingja nem volt, de tudta, hogy milyen szakemberekkel vegye körül magát. Ő irányítani nagyon jól tudott. És neki ez az egész rohadtul tetszett. Pedig ő is egy ősbolsevik volt.

Már felmerült, hogy tényleg ez a film egyébként a mai napig egy nagyon ikonikus alkotás. Tehát mondom, én 2000 után születtem, de nekünk is ott van DVD-n a polcon, meg rengetegen ismerik még az én generációmból is. Szerinted egyébként miért lett ez ennyire ikonikus?

Nem tudom megmondani. Ez az egész Rockenbauer személyiségéhez köthető. Ami az ő lelkén átszűrődött, az átment a nézőhöz is. És azt a néző 50 év múlva is fogja élvezni, mert a Pali szemén keresztül látja azt a világot. Hogy annak mi a varázsa, azt én nem tudom megfogalmazni. Én szerettem volna sokszor olyan lenni, mint Rockenbauer. Amikor egy idő után rájöttem, hogy nem tudok olyan lenni, akkor igyekeztem már nem olyan lenni. De mindig kérdés, és mindig valami elképzelhetetlen, hogy mi volt ebben a pasasban az az erő, az a fölfogás, az az indulat, hogy úgy tudott olyan magyar lenni, hogy a legnagyobb magyar, anélkül, hogy piros-fehér-zöld pántlikát tűzött volna magára, vagy zászlót lobogtatott volna, vagy himnuszt énekelt volna. Őnála nagyobb magyar hazafit én nem ismerek.

Nevezhető a példaképednek?

Abszolút. Azelőtt, hogy bár voltunk túl jóban egy idő után.

Hogyan kell ezt érteni?
Hát, ő is ember volt, és neki asszisztensre volt szüksége, nem pedig egy önjelölt rendezőre, ami én aztán akartam lenni. A szerkesztőség vezetője azt mondta, hogy ha te akarsz magad filmeket csinálni, hát akkor minimum egy diploma kell hozzá. Elkezdtem tanulni, levelezőn végeztem. Földrajz, történelem, népművelés meg mindenféle ilyen szakokat, amire úgy éreztem, hogy szükségem van. És ahhoz, amit tanultam, bizony nem nagyon értem rá a Palinak a magándolgaival is foglalkozni. Nekem azt mondták, hogy figyelj, egy rendezőasszisztens nemcsak a filmben van ott, hanem az életében is ott van az illetőnek. Én meg azért nem voltam ott. Az életében nem annyira. Ezt nehezen fogta föl. Nem csak én voltam így, mert a főgyártásvezetőnk is éppen akkor végezte a főiskolát. Ő se ért rá a Palinak a napi gondjaival vívódni. Nem lettünk utána túl jó viszonyban, de rosszban se. És amikor az első filmjeim kijöttek, akkor nagyon szépen beszélt róluk, és nagyon-nagyon dicsért.

Láttam rajta, hogy revideálta az álláspontját az én tehetségtelenségemmel kapcsolatban. Mint rendező, azt hiszem, lehet, hogy tehetségtelen voltam. Rendezőnek sem voltam a legjobb, de elviselhető filmeket csináltam. És amíg akkoriban, amikor még csak egy televízió volt, azért még milliók látták.

És mi volt a legnagyobb filmes tanulság, amit Rockenbauertől tanultál?

Egy? Több volt. Ne hazudj!
Kettő. Beszélj úgy mindig, hogy Koós néni is értse. Ezalatt ő úgy gondolta, hogy a legnagyobb tudományos fölfedezést is lehet úgy tálalni, hogy az egyszerű, iskolázatlan néző is megértse. Én ezt nagyon betartottam. Nekem az édesanyám egy nagyon iskolázatlan asszony volt, és minden filmem szövegét előtte fölolvastam neki. Addig javítottam, amíg anyukám azt nem mondta: „na most már értem, miről van szó”. Így kell hozzáállni. Nem magadnak csinálod a filmet, nem a hatóságnak, nem a tudománynak. A televízió arra való, hogy mindenkinek sugározza azt, amit csinál. És ha mindenki azt nem tudja megérteni, akkor szart csináltál.

A záró kérdésem egyfajta jövőbe tekintés lenne. Mit tanácsolnál a mostani filmes, dokumentumfilmes generációnak, akik adott esetben még csak most kezdik a pályát, vagy még akár egyetemen, gimnáziumban vannak?

Alapvetően: legyen türelme, legyen kitartása. Tudod, amikor néztem én először az egyik mesteremet, Novákovics Andrást, operatőrt a képen, az Űzzek az Alföldön című filmjét csinálta. Én voltam a segédje. Befeküdt egy lajtoskocsi alá, mert arra fognak majd az őzek eljönni. Én néztem mögötte, szúnyoghálóba burkolva, hogy a karjára ilyen vastagon telepednek a szúnyogok. Megcsinálta a fölvételt, gyönyörű lassú mozgással. Befejezte a snittet, akkor csapott oda, és egy hatalmas vérfolt volt ott az egész. Aki ezt nem bírja, az ne próbálkozzon ilyesmivel. Ez nem annak való.

Nekünk ezeket mind magyar körülmények között, magyarul kellett csinálnunk. Ami azt jelenti, hogy nincs pénz rá, nincs kamera hozzá, nincs felszerelés hozzá. Mondom: még egy egyetem borul, egyszer egy filmen 14 operatőrrel, 14 stábbal dolgozik. Meg tudja csinálni. Ezek ennyibe kerülnek. Ez ilyen.

Magyarországon találták ki azt, hogy természetfilm. Az első természetfilmek Magyarországon készültek. Ma már sehol nem vagyunk. A technikai és egyéb hozzáállás miatt. Valamikor ugye volt a Magyar Televízióban egy Natura szerkesztőség, ami kifejezetten természetfilmek készítésével foglalkozott. A '90-es évek végén az egész elkezdett rohadni. 2000 után már nem is nagyon volt. Aztán amikor az egész megszűnt, és már mindenkit kirúgtak, én még ott voltam nyugdíjazásig. Azért még mindig kiírtam a filmjeim végén, hogy Natura. Már szerkesztőség nem volt. Csak az, hogy MTV Natura.

Valószínű, hogy a jövő az, hogy az emberek nem televíziót fognak nézni, hanem meg kell találni a megfelelő forrásokat, csatornákat, akárkit, akik azzal foglalkoznak, ami őket érdekli. És végül is ennek van jövője. Egyelőre Mari néni és Józsi bácsi csak a televíziót tudják csinálni. Maximum két vagy három csatornát tudnak fogni. Nekik ez az információ a világról.

A jövőt… hát a fiamnak már nem próbáltam javasolni, hogy kövesse a példámat. Ő hangmérnök lett. De még véletlenül se a film környékén.

Sáfrány József, nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat!

Én is köszönöm!