Az első kérdésem az lenne, hogy hogyan találkozott először a filmmel: mi az első élménye a filmmel, és mi volt az a pont, amikor a film már nem csak élmény lett, hanem egyfajta hivatás?
Már gyerekkoromban is mindenhol filmek vettek körül: volt tévé, satöbbi. Tehát elég sok mozgóképet láttam. Az, hogy filmkészítő lettem, talán ahhoz köthető, hogy sokat olvastam. Amikor olvastam egy-egy történetet, az mindig megelevenedett előttem, és próbáltam másképp elképzelni. Már gyerekkoromtól fogva filmeket akartam készíteni. Most általában egy fiatal, aki filmkészítéssel akar foglalkozni, megragad minden alkalmat, hogy elmenjen egy forgatásra, kézbe vegyen egy fényképezőgépet, vagy még többet olvasson. Gimnáziumban például már célzottan olyan történeteket, amelyekből akár lehet valamilyen alkotás. Ez nyilván összefonódik a színházzal is – a színpad és a vászon között mégiscsak van némi kapcsolat.
Megtalálható Spotify-on és Apple Podcast-en is.
Az ember jön-megy, próbálkozik. Így tettem én is, és így teszik a maiak is. Mindenki, aki pályakezdő, próbál a szakma körül dolgozni, jelen lenni bárhol, ahol lehetősége adódik. Ami elé kerül az életben, azzal általában élnek a filmkészítők – nemcsak pályakezdőként, hanem később is.
Az ember azt gondolná, hogy ha van egy filmművész, egy rendező, akkor az leginkább vagy csak dokumentumfilmeket, vagy csak közönségfilmeket, nagyjátékfilmeket rendez. Az ön munkásságában viszont nagyjátékfilmek és dokumentumfilmek is voltak. Itt van egyfajta éles váltás, tudatos változás ebben, vagy egyszerűen különböző történeteket különböző formában tudott elmesélni?
Igen, az nagyon fontos, hogy az ember mit szeretne, meg mit tud. Egy másik dolog viszont az, hogy mire kap lehetőséget. Én igazából azért készítettem dokumentumfilmeket, mert erre kaptam lehetőséget. Pályáztam fikciós történetekkel is, éveken keresztül, de azokra sosem kaptam lehetőséget. A dokumentumfilmekre viszont igen. Jól is sikerültek, és így mindig újabb és újabb megbízást kaptam. Ettől függetlenül dolgoztam reklámfilmekben, rendezőasszisztensként, casting directorként. Tehát volt tapasztalatom a fikcióval is, meg azzal is, hogyan kell megalkotni egy jelenetet, egy díszletet. Több tucat rendezőt láttam dolgozni. Most sem pályakezdőként vagyok jelen, hanem végig ebben a fikciós világban éltem – hiszen a reklámfilm is fikció. Nagyon szerettem a reklámfilmeket: mint munkát, mint elkészítési folyamatot.
Azt gondolnám, hogy a dokumentumfilm alapvetően a valóságot dolgozza fel, míg egy fiktív alkotás egy másik világot teremt. Ez a világ lehet, hogy merít a valóságból, de nem áll vele szoros kapcsolatban. Talán a kettő metszetén helyezkednek el a történelmi ihletettségű, történelmi események alapján készült nagyjátékfilmek. Éppen ezért érdekel, hogy itt mik a szabályok. Melyek azok a kritikák, amelyeket jogosnak kell elfogadnia egy olyan rendezőnek, aki történelmi ihletettségű nagyjátékfilmet rendez? Olyan kritikák, amelyek egy dokumentumfilmnél teljesen relevánsak lennének, de egy nagyjátékfilmnél – amely fikciós elemeket is visz a történetbe – már nem elvártak. Milyen szabályok alapján kell megfogalmazni a kritikát?
Alapvetően szerintem nincsenek szabályok. Különböző megközelítések lehetnek: ki hogyan áll neki egy munkának, milyen koncepcióval közelít meg egy-egy témát vagy korszakot.
Szóval már abból, ahogy kezdte a kérdést – hogy a történelmi dokumentumfilmek a valóságot mesélik el –, érdemes megállni egy pillanatra. Mi az, hogy valóság? Nemcsak egy történelmi dokumentumfilm, de maga egy történész sem tudja egy komolyabb dolgozatban vagy többkötetes könyvben leírni „a valóságot”. Bizonyos tények, adatok, források alapján állít össze valamit, de nem fér hozzá mindenhez. Nem volt ott, nem látta – és még ha látta volna sem, akkor sem érzékelhette minden szegletét. Tehát az, hogy mi az igazság a múlttal vagy egy-egy történelmi eseménnyel kapcsolatban, nem fekete-fehér, és nincsenek rá egzakt válaszok.
A blokáddal kapcsolatban például – mivel közelmúltbeli eseményről van szó – az esemény résztvevői közül sokan még élnek. Sokan vannak, akik emlékeznek rá. Én magam is gyerekként éltem meg a taxisblokád napjait. Emlékszem mindenre abból, amit a sajtón és a tévén keresztül ki tudtunk hámozni.
Esetleg amikor kritikát hallott, nem tudom, mennyit fogyaszt ezekből, volt-e olyan pont, amit jogosnak vélt?
Nem igazán találkoztam komolyan vehető kritikával. Nem találkoztam olyannal, aki ezt filmművészeti oldalról közelítette volna meg. Sajnos van egy olyan jelenség, hogy az emberek mindenhol politikát látnak, ott is, ahol nem kellene. Ez az egyik fele. A másik, hogy a filmnek van egy mellékszereplője, Göncz Árpád. Ő bizonyos politikai köröknek a hőse, és nem feltétlenül az ő szájuk íze szerint mutattuk be az egykori köztársasági elnököt, nem úgy, ahogy a posztkommunista sajtó láttatni próbálta őt évtizedeken keresztül. De ettől függetlenül teljesen reálisan mutattuk be, valós adatok alapján. A filmben elhangzó mondatai is az ő saját mondatai. Sőt, sok esetben finomítani kellett rajtuk, mert eredetileg sokkal keményebbek voltak, mint amit végül a filmben hallani lehetett. Mi tiszteletben tartottuk azt is, hogy Göncz Árpádot kultusz övezi, és sokan a mai napig szeretik.
Mielőtt megjelent a film, Göncz Árpád karakterének ábrázolása tudatos döntés volt, hogy egy eddig kevésbé ismert képet mutassanak meg, vagy inkább a megjelenés után derült ki, hogy másképp emlékszik rá egyes közönség, miközben önök tárgyilagosságra törekedtek?
Az összes szereplő, aki névvel megjelenik a filmben, kutatás tárgyát képezte: vizsgáltuk a habitusát, viselkedését, cselekedeteit. Nemcsak a hanglejtését, hanem azt is, hogyan öltözködött, hogyan viselkedett. Ez alapján választottuk ki a karaktereket. Ez közös munka volt: a forgatókönyvíró, a casting director, a maszkmester, a színész, az operatőr és természetesen én is hozzátettem a magam részét. Így rajzolódott ki a filmben látható karakter. Ez tehát nem egy tudatos döntés volt, hanem a kutatás eredménye.
Sokan mondják, hogy mi „gonosz törpének” ábrázoltuk Göncz Árpádot. Ez vicces. Hiszen Gáspár Tibor alakította, aki 190 centis, méltóságteljes színész. Ha ő megjelenik valahol, mindenki odafigyel. Őt törpének nevezni szerintem nevetséges. Nem volt bennünk szándék sem Antall Józseffel kapcsolatban – hogy szobrot emeljünk neki –, sem másokkal kapcsolatban. A célunk az volt, hogy bemutassuk azokat a karaktereket, akik akkoriban politizáltak.
Fontos hozzátenni: ezek az emberek nem voltak politikusok. A politika világában teljesen kezdők voltak. Ma már elképzelhetetlen, hogy valaki felkészülés nélkül kerül oda. Ma a politikusok tudatosan választanak nyakkendőt, frizurát, tisztában vannak a kommunikáció és a sajtó működésével. Akkoriban viszont kisvárosi ügyvéd, magyartanár, történelemtanár, muzeológus – ilyen emberekből állt össze az új kormány a rendszerváltás után. 1986–87-ben senki sem gondolta, hogy pár év múlva új országgyűlés alakul, és új politikusokra lesz szükség. Ezek az emberek a teljes amatőr világból jöttek.
Nagyon sok felvételt néztünk például arról a bizonyos moszkvai útról, amikor a magyar küldöttség tárgyalni ment a Szovjetunióval a rendszerváltás utáni kapcsolatok jövőjéről. Megnéztük a fényképeket is. Mai szemmel szinte hihetetlen, hogy ez egy kormánydelegáció volt. Az öltözékük, a megjelenésük egyáltalán nem hasonlított a mai politikai csoportokéra.
Ez a teljes beszélgetés rövidített leirata.
