Reaktor

Októberben néhány munkásnak öltözött tolvaj hét perc alatt több értékes ékszert vitt el a párizsi Louvre-ból. A rablás precíz, szinte filmszerű kivitelezése miatt azonnal bejárta a világsajtót, de igazán nem is a bűncselekmény ténye, hanem annak online utóélete kavarta fel a közvéleményt. A közösségi média futótűzként kapta fel az esetet, és pillanatok alatt mém géppé, ironikus közös élménnyé alakította azt.

Ahogy egyre több részlet derült ki a rablásról, az X-et, TikTokot és más platformokat ellepték a reakciók, összeesküvés-elméletek, Halloween-jelmezek, Spotify-lejátszási listák és persze a tolvajokat dicsőítő posztok. A kommentek és videók hangvétele meglepően egységes volt: nem elítélő, hanem sokkal inkább elismerő jellegű. A rablók ügyességét, stílusát, „projektmenedzsment-szintű” szervezettségét dicsérték, sokan kifejezetten romantizálták ezzel a bűntényt. Ezek mellett epdig csak olaj volt a mém-tűzre, amikor kiderült, hogy a Louvre biztonsági rendszerének jelszava egyszerűen a múzeum neve, „Louvre” volt; a rablás komolyságát ekkor végleg elmosta az irónia hulláma.

Halloween közeledtével megjelentek a tolvajokat ábrázoló jelmezek, amelyek már egyáltalán nem a bűn, hanem az „anti-hős” esztétikát jelenítették meg. Így az online közönség sokszor nem a károkat látta, hanem a kreativitást – a tolvajokból néhány nap alatt kollektív kulturális ikon lett.

@stavrianaxoxo Please rob me #louvre #paris #fyp #robber ♬ original sound - Raye

A kommentfolyamokban hamar megjelent az a narratíva is, miszerint ironikus „a lopás normalizálásáról” beszélni, hiszen maga a Louvre-gyűjtemény is a gyarmatosítás idején elhurcolt tárgyakra épül. Bár az elvitt ékszerek a Napóleon és Eugénia császárnéhoz tartozó kollekcióból származtak, a „lopottból lopni” gondolat mégis visszatérő motívum lett, ahogy egy komment is megfogalmazta: „normalizáljuk, ha azt lopják el, ami már amúgy is lopott.” A magyar TikTok szcéna is reagált az eseményekre, és megszülettek a „mit vittem volna el a Louvre-ból, ha behívnak a rablásba” típusú videók, sőt, a Magyar Nemzeti Múzeum is beszállt a trendbe egy önironikus, történelmi párhuzamokat idéző poszttal.

@magyarnemzetimuzeum 🗼A Louvre október 17-ei, Arsène Lupinhez illő kirablása most ismét a múzeumok és műkincsek felé fordította a világ figyelmét. 🕵️ Hazánk történelme sem mentes a krimibe illő műkincsek körüli bűnügyektől, gondoljunk csak a Seuso-kincsek rejtélyes történetére. (A fantasztikus római kori kincsek most biztoságban pihennek épületünk falai között és várják a látogatókat!) 💰Múzeumi műkincsrablás azonban eddig csupán egyszer történt Magyarországon. 1983. november 5-én a budapesti Szépművészeti Múzeumból hét mestermű tűnt el az éjszaka leple alatt. Köztük Raffaello Esterházy‑Madonnája, valamint Giorgione, Tintoretto és Tiepolo alkotásai. A lopás értéke meghaladta a másfél milliárd forintot, és hónapokig tartó nyomozás követte, míg a festmények egy részét Görögországban, egy kolostornál megtalálták, a tetteseket pedig elfogták. Maximálisan együtt érzünk a francia kollégákkal és reménykedünk, hogy azelőtt előkerülnek a műkincsek, hogy kár érné őket, de a humor mindig segít átvészelni a kríziseket. Ha érdekel a múzeumok világa és a tárgyak mögött rejlő történetek, kövesd oldalunkat! 💕 #louvre #műkincs #rablás #MagyarNemzetiMúzeum #kincs ♬ Pink Panther Intro - Henry Mancini

A rablás végül nemcsak a közösségi média tartalomgyártókat, hanem a marketingeseket is megihlette, egy német cég, a Böcker, amelynek emelője szerepelt a rablásban, humoros reklámkampányt indított „When you need to move fast” szlogennel. A poszt milliós nézettséget ért el, és bár sokan zseniális húzásnak tartották, mások ízléstelennek ítélték. A vállalat magyarázata egyszerű volt: senki sem sérült meg, miért ne lehetne tehát poénként kezelni a helyzetet?

A közösségi média reakciói egy olyan értelmezési keretet teremtettek, amelyben a rablás elveszti bűn jellegét, és szinte kulturális performansszá válik. A császári ékszerek az „elitet”, a tolvajok pedig a „nép gyermekét” jelenítik meg ebben az értelmezésben: a furfangos, ravasz hétköznapi embert, aki túljár a hatalom eszén, és megszerzi a „jussát”. Bár semmi sem utal arra, hogy a tolvajok bármilyen társadalmi igazságossági szándékkal cselekedtek volna, a kommentfolyamok Robin Hood-i mítoszt ácsoltak köréjük. Egyben furcsa és teljesen 2025-ös hangulatúak a reakciók, az elit vs. „nép gyermeke” narratíva, a no judgement és elismerő kommentek, a Halloween-jelmezek, a TikTok-videók és a „Louvre”-jelszó abszurditása mind egy az irányba mutatnak – ha valami elég látványos és kellően abszurd, könnyen relativizálhatóvá válik. Nincs ebben erős morális állásfoglalás, mégis felveti a kérdést, hogy milyen közhangulatban élünk, meddig válhat viccessé egy bűncselekmény és mit gondolunk ezek viszonylagosságáról?