Reaktor

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A Budapest Schoolt nem alternatív, hanem család- és tanulásorientált iskolának tartja Halácsy Péter alapító. Úgy látja, nem a boldogság, hanem a tanulás a lényeg, és az elő-előforduló hibák esetében is azt keresi, hogy mit lehet tanulni belőlük. Szabályos szerződést is kötnek, ahol a tanárok képviselik a közösséget, a szülők a családot – a gyerekek pedig önmagukat. A kezdő tanáraikat jobban fizetik, mint az állami intézmények, a tapasztalt tanárok esetében azonban már nincs ilyen különbség. Halácsy azt mondja, egy iskolának csak 30-40 százalékát adja a tanterv, legyen az nemzeti vagy nem nemzeti. Ezek mellett a Reaktornak beszél még késő esti iskolai erőszakról, bámészkodóhatásról és hübriszről.

Mi a Budapest School (BPS)? Alternatív iskola? Boldogságorientált oktatási intézmény?

Mi nem szeretjük az alternatív szót. A boldogság az fontos, de az is, hogy a gyerek tanulásorientált legyen. Meglepő, de ide érkeztünk meg hosszas önkeresgélés után.

Fontosnak tartjuk, hogy örömmel tanuljanak, maguktól is akarjanak tanulni a gyerekek, ne csak a kényszer hatására.

Ami még fontos, hogy a gyerekeink egészségesek legyenek és a társadalom számára hasznosak. Valószínűleg ez a legnehezebb. Egy olyan társadalomban, ami folyton változik és nem világos, hogy mi a hasznos és mi nem az.

Akkor ti ezt hogy értelmezitek?

Szerintem ebből a legfontosabb, hogy a változásra fel kell készülni. Arra, hogy vannak más emberek körülötted. Azt, hogy majd épp mikor, mit kell csinálni, azt az idő fogja hozni. Az, hogy legyél adaptív, tudjál alkalmazkodni, és figyelj oda, hogy vannak körülötted emberek, a társadalmad, a közösséged, a csoportod, a családod, az egy olyan dolog, ami nem fog változni. Ha ezekre fel tudunk készülni és arra fókuszálunk, hogy a gyerekek, fiatal felnőttek ezt a képességet elsajátítsák, akkor maguktól fognak tudni adaptálódni az életre, nélkülünk. A ’80-as évektől kezdve beszélnek az élethosszig tartó tanulásról. Ma 110 év a várható becsült élettartama egy most születő gyereknek. Az első 12 évet nagyon komolyan vesszük. Mi arra készülünk, hogyan tud majd az iskolán kívül is tanulni. Ilyesmi dolgokon szoktunk gondolkozni.

Ugyanazt tanulják meg, ugyanazokból a könyvekből, mint más diákok, csak máshogy, más módszerekkel? Hogy néz ki egy napjuk?

Ezt szokták kérdezni, de nekem adatom van arra, hogy két különböző iskolában nem ugyanazt tanulják. Azt, amit a Nemzeti Alaptanterv elő szokott írni, az ugyanaz lenne. Az, amikor a nemzet definiálja, hogy mindenki ugyanazt tanulja. Azt, hogy azon kívül mit tanulnak, azt most nem tudom megmondani, azt befolyásolja, hogy őket és a tanárokat mi érdekli. Az, hogy milyen könyvekből tanulnak, tök mindegy nekem, a lényeg az, hogy ott és akkor abból a könyvből tanuljon, ami a legjobb számára. Sokat használják ugyanazokat a könyveket és van egy úgynevezett internet, ahol nagyon sok minden ott van.

Kívülről szemlélve a BPS-t egy fővárosi felső középosztály elitiskolájának tűnik. Milyen hatása van a közoktatásra annak, hogy a hozzátok járó gyerekek eltűnnek az állami iskolák életéből?

Hozzánk 300 gyerek jár, a köznevelésbe kb. egymillió. 300-nak milyen hatása van az egymillióra? Nem tudom. Ismerem ezt az elméletet, hogy igazából ártunk a köznevelésnek azzal, hogy a gyerek másik iskolában van. De most már minket is úgy szólít meg az állam, hogy mi egy köznevelési intézmény vagyunk. A köznevelés része vagyunk, tehát nem kerülnek ki ezek a gyerekek a köznevelésből, aminek a rendszerében sokféle iskola tud működni.

Mennyiben lesznek mások azok a gyerekek, akik nálatok az óvodából, általános iskolából, majd akár a gimnáziumból kikerülnek?

Azt a visszajelzést szoktuk kapni, hogy tudatosabbak. De a következő generáció mindig tudatosabb.

Külsős tanárok, akik vizsgáztatni szokták őket, azt mondják, hogy tudatosabbak.

Fontos az a gondolkodás, hogy mi most tanulunk. Ha én egy hibát elkövettem, akkor nem az a lényeg, hogy egy hibát elkövettem vagy nem, vagy jaj mi lesz velem, hanem hogy ebből mit tudok tanulni. Ez a gondolat fontos alap, ami azt hiszem, hogy elég erős. Az, hogy odafigyelünk egymásra, hogy közösségben vagyunk, hogy tudunk azon gondolkozni, mik a közösség szabályai, mi az, amitől működik egy közösség és mi az, amitől nem és hogy én felelős vagyok azért, hogy a közösség tudjon működni.

Mennyire nehéz megfelelő tanárt találni? Gondolom, magasabb a fizetés, mint az állami iskolákban, ami vonzó lehet.

Érdekes módon a fizetések nem magasabbak. A kezdő fizetések szerintem nagyon rosszak az állami iskolákban. A kezdő tanároknak nagyon rossz a fizetése. A kezdő tanároknak többet adunk, de idővel ugyanannyit adunk a 20 éve pályán lévő osztályfőnök típusú tanároknak. Hogy mennyire nehéz? 20 éve dolgozom olyan iparágban, ahol állandóan azt kérdezik, hogy mennyire nehéz embert, szoftvermérnököt, kutatót, jó újságírót találni. Hogy mennyire nehéz tanárt találni? A szőlészetekbe is nehéz embert találni. Tehát nagyon nehéz. Sok munkába telik az, amíg összeállítasz egy csapatot. Ez valószínűleg azért van, mert mindenki válogat, ismerkedünk, és nem mindenki illik mindenhova.

Ebbe a közösségbe a tanárokon, diákokon kívül a szülőket mennyire vonjátok be?

Nálunk nagyon fontos a család. Én magam is egy családban élek. Nem úgy gondolok a gyerekemre, hogy kiszakítom a családból és elviszem az iskolába. A 19. századi iskola az körülbelül ez volt, hogy az iskola kiszakítja a családból a gyereket és átveszi a nevelését.

Mi azt szeretnénk, ha a családi értékek és hagyományok megmaradnának és családi élmény is lenne az iskola.

Mi ilyen kis csoportok vagyunk. Az én gyerekeim 32 gyerekkel járnak – ők úgy érzik, hogy – egy iskolába, mind a 32 gyerek szüleit ismerik keresztnévről. Látom, hogy egy csoportnál tényleg részt vesznek-e, vagy elszakadtak a szülők? Töltenek-e időt együtt? Én magam azért kezdtem el iskolát csinálni, mert azon gondolkoztam, hogy szeretnék a gyerekeim iskolatársainak a szüleivel jóban lenni vagy legalább legyen valami közös ügyünk. Ezekben az iskolákban van egy közös ügy: közösen neveljük a gyermekeinket.

Szokták mondani, hogy egy falu kell ahhoz, hogy egy gyermeket felnevelj. Mi tulajdonképpen kicsi falusi közösségek vagyunk egy nagyvároson belül.

Ebből a szempontból a család nagyon fontos. Minden gyereknek van egy úgynevezett mentortanára, aki arra figyel oda, hogy ő hogy van. Hagyományos rendszerben osztályfőnöknek hívják. De nem az a lényeg, hogy ő egy osztálynak a főnöke, hanem hogy egy gyereknek a mentora. Természetesen többnek egyszerre. Három havonta leül a mentortanár a gyerekkel, már egészen kicsi korban, öt- és tizenhatévesen is. (Hároméves korban is, de ott ez azért még csak játék.)

A tanár a gyerekkel és a szülővel köt egy szerződést arról, hogy mi legyen a következő három hónapban. Mi az, ami fontos? Mik az igények, mik az elvárások? Mi az, amit szeretnénk elérni? Mi az, ami a közösség felől jön?

A tanár képviseli az iskolát. A szülő képviseli a családot. A gyerek meg idővel képviseli saját magát. Ezek a beszélgetések megtörténnek és utána ezeket egy egész közösségként is meg kell csinálnunk, hiszen nem szokott elfordulni, hogy 30-an 30-félét akarnak csinálni, nem ez az individualista mindenki rohangál és önmegvalósít dolog van. A tanárok dolga, hogy mindez egy közösségként tudjon működni. Ezért ezekbe a beszélgetésekbe beviszi, hogy ennek a közösségnek most erre van szüksége, úgyhogy neked is ezt meg kéne csinálnod. A lényeg, hogy ebben a beszélgetésben benne van a szülő is.

De ez nem egy szó szerint értendő, írásba foglalt szerződés, ugye?

De. Aláírjuk, aztán nyomon követjük és megnézzük, hogy mi valósult meg belőle. Nem is az a lényeg, hogy ha nem valósult meg, ki vagy rúgva. Ha nem valósul meg, mit tudunk ebből tanulni? Ezek nem az én céljaim, nem az iskola diktálta, hanem ezt az a tanár, a szülő mondta.
Ha nem valósult meg, akkor valamit módosítani kell. Vagy nem volt jó a cél, már nem annyira érdekes, vagy nem tettünk meg mindent érte. És azt is megnézzük, hogy ki mit tesz.
Az én gyerekem hétévesen elkezdett aktívan olvasni – már nem bírjuk pénzzel, annyit olvas – és jött egy ötlet, hogy legyen egy olvasóklub az iskolában, a tanár ezt szervezze meg. De a tanár azt mondta, hogy oké, de mi menjünk el a gyerekkel könyvtárba, mert ő most nem ér rá, és hozzunk könyvet vagy vegyük meg neki!
Tehát nekem is kell tennem azért szülőként, hogy segítsem a gyerekem olvasását. Ami tulajdonképpen triviális, de most beemeljük az iskola rendszerébe is.

Akkor gyakorlatilag egy teljesítménymérés a szerződésben foglaltak megvalósulásának ellenőrzése? Nálatok például kapnak jegyeket a tanulók?

A magyar nemzeti köznevelési törvény augusztus óta mindenkinek kötelezővé teszi az osztályzatban vagy érdemjegyben való értékelést. A mi iskolánk is gyakorolja ezt, félévente vagy évente. Emellett egy sokkal gazdagabb visszajelzést is ad, amit mi úgy hívunk, hogy több szempontú értékelés.
Nem azt mondjuk, hogy matematikából ötös, hanem azt mondjuk, hogy nézd, te már a tízes számrendszerben így tudsz számolni, a halmazműveleteket már megtanultad, a szöveges feladatokat még el szoktad rontani, lehet, hogy lassabban kellene olvasni. Tehát egy nagyon sok szempontú visszajelzést ad, amiből egyébként az osztályzat is kijön.
Ezt nem kell beleírni a szerződésbe. A Nemzeti Alaptantervből jövő elvárásokról nem beszélgetünk, például, hogy kell-e neked matekot tanulnod. Erről felesleges beszélni, ezt már megcsinálta az állam, a nemzet, sok ezer éve tanulunk matematikát.
Egy iskolában a tanterv csak a 30-40%-ot adja, minden másról érdemes beszélni.

A felvételi hogy néz ki nálatok? Milyen tudású gyermekeket vesztek fel?

Minden iskola olyan gyereket szeret felvenni, akit definiált, hogy milyen gyerek legyen a végén. Az a legjobb, hogyha olyat veszel fel, mert akkor nem kell felelősséget vállalnod.
Viccet félretéve, milyen gyereket szeretünk felvenni? Aki szeret feladatokat megoldani, aki tud közösségben dolgozni, aki tudatosan fejleszti a képességeit. Igazából ez történik minden iskolában.
Nálunk a tandíj átlagosan 100.000 Ft hozzájárulás. Ez azt jelenti, hogy egy közösség minden tagja átlagosan 100.000 Ft-ot fizet. Van, aki többet, és van, aki kevesebbet. Ezt önmaguk döntik el, nem csinálunk vizsgálatokat meg hasonlókat.
Általában az szokott történni, hogy eleinte gyorsan elfogynak a támogatott helyek és utána már csak a támogatók tudnak jönni. Az arányokra viszont odafigyelünk, már-már kvótánk van. Azt szeretnénk, hogy a 60% támogassa a 40%-ot.
Felvételink igazából nincs. Most indítottunk középiskolát is, és nem ezt a központi felvételit csináljuk, hanem azt mondjuk, hogy megmutatjuk milyen az iskola és a végén megnézzük, hogy neked és a közösségnek ez jó-e.

Egy szabályunk van: tudjon nálunk tanulni a diák és a közösség jobb legyen attól, hogy ő ott van.

Elkezdjük a munkát, csinálunk projektet. Van, hogy egy hétig ott van egy gyerek és a végén beszélgetünk arról, hogy ez működne, vagy nem működne. És vannak olyan esetek nálunk, amikor azt mondjuk, hogy szerintünk ez nem működne. Vannak ebből nehezebb esetek is, amikor a szülő azt mondja, hogy működne, meg vannak ebből könnyebb esetek is.

Mondtad már, hogy akkor indult ez az egész kezdeményezés, amikor a gyerkőcöt be kellett iratnotok suliba. Hogy zajlott az akkreditációs folyamat? Mik voltak a legnagyobb meglepetések, buktatók? Egy elég hosszú folyamatról beszélünk, ha ’15-ben indult és 2020-ban ért véget.

Az állami elismertséget 2 éve kezdtük el. Az első években magántanulói közösségként működtünk, mert a magántanulóság egy rendkívül jó rendszer volt. Ennek az volt a lényege, hogy úgy tanulsz, ahogy tudsz, magánúton oldod meg, ahogy Széchenyi is megoldotta, és félévente bemész egy államilag elismert iskolába, ahol teszel egy vizsgát. Mi az első években így működtünk.
Pár éve kezdtük azt érezni, hogy azzal, hogy növekedtünk, volt egy nagy problémánk. A gyerekek 102 különböző iskolába mentek el vizsgázni. És ahogy az elején mondtam, rájöttünk, hogy

ez a 102 iskola 102 különböző dolgot kér, tehát nekünk 102 különböző tantervnek kellett megfelelnünk, amitől egy picit nehezebb volt a dolgunk.

A végén nehezebb volt ezt az egészet csinálnunk, mintha lett volna egy saját akkreditációnk és ezért indult el ez a folyamat.
Mi volt ebben nehéz? Ez két különböző rendszer, két különböző megközelítés. Vannak alapértelmezettnek vett, rendszerszinten kőbe vésett szabályok. Mondok egy példát: osztályokba kell járni a gyerekeknek. Oké, közösség. De mit jelent ez? Ugyanazt kell tanulniuk? Egy életkor? Mit jelent az osztály? Mi nem így szervezzük az osztályt, hanem azt mondjuk, hogy összejön 30 gyerek, egy keresztkorosztályú csoport, ők egy közösség. Különböző foglalkozásokban különböző csoportokként működnek.
Természetesen a haladó, írni-olvasni tudó könyvklubba már csak azok mennek, akik tudnak írni, olvasni. Tehát vannak képesség szerinti csoportok, de ma reggel a tornaóra együtt volt, mert mindenki tudott öt kört futni a pályán.
Ezt a rendszert ahhoz a rendszerhez hangolni, ahol kötelezőek az osztályok, mert egy rendeletben az osztályokat be kell írni az ételrendeléshez, ehhez sokat kellett dolgoznunk, hogy hogyan lehet ezt a kettőt egymáshoz kapcsolni.

Terveztek további bővítést? Most óvodáról, általános iskoláról beszélünk, középiskolátok is van, illetve szoftverfejlesztő technikumotok.
Akár Budapesten vagy az agglomeráción kívül is terveztek intézményeket?

Két technikumunk van, az egyik Dombóváron, ami elég messze van az agglomerációtól. Konkrétan kétórányi utazásidőre van Budapesttől, de a másik Budapesten van. Kilencedikes osztályokkal dolgozunk főképp, ahol van egy minisztériumi engedélye az iskolának és a tanároknak, hogy Budapest School modell szerint működtessék azt az adott osztályt. Ez is egyfajta bővülés, hogy hogyan tudunk állami iskolákkal együtt dolgozni, ahol nem mi üzemeltetjük az iskolát. Mi abban segítjük a tanárokat, hogy hogyan szervezzék a tanulást az adott osztályban. Van Veszprémben is egy kis általános iskolás csoportunk.

Bővülni szeretnénk térben és korosztályban is. Szeretnénk kipróbálni a technikum újraértelmezését, amit én úgy hívok, hogy fókuszált iskola. Ha én már tudom, hogy nagyon érdekel a művészet, gyerekként nem érdekel, hogy ezt technikumnak vagy gimnáziumnak hívják.

Azt szeretném, hogy megtanuljam azt, amit meg kell és olyanokkal tudjak együtt lenni, akiket nagyon érdekel ez a művészet és nekem ez mindegy, hogy gimnáziumban a szakkör vagy tagozat, vagy ez egy technikum, mert a családokat nem érdeklik a jogi kategóriák. Próbáljuk meg ezeket az iskolákat megcsinálni, mert a technikum, ami ilyen fókuszált iskola, annak nagyon rossz a brandje ma Magyarországon. Az emberek úgy gondolják, hogy még nekik is kell egy iskola, ami hátránykompenzációs iskola lenne. De igazából az, hogy 16 évesen valami izgalmasat csinálsz és csillogó szemmel belemerülsz egy projektbe, az nem hátránykompenzáció. Azt gondoljuk, hogy ez egy elitiskola.

Nálatok megjelenik az iskolai erőszak? Itt gondolok verbális vagy akár fizikai erőszakra, de az online térben megjelenő bántalmazásokra is.

Az erőszak mindenhol megjelenik, ahol két ember van, emiatt ez egy nehéz dolog. Nálunk amikor megjelenik, akkor nagyon fontos, hogy amint megjelenik, foglalkozzunk vele. Nem is az a legnagyobb baj az iskolai erőszakkal meg az erőszakkal úgy általában, hogy megtörténik, de persze az sem jó, hanem amikor hónapokig vagy évekig semmi nem történik. Amikor minden gyerek tudja, hogy ki az a személy és a tanárok nem foglalkoznak vele. Mondok egy másik példát. Az iskolai erőszak fele az udvaron történik, ahol nem látja a tanár. Hogyan tudunk egy olyan biztonságos környezetet létrehozni, ahol, ha ez megtörténik, akkor ez bekerül a terembe, ahol azt tudjuk mondani, hogy matek óra állj, mert itt most egy fontosabb dolog van és oldjuk ezt fel? Mert akkor nem rögzül be ez az áldozatszerep, ami ezáltal kialakulhat. Egy ilyen helyzetben sajnos mindenkinek a legegyszerűbb nem odafigyelni.

Az emberek negyede volt áldozata iskolai erőszaknak és az emberek negyede elkövetett erőszakot. Az emberek fele meg nézte.

Ehhez az egész közösség kell, hogy ez meg tudjon történni, mert elfogadjuk. Továbbiakban ezzel az úgymond bámészkodóhatással foglalkozni kell, hogy ha az ember látja az erőszakot, azzal valamit tegyen. Miért olyan nagy dolog ez az online erőszak? Egyszer beszélgettem erről valakivel. Ő azt mondta nekem, hogy az iskolák sokszor azt mondják, hogy ők azért felelnek, ami 8-tól 17-ig történik az iskolában és nem azért, ami utána. Az online erőszak nagy része meg inkább este történik, amikor valaki ráír valamilyen platformon arra, akit bántani szeretne. Mi erre azt mondjuk, hogy ami a közösségben történik és mindegy, hogy hol és mikor, akkor azzal foglalkozni kell. És mi tudunk vele foglalkozni, azonnal és gyorsan.

Az iskolaőrség felállítása szerinted egy jó lépés az iskolai erőszak visszaszorításában?

Ezt én nem tudom megmondani. A mi iskolánkban ez nem merült fel, de az, hogy más iskolában ez segít-e, azt csak a másik iskola tudja megmondani.

Említetted ezt a bámészkodóhatást. A nevedhez kötődik egyrészt a Bridge Budapest Egyesület is, de ami erről a bámészkodóhatásról eszembe jutott, az inkább a Hősök tere nevű civil kezdeményezés. Ezek kapcsolódnak bármennyire a Budapest School-hoz?

A Hősök tere fele egy pedagógiai program lehetne. A Hősök terével nagyon sok tanár tréninget csinálunk, nagyon élvezik a tanárok és a Budapest School-ban is alap dolog ez a bámészkodóhatás, ez az egész növekedő fókuszhatás, amiről az elején beszéltem. Maga a témák, azok ott vannak.

A magyar fiatalok körében nemzetközi összehasonlításban alacsony a vállalkozási hajlandóság. Ennek talán az oka lehetne a tudáshiány vagy az önbizalomhiány. Mi növelheti szerinted a vállalkozási vágyat vagy a vállalkozási szemléletmódot, akár a 9-14 évesek körében is? Ha jól tudom, akkor a Bridge Budapest Egyesületnél foglalkoztok ezzel.

Most van egy új projektem, amibe bekapcsolódtam, a Start Up Hungary. Egy olyan alapítvány, ami a magyar startup ökoszisztémával akar foglalkozni, úgyhogy nagyon sok ilyen beszélgetésben vagyok benne, hogy vajon miért meg mi segíthetne? Az első válaszom, hogy egyelőre még nem tudom, mert nem értem én sem, hogy mi történik. A magyar kreatív bátorság megvan az emberekben és a leleményesség is, hogy össze tudunk rakni dolgokat és tényleg zseniális dolgokat, például a magyar Nobel-díjasok. Ez nem jelenik meg az innovatív vállalkozásokban. Hogy ez miért van, hogy a körülöttünk lévő országokban most több van, és ezt nem tudom őszintén megmondani. Talán azért, mert a gyerekekkel van a baj vagy az oktatással van a baj vagy, mert túl sok állami pénz van benne és elkényeztetettek lettek az emberek, merthogy az állam pumpálja bele a befektetési pénzt, ezt a legkönnyebb mondani. Nem tudok őszintén bevallva erre válaszolni.

Egyszerűen látom azt, hogy zseniális dolgok tudnak megtörténni ebben az országban, amit én kreatív bátorságnak hívok.

Amikor vállalkozást csinálunk és szoktunk beszélni ilyen nagyobb magyar high-tech cégekkel, akkor mindig előjön, hogy egy szintig nagyon könnyű eljutni Magyarországon, de utána terméket vagy brandet csinálni belőle, az nagyon nehéz, tehát amikor össze kell rakni valamit kicsiben, prototípust készíteni, megszervezni, megnyitni valamit, az megy, de amikor ilyen nagy brandet kell létrehozni, akkor az sokkal nehezebben megy nekünk, de lehet, hogy erre az a válasz, hogy ez oké és csinálják mások.

Igazából kis mérettel is, meg start upokkal is lehet nagy sikereket elérni.

Igen, csak a startupnak az a definíciója, hogy kezdetektől benne van a nagy hatásos skálázódás. Sokan vitatkoznak, mi a definíció. Most rögtön egy olyan vállalkozást csinálok, amire azt gondolom, hogy a világon ezt millió, százmillió vagy egymilliárd ember tudná használni. Ahhoz azért hübrisz kell, az egymilliárdhoz, de ahhoz is, hogy néhány százmillióan tudják használni. Ha rögtön csak arra gondolok, hogy ezen a sarkon nyitok egy éttermet, azért azt nem hívjuk start upnak.

Az európai mentalitás az az, hogy az amerikaiak jók a marketingben. Tehát, hogy mi meg tudjuk csinálni, ők meg eladják. De ha ezzel indulsz neki, akkor rohadt nehéz lesz eladni. Mert akkor rögtön azt gondolod, hogy ezt csak ő tudja eladni, én nem tudom eladni. Eközben meg mi is el tudjuk adni. Ebből valahogy ki kell szabadulnunk.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség

Április eleje óta az érdeklődések 52 százaléka új építésű családi, iker- és sorházakra érkezett, szemben az előző év azonos időszakával, amikor csak 42 százalékot tett ki ez az arány.

“Ez jelentős eltérést mutat az aktuális keresleten belül és azt jelzi, hogy a vevőjelöltek most már szeretnének kerttel rendelkező lakóingatlant vásárolni. Ebben pedig szerepet játszik a karantén hatás, a tavaszi kijárási korlátozások után ugyanis sokan a lakások helyett inkább a kerttel rendelkező ingatlanok felé fordultak. Ezt mutatja, hogy a járványt megelőző január-februári időszakhoz képest júliusban és augusztusban az új építésű házak iránti kereslet 36 százalékkal nőtt, a társasházi lakásoké viszont 14 százalékkal csökkent.” - mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Fotó: ingatlan.com

Várják a vevők a rozsdaövezeti lakásokat

Az utóbbi hetekben enyhe csökkenés figyelhető meg az új lakóingatlanok iránti érdeklődések számában. Ez egyrészt a vevők kivárásával magyarázható, másrészt pedig azzal, hogy a piacon elérhető új építésű kínálat egy része már a megfizethetőség határait súrolja.

“Mindkét tényező összefügg a tervezett rozsdaövezeti lakásfejlesztésekkel. Sokan várják, hogy a döntéshozók ismertessék, mely rozsdaövezetekben lehet majd elindítani a lakásépítéseket. Erre várhatóan szeptemberben kerül sor, és friss kínálatot hoz az új lakások piacára. A másik oldalról a keresletet is fokozhatja, mert a rozsdaövezeti lakásokat 5 százalékos kedvezményes áfával lehet megvásárolni.” - tette hozzá Balogh László.

Összességében a rozsdaövezeti lakások megjelenése a lakásépítéseknek adhat lendületet, emellett fokozhatja a versenyt az új lakások piacán, növelheti a bérlakásállományt is.

Az ingatlan.com elemzése szerint, szeptember elején a fővárosban több mint 2800 új lakást és házat kínáltak eladásra, átlagosan 865 ezer forintos négyzetméteráron. Budapesten belül a XIII. kerületben van a legtöbb eladó új lakás, itt 780 új építésű ingatlan vár gazdára. A második helyen a XI. kerület áll közel 400, a harmadikon pedig a IX. kerület majdnem 300 új lakással.

A megyeszékhelyeken közel 800 új lakóingatlant hirdetnek eladásra. Debrecenben a legnagyobb a választék, ahol 220 darabos a kínálat négyzetméterenként 598 ezer forintos átlagárral, a második helyen áll Győr, a harmadikon pedig Székesfehérvár 153 és 81 ingatlannal. Ezeket átlagosan 491 és 596 ezer forintos négyzetméteráron kínálják a beruházók.

A KSH adataiból és az ingatlan.com-csoporthoz tartozó, a banki szolgáltatásokat naprakészen bemutató money.hu tapasztalataiból az is kiderül, hogy az új lakások vevői jóval gyakrabban vesznek fel hitelt mint a használt lakást vásárlók. 2019-ben az eladott új lakások száma a teljes forgalom 6-7 százalékának felelt meg, miközben az új lakások vásárlása céljából folyósított hitelek száma az összes lakáshitel 12-13 százalékát tette ki.

Vannak jól ismert alkotások, amelyek nem lehet kikerülni, látjuk őket, ismerjük. Ugyanakkor gyakran nem értjük, miért is lett híres. Az én generációm tudja, hogy létezik egy South Park nevű sorozat, de összemossák más hasonló megjelenéssel rendelkező sorozatokkal. A cikkben tisztázom, mitől olyan egyedi és fontos alkotás a South Park.

„Azok a kilencvenes évek…” – hangzik az ismert mondatkezdés. Ki ne emlékezne a most újra divatba jött holdjáró cipőkre, a walkmanre, esetleg az első Playstationre? Ekkor élte fénykorát a DOS játék, például a Settlers II. Ezek nem koptak ki, de már csak időszakosan élik reneszánszukat, és egyre inkább kezd kialakulni a nosztalgia faktoruk. Van azonban sok olyan jellegzetes kilencvenes évekbeli „szereplő”, akik a mai napig vagy ténylegesen léteznek, vagy még mindig életben tartja őket aktív rajongótáboruk. Bár utóbbira tipikus példa, itt nem a Nirvana együttesről lesz szó, hanem a kedvenc sorozatomról: a South Parkról.

A sorozat 1997-ben indult, két évvel a születésem előtt, így értelemszerűen én csak később, a 2010-es évek elején kezdtem el bepótolni. A tévében láttam először egy ismert humorcsatornán, persze gyerekként a társadalomkritika helyett a trágár beszéd fogott meg, hiszen ez tizenkét évesen „tiltott gyümölcs” volt. Lényegében a sorozat mondanivalóját éreztem, de sok poént, szatírát már csak idősebb fejjel fogtam fel, vagy vettem észre.

South Park egy létező hely az Egyesült Államokban, Coloradoban. A helyszínválasztás azért is fontos, mivel Colorado egy nagyon átlagos amerikai terület. Nem olyan fényűző, mint California állam, és nem olyan nagyvárosias, mint New York, Ugyanakkor mégsem olyan vidéki, mint Utah, vagy a morbid humor egyik kedvelt témája, Alabama állam. A South Parkot Trey Parker és Matt Stone készítik, elmondásuk szerint a legtöbb karaktert a valóság szülte. Példának okáért ott van Kenny McCormick, aki folyton meghal, és mélyszegénységben él a kisváros szélén egy romos házban.

Kenny apja alkoholista, aki gyakran verekszik a feleségével. Van két testvére is. Kenny érdekessége, hogy a részek túlnyomó többségében- ahogy szó volt róla- meghal. Ezt a készítők az egyik részben meg is válaszolják a nézőnek, a hétköznapi életükből mintázták ezt is: Középiskolában egy szegényes körülmények között élő, mindig narancssárga kapucnit viselő osztálytársuk olyan ritkán ment be az iskolába, hogy azzal viccelődtek, meghalt. Igen, ez a sorozat nem való azoknak, akiknek a vicc a valóságot jelenti, és nem tudnak azzal a véleménnyel azonosulni, hogy a vicc az vicc, és pont az a célja, hogy a rossz dolgokat kifigurázzuk, gúnyt űzzünk belőlük. Ebből könnyen kitalálható, a sorozat tele van rossz és jó sztereotípiákkal. Ezekkel dolgozik, és ezekből hozza ki általában azt a durva társadalomkritikát, ami miatt érdemes nézni. Zseniálisan mutat be minden elfogult álláspontot, és ráébreszt arra, hogy érdemes meghallgatni a sajátunktól eltérő véleményeket is.

Mivel a sorozat aktualitásokra, vagy ismert, sokakat megosztó közéleti kérdésekre reagál, ezért elkerülhetetlen téma benne a politika. De nincs olyan vallási, etnikai vagy filozófiai álláspont se, amiből még ne csinált volna viccet.

Ezért nevezhető függetlennek a sorozat: mindenkit egyszerre sért.

Viszont nem öncélú értelmetlen bunkóság, mert bemutatja, mennyi szörnyű dologra tudja rávenni magát az egyén az emberi butaság, egyesek a szélsőséges gondolkodás miatt. Az öncélú alpári szórakozást is kiparodizálja, külön rész készült a Family Guy sorozatról is.

Négy főszereplő van. A gonosz karakter, az Cartman. Ő egy túlsúlyos, elkényeztetett rasszista és antiszemita karakter, aki rajong Hitlerért, és Mel Gibsonért. A híres színészt azért szereti, mert a Cartman szerint a Passió bemutatja azt, hogy a zsidók gonoszak.

Cartman ellenpólusa Kyle. Kyle egy zsidó fiú, aki folyton beszól Cartmannek a túlsúlya miatt. Az apja ügyvéd, és az anyja is egy zsidó családanya sztereotípiája.

Van a két semlegesebb karakter, Stan és Kenny. Kennyt újra nem kell bemutatnom, Stan pedig egy tipikus amerikai fiú: Az apja geológus, van egy nővére, és inkább Kyle fele húz a barátsága, mint Cartman irányába.

Ezekkel a karakterekkel dolgozik tehát a sorozat, és igen, tényleg offenzívebb karakterek, mint egy Barátok Közt szereplőgárda. De ezért is izgalmas, hiszen ha végignézzük a sorozatot, esetenként ráismerhetünk a saját hibáinkra is. Vagy éppen másokéra. Ez egy olyan alkotás tehát, ami csoda, hogy még létezik. Ha most indulna, a mai mainstream média bizonyára sokkal erősebben támadná. A sorozatban mindenkinek vannak hibái, és mindenkinek vannak jó tulajdonságai, ritkán, de még Cartmannek is, például, mikor megmenti a szeretett kisvárosát egy hippi fesztiváltól:

Senki sem egyenlő South Parkban: vannak okosabbak, van, aki tehetősebb, és van olyan is, aki jobban néz ki, mint mások. Minden sereplő kimondja azt, amit az ember ha tapintatlanságból is, de a hétköznapokban kimond magában. Például a láthatóan lustaságból túlsúlyos Cartmant sem pufinak, hanem hájasnak hívja Kyle. És ami a legjobb, hogy a politikai korrektségből is viccet csinál.

Az idei év, amennyire tele volt eddig rossz dolgokkal, ezek jó alapanyagot biztosítanak Treynek és Mattnek. Elég csak a koronavírusra gondolni, vagy éppen a BLM mozgalomra. A fejemben már lejátszódik, ahogy a Token, a keresztény konzervatív fekete srác kimondja: „I don’t give a fuck about BLM, Cartman!”

Minden karakter említésre méltó, ugyanakkor utoljára még Tokent emelem ki. Cartman nem csak Kylet támadja származása és vallása miatt, hanem Tokent is. Token hiába egy konzervatív és keresztény, jómódban élő fekete fiú, Cartman úgy kezeli, mint ha valami fekete Soundcloud rapper lenne. Ebből is fakad bonyodalom, ami a „Zimermann világháború” részt is végigkíséri.

A koronavírust, pedig Randy Mars, Stan apja is beviheti Kínából Coloradoba, hiszen marihuana termesztőként kereskedik Kínával a sorozatban. A széria egyébként az amerikai drogpolitikát is feldolgozta már, tökéletesen bemutatva azt, hogy ha dekriminalizálunk, vagy legalizálunk egyes szereket, akkor a társadalom egy része mind többet, és többet akar majd.

Ha meghoztam a kedvet a sorozathoz, akkor két tanácsot szeretnék még adni. Az egyik, hogy akármennyire nem aktuális, hiába nem nagyon épülnek egymásra a részek, érdemes az első évaddal indítani. A másik sokkal egyszerűbb: „Don’t kill Kenny!”

1. Bang! Kaotikus? Csak ha nem figyelsz!

A bang szó hallatán egyből az eldördülő pisztoly hangjára asszociálhatunk, ezért talán nem lep meg senkit, hogy a Bang! egy igazi westernjáték amelyben banditák küzdenek meg a sheriffel, illetve játékosszámtól függően annak helyetteseivel is. Ebben a játékban minden játékos egy-egy vadnyugati személy szerepét ölti magára.

A Bang! kártyajátékot már 4 főtől lehet játszani és maximum 7-en tudnak vele egyszerre játszani. A játék szereplői a sheriff, a banditák, a seriffhelyettesek és a renegát. A szerepek eloszlása a játékosok számától függ. A sheriff szerepét leszámítva, ami nyilvános, minden játékos inkognitó szerepben játszik, nem lehet tudni ki kicsoda.

Csak a kijátszott kártyák alapján van esély kitalálni, hogy kinek milyen szerepe van.

A banditák célja a sheriff kiiktatása, a sheriff és helyettesei akkor nyerhetnek ha lelövik az összes banditát és a renegátot, míg a renegát célja, hogy utolsóként maradjon játékban. Vagyis, hogy mindenkit likvidáljon, utolsónak a sheriffet is.

A játék kétféleképpen érhet véget: vagy meghal a sheriff – amennyiben van még élő bandita ő nyeri a játékot, ha nincs akkor a renegát– vagy a sheriff csapata lelövi az összes banditát és a renegátot, ez esetben a sheriff csapata nyer. A szerepek mellett minden játékos kap egy karakterkártyát is ami valamilyen pluszképességgel ruházza fel. Kezdőként, elsőre nehéznek tűnhet a játék, mivel elég sokféle akció kártya van benne, de 1-2 kör után már mindenki fejből tudja az összes lapot és nagyon pörgőssé válik játék.

2. Sorbanállás! Minél jobban megérted, annál durvább

Ez a lengyel társasjáték a 80-as évekbe repít vissza, amikor is a szovjet mintára létrehozott Lengyel Népköztársaságban, a szocialista tervgazdálkodás nyomán folyamatos áruhiány volt. A bevásárlás nem ment oly könnyeden mint napjainkban, hanem gyakran napokat kellett várakozniuk a lengyeleknek, hogy egy-egy árut beszerezhessenek a boltból. Ez a modern, oktatási célú termék azért jött létre, hogy bemutassa, hogyan éltek a lengyelek hosszú éveken keresztül.

Azért, hogy emlékeztessen, többek között hová vezetett a rájuk erőltetett kommunizmus.

Bár a játékot már 2 fővel is lehet játszani, de a maximális 5 fő esetén a legélvezetesebb a játék. Az elején minden játékos kap egy bevásárlólistát, amin szerepel, milyen árukat kell beszereznie. A játékban 5 különböző bolt van és mindenki olyan bevásárlólistát kap, amin a beszerzendő áruk 4 különböző boltban vásárolhatók meg. Minden játékos 5 bábut(családtagot) kap, amelyeket a játékosok a kezdőjátékostól indulva egyesével küldenek a boltok elé „sorban állni”.

Miután megtörtént a bábuk beállítása a sorokba utána derül ki, hogy aznap melyik boltokba és mennyi áru érkezett. Ezt követi a játék leglényegesebb fázisa amikor a sorban elfoglalt helyünket tudjuk változtatni akciókártyák segítségével. Nagyon ötletes akciókártyák vannak: például a „terhes anyuka” kártya segítségével rögtön a sor elejére állíthatjuk egy bábunkat, vagy éppen „téves szállítás” kártyával elterelhetjük valamelyik árut, amit így egy másik boltban lehet átvenni. Miután megtörtént az akciókártyák kijátszása (vagyis a tolakodás a sorokban), a sorban elől álló bábú tulajdonosa 1 terméket vihet haza a boltból.  A játékot az nyeri meg, akinek elsőként sikerül megvásárolnia a listáján szereplő összes terméket.

A játék esélyegyenlőség szempontjából nagyon jól kiegyenlített, mert minden játékos pontosan ugyanazzal a 10 akció kártyát tartalmazó paklival rendelkezik, de

sok múlik azon, hogy ki milyen taktikát alkalmaz.

3. Aranyásók: ahol ar arannyal együtt a rejtett konfliktusok is felszínre kerülnek

Ebben a társasjátékban törpék bőrébe bújva lehetünk szorgos aranyások akik csákányokkal mennek le a hegyek tárnáiba arany után kutatni vagy pedig szabotőrökként hátráltathatjuk az aranyásó törpéket céljuk eléréseben. Mivel a szerepek nem nyilvánosak csak sejthetjük a másik játékosról, hogy ő melyik csapatba tartozik.

Úgy kell összefogni és közösen járatot építeni a kincshez, hogy közben nem tudhatjuk ki ellenség és ki barát.

Ha az aranyásoknak sikerül eljutniuk az aranyhoz, akkor arany a jutalmuk, a szabotőrök pedig üres kézzel mennek haza. Ha a szabotálás sikeres volt akkor a szabotőr csapat kap aranyat. A játékot az a játékos nyeri akinek 3 forduló alatt a legtöbb aranyat sikerült összegyűjtenie.

Ezt a játékot legalább 3, legfeljebb 10 fő játszhatja. A kincshez való eljutás során különböző útkártyákat kell kijátszani a kezdőkártyától indulva. El kell jutni a célkártyákig de a játék elején még nem lehet tudni, hogy a 3 célkártya közül pontosan melyik rejti az kincset. Az útkártyákon kívül vannak még speciális blokkoló illetve hozzá tartozó feloldó lapok is: törött csákány,törött lámpa vagy törött csille, melyet ha valaki megkap, akkor nem tud járatot építeni, amíg feloldó kártyával fel nem oldja magát vagy egy csapattársa őt. Van lehetőség robbantó kártyával meglévő út kártya eltávolítására is.

Már egy ideje töprengek azon, hogy mikor lesz az embereknek végleg elege a tömény „érzékenyítésből”, ami a Netflix, HBO, Hollywood háromszöget jellemzi.

Szinte minden sorozatban vagy filmben kötelezően megjelenik legalább egy LMBTI szereplő, a társadalmi igazságosság, vagy a rasszizmus elleni harc.

Szerencsémre nem éltem az államszocializmus tombolása idején, de gondolom, akkoriban lehetett hasonlóan „ideológiailag elkötelezett” alkotásokban gyönyörködni, mint manapság. 

Jó hír viszont, - számomra mindenképpen -, hogy benyomásaim alapján megjelentek erre a jelenségre a válaszfilmek. Nemrég tudatosult bennem, hogy az utóbbi években egyre több olyan amerikai filmet láttam, amelyekben a szereplők szarkasztikusan kikacsintanak a nézőre, viccet csinálva az egyre terhesebb és képmutatóbb politikai korrektségből. Ráadásul ezeknek a filmeknek a többsége jó pár éve született, ami azt mutatja, hogy már egy ideje besokalltak a filmkészítők is a „groupthink”-től, és a bátrabbak ellenállnak a véleményem szerint igen veszélyes attitűdnek, amit így lehet megfogalmazni:

vegyük magunkat és a világot halálosan komolyan, semmi esetre se csináljunk viccet bizonyos szent tehén dolgokból, hacsak azok nem a hagyományos házassággal, vagy a keresztény vallással függnek össze, mert azokat bátran ki lehet figurázni.   

Most a teljesség igénye nélkül felsorolok néhány példát a „visszacsapásra.” 

A legelső ilyen példa, amire emlékszem, a 2013-as A búra alatt című sorozat, amelyben a Totál szívásból is ismert zseniális Dean Norrisnak, aki Big Jimet játssza a filmben, eltűnik a kutyája, és együtt keresik az egyik női szereplővel, kinek nevét elfeledtem. Big Jim megkérdezi a nőtől, miért nem hívogatja hangosabban a kutyát, mire azt feleli, hogy fél, a kutya megijedne. Erre Dean Norris így válaszol: „Miért ijedne meg? Nem liberális!”
Ez a mondat mostanra már szállóigévé vált családi és baráti köreimben. 

Aztán jött A préri urai (Hell or High Water) 2016-ban, amelyben Jeff Bridges játsza az öreg texasi rangert, aki beosztottjával, az indián származású Albertóval folyamatosan humorizál, néha meglehetősen durván, de garantáltan idegesítően. A folyamatos csipkelődés és heccelés mögött persze igazi bajtársiasság áll, és a két ember kapcsolata alapvetően szeretetteljes. Alberto indiánsága ebben a filmben adottság, nem automatikus jópont, vagy áldozati szerep. Egy másik random felbukkanó, de fontos szereplő, egy komancs indián is lakonikusan és keserűen jegyzi meg az egyik fehér főszereplőnek, hogy ő már nem a préri ura, hanem a nagy semmi ura, és kihívóan odaveti, a komancs azt jelenti, „örökre ellenségek.”  Mire a fehér szereplő, a két bankrabló testvér egyike azt mondja, akkor ő is komancs. Ugyanolyan kitaszított, ugyanolyan az egész világgal haragban és perben álló, mint az indián – nem a bőrszín teszi az embert ugyanis, üzeni a dialógus.    

Eklatáns példa szerintem a 2018-as Kegyetlen zsaruk is. Mel Gibson és Vince Vaughn két, a munkájába belefáradt zsarut játszik, akik nagyon megunták már, hogy nem elég, hogy alulfizetik őket, miközben a bőrüket viszik vásárra, hanem még meg is hurcolják őket egy erőszakosra sikerült akció miatt, amit egy „jóindulatú” szomszéd videóra vett. Persze detektívjeink húzzák a rövidebbet, hiába egy drogdílert és a nőjét fülelték le, ráadásul még azt is rájuk akarják sütni, hogy fajgyűlölők, mivel az elkövetők latino származásúak voltak. Mikor a főnökük rapporta hívja őket, és figyelmezteti hőseinket, milyen veszélyes is manapság, ha rájuk sütik a rasszizmus bélyegét, a Vince Vaugh által játszott detektív csak annyit mond: „Én nem vagyok rasszista.  Feketén iszom a kávém.” 

A True Detective 2019-es harmadik évadában már közvetlenül reflektálnak a mai identitáspolitikai klímára, ami az USA-ban eluralkodott. A már idős, fekete bőrű detektív, akit Maheshala Ali játszik, interjút ad egy testvérpár eltűnésével kapcsolatos, évtizedeken át tartó kudarcos nyomozásról egy fehér bőrű riporternőnek.  Egy ponton az újságírónő megkérdezi, hogy tapasztalt-e rendszerszintű rasszizmust a rendőrségnél töltött évek során, és szerepet játszott-e a bőrszíne miatti diszkrimináció abban, ahogy a karrierje alakult. A nyugdíjas detektív, és szintén fekete bőrű, szintén rendőr fia enyhe döbbenettel néznek össze „hogy jön ez ide?” tekintettel, mivel ennek a dimenziónak az égvilágon semmi köze nem volt az ügyhöz, mire a fiatal nő kínos magyarázkodásba kezd. Biztosan nem szerzett magának jó pontokat ez az epizód a társadalmi igazságosság, „woke” harcosainál.     

A valóságos emberek, akik nem papírmasé figurák, nem méricskélik folyton a szavaikat. A valóságos emberek, mondta egyszer Kurt Vonnegut is, durván beszélnek.

A valóságos embereket nem érdeklik az ideológiák, és viselkedésüket nagyon egyszerű, de egyben egyetemes dolgok vezérlik – például az amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten gyakorlata. Felesleges őket, minket az élcsapatnak folyton megpróbálni megnevelni, és nem is szeretjük. Szerintem erre, többek között azért is, mivel a pénz nagy úr, Hollywood és a streamline szolgáltatók is rájöttek, és így megszületnek a nekünk, politikailag inkorrekteknek szóló mozik is.     

Tapasztaltátok már, hogy a társadalmi érzékenyítés minden fronton, így már a filmvilágban is teret nyert? Zavar benneteket, vagy annyira természetessé vált, hogy a polkorrekt fősodor mentén készülnek a mozifilmek, hogy már észre sem veszitek?

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A személyességet és a spontaneitást hiányolja a legjobban a digitális oktatásból Veszelszki Ágnes, akit a Budapesti Corvinus Egyetemen az év oktatójának választottak. Veszelszki nyolc éve netszótárt, most tavasszal karanténszótárt rakott össze a mindennapi nyelvünk változásait vizsgálva. Az oktató arról is beszélt a Reaktornak, hogy mit gondol a nyelvtisztító mozgalmakról, és hogy mi a feladata egy nyelvésznek.

Ugyanakkora szellemi erőbefektetést jelent ma a megfelelő emoji kiválasztása, mint amekkorát régebben a megfelelő hangulatfestő szó kiválasztása jelentett?

Erről a kérdésről azt hiszem, hogy valójában a nyelvhasználókat kellene megkérdezni. Nyelvészként, újmédia-kutatóként elsősorban nem azzal foglalkozom, hogy mekkora erőfeszítést jelent az egyes szövegek megfogalmazása vagy képi üzenetek kiválasztása, hanem azzal, hogy ez milyen hatással van a nyelvre, milyen nyelvi változásokat lehet megfigyelni a digitális kommunikáció kapcsán. Ez a kutatás 2000-ben indult. Ekkor, az egyetemi tanulmányaim legelején, azt kezdtem el vizsgálni, hogy az SMS, tehát a rövid szöveges üzenetküldés technikája, illetve technológiája miképpen hat a nyelvre. 2005 környékéig azt gondoltuk, hogy az SMS meg fogja változtatni a nyelvhasználatot.

Úgy véltük, hogy azok a rövidítések, az az írásmód, amelyet az SMS-ben használunk (mivel 160 karakterbe kellett jelentős mennyiségű információt bezsúfolni), hatással lesz az SMS-en kívüli nyelvhasználatra, az írott kommunikációra. 20 év elteltével látjuk, hogy ez a változás nem következett be.

Továbbra is léteznek rövidítések, de azok a változások, amiktől nagyon sokan annyira féltették az írott nyelvet, nem következtek be. Ilyen félelmek voltak például, hogy sokkal rövidebben fogunk írni, illetve nem fogunk odafigyelni a helyesírásra.

Ez azt is jelenti, hogy a techno-optimista nyelvészek közé sorolja magát?

Nem mondanám, hiszen nyelvészként az objektivitásra kell törekednünk. Az a célszerű, ha nem vagyunk sem techno-pesszimisták, sem pedig techno-optimisták. Nyelvészként az az elsődleges, hogy objektív módon, kívülről tanulmányozzuk a jelenségeket.

Úgy érzem, hogy a nyelvünk gyorsabban változik, mint valaha. Ez valóban így van, vagy egy illúzióról van szó?

Amióta verbális nyelven kommunikálunk, a nyelv folyamatosan változott a kommunikációs igényeknek, valamint a nyelven kívüli jelenségeknek megfelelően. Amikor jött egy nyelven kívüli jelenség, azt meg kellett nevezni, körül kellett írni. Tudni kellett róla beszélni, és ez mindig is hatással volt a nyelvünkre. A nyelvi változást szintenként kell elkülöníteni. Ugyanis például a szókincs változása nagyon látványos, nagyon gyorsan történik. Amit könnyen észre lehet venni, az az írásmód változása. Sokan, sokféleképpen írnak. Betartva a szabályokat, vagy azoktól valamennyire eltérve. Ezzel szemben nagyon lassan változnak a nyelvhez köthető illemszabályok, illetve a grammatikai változások. Róluk csak igen hosszú időtávon belül tudunk számot adni. Azonban ahogyan említettem, a szókincs változása nagyon izgalmas. Ezért is merült fel a digitális kommunikáció kapcsán, hogy a kommunikáció- és médiaműhelyben résztvevő hallgatókkal létrehoztunk egy szótárt, Netszótár néven. 2010-2011 környékén állítottuk össze, 2012-ben jelent meg. Nyolcéves lett a szótár. Éppen ideje végiggondolni, hogy mik azok a szókincselemek, amelyek hasonlóképpen megvannak még, és melyek azok, amelyek ebben a nyolcéves szótárban is elavultak.

Ebbe a változásba milyen mértékben lehet belenyúlni? Szükséges-e és lehetséges-e a nyelvet szándékosan védelmezni például az elangolosodással szemben?

Ez egy nagyon érdekes kezdeményezés. A nyelvművelők foglalkoznak azzal, hogy a nyelvet a hétköznapi nyelvhasználók számára is érthetővé tegyék. Továbbá meg lehet itt említeni azokat is, akik a Facebookot magyarosítják. Ez egy közösségi kezdeményezésre történik. Nem a Facebook központi adminisztrációja végzi az újabb és újabb funkciók magyarra fordítását, hanem ebben a felhasználók is részt vehetnek. Ilyesfajta tendencia létezik. Visszatérve a digitális kommunikációra, a számítógépes nyelvvel, a számítógépes játékokkal foglalkozó szakújságírók elkezdtek kifejezéseket magyarítani.

Magyarországon nincs jelen az a fajta purista, tehát nyelvtisztító álláspont, mint például Franciaországban vagy Finnországban. Valahol középúton vagyunk az angol kifejezések egy az egyben való beolvasztása, és az angol kifejezések teljes mértékben való magyarosítása között.

Bessenyei Györgytól származik az idézet: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem.” Mit gondol az idegen nyelvű képzésekről? Mennyire tudunk mi jobban gondolkodni magyarul?

Elsősorban a digitális kommunikációval, nyelvi változásokkal, ennek kapcsán nyelvhasználattal, online agresszióval foglalkozom, továbbvezetve ezt az álhírek és az áltudományosság kérdéskörére. Ez nem klasszikusan az a kérdéskör, amivel foglalkozom. Az azonban tény, hogy az anyanyelvén másképpen gondolkodik az ember, és amikor egy idegen nyelvre vált, akkor egy újfajta gondolkodásmódot is a magáévá kell tennie.

Július közepén jelent meg Karanténszótár c. könyve, melyben 400 szócikkben veszi sorra a koronavírus és a karanténhelyzet szülte új szavakat. Milyen az eddigi fogadtatása?

Ha azt tekintjük, hogy a média hogyan reagált erre, akkor nagyon sok reakciót kaptam, hiszen gyakorlatilag végigjártam a médiumokat – ezt neveztük karanténturnénak. A felhasználók részéről is nagy az érdeklődés a szótár iránt, 400 olyan szót tartalmaz, amelyek a magyar nyelvben nagyon gyorsan, 6 hónap alatt jelentek meg.
2020 januárjában kezdtem ezt a gyűjtést, akkor még Magyarországon a koronavírus alig-alig volt jelen, de már felfigyeltem arra, hogy a nemzetközi sajtóban új és új angol nyelvű szavakat kezdenek el használni. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ez a fajta nyelvi változás, amely az angol nyelvben és a nemzetközi sajtóban már megtörtént, mikor jelenik meg Magyarországon.
Az első új szavakat 2020 márciusában kezdtem el dokumentálni, és márciustól júliusig folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Elsősorban a Budapesti Corvinus Egyetemen a hallgatóim segítségével, ez volt az adatbázis alapja, majd ezt a 80-90 szóból álló adatbázist megosztottam az ismerőseimmel.

És akkor döbbentem rá, hogy ez iránt mekkora az érdeklődés, amikor elkezdték ezt a szólistát kommentekben kiegészíteni.

Utána tudatosan kezdtem el gyűjteni, megfelelő korpusznyelvészeti módszertannal folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Egyrészt a közösségi médiából, hogy legyenek hétköznapi kifejezések, másrészt pedig a sajtónyelvből, amelyben a hivatalos és a sajtónyelvi, publicisztikai kifejezések is megjelentek. Így állt össze ez a gyűjtemény.

Ezek szerint elmondhatjuk, hogy általában a legtöbb nyelvújítás akkor történik, amikor a világban egy nagy és meghatározó esemény zajlik?

Azt nem mondanám, hogy a nyelvi változás akkor történik, de a szókincs egyértelműen gyarapodni kezd.
Ilyen jelenségként hozhatjuk példaként a rendszerváltást. Ez egy nagymértékű, nagy hatású társadalmi, politikai jelenség volt, amely meghatározta azt, hogy miképpen kommunikálunk, miképpen beszélünk és új szavakat hozott magával, miközben a régi rendszer szavait valamennyire elavulttá tette.
Nagy hatású változás volt, amiről az előbb már beszélgettünk, a digitális kommunikáció. Ez folyamatosan zajlik. Ha új technológiák jelennek meg, azok új szavakat hoznak magukkal.
Világméretű jelenségként a koronavírus-járvány is ide tartozik, hiszen olyan jelenségekkel találkoztunk, amelyekkel soha korábban.
Ez kihatott a mindennapi életünkre, a munkánkra, a családi életünkre, a társas kapcsolatainkra, arra, hogy miképpen közlekedünk, hiszen ahogy Ön belépett ebbe a terembe megkérdezte, hogy kell-e maszkot hordani vagy sem. A társas kapcsolatainkat is erőteljesen megváltoztatta.

És mindezeknek van nyelvi lenyomata, amely a szókincsben érhető tetten.

Ön szerint csak arról tudunk gondolkodni, amiről van szavunk? Érdemes egy bő szókincset kifejlesztenünk? Egyáltalán mennyire beszélnek választékosan a magyarok?

Az első kérdés egy nyelvfilozófiai kérdés, hogy miben gondolkodunk. Szavakban, szövegben gondolkodunk vagy pedig képekben. A nyelvfilozófusok, illetve az ehhez kapcsolódó képfilozófiai gondolkodásmód ezt a kérdést folyamatosan feszegeti. Nincs rá válasz.
A képfilozófusok amellett érvelnek, hogy képekben gondolkodunk. Ha például végiggondolja azt az utat, ahogy eljöttek ide az egyetemre és leültünk beszélgetni, valószínűleg nem egy szöveget lát maga előtt, hanem képekben látja azt az útvonalat.
De ha egy filozófiai vagy akár nyelvészeti kérdésről gondolkodik, ott viszont nehéz képeket társítani hozzá. Talán valahol középúton található a megoldás, de állást foglalni nem mernék ebben a kérdésben.
A másik kérdése, hogy mennyire beszélünk választékosan. Attól függ.
Mitől függ, hogy mennyire beszélünk választékosan? Attól, hogy ki a beszédpartnerünk, attól, hogy milyen közegben vagyunk. Egy piacon, egy egyetemi közegben másképpen beszélünk. Egy baráti társaságban is másképpen beszélünk, és a kollégáink között is. Mindezektől függ.
Valamint olyan szociológiai, demográfiai faktoroktól is függ a nyelv választékossága, hogy ki milyen nemű, milyen közegben szocializálódott, milyen iskolai végzettséggel rendelkezik és egyáltalán mennyire van meg benne az igény, hogy választékosan fejezze ki magát.

Önnek mi a küldetése nyelvészként?

Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Elsősorban arra törekszem, hogy a legújabb nyelvi jelenségeket folyamatosan leírjam, dokumentáljam és ezt minél nagyobb közönséggel meg tudjam osztani.
Ennek a törekvésnek a része például a Karanténszótár, a Netszótár és egy újabb projektem is ennek a része, ez a protokollkommunikációval foglalkozik.
A protokollkommunikáció nem elsősorban nyelvi, nyelvészeti vállalkozás, hanem inkább arról szól, hogy hogyan tudnak az emberek oly módon kommunikálni egymással, hogy empatikusak legyenek, odafigyeljenek egymásra és megfelelően, hatékonyan fejezzék ki magukat.
Ennek a vállalkozásnak a közösségi médiában van nyoma, egy egyetemi kurzusból indult vállalkozás, amely később átkerült a közösségi média terébe.

2004-ben már tanított demonstrátorként az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Azóta az egyetemi oktatásban, általánosságban bekövetkezett legnagyobb változás az online oktatásra való áttérés volt vagy volt más nagyobb változás is?

Két változást lehet megemlíteni az online-offline változás mellett. Ami már megtörtént addigra, amire én bekerültem oktatóként is a felsőoktatásba, az a nagylétszámosítás.
A másik változás a BA és az MA rendszer bevezetése, az osztott és osztatlan képzés bevezetése, ez 2006 környékén kezdődött meg.
Az, hogy egy hallgató nem csupán egy egyetemen tudja kipróbálni magát, hanem akár több egyetemet is választhat a felsőoktatási tanulmányai során, ezt egyértelműen meg lehet látni. Azt, hogy mennyire nem egyszerű az alapképzést a mesterképzéstől elkülöníteni, hol adunk gyakorlati tudást a hallgatók kezébe, és melyik képzési elemhez tartozik az elméleti tudás, ez még talán most is kiforratlan és folyamatos kidolgozás alatt van. Ami a legnagyobb hatású változás – a kérdésben is elhangzott – az online-offline átállás. Éppen most az interjú előtt a folyosón beszélgettem a hallgatóimmal, hogy miképpen oldjuk meg ezt a hibrid oktatást. Mi az, ami a legmegfelelőbb nekik? Hogyan tudunk az ő igényeikhez, érdeklődési körükhöz, egyéb tevékenységeikhez leginkább alkalmazkodni úgy, hogy természetesen a törvényekhez, jogszabályokhoz és az egyetemi rendelkezésekhez is tartjuk magunkat?

Megfelelünk azoknak a járványügyi előírásoknak, amik most olyannyira fontosak, mindeközben a hallgatók érdekeit sem felejtjük el, azt, hogy miképp lesz számukra hatékony az oktatás és az összes többi tevékenységükkel összeegyeztethető.

Mi a legnagyobb hiányossága az online oktatásnak?

A személyesség. Amikor márciusban egyik pillanatról a másikra át kellett állnunk az offline, hagyományos, tantermi oktatásról az online oktatásra, folyamatosan az volt a reakció részemről oktatóként és a hallgatóim részéről is, hogy hiányzunk egymásnak. Hiányzik az, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, ez az online rendszerben nincsen és hiányzik a spontaneitás. Egy online órát nagyon jól fel lehet építeni. Megvan a megfelelő módszertan, oktatás módszertani eszközök bőségesen a rendelkezésünkre állnak, ezzel semmi probléma sincsen, viszont ami nehézséget jelent, és ami az izgalom az egész oktatásban, az az hogy mi lesz, ha fölvetődik egy új kérdés? Ezt online oktatásban nehéz megtenni, hiszen egy nagyon megtervezett menetrend szerint kell 8, 20, 30, 40 hallgatóval együtt dolgozni. Ott nagyon nehéz eltérni attól a menetrendtől, amit a ember eredetileg eltervezett magának.

Tehát a személyesség, az emberi kapcsolat, ami nagyon hiányzik és ami még a személyességben gyökerezik, a spontaneitás. Az, hogy nem kell mindig annyira mereven ragaszkodni ahhoz, amit előre elterveztünk, hanem lehet reagálni az újonnan felhozott ötletekre, innovációkra. Ez nagyon hiányzik.

Erre valamiféle megoldást jelent, ha az oktatást hibrid módon folytatjuk, tehát vannak offline elemei és természetesen ami nem megoldható másképpen, azt pedig online folytatjuk.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

„A színész számára nincs műfaj. Ez csak a közönség számára létezik. A művésznek „csupán” szerepe van.” /Bodrogi Gyula

Egyetemistaként egyszerűen kényszert érzek arra, hogy megszólaljak a témában, ami véleményem szerint minden jóérzésű magyar embernek már-már a könyökén jön ki. Igen, az újdonsült, vagy már nem is annyira újdonsült #freeSZFE „mozgalomról”, ha úgy tetszik „lázadásról” van szó.

Amikor ez az egész mizéria elkezdődött, nem tartottam ezt egy említésre méltó dolognak, pár lázadó egyetemista, akiknek jobb dolguk nincs, hát tüntetnek. Teltek, múltak a napok, hetek. Még mindig tüntetnek, és még mindig, és még mindig. Aztán már az egyetemet is elbarikádozták, hogy az a fránya Vidnyánszky és csapata ne tudjon bemenni. Ekkor már kezdett elegem lenni, de most, mikor ezeket a sorokat írom, már végképp betelt a pohár.

Eszmefuttatásom egy kis háttértörténettel kezdeném. Immáron hatodik éve, hogy felsőfokú tanulmányaim megkezdése végett felköltöztem Budapestre. Magamat már gimnazista korom óta jobboldali beállítottságú, keresztény-konzervatív értékeket valló emberként határoztam meg. Budapesten a tanulmányaimat egy olyan neves intézmény falai között kezdtem meg, ami inkább a baloldal, de semmiképp sem a jobboldal felé húz. Tanárai meggyőződéséről közvetlen, személyes kapcsolatom nincs, az viszont köztudott, hogy a jobboldali megnyilvánulásokat, rendezvényeket nem nézte túl jó szemmel a vezetőség. 17 éves fejjel azonban ez számomra az első szemeszter befejezéséig nem vált nyilvánvalóvá. Kedves SZFE-s hallgatókollégák, tudjátok miért? Mert én tanulni akartam! Bennem is volt lázadás egy-egy hallott kijelentés miatt, de nem vonultam rögtön az utcára, mert attól függetlenül, hogy mit gondolt a világról akár a vezetőség, akár az egyetemi HÖK, én tanulni akartam és tanultam is!

Eddig az SZFE fenntartója az állam volt. Most, hogy függetlenedett az államtól az egyetem, és egy Kuratórium vette át a fenntartó szerepét, elkezdtetek tüntetni. De ti egyetemisták vagytok, akik állítólag tanulni akarnak, az oktatást pedig továbbra is az egyetem fogja megszervezni, és nem a kuratórium, ami ráadásul tudomásom szerint nem tervezte egyetlen tanárnak sem az elbocsátását, sőt, nemzetközi szinten akarja erősíteni az SZFE-t azzal, hogy a mostani rendszerrel párhuzamosan egy új szemléletet, új színt hoznak a világotokba. Akkor mi most a probléma, kedves hallgatótársaim?

Évek óta folyt a diskurzus arról, hogy a színművészeti egyetemen változásra és haladásra van szükség, mert ugyanazok az állapotok uralkodnak, mint 20 évvel ezelőtt: leamortizálódott környezet, újdonság befogadására képtelen szemlélet, a diákok túlhajszoltsága. Mélyen tisztelt színművészetis – állítólag – haladást pártoló hallgatók!

Ti most épp a változás és a haladás ellen tüntettek!

A fedősztori persze, amit a sajtótájékoztatón egymásra nézve elmondotok az az, hogy a nem demokratikusan megválasztott kuratórium ellen folyik a lázadás. Nekem más teóriám van ezzel kapcsolatban, ami történetesen az, hogy Vidnyánszky Attila, a kuratórium elnöke egy – hétköznapi emberként – keresztény-konzervatív és jobboldali beállítottságú ember. De kérdem én, ennek mi köze a szakmaiságához?  A fent idézett mondatot, miszerint egy művész számára nincs műfaj, tovább gondolnám annyival, hogy egy művész számára valójában „politikai” oldal sem létezhet. Mint hétköznapi ember igen, de mint művész nem. Egy művészt a karrierje és a tehetsége predesztinálja azokra a magaslatokra vagy mélységekbe, ahova szakmája kívánja. Komolyan, van olyan, aki megkérdőjelezi a kuratórium elnökének hozzáértését? Ha igen, akkor vagy önnön maga nem ért hozzá, vagy túlságosan elvakítja az oldalválasztása, amely oldalt nem is lenne szabad „művészként” választania.

Minden rosszindulat nélkül, és minden szakmabeli teljesítményét elismervén a művész úrnak, akkor is utcára vonulnátok, ha most a kuratórium élén Alföldi Róbert ülne? Vagy bárki azok közül a művészek közül, akik most veletek vonulnak a „szabadság” jegyében? Van egy olyan halvány sejtésem, hogy akkor nem lenne probléma.

A másik dolog, hogy nem akarjátok ugyan, hogy politikusok csatlakozzanak hozzátok, de mikor ezt kimondtátok, már naivitásotokról tettetek tanúbizonyságot. Azt hittétek, a mostani ellenzék, akinek még a szél se jó irányból fúj soha, nem fog rögtön odaállni? Kapva kapnak az alkalmon, hogy szidni tudják a kormányt, a Fideszt, vagy bárkit, aki nem azt vallja, amit ők. Eszközök lettetek nekik, és minél tovább húzzátok ezt az egészet, annál inkább lesztek az ő gyűlölködésüknek az eszközei, és minél inkább váltok eszközökké, annál inkább fog beszippantani titeket is az ő komolytalanságuk.

Szép dolog az, ha egy fiatal lélek a pártfogóival karöltve lázad és küzd az elvesztett autonómiáért, csak jelen helyzetben az a baj, hogy bárhonnan is nézem, nincs elvesztett autonómia.

Egyszerűen annyi a helyzet, hogy a 30 éve uralkodó holdudvar mellett – tehát mellett és NEM helyett – egy másik alternatíva is megjelenne a Színház- és Filmművészeti Egyetem színpadán.

A hallgatóknak is minden kétséget kizáróan meg lehet a véleménye, sőt, meg is kell, hogy legyen a véleményük. Kompromisszumra lehet és kell is jutni ez ügyben is. Viszont csípőből elutasítani egy olyan embert, akinek a szakmaiságát és a szakértelmét illetően aligha lehet kétsége bárkinek is, úgy gondolom, a legszakmaiatlanabb dolog. Végezetül nekem egy olyan jó tanácsom lenne hallgatótársaim felé, hogy tanuljatok! Nektek ez a dolgotok. Azzal, hogy nem kezdődött meg az oktatás, higgyétek el, ti fogtok a legrosszabbul járni.

A család kitartóan próbálkozott hónapok óta megejteni egy olyan vasárnapi ebédet, aminek mindössze annyi kritériuma lett volna, hogy senki nem áll fel sírva, megsértődve, vagy dühösen az asztaltól. Mind a tizenhat kísérletből a mait ítéltem, ha nem is a legérdekesebbnek, de legalábbis reprezentatívnak. Különösen, hogy egyetlen szó sem hangzott el.

Apa felpakolta az asztalra a világ összes létező főtt ételét, abból a biztos férfi meggondolásból, hogy kajával még azok a nézeteltérések is elsimíthatóak, amik addig csak kilátásba voltak helyezve. Márpedig semmi nem vetíthetett volna előre biztosabban katasztrófát annál, hogy az újságíró anya, a színművész Gina, a gazda édesapa és a lovász Franci egy asztalnál ül.

Magyarország már csak ilyen. Már abból is gondolhattuk volna, hogy valami nem lesz rendben, hogy Gina egy hatalmas lila ballonkabát alatt rövidnadrágot, és egy olyan pólót viselt, amin ismeretlen okokból Tito és második Erzsébet csókot vált egymással. Addig szépen összekötött, rózsaszínre melírozott haját harcra készen kibontotta, amint anya megjelent a frissen vasalt fehér blúzában. Ebben a felállásban már teljesen mindegy volt, Franci vagy apa mit csinál, újra felállt a megunhatatlan csendélet, aminek óhatatlanul is hangos paraszt konzervatívozás és hülye libsizés lesz a vége.

Miután minden szereplő megjelent, apa a szokásos jókívánság helyett csak a fejével intett, hogy lehet enni. Mint ahogy az utóbbi két hétben minden alkalommal, Gina most is kicsapta a telefonját az asztalra, hogy követhesse a legfrissebb híreket. Főleg Budapestről. Főleg a szeretett egyeteméről. Francin is látszott, hogy kíváncsi, de anya szeme olyat villant, hogy csak egyenesen a tányérjába meredve lejjebb csúszott a székében. Apa egy nulladik technikai malőrrel próbálta megelőzni a nagyobb bajt, és feledékenységére hivatkozva két szalvétát nyújtott át a két érintettnek, remélve, hogy ezzel eltereli a már-már optikai kábellé feszülő feszültséget az asztalnál.

Anya mindkét szalvétát elvette, Gina fel sem nézett. Ez tehát süllyedt.

Tudtuk, hogy valamelyik fél tehát már biztosan lépni fog, a néma előtárgyalások nem hoztak eredményt. Apa tudta, hogy még megelőző csapást mérhetünk a flotta indulása előtt bármilyen olyan témával, ami közvetett módon érinti vagy az anyagi helyzetünket, vagy a szociális életünket. A kockázat nagy volt, így mindkettőt bevetette. Csizmájával finoman megböködte Franci papucsát, aki, mintha ez lenne rajta a bekapcsoló gomb, azonnal elkezdett az Ausztria irányából megnövekedett igényről beszélni a nyúlhús felé. Kifejtette a magyar óriásnyúl, mint fajta fiktívségét, és azokat a fajtajellemzőket, amiket szerinte célként tűzhetnénk ki a tenyészetben jövőre.

Anya elismerően bólintott felé. Gina kedvesen mosolygott testvére okosságán a telefonja felett. Azt hittük, megúszhatjuk az egészet, és egyezményes döntetlen fölött fogyaszthatjuk el a második fogást. De nem várt erősítés érkezett egy éles messenger csilingelésben, mely láthatóan egy 444!-es cikk linkjét tartalmazta. Anya arca pedig újra Gina felé fordult. Miután a konyha apa felségvize volt, láthatóan megfordult a fejében, hogy helyzeti előjogát kihasználva ezen a ponton egyszerűen likvidálja az egyik felet, és elveszi Gina telefonját. Azonban ez nem volt biztosíték arra, hogy az immár védelem nélkül maradt Ginára anya ne mérjen megsemmisítő csapást.

A telefon és a 444!-es cikk casus belliből védelmi vonallá avanzsált.

Franci evett általában a leglassabban, látva azonban, hogy mindenki elől elfogyott a muníció, egy hirtelen mozdulattal felkapta a tányérját. A cél ezzel az volt, hogy így gyorsan magába dönti a levest. Ez két okból is célszerű volt, egyrészt a második fogás némileg leköti majd az érintett feleket, másrészt technikailag az asztal belső felén lévő koordinátái ezt az egyetlen lehetőséget kínálták neki, hogy tálalásra hivatkozva legalább a szállítmányozás idejére elhagyhassa a harcteret. A megvalósítás azonban teljes káoszba fulladt, amikor a tányér teljes tartalma Franci ölébe hullott.

Apa elszaladt konyharuháért, anya pedig -elemelve tekintetét a célpontról- az imént kapott két szalvétát Francinak adta. Az immár feleslegessé vált erősítéssel visszatérve apa elismerően bólintott Franci felé, mintha anya figyelemelterelése a szalvétákkal nem véletlen fordulat, hanem precízen kivitelezett puccs lett volna az asztali uralom megszerzéséért. A látszólagos békében megnyugodva apa óvatlanul elhagyta a helyszínt tálalás céljából, az események pedig ezután olyan gyorsan követték egymást, hogy már vissza sem tudott érni. Kiesett a játszmából. 

Újabb messenger csilingelés. Anya már szólásra nyitotta a száját.

Mindenki kezdte volna felvenni a szokásos védelmi pozícióit, Gina pedig fel volt készülve a libsizőmérkőzésre. Franci azonban túl sok erőforrást áldozott már a békéért, és a másodperc törtrésze alatt számba véve a lehetőségeit, felkapta Gina telefonját, és kihajította az ablakon. Rájött ugyanis, hogy a békefenntartó pozíció ebben a kiélezett helyzetben számára nem gazdaságos többé, ezúttal egy gyors lefolyású ütközetben érdekelt.

Az udvaron kapirgáló tyúkok meglepett tekintettel bámultak a közéjük érkezett 444!-es cikkre, ezzel mintha a konyhában ülő család tükörképe lettek volna. Franci és apa összenéztek. Gina rettenetesen mérges volt. Apa letette a felek elé az egyezmény szerint járó ellátmányt, majd a sajátját és Franciét kezébe véve sorstársával kiment a nappaliba.

És akkor elkezdődött a pártcsata.

A jótékonyság nem új találmány, hiszen a társadalomnak sajnos mindig is voltak és valószínű, hogy bár egyre kevesebben, de lesznek is nehezebb sorsú tagjai. Habár az állam számos tekintetben segíti őket, nem szabad megfeledkezni róluk a társadalom szerencsésebb tagjainak sem, mivel nekik is szükségük van sok olyan tárgyra, amire nekünk, viszont egyes esetekben megeshet, hogy segítség híján nélkülözniük kell. Vannak azonban olyan családok, ahol nem csak anyagi problémák, hanem betegség is nehezíti a hétköznapokat.

Pontosan ilyen családokon segítünk azzal, hogy gyűjtést szervezünk a Fúzió Közösség Miskolc tagjaival a Miskolci Egyetemen. Számomra mindig is fontos volt a másokon való segítés, de ezt sosem hangoztattam, mivel habár hasznos a segítség akkor is, ha valaki büszkélkedik azzal, hogy segített, ugyanakkor én nem azért segítettem sosem, hogy ezzel jobb embernek mutathassam magam.

Egy nagyobb gyűjtésnél azonban elkerülhetetlen, hogy titokban csináljam, így ezesetben nyilvános tény, hogy jótékonykodok. Nem csak én, a helyi hallgatói csoportunk minden tagja. Jó látni, hogy egyetlen egy kérdés sem merült fel azzal kapcsolatban, hogy muszáj-e segíteni. A legtöbb támogatást a szervezetünk miskolci közösségének alelnökétől Bori Lászlótól kaptam, aki a dobozolástól kezdve a fotón át az adminisztratív feladatokig rászánta az idejét és energiáját. Nagyon örülök, hogy ilyen emberekkel tudok jót tenni. Az akció védnökségét Hollósy András, a DVTK futballcsapat hangja, pontosabban hangulatfelelőse vállalta, így sok emberhez eljutott a jótékonysági gyűjtés híre.

Az emberek elérésében a MEHÖK és a Neptunt kezelő csoport is támogatott minket, így a teljes egyetemhez eljutott a gyűjtés, reméljük ez elősegíti az akció sikerességét. Ahogyan az a Neptun üzenetben is szerepel, illetve a már több, mint 10.000 megtekintésnél járó fotó leírásában, amelyet az oldalunkon osztottunk meg, a Miskolci Egyetem két bejáratánál, a kupakgyűjtő dobozoknál kapott helyet.

A legfontosabb azonban az, hogy az egyetem hallgatói is partnerek legyenek, és legalább párszáz füzet és toll a dobozokban legyen, amikor kinyitjuk azokat. Az egyetem több ezer hallgatója közül, ha csak minden tizedik ember beledob egy füzetet, tollat, akkor ez a szám összejöhet. Egy embernek pár száz Forint, esetleg ingyen van, ha van otthon nem használt tanszer, egy leukémiás diáknak azonban hatalmas segítség, főleg ha a család egyébként sincs jó anyagi helyzetben.

Bizakodva várjuk a dobozok felbontását, amit legkésőbb szeptember 20-án teszünk meg. A tanszereket személyesen adjuk át a beteg gyermekeknek, illetve a kórháznak, ha ezt a vírushelyzet indokolja. Az eseményről fotót is készítünk, ami a Facebook oldalunkon található majd meg. Ezúton is köszönjük azoknak, akik támogatják a gyűjtésünket!

Pár hete szárnyra kaptak a hírek, hogy az Index szerkesztőségén belül változások történnek, és hogy egy korszak lezárul a magyar publicisztika történetében. Azt látjuk, hogy hol vannak a felszíni sérülések. De ki az, akinek a leginkább fáj, csak nem látszik?

A magukrahagyottak

Klasszikusan baloldali érzelmű baráti körömben évek óta érzem az igényt, hogy a magyar publicisztika kitermeljen egy olyan sajtóanyagot, ami értük, nekik, miattuk jön létre, az ő hangjukon, az ő szavaikkal szól hozzájuk, és ami amellett, hogy felvállalja, hogy olykor ellentétes a véleménye az aktuális vezetéssel, objektív kutatómunkával is időt tölt. Egy szellemileg ideálisan központozott államban a baloldali olvasóknak jár egy orgánum, ami túlmutat a sárdobáláson, és nívós hangnemben szól nívós olvasókhoz. Ebbe beletartozik érdemek elismerése a másik oldalon, hiszen kitől mástól lehetne tanulni? És ez az igény továbbra is ott van a polcon porosan, azok mellett a lekvárok mellett, amiket nem merünk kidobni, de mind tudjuk, hogy sosem esszük meg.

A pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt

Ahogy a legendás Bud Spencer- Terence Hill filmben kedves megrendelőnk, úgy az ország baloldali hírfogyasztói sem kapták meg, amit akartak: a függetlenobjektív Index tartalmával kapcsolatban elvárásuk jogosan az volt, hogy legalább független módon kommunikáljon feléjük, és ne facebookposztok alatti kommentháborúk nyertesei és veszteseiként legyenek (túl)reprezentálva a nyilvános tartalmakban. Igényes baloldali sajtótermék nem is volt, a független pedig ezek szerint elfogyott.

Tehát a legnagyobb célközönség, aki “megrendelte” a szellemi terméket, vette és olvasta, de azt látom, hogy nem kapta meg, amit kért.

Jobboldalt sincs másként: a minőségért fizetni kell. Abból nem épül a jobboldali polgár se, ha a Facebookon számára ingyenes 3 bekezdéses, hibás, szerkesztetlen sárdobáló spekulációkat olvassa. Fizet a termékért az idejével, pénzével. Amiért pedig nem fizet valamivel, az bedől, mert a semmiből valami azért még a jobboldalon sem szokott lenni. Ha az Indextől a baloldaliak többet kaptak volna, mint naprakész katasztrófa-túristáskodás élményét, vagy a néha jogos-néha nem kormánykritikai tételmondatokat, amivel aztán este a kocsmában intelligensnek tűnve “szétoltották” a barátaikat, akkor valamivel fizettek volna a fennmaradásért. És többet, mint a Facebook profilképük alá beszúrt “legyen másik!”.

Lesz másik? Legyen!

Egy értelmes jobboldalinak semmi sem válik nagyobb hasznára, mint egy minőségi baloldali írás, tele értékkel és érvekkel. Szélúrfinak Zápor a párja: sárdobáló oldalra sárdobálás lesz a válasz, minőségre pedig minőség.

Ha lenne egy igényes baloldali lap, ami érvekkel, interjúkkal, vitákkal, pezsgéssel működne, és arcátlanul “méltatva” a jobboldal sikereit nem telesírná a billentyűzetet, hanem a maga módján lemásolná, ami helyes, én lennék az első előfizető.

Ezt kérték volna a baloldaliak. És amikor nem kapták meg a megfelelő formában, függetlenobjektív cikkeket kértek. Megkapták?

Több vagyok, mint tagadás

Ezt megkérdezve a baloldali barátaimtól azt a választ kaptam, hogy nem pontosan. Mert például egy liberális polgár sokkal több, mint a kormányellenesség. A liberális énem kikéri magának, hogy egy függetlenobjektív szerkesztőség elégedettnek titulálja vegytiszta kormánykritikával. Vannak saját értékeink, és ezek az értékek nem a kormány intézkedéseinek cáfolatai, hanem önálló mondatok, önálló érzések. És nem fizetünk olyasmiért, ami ezeket nem mondja ki. Nem csak tagadni tudunk. Amíg nem hangzott el egy presztízzsel rendelkező szakérő szájából az érvem egy témában, és nem vitatkozott rajta érdemben két intelligens politikus vagy szakember, addig nem érdekelnek a bulvárfogások, hogy ki jár biciklivel a Parlamentbe, és kinek milyen lakást kapott az unokatestvére. Én nem kaptam meg az Indextől, amit kértem, és liberális érzetű társaimmal együtt cserbenhagytuk egymást annak szerkesztőivel.

Szóval legyen inább egy másik. Szerintem.