Reaktor

Hogyan kezdődött nálad ez a szerelem? Emlékszel arra a pillanatra, amikor először húztál futócipőt?

Az édesapám példája volt a döntő. Már óvodás koromban vitt magával; sokszor reggel, még az ovi előtt lementünk futni egy kört. Ezek nem is voltak olyan kicsi körök, simán mentünk 2-5 kilométert is. Nagyon hamar beszippantott a hosszútávfutás, az utcai és a terepfutás világa. Később beírattak atlétikára, ahol az alapokat – ugrás, dobás – megtanultam, de 10 éves korom körül már egyértelmű volt, hogy a hosszú távokon van a helyem. Így kerültem a BEAC-hoz, ahol 20 éven át sportoltam, és ott lettem felnőtt válogatott futó is. 

Sportos családból jössz, de nem élsportolók gyermeke vagy. Hogyan hatott ez rád?

Igen, ez fontos különbség. Egy klasszikus szabadidős sportos, „outdoor” családban nőttem fel. Minden hétvégén túráztunk, bicikliztünk, megtanítottak úszni, síelni. A mozgás szeretetét kaptam tőlük. Az, hogy ebből versenysport lett, már az én egyéni döntésem volt. A szüleim sosem nyomtak, csak biztosították az utat és a lehetőséget, én pedig hagytam, hogy elkapjon a gépszíj. 

Mikor vált az álmodozás konkrét elhatározássá, hogy te olimpikon akarsz lenni?

Kilenc éves voltam a 2000-es Sydney Olimpia idején. Minden közvetítést végignéztem az úszástól a szertornáig. Amikor láttam Csollány Szilvesztert olimpiai bajnokká válni, valami elindult bennem. Ott fogalmazódott meg, hogy én is ott akarok lenni ezen a világversenyen. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan futóként jutok-e ki, de a cél megvolt. Később, a gimnázium végén jött a kérdés, hogy hivatás vagy tanulás – végül a kettős karriermodell mellett döntöttem, egyiket sem kellett feladnom.

Mi döntötte el, hogy pont a maraton lesz a te szakágad?

A testi adottságok és a mentális beállítottság egyszerre. Hamar kiderült, hogy a sprint és az ügyességi számok nem mennek annyira, és nem is érdekeltek. 16 évesen szemeltem ki a maratont, de a szakmai tudatosság miatt vártunk a debütálással. 23 éves voltam, amikor Frankfurtban lefutottam az elsőt. Az edzőm 2:20-as időt várt, végül 2:22 lett, amire már felfigyelt a szakma.

Említetted, hogy a magyar hosszútávfutó mezőny megritkult az utóbbi évtizedekben. Miért nehéz ma profi maratonistának lenni Magyarországon?

A 70-es, 80-as években a sportállások és a szocialista sportrendszer erős megtartóerőt jelentettek, nagy volt a konkurencia, ami hajtotta az eredményeket. Ma aki ezt csinálja, annak magát kell menedzselnie. Sokan a 20-as éveik elején lemorzsolódnak, mert nem látják benne a megélhetést. Bár most vannak biztató jelek, például Szemerei Levente országos csúcsa, a széles elit mezőny sajnos hiányzik. 

Mi történik egy futó fejében a 42 kilométer alatt? Küzdelem vagy eufória?

Kívülről monoton, belül zajlik az élet. A rajt sokszor stresszes, de az eldördülő pisztoly után jön a megkönnyebbülés. Az első 20 kilométer viszonylag eseménytelen. A nehézségek a féltáv után kezdődnek, az utolsó harmad pedig egy igazi mentális és fizikai erőpróba. Ezt „lassú halálnak” is lehetne nevezni: nincs akkora elsavasodás, mint egy sprintnél, de egy fojtogató fáradtságérzet kerít hatalmába. Itt dől el minden fejben: hogyan reagálsz a test fájdalmas impulzusaira. Visszaboxolsz és mész tovább, vagy lelassulsz. Hideg fejjel kell futni, nem szabad túl emocionálisnak lenni, még akkor sem, ha az utolsó 10 kilométernél már ott a „kapuzárási pánik”, hogy mikor lesz már vége. 

Hogyan néz ki egy profi felkészülése? Hány kilométer van a lábadban?

Élsport szinten ez legalább egy évtizednyi munka. Hetente 10-13 futóedzésem van, az utóbbi tíz évben jellemzően napi kettő. Ebben minden van: az 5 kilométeres átmozgatástól a 40 kilométeres hosszú futásig, résztávok, terepedzések, versenytempó gyakorlása. Nem unalmas, mert folyamatosan váltogatjuk az intenzitást.

Kétgyermekes édesapa vagy. Hogyan változott meg az életed és a felkészülésed a család hatására?

Amíg egy gyermekünk volt, a feleségem segítségével még tartani tudtam a profi szintet. 2023-ban, a kisfiam születésekor azonban váltanom kellett. Most „félprofi” vagyok: dolgozom edzőként, kevesebb a regenerációm, és nem hagyhatok mindent a feleségemre. Visszább vettem a terveimből, de a korábban elvégzett hatalmas munka még visz előre. Megbarátkoztam azzal, hogy a csúcson már valószínűleg túl vagyok, innentől minden siker egy ajándék. 

2016, Rio de Janeiro. Milyen élmény volt az olimpia belülről?

Egy gyerekkori álom beteljesülése. Bár Rióban nem volt esélyem kiugró eredményre, a kijutás önmagában hatalmas marketingértékkel bírt: szponzorok, projektek nyíltak meg. A futás maga viszonytagságos volt, gyomorproblémákkal és talpgyulladással küzdöttem. Majdnem feladtam, de ott tényleg átéltem az olimpizmus eszméjét: nem adjuk fel, végigcsináljuk az országért. Az a célba érés többet jelentett nekem minden időeredménynél. 

Mi segít át a holtpontokon? Van valamilyen technikád a stressz kezelésére?

Az önismeret. A sportoló tudja, milyen munkát végzett el, így reális elvárásai vannak. Nem a távtól félünk, hanem a kontrollálhatatlan körülményektől: az erős széltől, az elejtett kulacstól vagy egy váratlan egészségügyi gondtól. Meg kell tanulni magányosnak lenni a pályán. Emellett a szeretteink, barátaink bátorítása adja azt a „melegséget”, amiből a magabiztosság táplálkozik. 

A futáson kívül mi kapcsol ki? Hogyan kerülöd el a kiégést?

Kell a hobbi! Korábban doboltam – ami vicces, mert a futáshoz is kell a ritmusérzék –, rajzoltam, festettem. Mostanában a pergetőhorgászat kapcsol ki. Ezek kellenek ahhoz, hogy ne égjek ki a heti 180 kilométernyi monoton futás alatt.

Mit üzennél azoknak, akik most vágnának bele a futásba?

A legfontosabb a fokozatosság. Ne akarjunk rögtön mindennap futni, heti három alkalom és a közepes intenzitás bőven elég az elején. A cél a futás megszeretése legyen, nem a rekorddöntés. Ha pedig komolyabb céljaid vannak, keress egy szakértőt vagy edzőt, aki segít strukturálni az edzéseket.