Vannak jól ismert alkotások, amelyek nem lehet kikerülni, látjuk őket, ismerjük. Ugyanakkor gyakran nem értjük, miért is lett híres. Az én generációm tudja, hogy létezik egy South Park nevű sorozat, de összemossák más hasonló megjelenéssel rendelkező sorozatokkal. A cikkben tisztázom, mitől olyan egyedi és fontos alkotás a South Park.
„Azok a kilencvenes évek…” – hangzik az ismert mondatkezdés. Ki ne emlékezne a most újra divatba jött holdjáró cipőkre, a walkmanre, esetleg az első Playstationre? Ekkor élte fénykorát a DOS játék, például a Settlers II. Ezek nem koptak ki, de már csak időszakosan élik reneszánszukat, és egyre inkább kezd kialakulni a nosztalgia faktoruk. Van azonban sok olyan jellegzetes kilencvenes évekbeli „szereplő”, akik a mai napig vagy ténylegesen léteznek, vagy még mindig életben tartja őket aktív rajongótáboruk. Bár utóbbira tipikus példa, itt nem a Nirvana együttesről lesz szó, hanem a kedvenc sorozatomról: a South Parkról.
A sorozat 1997-ben indult, két évvel a születésem előtt, így értelemszerűen én csak később, a 2010-es évek elején kezdtem el bepótolni. A tévében láttam először egy ismert humorcsatornán, persze gyerekként a társadalomkritika helyett a trágár beszéd fogott meg, hiszen ez tizenkét évesen „tiltott gyümölcs” volt. Lényegében a sorozat mondanivalóját éreztem, de sok poént, szatírát már csak idősebb fejjel fogtam fel, vagy vettem észre.
South Park egy létező hely az Egyesült Államokban, Coloradoban. A helyszínválasztás azért is fontos, mivel Colorado egy nagyon átlagos amerikai terület. Nem olyan fényűző, mint California állam, és nem olyan nagyvárosias, mint New York, Ugyanakkor mégsem olyan vidéki, mint Utah, vagy a morbid humor egyik kedvelt témája, Alabama állam. A South Parkot Trey Parker és Matt Stone készítik, elmondásuk szerint a legtöbb karaktert a valóság szülte. Példának okáért ott van Kenny McCormick, aki folyton meghal, és mélyszegénységben él a kisváros szélén egy romos házban.
Kenny szülőháza
Kenny apja alkoholista, aki gyakran verekszik a feleségével. Van két testvére is. Kenny érdekessége, hogy a részek túlnyomó többségében- ahogy szó volt róla- meghal. Ezt a készítők az egyik részben meg is válaszolják a nézőnek, a hétköznapi életükből mintázták ezt is: Középiskolában egy szegényes körülmények között élő, mindig narancssárga kapucnit viselő osztálytársuk olyan ritkán ment be az iskolába, hogy azzal viccelődtek, meghalt. Igen, ez a sorozat nem való azoknak, akiknek a vicc a valóságot jelenti, és nem tudnak azzal a véleménnyel azonosulni, hogy a vicc az vicc, és pont az a célja, hogy a rossz dolgokat kifigurázzuk, gúnyt űzzünk belőlük. Ebből könnyen kitalálható, a sorozat tele van rossz és jó sztereotípiákkal. Ezekkel dolgozik, és ezekből hozza ki általában azt a durva társadalomkritikát, ami miatt érdemes nézni. Zseniálisan mutat be minden elfogult álláspontot, és ráébreszt arra, hogy érdemes meghallgatni a sajátunktól eltérő véleményeket is.
Mivel a sorozat aktualitásokra, vagy ismert, sokakat megosztó közéleti kérdésekre reagál, ezért elkerülhetetlen téma benne a politika. De nincs olyan vallási, etnikai vagy filozófiai álláspont se, amiből még ne csinált volna viccet.
Ezért nevezhető függetlennek a sorozat: mindenkit egyszerre sért.
Viszont nem öncélú értelmetlen bunkóság, mert bemutatja, mennyi szörnyű dologra tudja rávenni magát az egyén az emberi butaság, egyesek a szélsőséges gondolkodás miatt. Az öncélú alpári szórakozást is kiparodizálja, külön rész készült a Family Guy sorozatról is.
Négy főszereplő van. A gonosz karakter, az Cartman. Ő egy túlsúlyos, elkényeztetett rasszista és antiszemita karakter, aki rajong Hitlerért, és Mel Gibsonért. A híres színészt azért szereti, mert a Cartman szerint a Passió bemutatja azt, hogy a zsidók gonoszak.
Cartman ellenpólusa Kyle. Kyle egy zsidó fiú, aki folyton beszól Cartmannek a túlsúlya miatt. Az apja ügyvéd, és az anyja is egy zsidó családanya sztereotípiája.
Van a két semlegesebb karakter, Stan és Kenny. Kennyt újra nem kell bemutatnom, Stan pedig egy tipikus amerikai fiú: Az apja geológus, van egy nővére, és inkább Kyle fele húz a barátsága, mint Cartman irányába.
Balról haladva: Kyle, Cartman, Kenny és Stan
Ezekkel a karakterekkel dolgozik tehát a sorozat, és igen, tényleg offenzívebb karakterek, mint egy Barátok Közt szereplőgárda. De ezért is izgalmas, hiszen ha végignézzük a sorozatot, esetenként ráismerhetünk a saját hibáinkra is. Vagy éppen másokéra. Ez egy olyan alkotás tehát, ami csoda, hogy még létezik. Ha most indulna, a mai mainstream média bizonyára sokkal erősebben támadná. A sorozatban mindenkinek vannak hibái, és mindenkinek vannak jó tulajdonságai, ritkán, de még Cartmannek is, például, mikor megmenti a szeretett kisvárosát egy hippi fesztiváltól:
https://www.youtube.com/watch?v=XGPq5fpfZGw
Senki sem egyenlő South Parkban: vannak okosabbak, van, aki tehetősebb, és van olyan is, aki jobban néz ki, mint mások. Minden sereplő kimondja azt, amit az ember ha tapintatlanságból is, de a hétköznapokban kimond magában. Például a láthatóan lustaságból túlsúlyos Cartmant sem pufinak, hanem hájasnak hívja Kyle. És ami a legjobb, hogy a politikai korrektségből is viccet csinál.
Az idei év, amennyire tele volt eddig rossz dolgokkal, ezek jó alapanyagot biztosítanak Treynek és Mattnek. Elég csak a koronavírusra gondolni, vagy éppen a BLM mozgalomra. A fejemben már lejátszódik, ahogy a Token, a keresztény konzervatív fekete srác kimondja: „I don’t give a fuck about BLM, Cartman!”
Minden karakter említésre méltó, ugyanakkor utoljára még Tokent emelem ki. Cartman nem csak Kylet támadja származása és vallása miatt, hanem Tokent is. Token hiába egy konzervatív és keresztény, jómódban élő fekete fiú, Cartman úgy kezeli, mint ha valami fekete Soundcloud rapper lenne. Ebből is fakad bonyodalom, ami a „Zimermann világháború” részt is végigkíséri.
A koronavírust, pedig Randy Mars, Stan apja is beviheti Kínából Coloradoba, hiszen marihuana termesztőként kereskedik Kínával a sorozatban. A széria egyébként az amerikai drogpolitikát is feldolgozta már, tökéletesen bemutatva azt, hogy ha dekriminalizálunk, vagy legalizálunk egyes szereket, akkor a társadalom egy része mind többet, és többet akar majd.
Ha meghoztam a kedvet a sorozathoz, akkor két tanácsot szeretnék még adni. Az egyik, hogy akármennyire nem aktuális, hiába nem nagyon épülnek egymásra a részek, érdemes az első évaddal indítani. A másik sokkal egyszerűbb: „Don’t kill Kenny!”
A bang szó hallatán egyből az eldördülő pisztoly hangjára asszociálhatunk, ezért talán nem lep meg senkit, hogy a Bang! egy igazi westernjáték amelyben banditák küzdenek meg a sheriffel, illetve játékosszámtól függően annak helyetteseivel is. Ebben a játékban minden játékos egy-egy vadnyugati személy szerepét ölti magára.
A Bang! kártyajátékot már 4 főtől lehet játszani és maximum 7-en tudnak vele egyszerre játszani. A játék szereplői a sheriff, a banditák, a seriffhelyettesek és a renegát. A szerepek eloszlása a játékosok számától függ. A sheriff szerepét leszámítva, ami nyilvános, minden játékos inkognitó szerepben játszik, nem lehet tudni ki kicsoda.
Csak a kijátszott kártyák alapján van esély kitalálni, hogy kinek milyen szerepe van.
A banditák célja a sheriff kiiktatása, a sheriff és helyettesei akkor nyerhetnek ha lelövik az összes banditát és a renegátot, míg a renegát célja, hogy utolsóként maradjon játékban. Vagyis, hogy mindenkit likvidáljon, utolsónak a sheriffet is.
A játék kétféleképpen érhet véget: vagy meghal a sheriff – amennyiben van még élő bandita ő nyeri a játékot, ha nincs akkor a renegát– vagy a sheriff csapata lelövi az összes banditát és a renegátot, ez esetben a sheriff csapata nyer. A szerepek mellett minden játékos kap egy karakterkártyát is ami valamilyen pluszképességgel ruházza fel. Kezdőként, elsőre nehéznek tűnhet a játék, mivel elég sokféle akció kártya van benne, de 1-2 kör után már mindenki fejből tudja az összes lapot és nagyon pörgőssé válik játék.
2. Sorbanállás! Minél jobban megérted, annál durvább
Ez a lengyel társasjáték a 80-as évekbe repít vissza, amikor is a szovjet mintára létrehozott Lengyel Népköztársaságban, a szocialista tervgazdálkodás nyomán folyamatos áruhiány volt. A bevásárlás nem ment oly könnyeden mint napjainkban, hanem gyakran napokat kellett várakozniuk a lengyeleknek, hogy egy-egy árut beszerezhessenek a boltból. Ez a modern, oktatási célú termék azért jött létre, hogy bemutassa, hogyan éltek a lengyelek hosszú éveken keresztül.
Azért, hogy emlékeztessen, többek között hová vezetett a rájuk erőltetett kommunizmus.
Bár a játékot már 2 fővel is lehet játszani, de a maximális 5 fő esetén a legélvezetesebb a játék. Az elején minden játékos kap egy bevásárlólistát, amin szerepel, milyen árukat kell beszereznie. A játékban 5 különböző bolt van és mindenki olyan bevásárlólistát kap, amin a beszerzendő áruk 4 különböző boltban vásárolhatók meg. Minden játékos 5 bábut(családtagot) kap, amelyeket a játékosok a kezdőjátékostól indulva egyesével küldenek a boltok elé „sorban állni”.
Miután megtörtént a bábuk beállítása a sorokba utána derül ki, hogy aznap melyik boltokba és mennyi áru érkezett. Ezt követi a játék leglényegesebb fázisa amikor a sorban elfoglalt helyünket tudjuk változtatni akciókártyák segítségével. Nagyon ötletes akciókártyák vannak: például a „terhes anyuka” kártya segítségével rögtön a sor elejére állíthatjuk egy bábunkat, vagy éppen „téves szállítás” kártyával elterelhetjük valamelyik árut, amit így egy másik boltban lehet átvenni. Miután megtörtént az akciókártyák kijátszása (vagyis a tolakodás a sorokban), a sorban elől álló bábú tulajdonosa 1 terméket vihet haza a boltból. A játékot az nyeri meg, akinek elsőként sikerül megvásárolnia a listáján szereplő összes terméket.
A játék esélyegyenlőség szempontjából nagyon jól kiegyenlített, mert minden játékos pontosan ugyanazzal a 10 akció kártyát tartalmazó paklival rendelkezik, de
sok múlik azon, hogy ki milyen taktikát alkalmaz.
3. Aranyásók: ahol ar arannyal együtt a rejtett konfliktusok is felszínre kerülnek
Ebben a társasjátékban törpék bőrébe bújva lehetünk szorgos aranyások akik csákányokkal mennek le a hegyek tárnáiba arany után kutatni vagy pedig szabotőrökként hátráltathatjuk az aranyásó törpéket céljuk eléréseben. Mivel a szerepek nem nyilvánosak csak sejthetjük a másik játékosról, hogy ő melyik csapatba tartozik.
Úgy kell összefogni és közösen járatot építeni a kincshez, hogy közben nem tudhatjuk ki ellenség és ki barát.
Ha az aranyásoknak sikerül eljutniuk az aranyhoz, akkor arany a jutalmuk, a szabotőrök pedig üres kézzel mennek haza. Ha a szabotálás sikeres volt akkor a szabotőr csapat kap aranyat. A játékot az a játékos nyeri akinek 3 forduló alatt a legtöbb aranyat sikerült összegyűjtenie.
Ezt a játékot legalább 3, legfeljebb 10 fő játszhatja. A kincshez való eljutás során különböző útkártyákat kell kijátszani a kezdőkártyától indulva. El kell jutni a célkártyákig de a játék elején még nem lehet tudni, hogy a 3 célkártya közül pontosan melyik rejti az kincset. Az útkártyákon kívül vannak még speciális blokkoló illetve hozzá tartozó feloldó lapok is: törött csákány,törött lámpa vagy törött csille, melyet ha valaki megkap, akkor nem tud járatot építeni, amíg feloldó kártyával fel nem oldja magát vagy egy csapattársa őt. Van lehetőség robbantó kártyával meglévő út kártya eltávolítására is.
Már egy ideje töprengek azon, hogy mikor lesz az embereknek végleg elege a tömény „érzékenyítésből”, ami a Netflix, HBO, Hollywood háromszöget jellemzi.
Szinte minden sorozatban vagy filmben kötelezően megjelenik legalább egy LMBTI szereplő, a társadalmi igazságosság, vagy a rasszizmus elleni harc.
Szerencsémre nem éltem az államszocializmus tombolása idején, de gondolom, akkoriban lehetett hasonlóan „ideológiailag elkötelezett” alkotásokban gyönyörködni, mint manapság.
Jó hír viszont, - számomra mindenképpen -, hogy benyomásaim alapján megjelentek erre a jelenségre a válaszfilmek. Nemrég tudatosult bennem, hogy az utóbbi években egyre több olyan amerikai filmet láttam, amelyekben a szereplők szarkasztikusan kikacsintanak a nézőre, viccet csinálva az egyre terhesebb és képmutatóbb politikai korrektségből. Ráadásul ezeknek a filmeknek a többsége jó pár éve született, ami azt mutatja, hogy már egy ideje besokalltak a filmkészítők is a „groupthink”-től, és a bátrabbak ellenállnak a véleményem szerint igen veszélyes attitűdnek, amit így lehet megfogalmazni:
vegyük magunkat és a világot halálosan komolyan, semmi esetre se csináljunk viccet bizonyos szent tehén dolgokból, hacsak azok nem a hagyományos házassággal, vagy a keresztény vallással függnek össze, mert azokat bátran ki lehet figurázni.
Most a teljesség igénye nélkül felsorolok néhány példát a „visszacsapásra.”
A legelső ilyen példa, amire emlékszem, a 2013-as A búra alatt című sorozat, amelyben a Totál szívásból is ismert zseniális Dean Norrisnak, aki Big Jimet játssza a filmben, eltűnik a kutyája, és együtt keresik az egyik női szereplővel, kinek nevét elfeledtem. Big Jim megkérdezi a nőtől, miért nem hívogatja hangosabban a kutyát, mire azt feleli, hogy fél, a kutya megijedne. Erre Dean Norris így válaszol: „Miért ijedne meg? Nem liberális!” Ez a mondat mostanra már szállóigévé vált családi és baráti köreimben.
Aztán jött A préri urai (Hell or High Water) 2016-ban, amelyben Jeff Bridges játsza az öreg texasi rangert, aki beosztottjával, az indián származású Albertóval folyamatosan humorizál, néha meglehetősen durván, de garantáltan idegesítően. A folyamatos csipkelődés és heccelés mögött persze igazi bajtársiasság áll, és a két ember kapcsolata alapvetően szeretetteljes. Alberto indiánsága ebben a filmben adottság, nem automatikus jópont, vagy áldozati szerep. Egy másik random felbukkanó, de fontos szereplő, egy komancs indián is lakonikusan és keserűen jegyzi meg az egyik fehér főszereplőnek, hogy ő már nem a préri ura, hanem a nagy semmi ura, és kihívóan odaveti, a komancs azt jelenti, „örökre ellenségek.” Mire a fehér szereplő, a két bankrabló testvér egyike azt mondja, akkor ő is komancs. Ugyanolyan kitaszított, ugyanolyan az egész világgal haragban és perben álló, mint az indián – nem a bőrszín teszi az embert ugyanis, üzeni a dialógus.
Eklatáns példa szerintem a 2018-as Kegyetlen zsaruk is. Mel Gibson és Vince Vaughn két, a munkájába belefáradt zsarut játszik, akik nagyon megunták már, hogy nem elég, hogy alulfizetik őket, miközben a bőrüket viszik vásárra, hanem még meg is hurcolják őket egy erőszakosra sikerült akció miatt, amit egy „jóindulatú” szomszéd videóra vett. Persze detektívjeink húzzák a rövidebbet, hiába egy drogdílert és a nőjét fülelték le, ráadásul még azt is rájuk akarják sütni, hogy fajgyűlölők, mivel az elkövetők latino származásúak voltak. Mikor a főnökük rapporta hívja őket, és figyelmezteti hőseinket, milyen veszélyes is manapság, ha rájuk sütik a rasszizmus bélyegét, a Vince Vaugh által játszott detektív csak annyit mond: „Én nem vagyok rasszista. Feketén iszom a kávém.”
A True Detective 2019-es harmadik évadában már közvetlenül reflektálnak a mai identitáspolitikai klímára, ami az USA-ban eluralkodott. A már idős, fekete bőrű detektív, akit Maheshala Ali játszik, interjút ad egy testvérpár eltűnésével kapcsolatos, évtizedeken át tartó kudarcos nyomozásról egy fehér bőrű riporternőnek. Egy ponton az újságírónő megkérdezi, hogy tapasztalt-e rendszerszintű rasszizmust a rendőrségnél töltött évek során, és szerepet játszott-e a bőrszíne miatti diszkrimináció abban, ahogy a karrierje alakult. A nyugdíjas detektív, és szintén fekete bőrű, szintén rendőr fia enyhe döbbenettel néznek össze „hogy jön ez ide?” tekintettel, mivel ennek a dimenziónak az égvilágon semmi köze nem volt az ügyhöz, mire a fiatal nő kínos magyarázkodásba kezd. Biztosan nem szerzett magának jó pontokat ez az epizód a társadalmi igazságosság, „woke” harcosainál.
A valóságos emberek, akik nem papírmasé figurák, nem méricskélik folyton a szavaikat. A valóságos emberek, mondta egyszer Kurt Vonnegut is, durván beszélnek.
A valóságos embereket nem érdeklik az ideológiák, és viselkedésüket nagyon egyszerű, de egyben egyetemes dolgok vezérlik – például az amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten gyakorlata. Felesleges őket, minket az élcsapatnak folyton megpróbálni megnevelni, és nem is szeretjük. Szerintem erre, többek között azért is, mivel a pénz nagy úr, Hollywood és a streamline szolgáltatók is rájöttek, és így megszületnek a nekünk, politikailag inkorrekteknek szóló mozik is.
Tapasztaltátok már, hogy a társadalmi érzékenyítés minden fronton, így már a filmvilágban is teret nyert? Zavar benneteket, vagy annyira természetessé vált, hogy a polkorrekt fősodor mentén készülnek a mozifilmek, hogy már észre sem veszitek?
A személyességet és a spontaneitást hiányolja a legjobban a digitális oktatásból Veszelszki Ágnes, akit a Budapesti Corvinus Egyetemen az év oktatójának választottak. Veszelszki nyolc éve netszótárt, most tavasszal karanténszótárt rakott össze a mindennapi nyelvünk változásait vizsgálva. Az oktató arról is beszélt a Reaktornak, hogy mit gondol a nyelvtisztító mozgalmakról, és hogy mi a feladata egy nyelvésznek.
Ugyanakkora szellemi erőbefektetést jelent ma a megfelelő emoji kiválasztása, mint amekkorát régebben a megfelelő hangulatfestő szó kiválasztása jelentett?
Erről a kérdésről azt hiszem, hogy valójában a nyelvhasználókat kellene megkérdezni. Nyelvészként, újmédia-kutatóként elsősorban nem azzal foglalkozom, hogy mekkora erőfeszítést jelent az egyes szövegek megfogalmazása vagy képi üzenetek kiválasztása, hanem azzal, hogy ez milyen hatással van a nyelvre, milyen nyelvi változásokat lehet megfigyelni a digitális kommunikáció kapcsán. Ez a kutatás 2000-ben indult. Ekkor, az egyetemi tanulmányaim legelején, azt kezdtem el vizsgálni, hogy az SMS, tehát a rövid szöveges üzenetküldés technikája, illetve technológiája miképpen hat a nyelvre. 2005 környékéig azt gondoltuk, hogy az SMS meg fogja változtatni a nyelvhasználatot.
Úgy véltük, hogy azok a rövidítések, az az írásmód, amelyet az SMS-ben használunk (mivel 160 karakterbe kellett jelentős mennyiségű információt bezsúfolni), hatással lesz az SMS-en kívüli nyelvhasználatra, az írott kommunikációra. 20 év elteltével látjuk, hogy ez a változás nem következett be.
Továbbra is léteznek rövidítések, de azok a változások, amiktől nagyon sokan annyira féltették az írott nyelvet, nem következtek be. Ilyen félelmek voltak például, hogy sokkal rövidebben fogunk írni, illetve nem fogunk odafigyelni a helyesírásra.
Ez azt is jelenti, hogy a techno-optimista nyelvészek közé sorolja magát?
Nem mondanám, hiszen nyelvészként az objektivitásra kell törekednünk. Az a célszerű, ha nem vagyunk sem techno-pesszimisták, sem pedig techno-optimisták. Nyelvészként az az elsődleges, hogy objektív módon, kívülről tanulmányozzuk a jelenségeket.
Úgy érzem, hogy a nyelvünk gyorsabban változik, mint valaha. Ez valóban így van, vagy egy illúzióról van szó?
Amióta verbális nyelven kommunikálunk, a nyelv folyamatosan változott a kommunikációs igényeknek, valamint a nyelven kívüli jelenségeknek megfelelően. Amikor jött egy nyelven kívüli jelenség, azt meg kellett nevezni, körül kellett írni. Tudni kellett róla beszélni, és ez mindig is hatással volt a nyelvünkre. A nyelvi változást szintenként kell elkülöníteni. Ugyanis például a szókincs változása nagyon látványos, nagyon gyorsan történik. Amit könnyen észre lehet venni, az az írásmód változása. Sokan, sokféleképpen írnak. Betartva a szabályokat, vagy azoktól valamennyire eltérve. Ezzel szemben nagyon lassan változnak a nyelvhez köthető illemszabályok, illetve a grammatikai változások. Róluk csak igen hosszú időtávon belül tudunk számot adni. Azonban ahogyan említettem, a szókincs változása nagyon izgalmas. Ezért is merült fel a digitális kommunikáció kapcsán, hogy a kommunikáció- és médiaműhelyben résztvevő hallgatókkal létrehoztunk egy szótárt, Netszótár néven. 2010-2011 környékén állítottuk össze, 2012-ben jelent meg. Nyolcéves lett a szótár. Éppen ideje végiggondolni, hogy mik azok a szókincselemek, amelyek hasonlóképpen megvannak még, és melyek azok, amelyek ebben a nyolcéves szótárban is elavultak.
Ebbe a változásba milyen mértékben lehet belenyúlni? Szükséges-e és lehetséges-e a nyelvet szándékosan védelmezni például az elangolosodással szemben?
Ez egy nagyon érdekes kezdeményezés. A nyelvművelők foglalkoznak azzal, hogy a nyelvet a hétköznapi nyelvhasználók számára is érthetővé tegyék. Továbbá meg lehet itt említeni azokat is, akik a Facebookot magyarosítják. Ez egy közösségi kezdeményezésre történik. Nem a Facebook központi adminisztrációja végzi az újabb és újabb funkciók magyarra fordítását, hanem ebben a felhasználók is részt vehetnek. Ilyesfajta tendencia létezik. Visszatérve a digitális kommunikációra, a számítógépes nyelvvel, a számítógépes játékokkal foglalkozó szakújságírók elkezdtek kifejezéseket magyarítani.
Magyarországon nincs jelen az a fajta purista, tehát nyelvtisztító álláspont, mint például Franciaországban vagy Finnországban. Valahol középúton vagyunk az angol kifejezések egy az egyben való beolvasztása, és az angol kifejezések teljes mértékben való magyarosítása között.
Bessenyei Györgytól származik az idézet: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem.” Mit gondol az idegen nyelvű képzésekről? Mennyire tudunk mi jobban gondolkodni magyarul?
Elsősorban a digitális kommunikációval, nyelvi változásokkal, ennek kapcsán nyelvhasználattal, online agresszióval foglalkozom, továbbvezetve ezt az álhírek és az áltudományosság kérdéskörére. Ez nem klasszikusan az a kérdéskör, amivel foglalkozom. Az azonban tény, hogy az anyanyelvén másképpen gondolkodik az ember, és amikor egy idegen nyelvre vált, akkor egy újfajta gondolkodásmódot is a magáévá kell tennie.
Július közepén jelent meg Karanténszótár c. könyve, melyben 400 szócikkben veszi sorra a koronavírus és a karanténhelyzet szülte új szavakat. Milyen az eddigi fogadtatása?
Ha azt tekintjük, hogy a média hogyan reagált erre, akkor nagyon sok reakciót kaptam, hiszen gyakorlatilag végigjártam a médiumokat – ezt neveztük karanténturnénak. A felhasználók részéről is nagy az érdeklődés a szótár iránt, 400 olyan szót tartalmaz, amelyek a magyar nyelvben nagyon gyorsan, 6 hónap alatt jelentek meg. 2020 januárjában kezdtem ezt a gyűjtést, akkor még Magyarországon a koronavírus alig-alig volt jelen, de már felfigyeltem arra, hogy a nemzetközi sajtóban új és új angol nyelvű szavakat kezdenek el használni. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ez a fajta nyelvi változás, amely az angol nyelvben és a nemzetközi sajtóban már megtörtént, mikor jelenik meg Magyarországon. Az első új szavakat 2020 márciusában kezdtem el dokumentálni, és márciustól júliusig folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Elsősorban a Budapesti Corvinus Egyetemen a hallgatóim segítségével, ez volt az adatbázis alapja, majd ezt a 80-90 szóból álló adatbázist megosztottam az ismerőseimmel.
És akkor döbbentem rá, hogy ez iránt mekkora az érdeklődés, amikor elkezdték ezt a szólistát kommentekben kiegészíteni.
Utána tudatosan kezdtem el gyűjteni, megfelelő korpusznyelvészeti módszertannal folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Egyrészt a közösségi médiából, hogy legyenek hétköznapi kifejezések, másrészt pedig a sajtónyelvből, amelyben a hivatalos és a sajtónyelvi, publicisztikai kifejezések is megjelentek. Így állt össze ez a gyűjtemény.
Ezek szerint elmondhatjuk, hogy általában a legtöbb nyelvújítás akkor történik, amikor a világban egy nagy és meghatározó esemény zajlik?
Azt nem mondanám, hogy a nyelvi változás akkor történik, de a szókincs egyértelműen gyarapodni kezd. Ilyen jelenségként hozhatjuk példaként a rendszerváltást. Ez egy nagymértékű, nagy hatású társadalmi, politikai jelenség volt, amely meghatározta azt, hogy miképpen kommunikálunk, miképpen beszélünk és új szavakat hozott magával, miközben a régi rendszer szavait valamennyire elavulttá tette. Nagy hatású változás volt, amiről az előbb már beszélgettünk, a digitális kommunikáció. Ez folyamatosan zajlik. Ha új technológiák jelennek meg, azok új szavakat hoznak magukkal. Világméretű jelenségként a koronavírus-járvány is ide tartozik, hiszen olyan jelenségekkel találkoztunk, amelyekkel soha korábban. Ez kihatott a mindennapi életünkre, a munkánkra, a családi életünkre, a társas kapcsolatainkra, arra, hogy miképpen közlekedünk, hiszen ahogy Ön belépett ebbe a terembe megkérdezte, hogy kell-e maszkot hordani vagy sem. A társas kapcsolatainkat is erőteljesen megváltoztatta.
És mindezeknek van nyelvi lenyomata, amely a szókincsben érhető tetten.
Ön szerint csak arról tudunk gondolkodni, amiről van szavunk? Érdemes egy bő szókincset kifejlesztenünk? Egyáltalán mennyire beszélnek választékosan a magyarok?
Az első kérdés egy nyelvfilozófiai kérdés, hogy miben gondolkodunk. Szavakban, szövegben gondolkodunk vagy pedig képekben. A nyelvfilozófusok, illetve az ehhez kapcsolódó képfilozófiai gondolkodásmód ezt a kérdést folyamatosan feszegeti. Nincs rá válasz. A képfilozófusok amellett érvelnek, hogy képekben gondolkodunk. Ha például végiggondolja azt az utat, ahogy eljöttek ide az egyetemre és leültünk beszélgetni, valószínűleg nem egy szöveget lát maga előtt, hanem képekben látja azt az útvonalat. De ha egy filozófiai vagy akár nyelvészeti kérdésről gondolkodik, ott viszont nehéz képeket társítani hozzá. Talán valahol középúton található a megoldás, de állást foglalni nem mernék ebben a kérdésben. A másik kérdése, hogy mennyire beszélünk választékosan. Attól függ. Mitől függ, hogy mennyire beszélünk választékosan? Attól, hogy ki a beszédpartnerünk, attól, hogy milyen közegben vagyunk. Egy piacon, egy egyetemi közegben másképpen beszélünk. Egy baráti társaságban is másképpen beszélünk, és a kollégáink között is. Mindezektől függ. Valamint olyan szociológiai, demográfiai faktoroktól is függ a nyelv választékossága, hogy ki milyen nemű, milyen közegben szocializálódott, milyen iskolai végzettséggel rendelkezik és egyáltalán mennyire van meg benne az igény, hogy választékosan fejezze ki magát.
Önnek mi a küldetése nyelvészként?
Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Elsősorban arra törekszem, hogy a legújabb nyelvi jelenségeket folyamatosan leírjam, dokumentáljam és ezt minél nagyobb közönséggel meg tudjam osztani. Ennek a törekvésnek a része például a Karanténszótár, a Netszótár és egy újabb projektem is ennek a része, ez a protokollkommunikációval foglalkozik. A protokollkommunikáció nem elsősorban nyelvi, nyelvészeti vállalkozás, hanem inkább arról szól, hogy hogyan tudnak az emberek oly módon kommunikálni egymással, hogy empatikusak legyenek, odafigyeljenek egymásra és megfelelően, hatékonyan fejezzék ki magukat. Ennek a vállalkozásnak a közösségi médiában van nyoma, egy egyetemi kurzusból indult vállalkozás, amely később átkerült a közösségi média terébe.
2004-ben már tanított demonstrátorként az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Azóta az egyetemi oktatásban, általánosságban bekövetkezett legnagyobb változás az online oktatásra való áttérés volt vagy volt más nagyobb változás is?
Két változást lehet megemlíteni az online-offline változás mellett. Ami már megtörtént addigra, amire én bekerültem oktatóként is a felsőoktatásba, az a nagylétszámosítás. A másik változás a BA és az MA rendszer bevezetése, az osztott és osztatlan képzés bevezetése, ez 2006 környékén kezdődött meg. Az, hogy egy hallgató nem csupán egy egyetemen tudja kipróbálni magát, hanem akár több egyetemet is választhat a felsőoktatási tanulmányai során, ezt egyértelműen meg lehet látni. Azt, hogy mennyire nem egyszerű az alapképzést a mesterképzéstől elkülöníteni, hol adunk gyakorlati tudást a hallgatók kezébe, és melyik képzési elemhez tartozik az elméleti tudás, ez még talán most is kiforratlan és folyamatos kidolgozás alatt van. Ami a legnagyobb hatású változás – a kérdésben is elhangzott – az online-offline átállás. Éppen most az interjú előtt a folyosón beszélgettem a hallgatóimmal, hogy miképpen oldjuk meg ezt a hibrid oktatást. Mi az, ami a legmegfelelőbb nekik? Hogyan tudunk az ő igényeikhez, érdeklődési körükhöz, egyéb tevékenységeikhez leginkább alkalmazkodni úgy, hogy természetesen a törvényekhez, jogszabályokhoz és az egyetemi rendelkezésekhez is tartjuk magunkat?
Megfelelünk azoknak a járványügyi előírásoknak, amik most olyannyira fontosak, mindeközben a hallgatók érdekeit sem felejtjük el, azt, hogy miképp lesz számukra hatékony az oktatás és az összes többi tevékenységükkel összeegyeztethető.
Mi a legnagyobb hiányossága az online oktatásnak?
A személyesség. Amikor márciusban egyik pillanatról a másikra át kellett állnunk az offline, hagyományos, tantermi oktatásról az online oktatásra, folyamatosan az volt a reakció részemről oktatóként és a hallgatóim részéről is, hogy hiányzunk egymásnak. Hiányzik az, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, ez az online rendszerben nincsen és hiányzik a spontaneitás. Egy online órát nagyon jól fel lehet építeni. Megvan a megfelelő módszertan, oktatás módszertani eszközök bőségesen a rendelkezésünkre állnak, ezzel semmi probléma sincsen, viszont ami nehézséget jelent, és ami az izgalom az egész oktatásban, az az hogy mi lesz, ha fölvetődik egy új kérdés? Ezt online oktatásban nehéz megtenni, hiszen egy nagyon megtervezett menetrend szerint kell 8, 20, 30, 40 hallgatóval együtt dolgozni. Ott nagyon nehéz eltérni attól a menetrendtől, amit a ember eredetileg eltervezett magának.
Tehát a személyesség, az emberi kapcsolat, ami nagyon hiányzik és ami még a személyességben gyökerezik, a spontaneitás. Az, hogy nem kell mindig annyira mereven ragaszkodni ahhoz, amit előre elterveztünk, hanem lehet reagálni az újonnan felhozott ötletekre, innovációkra. Ez nagyon hiányzik.
Erre valamiféle megoldást jelent, ha az oktatást hibrid módon folytatjuk, tehát vannak offline elemei és természetesen ami nem megoldható másképpen, azt pedig online folytatjuk.
Az interjút készítette: Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség
„A színész számára nincs műfaj. Ez csak a közönség számára létezik. A művésznek „csupán” szerepe van.” /Bodrogi Gyula
Egyetemistaként egyszerűen kényszert érzek arra, hogy megszólaljak a témában, ami véleményem szerint minden jóérzésű magyar embernek már-már a könyökén jön ki. Igen, az újdonsült, vagy már nem is annyira újdonsült #freeSZFE „mozgalomról”, ha úgy tetszik „lázadásról” van szó.
Amikor ez az egész mizéria elkezdődött, nem tartottam ezt egy említésre méltó dolognak, pár lázadó egyetemista, akiknek jobb dolguk nincs, hát tüntetnek. Teltek, múltak a napok, hetek. Még mindig tüntetnek, és még mindig, és még mindig. Aztán már az egyetemet is elbarikádozták, hogy az a fránya Vidnyánszky és csapata ne tudjon bemenni. Ekkor már kezdett elegem lenni, de most, mikor ezeket a sorokat írom, már végképp betelt a pohár.
Forrás: index.hu
Eszmefuttatásom egy kis háttértörténettel kezdeném. Immáron hatodik éve, hogy felsőfokú tanulmányaim megkezdése végett felköltöztem Budapestre. Magamat már gimnazista korom óta jobboldali beállítottságú, keresztény-konzervatív értékeket valló emberként határoztam meg. Budapesten a tanulmányaimat egy olyan neves intézmény falai között kezdtem meg, ami inkább a baloldal, de semmiképp sem a jobboldal felé húz. Tanárai meggyőződéséről közvetlen, személyes kapcsolatom nincs, az viszont köztudott, hogy a jobboldali megnyilvánulásokat, rendezvényeket nem nézte túl jó szemmel a vezetőség. 17 éves fejjel azonban ez számomra az első szemeszter befejezéséig nem vált nyilvánvalóvá. Kedves SZFE-s hallgatókollégák, tudjátok miért? Mert én tanulni akartam! Bennem is volt lázadás egy-egy hallott kijelentés miatt, de nem vonultam rögtön az utcára, mert attól függetlenül, hogy mit gondolt a világról akár a vezetőség, akár az egyetemi HÖK, én tanulni akartam és tanultam is!
Eddig az SZFE fenntartója az állam volt. Most, hogy függetlenedett az államtól az egyetem, és egy Kuratórium vette át a fenntartó szerepét, elkezdtetek tüntetni. De ti egyetemisták vagytok, akik állítólag tanulni akarnak, az oktatást pedig továbbra is az egyetem fogja megszervezni, és nem a kuratórium, ami ráadásul tudomásom szerint nem tervezte egyetlen tanárnak sem az elbocsátását, sőt, nemzetközi szinten akarja erősíteni az SZFE-t azzal, hogy a mostani rendszerrel párhuzamosan egy új szemléletet, új színt hoznak a világotokba. Akkor mi most a probléma, kedves hallgatótársaim?
Évek óta folyt a diskurzus arról, hogy a színművészeti egyetemen változásra és haladásra van szükség, mert ugyanazok az állapotok uralkodnak, mint 20 évvel ezelőtt: leamortizálódott környezet, újdonság befogadására képtelen szemlélet, a diákok túlhajszoltsága. Mélyen tisztelt színművészetis – állítólag – haladást pártoló hallgatók!
Ti most épp a változás és a haladás ellen tüntettek!
A fedősztori persze, amit a sajtótájékoztatón egymásra nézve elmondotok az az, hogy a nem demokratikusan megválasztott kuratórium ellen folyik a lázadás. Nekem más teóriám van ezzel kapcsolatban, ami történetesen az, hogy Vidnyánszky Attila, a kuratórium elnöke egy – hétköznapi emberként – keresztény-konzervatív és jobboldali beállítottságú ember. De kérdem én, ennek mi köze a szakmaiságához? A fent idézett mondatot, miszerint egy művész számára nincs műfaj, tovább gondolnám annyival, hogy egy művész számára valójában „politikai” oldal sem létezhet. Mint hétköznapi ember igen, de mint művész nem. Egy művészt a karrierje és a tehetsége predesztinálja azokra a magaslatokra vagy mélységekbe, ahova szakmája kívánja. Komolyan, van olyan, aki megkérdőjelezi a kuratórium elnökének hozzáértését? Ha igen, akkor vagy önnön maga nem ért hozzá, vagy túlságosan elvakítja az oldalválasztása, amely oldalt nem is lenne szabad „művészként” választania.
Forrás: magyarnemzet.hu
Minden rosszindulat nélkül, és minden szakmabeli teljesítményét elismervén a művész úrnak, akkor is utcára vonulnátok, ha most a kuratórium élén Alföldi Róbert ülne? Vagy bárki azok közül a művészek közül, akik most veletek vonulnak a „szabadság” jegyében? Van egy olyan halvány sejtésem, hogy akkor nem lenne probléma.
A másik dolog, hogy nem akarjátok ugyan, hogy politikusok csatlakozzanak hozzátok, de mikor ezt kimondtátok, már naivitásotokról tettetek tanúbizonyságot. Azt hittétek, a mostani ellenzék, akinek még a szél se jó irányból fúj soha, nem fog rögtön odaállni? Kapva kapnak az alkalmon, hogy szidni tudják a kormányt, a Fideszt, vagy bárkit, aki nem azt vallja, amit ők. Eszközök lettetek nekik, és minél tovább húzzátok ezt az egészet, annál inkább lesztek az ő gyűlölködésüknek az eszközei, és minél inkább váltok eszközökké, annál inkább fog beszippantani titeket is az ő komolytalanságuk.
Szép dolog az, ha egy fiatal lélek a pártfogóival karöltve lázad és küzd az elvesztett autonómiáért, csak jelen helyzetben az a baj, hogy bárhonnan is nézem, nincs elvesztett autonómia.
Egyszerűen annyi a helyzet, hogy a 30 éve uralkodó holdudvar mellett – tehát mellett és NEM helyett – egy másik alternatíva is megjelenne a Színház- és Filmművészeti Egyetem színpadán.
A hallgatóknak is minden kétséget kizáróan meg lehet a véleménye, sőt, meg is kell, hogy legyen a véleményük. Kompromisszumra lehet és kell is jutni ez ügyben is. Viszont csípőből elutasítani egy olyan embert, akinek a szakmaiságát és a szakértelmét illetően aligha lehet kétsége bárkinek is, úgy gondolom, a legszakmaiatlanabb dolog. Végezetül nekem egy olyan jó tanácsom lenne hallgatótársaim felé, hogy tanuljatok! Nektek ez a dolgotok. Azzal, hogy nem kezdődött meg az oktatás, higgyétek el, ti fogtok a legrosszabbul járni.
A család kitartóan próbálkozott hónapok óta megejteni egy olyan vasárnapi ebédet, aminek mindössze annyi kritériuma lett volna, hogy senki nem áll fel sírva, megsértődve, vagy dühösen az asztaltól. Mind a tizenhat kísérletből a mait ítéltem, ha nem is a legérdekesebbnek, de legalábbis reprezentatívnak. Különösen, hogy egyetlen szó sem hangzott el.
Apa felpakolta az asztalra a világ összes létező főtt ételét, abból a biztos férfi meggondolásból, hogy kajával még azok a nézeteltérések is elsimíthatóak, amik addig csak kilátásba voltak helyezve. Márpedig semmi nem vetíthetett volna előre biztosabban katasztrófát annál, hogy az újságíró anya, a színművész Gina, a gazda édesapa és a lovász Franci egy asztalnál ül.
Magyarország már csak ilyen. Már abból is gondolhattuk volna, hogy valami nem lesz rendben, hogy Gina egy hatalmas lila ballonkabát alatt rövidnadrágot, és egy olyan pólót viselt, amin ismeretlen okokból Tito és második Erzsébet csókot vált egymással. Addig szépen összekötött, rózsaszínre melírozott haját harcra készen kibontotta, amint anya megjelent a frissen vasalt fehér blúzában. Ebben a felállásban már teljesen mindegy volt, Franci vagy apa mit csinál, újra felállt a megunhatatlan csendélet, aminek óhatatlanul is hangos paraszt konzervatívozás és hülye libsizés lesz a vége.
Miután minden szereplő megjelent, apa a szokásos jókívánság helyett csak a fejével intett, hogy lehet enni. Mint ahogy az utóbbi két hétben minden alkalommal, Gina most is kicsapta a telefonját az asztalra, hogy követhesse a legfrissebb híreket. Főleg Budapestről. Főleg a szeretett egyeteméről. Francin is látszott, hogy kíváncsi, de anya szeme olyat villant, hogy csak egyenesen a tányérjába meredve lejjebb csúszott a székében. Apa egy nulladik technikai malőrrel próbálta megelőzni a nagyobb bajt, és feledékenységére hivatkozva két szalvétát nyújtott át a két érintettnek, remélve, hogy ezzel eltereli a már-már optikai kábellé feszülő feszültséget az asztalnál.
Anya mindkét szalvétát elvette, Gina fel sem nézett. Ez tehát süllyedt.
Tudtuk, hogy valamelyik fél tehát már biztosan lépni fog, a néma előtárgyalások nem hoztak eredményt. Apa tudta, hogy még megelőző csapást mérhetünk a flotta indulása előtt bármilyen olyan témával, ami közvetett módon érinti vagy az anyagi helyzetünket, vagy a szociális életünket. A kockázat nagy volt, így mindkettőt bevetette. Csizmájával finoman megböködte Franci papucsát, aki, mintha ez lenne rajta a bekapcsoló gomb, azonnal elkezdett az Ausztria irányából megnövekedett igényről beszélni a nyúlhús felé. Kifejtette a magyar óriásnyúl, mint fajta fiktívségét, és azokat a fajtajellemzőket, amiket szerinte célként tűzhetnénk ki a tenyészetben jövőre.
Anya elismerően bólintott felé. Gina kedvesen mosolygott testvére okosságán a telefonja felett. Azt hittük, megúszhatjuk az egészet, és egyezményes döntetlen fölött fogyaszthatjuk el a második fogást. De nem várt erősítés érkezett egy éles messenger csilingelésben, mely láthatóan egy 444!-es cikk linkjét tartalmazta. Anya arca pedig újra Gina felé fordult. Miután a konyha apa felségvize volt, láthatóan megfordult a fejében, hogy helyzeti előjogát kihasználva ezen a ponton egyszerűen likvidálja az egyik felet, és elveszi Gina telefonját. Azonban ez nem volt biztosíték arra, hogy az immár védelem nélkül maradt Ginára anya ne mérjen megsemmisítő csapást.
A telefon és a 444!-es cikk casus belliből védelmi vonallá avanzsált.
Franci evett általában a leglassabban, látva azonban, hogy mindenki elől elfogyott a muníció, egy hirtelen mozdulattal felkapta a tányérját. A cél ezzel az volt, hogy így gyorsan magába dönti a levest. Ez két okból is célszerű volt, egyrészt a második fogás némileg leköti majd az érintett feleket, másrészt technikailag az asztal belső felén lévő koordinátái ezt az egyetlen lehetőséget kínálták neki, hogy tálalásra hivatkozva legalább a szállítmányozás idejére elhagyhassa a harcteret. A megvalósítás azonban teljes káoszba fulladt, amikor a tányér teljes tartalma Franci ölébe hullott.
Apa elszaladt konyharuháért, anya pedig -elemelve tekintetét a célpontról- az imént kapott két szalvétát Francinak adta. Az immár feleslegessé vált erősítéssel visszatérve apa elismerően bólintott Franci felé, mintha anya figyelemelterelése a szalvétákkal nem véletlen fordulat, hanem precízen kivitelezett puccs lett volna az asztali uralom megszerzéséért. A látszólagos békében megnyugodva apa óvatlanul elhagyta a helyszínt tálalás céljából, az események pedig ezután olyan gyorsan követték egymást, hogy már vissza sem tudott érni. Kiesett a játszmából.
Újabb messenger csilingelés. Anya már szólásra nyitotta a száját.
Mindenki kezdte volna felvenni a szokásos védelmi pozícióit, Gina pedig fel volt készülve a libsizőmérkőzésre. Franci azonban túl sok erőforrást áldozott már a békéért, és a másodperc törtrésze alatt számba véve a lehetőségeit, felkapta Gina telefonját, és kihajította az ablakon. Rájött ugyanis, hogy a békefenntartó pozíció ebben a kiélezett helyzetben számára nem gazdaságos többé, ezúttal egy gyors lefolyású ütközetben érdekelt.
Az udvaron kapirgáló tyúkok meglepett tekintettel bámultak a közéjük érkezett 444!-es cikkre, ezzel mintha a konyhában ülő család tükörképe lettek volna. Franci és apa összenéztek. Gina rettenetesen mérges volt. Apa letette a felek elé az egyezmény szerint járó ellátmányt, majd a sajátját és Franciét kezébe véve sorstársával kiment a nappaliba.
A jótékonyság nem új találmány, hiszen a társadalomnak sajnos mindig is voltak és valószínű, hogy bár egyre kevesebben, de lesznek is nehezebb sorsú tagjai. Habár az állam számos tekintetben segíti őket, nem szabad megfeledkezni róluk a társadalom szerencsésebb tagjainak sem, mivel nekik is szükségük van sok olyan tárgyra, amire nekünk, viszont egyes esetekben megeshet, hogy segítség híján nélkülözniük kell. Vannak azonban olyan családok, ahol nem csak anyagi problémák, hanem betegség is nehezíti a hétköznapokat.
Pontosan ilyen családokon segítünk azzal, hogy gyűjtést szervezünk a Fúzió Közösség Miskolc tagjaival a Miskolci Egyetemen. Számomra mindig is fontos volt a másokon való segítés, de ezt sosem hangoztattam, mivel habár hasznos a segítség akkor is, ha valaki büszkélkedik azzal, hogy segített, ugyanakkor én nem azért segítettem sosem, hogy ezzel jobb embernek mutathassam magam.
Egy nagyobb gyűjtésnél azonban elkerülhetetlen, hogy titokban csináljam, így ezesetben nyilvános tény, hogy jótékonykodok. Nem csak én, a helyi hallgatói csoportunk minden tagja. Jó látni, hogy egyetlen egy kérdés sem merült fel azzal kapcsolatban, hogy muszáj-e segíteni. A legtöbb támogatást a szervezetünk miskolci közösségének alelnökétől Bori Lászlótól kaptam, aki a dobozolástól kezdve a fotón át az adminisztratív feladatokig rászánta az idejét és energiáját. Nagyon örülök, hogy ilyen emberekkel tudok jót tenni. Az akció védnökségét Hollósy András, a DVTK futballcsapat hangja, pontosabban hangulatfelelőse vállalta, így sok emberhez eljutott a jótékonysági gyűjtés híre.
Az emberek elérésében a MEHÖK és a Neptunt kezelő csoport is támogatott minket, így a teljes egyetemhez eljutott a gyűjtés, reméljük ez elősegíti az akció sikerességét. Ahogyan az a Neptun üzenetben is szerepel, illetve a már több, mint 10.000 megtekintésnél járó fotó leírásában, amelyet az oldalunkon osztottunk meg, a Miskolci Egyetem két bejáratánál, a kupakgyűjtő dobozoknál kapott helyet.
A legfontosabb azonban az, hogy az egyetem hallgatói is partnerek legyenek, és legalább párszáz füzet és toll a dobozokban legyen, amikor kinyitjuk azokat. Az egyetem több ezer hallgatója közül, ha csak minden tizedik ember beledob egy füzetet, tollat, akkor ez a szám összejöhet. Egy embernek pár száz Forint, esetleg ingyen van, ha van otthon nem használt tanszer, egy leukémiás diáknak azonban hatalmas segítség, főleg ha a család egyébként sincs jó anyagi helyzetben.
Bizakodva várjuk a dobozok felbontását, amit legkésőbb szeptember 20-án teszünk meg. A tanszereket személyesen adjuk át a beteg gyermekeknek, illetve a kórháznak, ha ezt a vírushelyzet indokolja. Az eseményről fotót is készítünk, ami a Facebook oldalunkon található majd meg. Ezúton is köszönjük azoknak, akik támogatják a gyűjtésünket!
Pár hete szárnyra kaptak a hírek, hogy az Index szerkesztőségén belül változások történnek, és hogy egy korszak lezárul a magyar publicisztika történetében. Azt látjuk, hogy hol vannak a felszíni sérülések. De ki az, akinek a leginkább fáj, csak nem látszik?
A magukrahagyottak
Klasszikusan baloldali érzelmű baráti körömben évek óta érzem az igényt, hogy a magyar publicisztika kitermeljen egy olyan sajtóanyagot, ami értük, nekik, miattuk jön létre, az ő hangjukon, az ő szavaikkal szól hozzájuk, és ami amellett, hogy felvállalja, hogy olykor ellentétes a véleménye az aktuális vezetéssel, objektív kutatómunkával is időt tölt. Egy szellemileg ideálisan központozott államban a baloldali olvasóknak jár egy orgánum, ami túlmutat a sárdobáláson, és nívós hangnemben szól nívós olvasókhoz. Ebbe beletartozik érdemek elismerése a másik oldalon, hiszen kitől mástól lehetne tanulni? És ez az igény továbbra is ott van a polcon porosan, azok mellett a lekvárok mellett, amiket nem merünk kidobni, de mind tudjuk, hogy sosem esszük meg.
A pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt
Ahogy a legendás Bud Spencer- Terence Hill filmben kedves megrendelőnk, úgy az ország baloldali hírfogyasztói sem kapták meg, amit akartak: a függetlenobjektív Index tartalmával kapcsolatban elvárásuk jogosan az volt, hogy legalább független módon kommunikáljon feléjük, és ne facebookposztok alatti kommentháborúk nyertesei és veszteseiként legyenek (túl)reprezentálva a nyilvános tartalmakban. Igényes baloldali sajtótermék nem is volt, a független pedig ezek szerint elfogyott.
Tehát a legnagyobb célközönség, aki “megrendelte” a szellemi terméket, vette és olvasta, de azt látom, hogy nem kapta meg, amit kért.
Jobboldalt sincs másként: a minőségért fizetni kell. Abból nem épül a jobboldali polgár se, ha a Facebookon számára ingyenes 3 bekezdéses, hibás, szerkesztetlen sárdobáló spekulációkat olvassa. Fizet a termékért az idejével, pénzével. Amiért pedig nem fizet valamivel, az bedől, mert a semmiből valami azért még a jobboldalon sem szokott lenni. Ha az Indextől a baloldaliak többet kaptak volna, mint naprakész katasztrófa-túristáskodás élményét, vagy a néha jogos-néha nem kormánykritikai tételmondatokat, amivel aztán este a kocsmában intelligensnek tűnve “szétoltották” a barátaikat, akkor valamivel fizettek volna a fennmaradásért. És többet, mint a Facebook profilképük alá beszúrt “legyen másik!”.
Lesz másik? Legyen!
Egy értelmes jobboldalinak semmi sem válik nagyobb hasznára, mint egy minőségi baloldali írás, tele értékkel és érvekkel. Szélúrfinak Zápor a párja: sárdobáló oldalra sárdobálás lesz a válasz, minőségre pedig minőség.
Ha lenne egy igényes baloldali lap, ami érvekkel, interjúkkal, vitákkal, pezsgéssel működne, és arcátlanul “méltatva” a jobboldal sikereit nem telesírná a billentyűzetet, hanem a maga módján lemásolná, ami helyes, én lennék az első előfizető.
Ezt kérték volna a baloldaliak. És amikor nem kapták meg a megfelelő formában, függetlenobjektív cikkeket kértek. Megkapták?
Több vagyok, mint tagadás
Ezt megkérdezve a baloldali barátaimtól azt a választ kaptam, hogy nem pontosan. Mert például egy liberális polgár sokkal több, mint a kormányellenesség. A liberális énem kikéri magának, hogy egy függetlenobjektív szerkesztőség elégedettnek titulálja vegytiszta kormánykritikával. Vannak saját értékeink, és ezek az értékek nem a kormány intézkedéseinek cáfolatai, hanem önálló mondatok, önálló érzések. És nem fizetünk olyasmiért, ami ezeket nem mondja ki. Nem csak tagadni tudunk. Amíg nem hangzott el egy presztízzsel rendelkező szakérő szájából az érvem egy témában, és nem vitatkozott rajta érdemben két intelligens politikus vagy szakember, addig nem érdekelnek a bulvárfogások, hogy ki jár biciklivel a Parlamentbe, és kinek milyen lakást kapott az unokatestvére. Én nem kaptam meg az Indextől, amit kértem, és liberális érzetű társaimmal együtt cserbenhagytuk egymást annak szerkesztőivel.
Csak akkor küldene embert a Marsra, ha van esélye élve és egészségesen visszatérni. A leendő magyar űrhajósról azt mondja, hogy egy nagyon komoly laboratóriumba küldünk embert, nem valami drága játszótérre. Reaktor Podcast klímaváltozásról, űrversenyről, katonai és polgári csúcstechnológiákról Ferencz Orsolya űrkutatásért felelős miniszteri biztossal.
Minden országnak, aki az űrtevékenységbe be kíván kapcsolódni, vagy ott fokozni kívánja szerepét, szüksége van arra, hogy ennek valamiféle szervezeti struktúrája legyen. Számos országban van úgynevezett űrügynökség, vagy egyéb államigazgatási szerv, ami ezt irányítja. Magyarországon ezzel szemben jelenleg egy kisebb szervezet van jelen, a Külgazdasági és Külügyminisztériumban önálló főosztályként létezik a terület. Ennek a szakmai felügyeletét látom el, mint miniszteri biztos.
Sokan az űrkutatásra mint luxusra gondolnak, mindeközben sorra találkozunk a hétköznapi életben is olyan eszközökkel, amik az űrkutatás vívmányait használják (informatika, egészségügy). Hol láthatunk ilyen eszközöket?
Igazából gyakorlatilag mindenhol. Az erről folyó vita pedig az űrkutatással együtt született. Minek is kell nekünk ez a drága dolog? Ez egy luxuscikk, amire az emberiség feleslegesen szórja a pénzét.
Ennek a véleménynek kiemelkedő hangja volt 1961-ben Fritz Baade, SPD-s német politikus és filozófus. Ő azt állította, hogy nincs is erkölcsi alapunk arra, hogy erre a luxusra költsünk, mikor ilyen sok problémával kell megküzdenünk itt a Földön is. Ugyanebben az évben az amerikai elnök, Kennedy bejelenti, hogy az Egyesült Államok még abban az évtizedben embert fog juttatni a Holdra. Látjuk, ez két teljesen eltérő álláspont. Kinek lett tehát igaza? Több mint 50 év távlatából visszanézve azt látjuk, hogy bizony Kennedy-nek.
Hiszen a világűrben végzett kutatásával és annak vívmányainak átemelésével a gazdaság bármely területére olyan szintű minőségbeli javulást tapasztalhattunk, ami az életünk minden szegmensére hatással van. Számos olyan betegségre szedünk például gyógyszert, mint a Parkinson-kór, magas vérnyomás, csontritkulás, keringési betegségek stb., melyeknek fejlesztése részben vagy egészben a világűrben folyó kutatások eredményére alapszik. Ugyanígy, főleg a pandémiás helyzetben meg kell említenem, hogy ha nem lenne ilyen fokú globális hírközlés, távközlés vagy telekommunikáció – ezekre egyébként a világgazdaságunk alapszolgáltatásként épül –, akkor a gazdaság világszinten még jobban megroppant volna, hiszen a távoktatás, a távmunka, és egyáltalán a távoli kommunikáció tartotta életben a mindennapjainkat az elmúlt hónapokban. De ide sorolhatjuk a navigációs eszközöket is. Egyszerűen az a fokú személy- és áruforgalom (utóbbi időben inkább csak áru-), amit végzünk, sem közúton, sem a vízen, sem a levegőben nem lenne megvalósítható azok nélkül a nagy pontosságú űreszközök nélkül, amikre a navigációs eszközök támaszkodnak.
Tehát Baade-val ellentétben azt kell mondjuk, hogy ma a Földön élő közel 8 milliárd ember életminősége, életszínvonala emelkedett annak köszönhetően, hogy űreszközöket használunk.
Sok esetben közvetlen megoldást is jelent a terület, gondoljunk csak például Afrika távoli területeire, ahol az oktatást ezekkel a távközlési rendszerekkel valósítjuk meg! Ez például az ott élő emberek életminőségét közvetlenül érinti.
Egy interjúban azt mondta, hogy a Földet és az emberiséget fenyegető veszélyekkel a világűr kihasználása nélkül nem fogunk tudni szembenézni. Pontosan milyen veszélyekre gondolt? Például ez a már említett, mostani járványhelyzet ilyen?
Igen, ez például pontosan ilyen. De azt is tudjuk, hogy a klímaváltozásnak a háttértudománya szintén az űrkutatás. Hiszen a Földet azóta tudjuk a maga komplexitásában, rendszerszinten vizsgálni, hogy kiléptünk a világűrbe, és onnan kezdtük el szemlélni. De ebből a szempontból sarkalatos jelentőségű a körülöttünk lévő bolygók ismerete, mint a Vénuszé vagy a Marsé. Őket vizsgálva sok dolog derül ki a mi bolygónkról is, hogy pontosan hogyan működünk, és milyen jövő vár ránk. De például a tengerfelszín hőmérséklete, az erdőtüzek kiterjedtsége, árvizek jelzése, katasztrófavédelem tekintetében sem tekinthetünk el attól a globális adathalmaztól, amit a világűrben végzett tevékenység szolgáltat. Fontos momentum, hogy bár a hidrogén mint hajtóanyag már az Apolló-programban debütált, mégpedig sikeresen, mégis a kőolajlobbi sikerességének köszönhetően a fosszilis hajtóanyag sok évtizedes lemaradásba kényszerítette. De legalább látjuk, hogy a földfelszíni mobilitásban igenis létjogosult a hidrogén. Ezt is az űrkutatásból tudjuk.
Összefoglalva: nagyon sokat kapunk az űrkutatástól, nem csak az úgynevezett spin-off hatás folytán (azaz, hogy az ott megszerzett tudást átemeljük az életünk más területére), hanem, hogy az űrből származó globális adathalmazból közvetlen következtetéseket vonunk le a Föld működéséről.
Ez nem azt jelenti, hogy a kezünkben van a bölcsek köve, elég problémát okoztunk itt azzal, hogy legyen mit megoldani. De az biztos, hogy űrkutatás nélkül erre esélyünk sincs.
Az utóbbi időben felpezsdült a világűr meghódítása iránti érdeklődés, és újra kiéleződött a vetélkedés is az egyes államok, valamint most már a magáncégek között is. Magyarországnak mi keresnivalója van ebben a versenyben?
Magyarország az elmúlt 70 évben ott volt a nemzetközi űrkutatásban, változó intenzitással. 1946 volt a kezdet, amikor Bay Zoltán és Simonyi Károly kutatótársaival együtt radarral megmérték a Föld és a Hold távolságát, a világon másodszor, Európában, vagyis a kontinensen pedig először. Akkor, azt lehet mondani, hogy az élvonalban voltunk. Az sem véletlen, hogy a világűr határát, ami egyezményesen 100 kilométerre van a földfelszín felett, Kármán-vonalnak nevezik mindenhol a világon. De, mint minden versenyre, erre is igaz, hogy aki egy részét átalussza, az le fog maradni. Főleg a kilencvenes évek óta, az InterCosmos program végétől nálunk is új korszak indult el. Nem fordítottunk kellő figyelmet és energiát erre a területre. Emellett Csehországban, ami például lakossága szempontjából hazánkkal igencsak összemérhető, nagyságrendekkel több pénz jut a szektorba. Ma már látjuk, hogy ez a jó irány. Ez a szektor egyébként nem annyira válságérzékeny, főleg, ha összehasonlítjuk például manapság a nemzetközi turizmussal.
A high-tech szektor még akkor is bővül, amikor válság van, akár négy, öt vagy hat százalékkal. Ezt a 2008-as válságból ismerjük. Amikor pedig a világgazdaság dinamikusan bővülő szakaszában vagyunk, akkor közel 20 százalékkal növekedik az űrszegmens. Ez azt jelenti, hogy aki ebbe a szektorba jól fektet be, az nagyon nagy versenyelőnyre tud szert tenni.
Ma már egyetlen komolyabb ország sem engedheti meg magának, hogy elhanyagolja ezt a területet.
Milyen a magyar magáncégek, illetve kutatók fogadtatása külföldön?
A magyar kutatók ismertsége, elismertsége, kapcsolatrendszere világszinten nagyon jónak mondható. De hozzá kell tennem, hogy nem az a célunk, hogy itthon nagy mennyiségű és minőségű szakembert képezzünk, és ezzel kiszolgáljuk a külföldi igényeket. A cél inkább az, hogy őket itthon tartsuk, sőt, hogy a hazai szegmenst vonzóbbá tegyük külföldi kutatók számára is. Jó példa arra, hogy mennyire komolyan veszik külföldön a magyar kutatókat az űrkutatás területéről, hogy amint az utóbbi években egy kicsit láthatóbb lett a magyar tevékenység (például nagy nemzetközi programokat indítottunk el, megdupláztuk az ESA-ba befizetett összegeket, ami, tudni kell, nem csak úgy ott van, hanem a geo return elve alapján közvetlenül visszafolyik a magyar gazdaságba) az ESA-nak az Industry Day nevű eseményén soha nem látott érdeklődéssel találkoztunk, rengeteg cég és integrátor szeretne Magyarországra jönni.
Egyszóval azt látom, sikerül visszatérnünk a nemzetközi porondra, a külföldiek pedig régi ismerősként üdvözölnek ott minket.
A magyar általános és középiskolákban nincs önálló űrkutatás vagy csillagászat tantárgy. Hogyan lehetne ismertebbé vagy népszerűbbé tenni ezt a területet? Milyen lehetőségek állnak nyitva azok számára, akik felsőoktatási tanulmányaik során az űrkutatással akarnak foglalkozni?
Nyilvánvaló, hogy a pályaorientáció már az általános iskolában megkezdődik, még, ha ezt a gyermek akkor még nem is tudja. Az EMMI-vel közösen dolgozunk azon, hogy a természettudományos tantárgyak között a tárgyakba ágyazva szerepeljen az űrkutatás. Önálló űrkutatás tárgyat oktatni szerintem nem lenne értelme, de a fizika, földrajz, kémia tárgyakba ez belefér. Szervezünk például egy háromfordulós versenyt két levelező, és egy – reményeink szerint – személyes fordulóval, ahol a tanári gárdából mindenki bele tudja adni a tudását. A diákoknak nem szokványos feladatokat kell majd megoldaniuk, hanem, teszem azt, egy holdbázis megtervezését bízzuk rájuk. Ezt kell a saját szintjükön, de a maga komplexitásában átgondolniuk. Minden aspektusával számolni kell, ide értve például a jogi vonatkozásokat is. A fődíj reményeink szerint egy utazás lesz az Európai Űrügynökség Tudományos Központjába. De nem akarom lelőni a poént.
A felsőoktatásban már van célirányosan ilyen képzés. AZ ELTE-n van űrkutató Msc. A BME-n pedig most akkreditálják (újrafésülik, egységesítik) az egyébként évtizedek óta létező űrmérnök képzést.
Terveink szerint ősszel kezdjük el megszervezni az összes felsőoktatási intézmény számára azt a lehetőséget, hogy az űrkutatáshoz kapcsolódó akkreditációval is rendelkezzenek. Keresztképzésben a jogászoknak például elő lenne írva, hogy aki Magyarországot például az Európai Unióban ezen a területen akarja képviselni, annak a Műegyetemen, az ELTE-n, vagy a közgazdasági karokon milyen tárgyakat kell hallgatnia. Tudniillik ez egy nagyon speciális terület. Nem várható el ugyanettől a jogásztól, hogy megfelelően képviselje hazánkat egy olyan nemzetközi vitában, ami arról szól, hogy fellőhet-e egy magáncég 42000 kis műholdat alsó pályára, ha nem tudja, hogy ez fizikailag mivel jár. Nem elvárás persze, hogy matematikussá átképezze magát. De ismernie kell a fizikai korlátokat és rendszereket, hogy azután ezeket jogszabályi szinten tudja értelmezni. Ezt a komplexitást szeretnénk jobban artikulálni a felsőoktatásban, szeretnénk, hogy angol és magyar nyelven is hallgathatóak legyenek a tárgyak, mert szeretnénk nyitni a nemzetközi képzés felé. Ahogy látjuk, a felsőoktatási intézmények egyelőre nagyon nyitottak, nagy az érdeklődés az ő részükről is, de kétségkívül új utakra lépünk, hiszen ilyen komplex keresztképzéses struktúrát nem állított még elő a magyar felsőoktatás.
Farkas Bertalan, az első magyar a világűrben már 40 éve utazott és tavaly robbant az a hír, hogy Magyarország öt év múlva saját űrhajóst akar küldeni a világűrbe. Ez a kiválasztási folyamat hogy fog zajlani?
Ez egy bonyolult kérdés. Nem úgy működik egy űrhajós szerződése, mint a piacon, hogy kérek másfél kiló cseresznyét, kicsit több lett, maradhat. Miért érdekes az emberes űrrepülés?
Az űrállomás nem egy játszótér, amire gazdag gyerekeket be lehet fizetni, akik utána jól érzik magukat szegény adófizetők pénzén.
Egy olyan különleges laboratórium, amiből az egész emberiségnek ez az egy darab van és mindössze néhány száz kutató léphet be az ajtaján. Igazából az űrhajós idő a fontos mérték, mert ő ebben az időben a saját kísérleteit végzi el. Csak olyan kísérletet lehet elvégezni, amit a Föld felszínen elvileg sem lehet. Itt a gravitáció hiánya, a különleges sugárzási és hőmérsékleti viszonyok miatt például a gyógyszerészeti kutatásokban óriási forradalomban vagyunk, mert olyan kémiai reakciók zajlanak le, amik a földfelszínen elvileg sem. Ide kívánunk magyar kutatásokat fölvinni. A tárgyalásokban jelenleg ott tartunk, hogy a közös Orosz-Magyar Tudományos Vegyesbizottság most fésüli össze az orosz programokat és elképzeléseket és a magyar felajánlásokat és elképzeléseket a kutatásra. Amikor ez megvan, akkor tudjuk elkezdeni a toborzást, mert nem a gombhoz kell kabátot varrni, hanem fordítva. Amikor ez a keresés elindul az teljesen nyilvános és transzparens lesz, tehát még senki sem maradt le, mivel még nem kezdtünk el toborozni. Amint a kutatási program körülbelül végleges, akkor indítjuk el a toborzást, mert ez határozza meg, hogy pontosan mennyi időt fog fent tölteni az űrhajós. Hosszú távú repülés lesz, de az, hogy ez két, három vagy négy hónap, az már nem mindegy. A tudományos tartalomhoz kell igazítani a fent tartózkodás idejét. Ehhez illeszkednie kell a fizikai követelményeknek is, hogy pontosan mire képezzük ki az illetőt. De szeretnénk megnyitni minden magyarnak, aki úgy érzi, hogy kipróbálná magát, az életkor felső határa 35 év.
Mit küldene fel ezzel a magyarral? Mi lenne a 2024-es projekt?
Több mint 59 oldalnyi tudományos anyagot állítottak össze a kutatók, három tématerület az ahova úgy gondoltuk, hogy javaslunk kutatást. Ez nem azt jelenti, hogy csak ennyit tudnánk, de valahol meg kell húzni a határt.
Az egyik az űrélettani- és gyógyszerkutatás, illetve táplálékkutatások, mezőgazdasági vonatkozással. A másik az anyagtudomány és anyagtechnológiai kísérletek. A harmadik pedig a Föld környezetének vizsgálata elektromágneses és egyéb szempontok szerint.
Ezekből szívem szerint mindent felküldenék, mert mindegyik nagyon értékes, de összességében jóval nagyobb csomagot állítottunk össze, mint amit ki lehetne ajánlani. Most az orosz fél válogatja az étlapról, hogy mi az, ami az ő eddigi és most futó kutatásaihoz a legtöbb segítséget jelenti. Úgy állítottuk össze a tudományos tartalmat, mint minden eddigi tudományos együttműködésben szokás, hogy az orosz kutatókat is várjuk ezekbe a kutatásokba, hogy valóban közös kutatások legyenek.
Eddig alapvetően békés célú kutatásokról beszéltünk. Ön szerint veszély vagy lehetőség a világűr militarizálása?
Ez nem egy új dolog. Ez egy kettős felhasználású terület, de ez az első perctől az volt. A Szputnyik 1957-ben, amikor repült, akkor nem az volt a fő üzenete, hogy mennyire zseniálisak vagyunk, hogy földkörüli pályára állítottunk egy vasgolyót, hanem az, hogy az oroszok jelezték az amerikaiaknak, hogy ők már itt tartanak, és ez akár egy fegyver is lehetne. Ez egy olyan hatást is kiváltott, ami segítette azt, hogy gyorsuljanak a kutatások, emiatt volt egy áldásos oldala, de nem csak az. A NATO nemrégiben nyilvánította műveleti területté a világűrt, de látjuk a hírekben, ha bárki is járatos ebben a témában, akkor Kína, India, Oroszország, az Egyesült Államok és szinte mindenki időnként folytat olyan kísérleteket, ami nehezen nevezhető békés célúnak.
Erre azt lehet mondani, hogy az ember kutatóként arra törekszik, hogy az egész emberiség, az egyetemes emberiség és az egyetemes bioszféra érdekeit szolgálja a tudásával.
De ahol emberi érdekek megjelennek – és a világűr az ilyen – ott az űrerőforrás-kutatás, az űrgazdaság, a Hold hasznosítása és így tovább, egyre több éles kérdést vet fel. Ahol emberi érdekek vannak ott az érdekérvényesítés teljes eszköztára előkerül, beleértve a katonai vonatkozásokat is. Ami Magyarországnak az egyetlen prioritása, hogy az egyetlen katonai szövetségnek vagyunk a tagja, ez pedig a NATO, tehát mi minden aspektust a NATO rendszerén belül képviselünk és végzünk ebben a vonatkozásban, tehát kizárólag azok az irányok mérvadóak számunkra, amik a szövetségeseink számára is mérvadóak ezen a területen.
Ma még sci-finek tűnik, hogy az emberiség több-bolygós fajjá váljon vagy esetleg holdbázist építsen vagy a Marsot lakhatóvá tegye, ezek mégis nagyon fontos kérdések. Ön szerint reális például az, hogy 2030-ra az ember embert küldjön a Marsra?
Elon Musk mond valamit, az ember meg gondol valamit, aki hallgatja. Válasszuk szét! A Hold teljesen reális dolog, de a Hold háromnapi járóföldre van, tehát relatíve közel van, 380 ezer km. Nagyon fontos az ottani emberi tevékenység és az tényleg karnyújtásnyira van, hogy oda visszatérjünk. Ha belegondolunk abba, hogy az Apolló-program már 50 éve volt és akkor az emberiség meg tudta ugrani ezt a küszöböt, most meg kínlódunk, hogy újra elérjük ezt, akkor ez azért egy szomorú képet fest arról, hogy az emberi tudást mire használjuk ahelyett, amire kéne. Vagy az emberi, a gazdasági teljesítményeket, a pénzeket, a nemzetgazdaságokat mire használják, ahelyett hogy fontos feladatokat hajtanának végre. Most már elindult ez a dolog és ez végig fog gördülni igazából a Hold kolonizációja, a világűr közeli körzetének a kolonizációja zajlik jelenleg, és itt is csak azt tudom mondani, hogy a magyar érdekeket meg kell próbálnunk érvényesíteni és ezt tesszük is. Az Egyesült Államok már bejelentette, hogy igazából úgy gondolnák, hogy amit találnak, az az övék. Eddig az volt az elfogadott irány, hogy a Világűrnek az egyetemes emberiség céljait kell szolgálnia. Máris itt van egy érdekellentét, akárcsak a gyarmatosítások korában, amikor annak volt igaza, akinek volt egy háromárbócosa, amelyik elért a következő kontinensig és nem annak, aki erről szépeket gondolt. A Mars egy másik világ, ott olyan fokú technológiai problémáink vannak jelenleg még, beleértve azt, hogy az emberi életet védeni kell meg bármiféle szénlánc alapú életet a sugárzástól, és ez egyelőre egyáltalán nem megoldott kérdés. Én nem gondolom reálisnak és főleg nem gondolom értelmes dolognak, hogy odaküldjünk úgy embert, hogy nem tudjuk legalább az elvi lehetőségét és esélyét megadni, hogy élve, egészségesen vissza tud térni, tehát a biztos halálba küldeni embereket, ezt feleslegesnek és erkölcsileg is megkérdőjelezhetőnek gondolom. A Marsot jelenleg is automata mérőműszerekkel, laborokkal éppen elég tanulmányozni. Mindig tud az ember, ha jelen van, pluszt hozzátenni az automatákhoz. Az első Holdra szállás sem sikerült volna, hogyha teljesen az automatákra hagyatkoznak az asztronauták, és nem kapcsolják ki, mert látták, hogy le tudják tenni az eszközt. Ehhez emberi döntés kellett.
Az ember jelenléte mindig tesz hozzá értékben egy kísérlethez, de nem bármi áron. Nem érdemes arról beszélni, hogy terraformáljuk a Marsot, mert technológiailag nem tartunk itt, először a Földet kéne terraformálni. Azzal kéne foglalkoznunk, hogy azt a bolygót, amelyik arra teremtetett, hogy otthont adjon nekünk, ezt kellene megőriznünk olyan állapotban, hogy lakható maradjon az egész bioszféra számára.
Ez jóval kisebb feladat és milyen monumentális még így is, mint egy érdemi mágneses mezővel, légkörrel nem rendelkező, a Földnél kisebb, gravitációjában is csekélyebb bolygót megpróbálni valamiféle élet hordozására alkalmassá tenni. Sokkal egyszerűbb volna a földi atmoszférából a felesleges üvegház gázokat megkötni és kivonni és még azzal sem jutottunk előrébb. Azt gondolom, hogy az űrkutatásnak a vívmányait a Föld érdekében kell használnunk elsődlegesen. A Marsot tanulmányozni kell mérésekkel, robotokkal, eszközökkel, ugyanígy a Vénuszt is. De hogy embert oda küldjünk, azt én személyesen nem tartom egy értelmes célnak.
Vannak olyan marketing-, illetve kommunikációs stratégiák, amik a magyar emberekhez közelebb hozzák ezt a területet? Nagyon izgalmas dolgokról beszélgettünk és végig azon gondolkoztam, hogy vajon ezekről hány magyar ember szerez tudomást.
Igyekszünk. Mindent egyszerre kellene megcsinálni, újraszervezni a területet, az iparfejlesztés, az űrstratégia reményeim szerint most már hamarosan elkészül, az oktatást, a nemzetközi kapcsolatrendszert és a kommunikációt és a marketinget is. Ez is a feladataink között van és azt gondolom, hogy az elkövetkező fél év-egy évben a különféle online megjelenésekkel és egyéb felületekkel érezhetően meg fog nőni, főleg a fiatalok felé a kommunikációnk. Egyébként én nem tartozom azok közé, akik folyton arról panaszkodnak, hogy bezzeg az ő idejükben. Szerintem a magyar fiatalság rendkívül nyitottan és rugalmasan áll hozzá ehhez a kérdéshez. Azt látom, hogy bármerre tartok előadást középiskolásoknak, egyetemistáknak, pillanatok alatt megértik azt, hogy az ő életükben ez miért rendkívül jelentős. Nem nekik kell elmagyarázni, hogy miért fontos az űrtevékenység.
Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség Lévai Emese, Fúzió Hallgatói Közösség
A pályaválasztás nem egyszerű. Gimnazistaként a kezünkbe adnak egy vastag tájékoztató füzetet, melyben szakok százait kínálják fel számunkra. Miben vagyok jó, milyen tantárgyakat szeretek? Hogy képzelem el a jövőbeli munkahelyem? Milyen városban, milyen egyetemen szeretnék továbbtanulni? Ezek és még megannyi kérdés merülhet fel fiatalok ezreiben a jelentkezések leadása előtt. De mi van azokkal, akik már meghozták a nagy pályaválasztási döntést, azonban valami mégsem passzol igazán?
Nagyon sok ismerősöm váltott szakot, jelentkezett át, vagy hagyta abba az egyetemet végzés előtt. Míg néhány évtizeddel ezelőtt viszonylag ritkának, ma már elég gyakorinak számít az intézmények közötti mozgás, az elkezdett szakok félbehagyása. Az államilag támogatott féléveknél nem érzi annyira az ember az oktatás súlyát, sokszor hajlamosak vagyunk készpénznek venni azt. Saját tapasztalatból írom ezt, hiszen én magam is a szakváltók közé tartozom.
Gimnáziumi éveim során mindig a biológia volt a kedvenc tárgyam, érdekesnek tartottam és jól is teljesítettem az órákon. Pályaválasztáskor nem is volt kérdés, hogy ebben az irányban szeretném folytatni. De miért nem volt kérdés? Utólag sokat gondolkoztam ezen, hiszen szakok százaira mehettem volna, de a „kedvenc tárgy” túlságos piedesztálra emelése csak három vagy négy szakot engedett be a jövőképembe. A mai napig emlékszem kedvenc tanárnőm mondatára:
„... Látlak téged egy jó, nyelveket beszélő gyógytornászként...”
Ez akkoriban nagyon tetszett nekem, komolyan hangzott, és mindenki más is nagyon lelkes lett az ötlet iránt. Így történt, hogy más opciók figyelembevétele nélkül jelöltem meg 4 gyógytornász szakot az ország különböző pontjain.
A Semmelweis Egyetemen kezdtem el a képzést, ahol a társaság és az oktatott anyag is szimpatikus volt. Mivel az első évben szinte csak alapozó tárgyaink voltak, ezért a szakma mibenléte akkor még rejtély maradt számomra. A gyakorlati órák és kórházi gyakorlatok során azonban egyre kedvetlenebb lettem. Mindenki lelkes volt körülöttem, érdeklődött, fejlődni szeretett volna és örömmel járt a gyakorlatokra, míg én szenvedésnek éltem meg minden alkalmat.
Nagyon akartam a gyógytornász státuszt, de a feladatkört és a jövőképet nem éreztem magaménak.
Másfél évnél fordult meg a fejemben, hogy lehet ez mégsem nekem való, de próbáltam elhessegetni a gondolatot. Úgy gondoltam, hogy én elhatározódottam a szakom mellett, már döntöttem és egyszerűen nem opció az, hogy mást csináljak. A következő időszakban bár a társasági életem szárnyalt, én mégis nagyon boldogtalan voltam. Folyamatos stressz és idegesség lett a mindennapjaim része, azonban igyekeztem ezt eltitkolni, szinte magamat is átvertem ebben az időszakban. Nehéz volt elfogadni, hogy ezt a fantasztikus szakmát nem szívesen csinálom, és nem nekem való.
A fordulópont két és félévnél jött el, amikor egy sokadik sikertelen vizsga után annyira besokalltam, hogy kitört belőlem az elmúlt időszak teljes feszültsége és kétsége. Elmondtam őszintén a szüleimnek, hogy mennyire boldogtalan vagyok a szakommal kapcsolatban és, hogy nem tudom elképzelni magam gyógytornászként, nem ezzel szeretnék foglalkozni. Nem álltatok senkit, nem voltak egyszerűek ezek a beszélgetések. A családom teljesen bepánikolt, hogy mi lesz most velem, és ettől én is nagyon megijedtem. Végül némi tanakodás után megengedték, hogy otthagyjam a képzést és új szakot kezdjek, amiért a mai napig hálás vagyok.
Ott álltam két és félévnyi elhasznált államilag támogatott félévvel, és semmilyen konkrét céllal. A felvételi jelentkezésig részmunkaidős állásokat vállaltam és próbáltam kitalálni, hogy miből is kell újra érettségiznem, milyen lehetőségeim is vannak. Végül a szociológia szak mellett döntöttem, mert az egy olyan szak ami „semmire, és mindenre is jó”. Ezt egy szintén szociológia szakos barátom mondta nekem, de tökéletesen jellemzi a szakot.:)
A Pázmányon eltöltött első hetekben már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Felvettem az alapszak mellé egy Kommunikáció és médiatudomány minort, így kvázi „másfél” diplomát szerezhettem a három éves képzéssel. Az egyetem során voltam Erasmus szakmai gyakorlaton, és neves budapesti kommunikációs ügynökségeknél is szereztem tapasztalatot. Végre olyan szakot tanulhattam, amit igazán a magaménak éreztem.
Most, friss diplomásként úgy érzem jól döntöttem amikor megléptem a szakváltást.
Ha visszamehetnék az időben, csak annyi tanácsot adnék magamnak, hogy merjek lépni, merjek változtatni. Bár gimnáziumban elhamarkodtam a döntést, ma már ennek köszönhetően jobban odafigyelek a lehetőségeimre. A szakváltást magát nem bánom, azonban az elherdált állami féléveknek szó szerint ára van. Mesterképzési szakot például már csak önköltséges formában vehetek majd igénybe. Ahogy már korábban is írtam, addig talán nem érezzük az oktatás költségeinek igazi súlyát amíg nem kerülünk egy ilyen helyzetbe. Az önköltséges egyetemista ismerőseim szinte sosem hagynak ki órákat, hiszen ahogy ők mondják „kifizettük, akkor már tanuljunk is valamit”.
Nagyon szerencsésnek tartom a hazai fiatalságot, hiszen a többség ingyen tanulhat teljes egyetemi pályafutása során. Ez a lehetőség teret ad a változtatásra is: valóban könnyű egyetemek és szakok között átjárni. Úgy gondolom ezt nem kihasználni kell, hanem egy pozitív lehetőségként felfogni. Nem tud mindenki helyes döntést hozni elsőre, sokszor fordul elő, hogy módosítani szeretnénk céljainkon. Személyes tapasztalatomból kiindulva ez egy nehéz folyamat, de ha a lehetőség és az elhatározás megvan, akkor érdemes lehet meglépni, hiszen mindenkinek jár egy második esély.
Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.
