Reaktor

„Hungaria est semper libera” – Magyarország örökké szabad. Nincs is talán kifejezőbb közmondás, amely az utóbbi ezeregyszáz esztendős írott magyar történelemnek, közjogi gondolkodásunknak inkább vezérfonala lett volna.

Erre a szabadságeszményre, a nemzeti szuverenitásra, az önállóságra, az önrendelkezésre épült egész állami és nemzeti létünk. Végighúzódik ez Árpád nagyfejedelemtől egész a 20. századig. Vajon Szent István nem ezért ragadott-e kardot és szállott szembe, ha kellett a „nyugattal”, ha kellett a „kelettel” honvédő háborúban? Nem ezért küzdöttek-e Hunyadiék a déli végeken? Nem ezért szállott-e síkra Bocskay vagy emelte magasba a szabadság zászlaját Rákóczy? Nem ezt akarták-e a reformkor nagyjai, és 1848-49 hősei?

Nemzeti gyásznapunkon, október 6.-án az aradi vértanúkra, és személyükben 1848-49 hőseire emlékezünk.

Negyvennyolcban a magyarság – éppen úgy, mint korábbi nagy küzdelmeiben (Bocskay, Rákóczy) is – a szabadságért, a szuverenitásért, az önrendelkezésért lépett a „tettek mezejére”. Saját szokásuk, saját törvényeik, saját alkotmányuk biztosította szabadság alatt szerettek volna élni. Nem akarták, hogy egy távoli birodalmi központból megmondják nekik, hogyan éljenek, nem akarták tovább tűrni, hogy idegen hatalmak és hatalmasságok idegen érdekeiket, saját akaratuk és érdekük ellenére rájuk kényszerítsék.

A Magyar Királyság a Habsburg Monarchián belül mindig is szuverén állam volt, és általában kölcsönös kompromisszumokon nyugvó viszonyrendszer volt ez, de mégis a törvénytelen abszolutista kísérletek, illetve rémkorszakok, megtorlások azok, amelyek a mai napig meghatározzák a Habsburg-magyar viszony megítélését. 1849. október 6. kiemelkedik közülük. Érdemes (volna) azonban elválasztani a Habsburg-házat a birodalmi adminisztrációtól és különösen az udvari „sáskahadtól”.

Tévedés ne essék, a nemzet általában nem elsősorban a dinasztiával volt összeütközésben – bár a négyszáz éves uralmuk alatt bőven akad példa erre is, a fiatal Ferenc József császár gyalázatos szerepe a 49-es megtorlásokban igen közismert – hanem azzal az arctalan „sáskahaddal”, azzal a hatalmas nemzetközi pénzügyi-gazdasági-politikai érdekkörrel, ami a saját üzleti-anyagi érdekei mentén az uralkodó(család) és a nemzet közé rendre „éket vert” és fegyveres konfliktust provokált, hiszen a magyarok nem tűrhették tovább, hogy a nemzet jogait, érdekeit két lábbal tiporják Bécsben. 1848-ban sem történt ez másként.

V. Ferdinánd király, meghajolva a nemzet akarata előtt, ellenvetés nélkül aláírta az áprilisi törvényeket, a nemzet pedig a király unokatestvérét, Habsburg István főherceg-nádort állította a kormányzat élére a király távolléte idejére. Akkor következett be a szakítás – és csapott át honvédő szabadságharcba –, miután Kossuthék megcsinálták a forintot, a „Kossuth-bankót”, ami alapvetően sért(h)ette a nemzetközi pénzügyi körök érdekét, és a bécsi kamarilla az udvari „sáskahad” nyomására ráuszította a Josip Jelačić bán vezette horvátokat a törvényes magyar kormányra.

Azt se felejtsük el, hogy a reformkori magyar szellemi-kulturális felpezsdülés, építkezés legfőbb támasza, és magának Széchenyinek is legnagyobb pártfogója, elképzeléseinek, terveinek támogatója maga Habsburg József főherceg-nádor volt. 1848-ban, csakúgy, mint Bocskay és Rákóczy korában sem az uralkodócsalád, hanem elsősorban a bécsi „kamarilla”, az adminisztráció, és a már fentebb emlegetett nemzetközi „sáskahad” volt az, akivel szembekerült a nemzet. 

Giorgio Basta, Antonio Caraffa, Leopold von Kollonitsch, Julius Jacob von Haynau nevei fémjelezte terror a magyarság elnyomásának századokon átnyúló szimbólumaivá váltak. Rendi-nemzeti mozgalmaink, mindig az alkotmányhoz, a törvényhez, a jog fegyveréhez fordultak, ha a szabadságért küzdöttek. Bocskay, Rákóczy és 1848-49 hősei is ezen az alkotmányos alapon állottak. De ahogyan a Bocskay-felkelést és a Rákóczy-szabadságharcot, úgy 1849-et is a kiegyezés (1867) követte.

A dinasztia és a nemzet – ezeket a mozgalmakat, szabadságharcokat követően – rendre egymásra talált és helyreállították a szabadságot, az ország szuverenitását. A századforduló egyik kiemelkedő jogtudósa, Illés József a következőképpen vetette ezt papírra: „a nemzeti királyság Werbőczy-féle fogalma azonban összekapcsolódik az ország függetlenségének és egységének fogalmaival is. Az ország önállóságának és függetlenségének főbiztositékát pedig az alkotmányos uralomban látták. […] A nemzeti királyság eszméje kifejezte az egységes nemzet függetlenségét, sőt összekapcsolódott az alkotmányos uralkodással is. A nemzeti királyság Werbőczy szerint jelenti a magyar király függetlenségét, egyben alkotmányos uralmát és az ország egységét”.^[1] A Habsburg Monarchiába integrálódott Magyar Királyság a monarchián belül, annak belkormányzatát illetően általában szuverén volt, ha az sérült, akkor az ellen a nemzet fellépett.

Ha ment szép szóval úgy, ha nem, akkor fegyverrel!

Arra tanít minket 1848-49, hogy a szabadságot nem ingyen adják, azért időről-időre meg kell küzdeni. Tisztelet és dicsőség a hősöknek, akik a vérüket ontották a magyar szabadságért! Hungaria est semper libera!

- Liktor Zoltán Attila

^[1] Illés József: Bevezetés a magyar jog történetébe. A források története. Budapest, 1910. 167.

Az oldalunkon megjelenő korábbi cikkek nagyon helyesen rávilágítottak arra, hogy egyáltalán nem szégyen változtatni, hisz az életben számos alkalommal indulhatunk el egy téves úton, és attól nem leszünk gyengébbek, ha elismerjük, hogy nem megfelelő döntést hoztunk. Ennek ellenére most saját példámból merítve négy olyan érvet hozok, ami elsősorban a kitartásra sarkall a szakválasztás és pályaválasztás kapcsán.

1. Mindig tájékozódj!

Ezen pont elsősorban azok számára érvényes, akik még nem hozták meg a döntésüket. A leggyakoribb hiba az egyetemi szakválasztás kapcsán szerintem ugyanis épp az, hogy nem történik meg a kellő utánajárás. Gyakorlatilag az utánajárás önmagában egy kutatómunka, az első fontos lépés az úton. Általában két alapvető hiba fedezhető fel a választást illetően:

az első a „nem tudom mit akarok, csak legyen valami”, míg a második a „nem tudom pontosan miről szól, de jól hangzik, úgyhogy legyen ez”.  

Előbbi esetében a pályaválasztó követni akarja társait, viszont saját igényeit nem ismeri ki, így végül a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb opciót választja. A második jelenség azonban a gyakoribb: az izgalmasnak tűnő, ám mögötte misztikumba burkolózó szakok gyakran okoznak csapdát. Ez persze nem azt jelenti, hogy az adott szak rossz lenne, egyszerűen csak nem illik a saját igényeinkhez és elvárásainkhoz, a felvételt követően pedig rájövünk, hogy mennyire nem is azt akartuk volna tanulni.

Nem elég tehát elolvasni az intézmény honlapján szereplő leírást, esetleg megkérdezni egy-két ismerőst az adott szakról, hanem ennél sokkal mélyebb munkát szükséges végezni, mindezt úgy, hogy ismerjük saját magunkat. Részletesen el kell olvasni az adott szak tanegység-listáját, a kurzusok hosszabb leírásait, ahogy a záróvizsga menetét és anyagait is – utóbbi ugyanis tökéletesen összefoglalja, hogy mire esik a hangsúly a tanulmányi évek során. Ezen túlmenően fel kell mérni az egyetemi óráktól független lehetőségeket is: ha külföldön akar valaki tapasztalatot szerezni, akkor érdemes utánanéznie az Erasmus+ és másfajta partnerintézményeknek, ha valaki tudományos vagy közéleti diákkörben akar részt venni, akkor pedig a jelenleg működő és aktív közösségekről kell többet megtudnia.

Összefoglalva: böngészni kell, de sokat, a lehető legpontosabb és leginkább részletes ismeretet megszerezve.

2. Úgy sem lesz minden jó!

Három év alatt rengeteg diáktárssal volt lehetőségem erről beszélni, és még senki nem mondta azt, hogy az általa választott szakon minden egyes tárgy, kötelező vagy opcionális program izgalmas és kellemes lett volna. Nem lehet minden kielégítő, ebben pedig nincs semmi rossz. Kérdések sokkal inkább abban az esetben merülhetnek fel, ha gyakorlatilag az összes tárgy kellemetlenné válik, miközben semmilyen motivációnk nincs az adott téma egészét illetően. Amennyiben azonban érzünk késztetést magunkban, mindenképp neki kell feküdnünk a téma számunkra izgalmas szeletének.

Az egyetem önmagában nem elég, és bár értelemszerűen fontos jól teljesíteni, igazából a saját proaktivitásunk és plusz tevékenységünk visz előre.

Gondoljunk arra, hogy szaktól függően velünk egyszerre 15-30-50-100 évfolyamtárs szerez diplomát: mi az, amitől én számítok majd különlegesnek? Persze a hatalmas elméleti tudás is lehet ilyen bizonyos esetekben, de összességében közel mindig szükség van olyan gyakorlati készségekre, amelyek a későbbi időszakban segítségünkre lehetnek. Épp emiatt bíztatok minden fiatalt arra, hogy kezdjen el tudományos munkát írni, versenyeken részt venni, szakmai és közösségi eseményekre járni, ugyanis ezen többlet teljes mértékben átalakíthatja az adott szakhoz és témakörhöz való hozzáállásunkat, miközben segít a jövőnket illetően is.

3. Néha szorítsd össze a fogaid!

Azon túl, hogy nem lehet mindig minden jó, sok esetben kimondhatjuk, hogy egy adott dolog rossz is, mi pedig nehezen viseljük. Jómagam is megtapasztaltam ezt az érzést: alapszakos tanulmányaim elkezdését követő fél éven belül biztos voltam benne, hogy váltanom kell. Nem csak azt éreztem ugyanis, hogy nem vagyok kiteljesedve, hanem konkrétan azt, hogy megviselnek a mindennapok. Végül azonban az összes szempontot figyelembe véve a maradás mellett döntöttem, 3 év után visszatekintve pedig a lehető legjobb döntést hoztam. Ennek több oka is van: egyrészt sok olyan dolgot tanultam a későbbiekben, ami valóban a hasznomra vált, másrészt eljutottam oda, ahova az első pár hónapot követően is el szerettem volna jutni. Ezt nem úgy vittem véghez, hogy az elejétől kellett kezdenem mindent, hanem már egy magasabb szint (jelen esetben mesterképzés) által.

Harmadrészt az is kiemelendő, hogy büszke voltam magamra, mivel küzdöttem, folyamatosan igyekeztem visszavágni a nehézségeknek, és végül nem adtam fel.

Nem azt mondom persze, hogy a fogak összeszorítása és a végsőkig való kitartás minden esetben érvényes, hisz ez számos tényezőtől függ. Arra azonban érdemes figyelni, hogy a váltás során nehogy az első pontban említett „nem tudom pontosan miről szól, de jól hangzik” csapdába lépjünk újra: mert a szomszéd kertje tényleg mindig zöldebbnek tűnik, aztán ha átsétálunk hozzá, akkor lehet visszatérnénk inkább a sajátunkba.

4. Építkezz!

A drasztikus változtatások helyett a tudatos építkezés a jobb döntés. Ahogy arról Dóra is írt cikkében, az állami féléveket gyakran magától értetődőnek tekintjük, így nem is feltétlenül döntünk felelősen egy váltás kapcsán. Gondoljunk azonban arra, hogy felnőttként legtöbb esetben nem lesz ilyen „szabadkártyánk”: ha pedig majd nem szeretjük a munkahelyünket, valószínűleg az esetek többségében nem fogunk azonnal bátran felmondani, ugyanis eszünkbe jutnak a következmények. Ezzel nem azt mondom, hogy valakinek éveken keresztül az általa nem kedvelt szakon vagy munkahelyen kell szenvednie, hanem azt, hogy alternatívák után kell nézni átértékelve, hogy az adott döntésnek milyen hatása van az életünkre, illetve miben visz előre. Igazából erről szól a szakváltás is: a lehetőség adott, és egyáltalán nem bűn azt kihasználni. Viszont arra nagyon érdemes figyelni, hogy a már felépített dolgot ne egy csapással verjük szét. Tényleg bátor döntés szembenézni a hibákkal és változtatni, de bizonyos esetekben talán még ennél is bátrabb a cél felé haladni a nehézségek ellenére is.

Fotó: Career Bite

Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.

     Örömteli változások következnek be hamarosan a hazai sörpiacon: elérhetőbbé válnak a magas minőségű kisüzemi termékek, s ezzel a „sörre éhes” fiatalok számára is további lehetőségek nyílnak meg a kulturált alkoholfogyasztás területén. Az elmúlt évek minőségi fejlődésének újabb fontos állomásához érkeztünk.

A rendszerváltást követően a hazai alkoholtermékek készítése jelentős változásokon ment keresztül. A privatizáció, a kárpótlás révén megteremtődtek a feltételei a családi gazdaságok működésének. A piacon is forradalmi változások zajlottak, ugyanígy a közízlés is jelentősen elmozdult a pozitív irányba. Talán elsőként a hazai borászatok minőségi emelkedését érdemes kiemelni, hiszen kiválóbbnál kiválóbb borok készülnek ma Magyarországon, melyek minősége nem is említhető egy lapon a rendszerváltást megelőző időszak lőréivel. Az ikonikus borászatok kiemelkedése többnyire családi vállalkozásokhoz köthető, ami azért is fontos, mert a vidéki népesség megtartásában is jelentős szerepet játszanak. Magyarországon közel 1000 borászat található, melyek évente mintegy 2.8 millió hektoliter bort állítanak elő 60 ezer hektárnyi területen- tehát nagy piacról és jelentős exportról is szó van. Bock, Gere, Takler, Laposa, Dúzsi, Kreinbacher, Pannonhalmi Apátsági, Szepsy… és reggelig sorolhatnánk kedvenc borászatainkat az első vonaltól kezdve a kis családi pincészetek egészen különleges és sokszínű kínálatáig. Ma hazánkban az igényes bor fogyasztása ráadásul nem igényel óriási anyagi befektetést, hiszen már alacsonyabb árkategóriában is kiemelkedő tételek érhetők el. Jó látni, hogy sok helyen az adott borvidék borászai összefognak, közös védjegyet vezetnek be, rendezvényeket, marketingakciókat szerveznek. Talán egyik legismertebb közülük a BalatonBor, mely palack azonos címkével forgalomba hozott, hasonló eljárással készült olaszrizlinget tucatnyi balatoni pincészetből. Szintén jó példa a pannonhalmi borvidék Ph-Érték kezdeményezése. Szóval, ha bor, fröccs, számtalan lehetőség áll a szomjas egyetemista rendelkezésére, akár azokban a jól futó borbárokban, ahol a kínálat sokszáz tételből áll.

De mi a helyzet a másik népszerű itallal, a sörrel? A jól megszokott nagy márkák nagyüzemi gyártók telephelyeiről kerülnek a hordókba és a polcokra. Üdítő ugyanakkor látni a kisüzemi sörfőzdék egyre szaporodó számát és azt az elképesztően színes és minőségi kínálatot, ami az elmúlt egy évtizedben működésüknek köszönhetően kialakult. Ezen a piacon is főleg családi vállalkozásokról van szó, ráadásul ezen terület izgalmas színfoltjai az apátsági, szerzetesi nedűk, az évszázados tradíciók újbóli feltámasztásával. Megintcsak azt mondhatjuk, hogy a kézműves söröknek köszönhetően ezen a piacon is jelentős minőségi ugrás valósult meg, mely minden bizonnyal hatott a fiatalok közízlésére is, hiszen tudom, hogy sok egyetemista fogyasztja szívesen ezeket az olykor meglehetősen extrém fűszerezésű, ízvilágú termékeket. Akár étteremben, akár kocsmában, akár strandbüfében járunk, megfelelő alkalmakkor talán sokunk első kérdése: és milyen csapolt sör van? Na most, a válasz a világos sörök terén nagy valószínűséggel a Borsodi, a Soproni vagy a Dreher lesz. Ennek oka, hogy hazánkban a három nagy sörgyártó (Borsodi, Dreher, Heineken Hungária) különféle trükkökkel igyekezett sikeresen letarolni a piacot, nem beengedve oda más szereplőt. Így fordulhat elő, hogy a hazai sörpiac mindössze 3%-át (!) teszik ki a kézműves sörök. A nagy gyártók ugyanis kizárólagos szerződéseket kötöttek a vendéglátóhelyekkel, így azok csak az adott sörgyár termékeit tarthatták. A Gazdasági Versenyhivatal több alkalommal is elítélte ezt a piactorzító gyakorlatot és olyan ügyeskedéseket is feltárt, amikor például egy nagy gyártó megfelelő értékesített volumen felett akár ingyen is biztosított sört a vendéglátóhelynek, csak azért, hogy mindenképp az ő terméke legyen a kínálatban. Noha a versenyhivatal 2015-ben kötelezte a gyártókat az ilyen gyakorlatok megszüntetésére, és arra, hogy a piac 19%-át engedjék át a kisüzemi főzdéknek, ez mind a mai napig nem valósult meg.

     Az országgyűlés idei döntése ezt a kedvezőtlen gyakorlatot úgy tűnik, végleg megszünteti. A kormánypártok által elfogadott törvénymódosítás ugyanis megszünteti a kizárólagos szerződéseket ezen a területen, így jövő nyártól minden vendéglátóhely, mely ilyen szerződést kötött korábban, köteles azt felmondani és a jövőben nem is jöhet létre ilyen tartalmú kontraktus. Továbbá azok a helyek, melyek korábban kizárólagos szerződést kötöttek valamely nagyüzemi sörgyártóval, kötelesek lesznek a náluk elérhető sörkínálat legalább 20%-át a kézműves sörök gyártóinak átengedi. Ez tehát azt jelenti, hogy a kézműves sörök kedvelői a jövőben sokkal több helyen találkozhatnak ezekkel a termékekkel. Ez jelentős minőségbeli javulást is hoz majd a kínálatban, arról nem is beszélve, hogy véleményem szerint még többen megkedvelik majd ezeket a minőségibb nedűket. Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy míg a kisüzemi főzdék esetében a sör alapanyaga hagyományosan víz, árpa, maláta és komló, addig a nagy sörgyárak a nagyüzemi előállítás során olcsóbb alapanyagokkal, például kukoricával, enzimekkel, színezőkkel és ízfokozókkal teszik gazdaságosabbá az előállítást – a minőség rovására. A szabályozási háttér tehát bíztató, már csak a fogyasztókban kell valahogy tudatosítani, hogy miért is éri meg jobban a drágább kézműves sört választani. Ez az üzenet szemléletformálással, jó kampányokkal sokakhoz eljuttatható, ám pl. az egyetemisták számára a leginkább pénztárcabarát megoldást a kézműves sörök áfacsökkentése jelentené, amivel olcsóbbá is válhatnának ezek a termékek. És hogy a családi főzdék még inkább magyar alapanyagból készíthessék ezeket a nedűket, elindult a magyar komlótermesztést támogató program is. Bíztató tehát a helyzet a magyar sörpiacon a családi gazdaságok, a kisüzemek és persze a minőségi sört kereső fogyasztók számára egyaránt.

Magyarországon is nagy sajtóvisszhangja volt Donald Trump legutóbbi főbírójelölésének. A Ruth Bader Ginsburg liberális bíró halálával megüresedett székbe az amerikai elnök a mindössze 48 éves Amy Coney Barettet jelölte.  

Nemcsak Amerikában, itthon is érdekes dolgokat ír Coney Barrettről a liberális sajtó.  Már a címe is sokatmondó egy hvg.hu-s írásnak: “Veszélyezteti-e az amerikai szabadságot egy mélyen hívő, hétgyermekes anya?”  Hát nyilván, kitől is kellene félteni az amerikai szabadságot, ha nem Coney Barrettől? A Mérce azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy ellenzi az abortuszt és pártolja a fegyvertartást.  Hallatlan!

Véleményem szerint a Coney Barrett elleni burkolt vagy nyílt médiakampány jó példája annak, hogy az állítólagosan feminista és/vagy szexizmus ellenes emberek, köztük persze nők, milyen megveszekedetten tudják utálni a konzervatív nőket.

John McCain lánya, Megan McCain vette észre, hogy az egyik nagy amerikai csatorna riportere élőben tweetelte, ahogy Coney Barrett elindul otthonról a Fehér Házba, jelöltségének bejelentésére, így kommentálva a dolgot: “Coney Barrett és nagylétszámú családja elindulnak...” McCain megjegyezte, az édesapjának pontosan annyi gyermeke volt, mint Coney Barrettnek, de az ő esetében sosem volt téma, hogy „nagylétszámú családja” van.

Ezek szerint a liberálisok egy részénél még mindig egyszerűen ciki, ha egy nőnek sok gyereke van.  

A The Federalist női újságírója írta meg szerintem tökéletesen, miért “gyűlöli a baloldal” az új főbírójelöltet.  Joy Pullmann szerint Coney Barrett élő cáfolata mindazon hazugságoknak, melyeket a baloldaliak a nőkről hirdetnek. Az ő szemükben a bírónő antinő, megtestesülése annak két dolognak, amit a balos feminizmus leginkább megvet: a vállaltan fontos anyaságnak és az erős vallásosságnak. Coney Barrettnek pontosan az sikerült, ami a dogmatikus balliberális narratíva szerint lehetetlen – a legjobb iskolákba járt és páratlan szakmai karriert futott be, miközben végig mélyen vallásos maradt, már a húszas éveiben férjhez ment, majd öt gyermeket szült és férjével két haiti, feketebőrű gyermeket is örökbe fogadtak. Nem lehet, hogy egyszerűen csak irígykednek Coney Barrettre azok, akik szerint ezek a dolgok együtt lehetetlenek, kérdezi Pullmann. 

Pullmann ezek után egyenként felsorolja mindazon balliberális hazug narratívákat a nőkről, amelyeket Coney Barrett példája megcáfol. Ezekből idéznek néhányat. 

Pullmann szerint az első ilyen hazugság az, hogy

az abortusz szükséges ahhoz, hogy a nők sikeresek lehessenek.  

Hiszen ha nem tudnának megszabadulni a nem kívánt terhességtől, az gátolná őket a szakmai előmenetelben. Nos, Coney Barrett nem elvetette, hanem megszülte és örökbe fogadta gyermekeit, akikre nem akadályként, gátló tényezőként, hanem áldásként tekint.  

A másik, az elsővel összefüggő hazugság, hogy

a gyerekek „boldogtalanná teszik a nőket.”  Sok velük a baj, a nyűg, rabszolgává teszik a nőket.  

Bizony, mondja Pullmann, azok a nők, akik csodának és ajándéknak tekintik a gyermeket, nem pártolják az abortuszt. Coney Barrett is többször hangsúlyozta, hogy gyermekeiben telik a legnagyobb öröme, bár tény, hogy „keveset alszik,” mióta megvannak.  A bírónő valószínűleg csak a gyermekeivel is ugyanolyan boldog és elégedett lenne, mint azzal a karrierjével a háta mögött, amelyért az őt irigylők ölni tudnának.  

Ehhez kapcsolódik az a hazugság is, hogy

fontos, hogy a nők elnyomják termékenységüket, és kontrollálják „reprodukciójukat.”  

Emögött a baloldalnak a mindenre kiterjedő egyenlősítése és egyformásítása áll, melynek része az is, hogy a nők legyenek olyanok, mint a férfiak, például ne legyen semmilyen következménye a szexuális együttlétnek, mert akkor lesznek sikeresek.  A Yahoo!-n meg is jelent egy cikk, írja Pullmann, mely szerint Coney Barrett „a nők méhét támadja,” mert ellenzi az abortuszt.  Nos, Coney Barrett nem gondolta, hogy termékenysége probléma lenne.

Újabb hamis narratíva, hogy

a vallásos emberek nem szeretik a szexet.

Ez tényleg vicces, Pullmann szerint is. A legtöbb gyereke a középosztálybeliek között a vallásos embereknek van, azokat a lurkókat pedig valahogy előállították. Valamint a kereszténység elnyomja a nőket! Az elkerüli az ilyen állításokat megfogalmazók figyelmét, hogy a hívő keresztények többsége nő. Vajon mindannyian agymosottak, vagy élvezik, hogy elnyomásban élnek?  Hasonlóan abszurd elgondolás, hogy

„a konzervatívok gyűlölik a nőket.”

Vajon arra gondolnak, hogy a konzervatívok elutasítják az abortuszt? Coney Barrett egész életét egy erősen vallásos és konzervatív közegben töltötte, amelyben kizárólag bátorítást, elismerést és segítséget kapott, szóval ebben a tekintetben is cáfolja a buta prekoncepciókat.  

Összefoglalva tehát: amiért Coney Barrett szálka a balosok szemében, az, hogy egy boldog ember, akinek „mindene megvan,” de ha holnap mindent elveszítene, akkor is boldog lenne, mert hite megtartaná.  És „a nőket elnyomják” című balos narratívának nincs nagyobb ellensége, mint egy boldog nő, zárja írását Pullmann.  

Előrebocsátom, hogy a járványügyi intézkedéseket fontosnak tartom, és nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a megelőzésre igenis gondot kell fordítani. Ebben a cikkben egy nagyon speciális csoport helyzetét ismertetem: a kollégistákét.

Vicces, humoros, nem lehet betelni vele körülbelül 5 napig, aztán már kezd uncsi és idegesítő lenni: ilyenek röviden a mindennapjai ma egy budapesti egyetemistának. Felsorolás szinten is olyan szabályaink vannak, amelyeket egy éve még "fun fact" -ként emlegettünk volna. Nálunk a nagy 2018-as tömeges gyomorrontás óta nem volt ilyen fegyelem. (Nem szeretném a COVID "érdemeit" csökkenteni, de azért az nagyon durva volt...). Azt márciusban éppen hogy kihevertük és kezdtünk visszaszokni arra, hogy megesszük az ágy mögé esett kekszet ha késik a fizetés, de a vírus közbeszólt. Íme néhány érdekes tény, hogy senki ne érezze kényelmetlenül magát, ha maszkot kell viselnie a villamoson.

A koliban zónánként különböző sűrűségben kézfertőtlenítők vannak elhelyezve. Ez nem is hangzik olyan rosszul, sőt szuper, hogy az eddig szappanra „pazarolt” összeget el lehet verni májkrémre, de azokban a zónákban ahol a kézfertőtlenítők között 3 méter van, kicsit lassú és pár hét után elég irritáló az áthaladás. Főleg ha számba vesszük, hogy a szeptemberi kapkodásban fertőtlenítő helyett folyékony szappan volt pár tartóban, és a mosdók már nem ilyen sűrűn fordulnak elő, ha le akarnánk azt öblíteni.

Egy hétig minden este megszokott jelenség volt a kilincsét ronggyal törölgető kolis. Na nem azért mert ilyen igényes, hanem mert a szappannal összefogdosott kilincsek eléggé ragadtak, és mindenhol bennük maradt a por. Nem volt épp gusztusos. Hála a mentoroknak és a tündér - tényleg aranykezű - takarító nénijeinknek, a probléma megoldódott. Így utólag megnézve sokkal nagyobb buli volt a folyóson, kilincset mosva beszélgetni az addig sosem látott kolistársammal, mint mondjuk pont vele hetekig karanténban csücsülni.

A testhőmérsékletünket naponta kötelezően meg kell mérni, de a célirány a napi kettő.

A napi kettő azért is ajánlott, mert a porta előtt van a lázmérő, és ha jó kisfiúként/jó kislányként sokat méred a lázad, esetleg bekövetkezhet, hogy tovább lehet nálad egy működő vasaló. Az is megtörténhet, hogy meghosszabbítanak neked egy olyan mosószoba kulcsot, aminek ablaka is van, és nem kell a szobában a net-kábelen szárítanod a fehérneműidet.

Külön kiemelném itt a versenyt, melynek értelmében a legalacsonyabb átlag-testhőmérsékletű szoba nyeri heti összesítésben az ajándék wc-papírt. Ugyanitt szeretném lecserélni mindkét, rendszeresen 36,5 fokosan hazajövő szobatársamat valakire, aki tartósan képes a 36,2-t produkálni, mert nagyon szeretnék már én is nyerni. Mondjuk viccet félretéve ezt is értem valamennyire, hiszen sokkal jobb napi néhányszor "csippantani" a homlokomnál a hőmérővel, mint kerülgetni a látványosan lázas kolisokat.

A maszk használata a szobán kívül kötelező olyannyira, hogy zuhanyozni, és mosdóba is abban kell menni. Mivel nálunk folyosónként 4 mosdó és zuhanyzó van 2 helyiségben a folyosó két végén, valahol érthető, hogy a szobáktól lévő nagy távot maszkban kell megtenni. Az egy kicsit komikus nekem, hogy hivatalosan levenni a maszkot csak a zuhany alatt lehet közvetlenül. Ezt némileg magyarázza, hogy a zuhanyrózsákat csak térelválasztó műanyagok határolják, amik járványügyi szempontból (sem) minősülnek tökéletesen védelemnek.

Én azon zseniális mérnökhallgatók egyike vagyok, akik Nobel-gyanús ötletként a szappantartóra akasztják maszkjukat, így az zuhanyzás közben szépen kiázik a szappanos vízben és másnap olyan tiszta, mint a patyolat. Ez jól is jön, mert a konyhában is viselni kell, és rendszeresek azok a megszokott háziurak, akik reflexből bekóstolják a pörköltet a maszkjukon keresztül, így az egy letagadhatatlan, rúzsfolt-szerű nyomot hagy.

A múltkor láttam egy gólyát, aki előre vetítette számomra a korunk következő járványügyi élharcosát, hiszen amikor azt hitte senki sem figyel, Béres Cseppet tett a sörébe. Na ez, ez az igazi védelem. Mi is isszuk ugyan, de azért ez kivívta az én elismerésemet. Tettem már hideg kávéba, szörpbe, na de sörbe... meghökkentő.

Mindazonáltal, hogy nagyon kellemetlen és eleinte nagyon utáltuk, két nevetés között azért eszünkbe jut, hogy mennyi ember életét keseríti meg a vírus, és mennyi ember lakhatása került veszélybe. Ilyenkor mindannyian, fáradt, pörköltfoltos kollégisták nagyon örülünk, hogy egyáltalán lakhatunk valahol. Mondjuk ennél boldogabb is lehetnék, például, ha egyszer végre mi nyernénk a wc-papírt.

A Lipóti Pékség vezetője azt a célt tűzte ki maguk elé, hogy az ország minden településén képesek legyenek ellátni a magyar tulajdonú üzleteket pékáruval. Kéthetente nyitnak új üzletet, ha észak-keleten is lesz üzemük, akkor teljes lesz az országos lefedettségük. Polgármesterként mindig három cél lebegett előtte: a munkanélküliség felszámolása, a minőségi oktatás és a sportolási lehetőségek. Tóth Péter a Reaktornak mesélt a zsigulis kezdetekről, a következő nemzedékről, Lipót népességgyarapodásáról és arról is, hogy a faluban miért ér többet egy becsületes kézfogás, mint egy húsz oldalas szerződés.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Lipót egy 700 fős falu, amit ma elsősorban veletek azonosítanak. Mesélj a kezdetekről! Hogyan tudott ilyen háttérrel eljutni az országos bolthálózatig a Lipóti Pékség?

1988 óta vagyok vállalkozó, mindig is vállalkozó szerettem volna lenni, a kereskedelemben képzeltem el a jövőmet. A szakmám húsbolti eladó, 9 évet álltam pult mögött, 3 évet tanulóként, 3 évet a helyi ÁFÉSZ-nál, élelmiszer ABC-ben a hús részen és ’88-tól ’91-ig voltam vállalkozó.

Egy vállalkozó mindig próbál fejlődni, előre gondolkodni, a következő 3-5 éves ciklusban célokat próbál kitűzni.

Az első fejlődésünk egy családi vállalkozás volt, egy ABC, amiben a hús is természetesen benne volt. Akkor egy álom lett volna, hogy berakok egy látványpékséget, amit Pesten láttam, itt vidéken ez még elképzelhetetlen volt. Elindultam Svédországba egy gépért, összetalálkoztam egy ’56-ban kiköltözött magyar üzletemberrel, aki 20-30 éves tapasztalattal bírt. Ő azt mondta, hogy a helyemben csinálna egy kis pékséget és a szomszéd falukba is vinne pékárut. Mondtam, hogy nem értek a szakmához. De tovább beszélgettünk, és elmondta a legfontosabbat: hozd el a környék legjobb pékét, és tanuld meg a szakmát. Zsiguli utánfutóval hoztam el a berendezést, a mama szobája volt a pékség, a spejz a lisztraktár. Négy fővel kezdtünk 1992-ben. Minden évben 100 négyzetméterrel bővült a pékség, mindig több embernek adtunk munkát. Ebben a 28 évben sok fordulópont volt. A legnagyobb, amikor 2006. január 20-án három bolttal egy mintabolt-hálózatot indítottunk el. Átlagban minden két hétben nyitunk alvállalkozók segítségével, franchise jelleggel mintaboltot. 14 év után Soprontól Gyuláig 230 mintabolttal rendelkezünk.

Minden a minőséggel kezdődött?

Szó szerint. A soproni '56-os Léber Károly üzletember sem véletlenül mondta, hogy tanuld meg a szakmát a legjobbtól. Kezdetben nagyon sokat benn voltam az üzemben, sofőr is voltam, kereskedelemmel is foglalkoztam, a pékiskolát is kijártam.

Heti szinten mondtam, hogy hosszú távon csak az a vállalkozás tud fennmaradni, aki minőségben jobb tud lenni a konkurenciánál.

Ekkora méretnél, amit elértetek, hogyan lehet biztosítani az egységesen jó minőséget?

Van több szakemberünk. Jelen pillanatban három üzemben termelünk. Lipótról látjuk el Nyugat-Magyarországot, Tatabányáról az ország közepét és Kecskemétről Dél-Kelet-Magyarországot. Országosan 80%-os lefedettséggel vagyunk jelen. Észak-Kelet-Magyarország, Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza a jövőbeli célunk. A szakembereink járják az üzleteket és próbálják tanítani, segíteni a kollégákat, hogy aránylag egyforma legyen a minőség.

150 ezer embert láttok el péksüteménnyel Magyarországon naponta. Mit kezdtek azzal a felelősséggel, hogy nagy hatásotok van a magyar emberek egészséges étkezési szokásaira?

Van, aki naponta, hetente, van, aki csak havonta jár hozzánk, a lehetőségeihez és vásárlói szokásaihoz mérten. Ha a tiszta, rendezett mintaboltban egy kedves, mindent a vásárlókért eladói kiszolgálással, jó minőségű terméket adunk, akkor szép hosszú jövő vár ránk. A vásárlói szokások folyamatosan változnak. Sokat járunk nyugatra. A vásárlói szokásokban, kereskedelemben, üzemtechnológiában ami ott valóra vált, idő kérdése, hogy Magyarországon is megtörténik. Lehet, hogy 1-2, lehet hogy 10 vagy 20 év távlatában. A médiában az utóbbi években egyre többet beszélnek az egészséges étkezési szokásokról, teljes kiőrlésű gabonákról, a fehér lisztet próbálják háttérbe szorítani.

Mi folyamatosan figyeljük a vásárlói igényeket és hozzájuk igazítjuk a technológiát. Mindent megteszünk azért, hogy kövessük a trendet.

Miben hiszel, mi az egészséges?

Én is picit túlsúlyos vagyok. Tudjuk, hogyan kellene élni, fogyasztani, mozogni, de ezt nehéz megvalósítani. Én a régi idők rozskenyerét szeretem, ami 2-3 napig készül, nagy rozstartalma van. De változatosan kell enni, mindenből keveset.

Ha már említetted az étkezési szokások átalakulását: egyre többen fognak hozzá otthon a kenyérsütéshez is. Ha pedig a konkurenciáról beszélünk, nagy tételben a multik vagy az egyre szélesebb körben terjedő, olcsó árut kínáló albán pékségek jelentenek számotokra nagyobb versenytársat?

Az, hogy a koronavírus miatt egyre több kenyér készül otthon, abszolút nem konkurencia. Arra jó, hogy látják a családok, hogy a jó kenyér elkészítése milyen szakmai tudást igényel.

Egyre több családnak van gyakorlata benne, hogy lehet jó kenyeret készíteni, többet foglalkoznak vele, többet olvasnak róla, szerintem ez előny nekünk, mert jobban különbséget tudnak tenni kenyér és kenyér között.

5-600 pékség van Magyarországon. Sokáig úgy láttuk, hogy az albán pékek a legnagyobb konkurenciánk, ők fejlődnek legjobban országos szinten.

Az utóbbi 3-4 évben azonban tisztán lehet látni, hogy nem a szomszéd vagy régiós pék a konkurencia, hanem a nyugati kereskedelmi láncok, akik hatékonyan, nagy teljesítményű gépekkel, fagyasztva, kamionszámra hozzák be a magyar üzletláncokba az árujukat.

Az összes péknek Magyarországon a multinacionális kereskedelmi láncok a legnagyobb konkurencia.

Nemrégiben kezdődött a hatvani üzemetekben a beruházás. Ez kapcsolódhat ehhez? Szeretnétek felvenni a kesztyűt a multikkal? Az új gyár automatizált és nagy mennyiségű termelésre ad majd lehetőséget. Épp a koronavírus válság közepén indítottátok el. Ebben lehetőséget láttok?

Már említettem, hogy nagyon sokat járunk külföldre figyelni, tanulni, akár a gyártástechnológiát is. Három-négy éve tudatosan készülünk, 20-25 hasonló nagyüzemet néztünk meg a világon, hogy hogyan dolgoznak, milyen hatékonysággal, milyen minőséget lehet elérni.
Másfél éve, amikor költségvetési és gyártástechnológiai oldalról a gépek megválasztása végett nagyon keményen dolgoztunk, teljesen véletlenül esett egybe a válsággal. De azt kell mondanom, hogy

mi a 2008-as válságban fejlődtünk a legnagyobbat. Egyet tudni kell, minden válságból jól is ki lehet jönni. Igaz, hogy nehezebb, kevesebb vállalkozónak sikerül.

Persze vannak olyan vállalkozások, akik bizonyos szinten alvállalkozók és a fővállalkozójukat nem tudják befolyásolni, hogy jól vagy rosszul jönnek ki a válságból. Mi pozitívan szeretnénk kijönni. Az utóbbi évekből tisztán látni, hogy minden a minőség és a hatékonyság.
Azt is el kell mondani, hogy a mi szakmánk nagyon munkaigényes. Éjjeli munka, hajnali munka és egyre nehezebb dolgozót találni. A béreket fel kell emelnünk, amivel abszolút egyetértek. Főleg itt, a nyugati határ mellett, ahol nagyon sokan kijárnak dolgozni és látjuk, hogy mennyivel magasabbak még a nyugati bérek. Nem lehetnek ekkora különbségek a nyugat-európai és kelet-európai országok bérei között. Az is tisztán látható, hogy az a vállalkozás, amelyik be tudja építeni a folyamatosan növekvő béreket az áraiba, az talpon fog maradni. Aki nem, az sajnos tönkre fog menni.
Közvetlenül a válság előtt én ezt munkaerőválságnak hívtam. Azt mondtam, hogy ez lesz a legnagyobb megmérettetése a vállalkozásainknak. Amikor a 80-as évek végén elkezdtünk vállalkozni, akkor tanuló vállalkozók voltunk, nem voltak tapasztalataink, nem voltak referenciák, szülői segítségek, és akik becsületes gondolkodással, pozitív hozzáállással mindent megtettünk a vásárlókért, így az első rostán fennmaradtunk.
Aztán jött a második,

amikor beléptünk az Európai Unióba azokkal a kapitalista, nagy multi-vállalatokkal kellett megküzdenünk – és a mai napig is kell –, akik generációs tudással és megfelelő banki háttérrel rendelkeztek. Ez nem volt könnyű egyetlen egy magyar vállalkozásnak sem.

Aztán jött a 2008-as válság, ami nem csak egy média felfújás volt, kisebb lett az emberek fizetőképes keresete, ez megint nagyon megfogta a vállalkozásokat. Pont a koronavírus előtt kollégákkal, családdal sokat beszélgettünk a munkaerőválságról. Hogy egyre kevesebb a munkaerő. Az lesz a legnehezebb, hogy meg tudjuk tartani a dolgozót. Főleg a mi szakmánkban, ahol éjjel is kell dolgozni, fizikálisan is megterhelő, nem is voltak túlfizetve.
Nagyon örültem, mikor 2-3 éve láttuk, hogy van realitás további fejlődésre, gépesítésre, hatékonyság-növelésre. Ahogy a vírus bejött, még inkább átalakította ezt a munkaerőválságot. Ez egy külön megmérettetés lesz és mi is csak reménykedünk és bízunk benne, hogy ennek kapcsán hamarosan már csak a múltról fogunk beszélni.
A Lipóti Pékség a hatvani üzemmel két lábon szeretne állni. A 230 üzlettel Soprontól Gyuláig kisebb-nagyobb városokban vagyunk jelen, amelyből 90 üzletünk Budapesten van. Ezzel – mondhatnám – bebizonyítottuk, hogy mind a multi-kereskedelmi láncok, mind az albánok és bármilyen konkurencia mellett megtaláltuk a számításunkat, a boltok versenyképesek és a vásárlói szokásokból kialakult vállalkozással tudunk fejlődni.

A másik lábunk a hatvani üzemünk lesz, amely egy nyugati szinten is automatizált, robotgépeken lévő, nagyon jó minőségben, óriási hatékonysággal fogunk termelni napi 1,3 millió darab árút. Négy gépsor lesz, egy gépsor 350-400 ember munkáját váltja ki, de így is 150 embernek fogunk tudni munkát adni.

Ezzel az üzemmel egyrészt picit aládolgozunk a meglévő három üzemünknek, ami azért jó, mert marad plusz kapacitásunk a vásárlói szokásokra, hogy még jobb minőségű, innovatív termékeket tudjunk bevezetni, amelyeket mintaboltjainkon keresztül szeretnénk értékesíteni.

A hatvani üzem fennmaradt nyolcvan százalékos kapacitásával viszont egy nagyon nagy célt tűztünk ki: ki szeretnénk szolgálni Magyarország minden kisebb-nagyobb települését, a magyar tulajdonú üzleteket. A cél ellátni háromezer boltot. Jelen pillanatban nem dolgozunk multinacionális kereskedelmi láncokkal. Van már százötven-kétszáz kisebb üzletünk, amit referenciaként működtetünk a hatvani üzemre készülvén. Megnézzük, hogy kisebb-nagyobb boltokban, helyben sütve, hogyan működik az, amit nagyobban, mintaboltokban jobban meg tudunk oldani. Napi ötszáz kilométert megyünk csak ezért Tatabányáról például Borsodba és Miskolc környéki falvakba. Mindig azt hallottam, hogy könnyű nekünk Nyugat-Magyarországon, Budapesten, ahol erős a fizetőképes kereslet.

Nagy örömmel tapasztalom az elmúlt másfél évben, hogy a gyengébb fizetőképes kereslettel bíró településeken még nagyobb igény van a minőségre.

Nagyon nagy céljaink vannak a hatvani üzemmel.

Az automatizáció, a nagy mennyiségű termelés hogyan egyeztethető össze az „élő hagyománnyal”?

A kezdetekkor, ’92-ben azt írtuk ki szlogennek, hogy „a hagyomány útján”. Ez teljesen a múlt örökségére, technológiájára volt építve. Azért változtattuk meg „élő hagyományra”, hogy jelezzük: ma sem lehet már kézzel tésztát dagasztani, ha minőségről és hatékonyságról beszélünk. Kisebb-nagyobb sütőipari gépek közreműködésével dolgozunk jelen pillanatban is. Hét-nyolc éve meggyőződésem volt, hogy minőségi romlás nélkül ezt a szakmát nem lehet automatizálni. A kézi munkaerőre biztos, hogy szükség lesz. Erről hét-nyolc éve ilyen magas szinten meg voltam győződve. Hozzá kell tennem: nagyon naiv voltam. Nem csak az iPhone telefon fejlődik, hanem minden.

Modernizálással a minőség nemhogy meg tud maradni, de még jobb, egységesebb is lesz.

Ha végigmegyek a pékségben szakértőként, és ránézek a termékekre, akkor adok egy jelzést a pékeknek. „Kicsit vedd lágyabbra, kicsit vedd keményebbre! Kicsit melegebbre, kicsit többet pihentesd!” Megadom azt a kis apró segítséget, hogy hogyan tud még jobb lenni a termék. A gépeknél, ha beütjük a számítógépbe, hogy mit szeretnénk, az egységesen, mindig olyan lesz. Egyforma klíma, egyforma páratartalom. Laborokban ellenőrizzük, hogy egyforma-e az alapanyag. Magyar alapanyagokat vittünk ki külföldre, hogy ezeken a gépeken teszteljük le a minőséget. Legalább húsz hasonló nagyüzemet láttam a világban. Egységesebb, nagyon jó minőségű termékek készülnek ezekben az üzemekben.

Látod már az utódodat? Ki fogja továbbvinni a Lipótit?

Egy vállalkozói generációváltás korában vagyunk. A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején nagyon sok vállalkozó kezdett Magyarországon. A többségük most eljutott oda, hogy választania kell, hogyan tovább. Három nagy fiam van, akik nagy örömömre már a vállalkozásban dolgoznak. A két kisebbik a pékszakmát tanulta meg. A szakma, a szaktudás elsajátítása kulcskérdés. A nagyobbik a kereskedelemben dolgozik, járja az országot. Ő országos franchise-kapcsolattartó. Mindig megkapom, hogy milyen szerencsés vagyok amiatt, hogy mind a három fiam mellettem dolgozik. Én azért üzenem a vállalkozó gondolkodású szülőknek és mindenkinek, hogy a gyermekkel születése pillanatától kezdve rendszeresen kell foglalkozni. Mondhatom azt, hogy beleneveltem őket ebbe. Nagyon sokat kell beszélgetni. Meg kell mutatni a szebb oldalát és a rosszabb oldalát is.

Lázadoztak?

Nem. Azt, hogy a vállalkozásban fogják elképzelni a jövőt, azt már tizenéves korukban tudtam. A Jóisten megajándékozott egy 14 éves kislánnyal, Dórival. Nála sem kérdés, hogy ebben fog dolgozni, csupán az, hogy melyik területen. A lázadozásra válaszolok egy kicsit bővebben. Tény, hogy egy vállalkozásban nagyon sok munka van, és ezek nem egyformák. Tény, hogy szebb a kereskedelemben dolgozni kint, mint a pékszakmában bent. Ott éjjel-nappal meleg és pára van. Ugyanakkor az a vállalkozó is nagy hibát követ el, aki azzal dicsekszik, hogy milyen gyorsan tudott ügyvezetőt csinálni a gyermekeiből.

Mindig akkora feladatot kell adni a gyermekeknek, amekkorában megtalálják a számításukat, a sikerüket. Majd mindig egy kicsit nagyobbat. Ezt csak így szabad.

Először, amikor még 13 éves, meg kell dicsérni azért, mert megtanult kávét főzni, díszíteni. Ennek éppúgy örül, mint egy nagy feladatnak. Így kell felépíteni őket. Ügyvezetőt amúgy lehet pénzen vásárolni. Neki egy teljesen más feladata van. Egy nagyobb vállalkozásnál választani is kell. Visszatérve, a két kisebbik és nagyobbik között nagyon sok beszélgetésembe telt, hogy tisztázzuk a szerepeket. Mind a két terület 50-50 százalékban fontos a vállalkozás számára. Egyik sem 51 vagy 49 százalékban. Kell egy minőség, és ha valaki jó terméket tud gyártani, akkor azt el is kell tudni adni. Nem lázadoztak, de sok beszélgetésen át vezetett az út addig, hogy mindannyian belássák ezt. Most mindannyian teljes erőbedobással csinálják azt, amit szeretnek, vagy amit megszerettek.

Lipót polgármestere is vagy egyben, nem csak egy sikeres vállalkozó. Szorgalmaznád-e, hogy a trendekkel szembemenve minél több fiatal próbáljon érvényesülni vidéken? Mit lehet tenni ezért? Lipóton ez hogyan valósul meg?

Nekem a család, a vállalkozás, a polgármesterség mind-mind hasonló gondolkodásra alapszik, pozíciótól függetlenül. Ötödik ciklusú polgármester vagyok, előtte két cikluson keresztül képviselő is voltam. Mindig három fontos cél lebegett előttem és a testület előtt: a munkanélküliség felszámolása, a minőségi oktatás és sportolási lehetőségek. Ez a három a legfontosabb.

Már tíz éve büszkén mondhatjuk, hogy nincsen munkanélküli Lipóton.

A munkahely nagyon fontos. Én külön presztízst csináltam ebből. Mindig egy kezemen meg tudtam számolni azt a pár munkanélkülit, aki volt. Külön foglalkoztam, beszélgettem velük. Olyan munkát adtam, hogy dolgozzanak rendesen. Ennek a célnak a teljesítése gyorsan sikerült. Az oktatásról: kilenc éve angol-magyar kéttannyelvű iskolát hoztunk létre Lipóton, felmenő rendszerben. 14 évesen a diákok nyolcvan-nyolcvanhárom százaléka középfokú nyelvvizsgával megy tovább. A magas szintű nyelvtudás elengedhetetlen ahhoz, hogy a vállalkozásaiban Magyarország fejlődjön.

Látom azt, hogy most nagyon sokan jönnek most Lipótra. Az, hogy rendezett egy település, az attól függ, hogy milyenek a lehetőségek. Én is megkérdeztem azoktól, akik Lipótra költöztek, hogy miért jöttetek Lipótra. 6-7 évvel ezelőtt 700-an lakták Lipótot, mint említtetted is, de most már 750-en vagyunk. Folyamatosan költöznek Lipótra. Én anyagilag a minőségi iskolát, oktatást támogatom. Nagy öröm számomra, hogy idén bencés iskola lettünk, a bencések támogatásának köszönhetően tovább tudunk fejlődni. Szóval óriási öröm számunkra. Azt hallottam, hogy a tudásért hozza ide a szülő a gyermekét. Kis sportcsarnokunk van, edzőtáborok vannak Lipóton, és különböző sportolási lehetőségek.

Jó érzés látni, hogy a magyar kormány mindent megtesz azért, hogy a vidéki kis települések fejlődjenek. Nagyon sok pénzt lehet nyerni a pályázatokon keresztül.

Ennyi pályázat soha nem volt. Ennyit soha nem nyert egyetlen település sem, mint most, az utaktól, a járdáktól, a bölcsődéktől, az iskoláktól, az óvodáktól, az egészségügyig és az egészségcentrumokon keresztül. Óriási fejlődésen megy keresztül a vidék. Lesznek olyan települések, akik elöregednek és csökkennek, kisebbek lesznek, de a vidéki életnek van jövője, én úgy látom.

Lipót vagy a Lipóti pékség vezetője teljesít-e jobban? Te mennyire tudod a polgármesterséget a vállalkozással összeegyeztetni?

Mint már az előbb említettem, nekem teljesen egyforma. Én ugyanúgy dolgozom polgármesterként is, mint ha az a mi vállalkozásunk része lenne. Egyetlen egy dologért vállaltam 20 évvel ezelőtt a polgármesterséget, mert Lipótnak nagyon jók az adottságai. Én mindig vállalkozó szemmel, gondolkodással figyeltem a lehetőségeit a falunak. Itt van tőlünk 40 percre Pozsony, 50 percre Bécs és 70 percre Budapest. Termálvíz van a településen. Az a természet vesz körül minket, amit pénzből nem lehet kiépíteni. Szóval nagyon jók a lehetőségek és ezzel élni kell. Minden pénzt próbálunk visszaforgatni úgy, hogy kamatozzon. Ezalatt az adottságok kihasználására gondolok. A turizmust kellett megcélozni, 50-60 ezer vendégéjszakát eladva a településen egy évben, és az ebből befolyt adókat jó helyre visszaforgatva vannak nagyon pozitív lehetőségeink és kilátásaink a jövőre nézve.

Azt tapasztalom, hogy fiatalként sokszor nagyon nagy problémákat próbálunk megoldani. Neked mennyivel volt másabb a problémamegoldási folyamat akkor, amikor szerényebb problémákkal küzdöttél és mivel másabb, amikor most már például a település költségvetését tervezed?

Amikor én 32 éve vállalkozó lettem, akkor mindenki tanuló vállalkozó volt. Sokkal könnyebb volt vállalkozni, mint most, a mai világban, amikor már generációs tudással, banki hátterekkel rendelkező cégekkel kell megküzdenünk mindenhol a versenyben maradásért, minőségben, hatékonyságban. Sokkal nehezebb most a fiataloknak vállalkozni. Vagy kicsiben lehet valamit csinálni vagy nagyban, de egy biztos, hogy egy becsületes kézfogás többet ér, mint egy húsz oldalas szerződés.

Az adott szó, ami falun mindig természetes volt. Mert ha valaki egy hibát elkövetett, azt szinte kiközösítették, kinézték a faluból. Én ebbe születtem és ebben nőttem fel. A becsület, az adott szó, a pontosság, ezek az alapok.

Ha valaki ilyen gondolkodással kitartó és sok munkát tesz bele a vállalkozásba, akkor az meg fog térülni, de lehet többet kell tanulni ehhez vagy valami másból kell több. A tények azt bizonyítják, akár nyugaton is, hogy a fiataloknak kell vállalkozni és szép is vállalkozni. Kicsiben kezdtem és azért tudjuk a falut is és a vállalkozást is egyben kezelni, mert évről évre lettünk kicsit nagyobbak. Szinte észre se vettük, hogy nagyok lettünk és már nagyobb feladatot kell megoldanunk, nagyobb célok vannak, és nagyobb kihívások vannak. Egy biztos, hogy én ezt szeretem, imádom. Az nagyon fontos, hogy mindenki szeresse, amit csinál. Kisebb nagyobb célokat kell kitűzni. Az is egy szép cél, hogy elmegyek nyáron a családommal a Balatonra nyaralni. Ezeket a célokat, aki ügyesen csinálja, az túl is tudja teljesíteni és becsületes, odaadó munkával lehet előre haladni.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla
Papp Ferenc

Vasárnap este helyhatósági választásokat tartottak Romániában, cikkünkben pedig választ keresünk arra, hogy ki lett az igazi nyertes a decemberi országgyűlési választás előtti főpróbán, milyen eredményt értek el a magyar jelöltek, illetve miben tudott változni az RMDSZ 4 év alatt.

Előzmények, szociáldemokrata-liberális csata

Az országban a választás elsősorban a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) utolsó jelentős összecsapásáról szólt a december 6-án tartandó parlamenti választásokat megelőzően. Az országos politika szintjén az elmúlt 4 év már-már fikcióba illő fordulatokat hozott: a legutóbbi parlamenti választásokon 2016-ban a szociáldemokraták elsöprő győzelmet szereztek a maguk 45 százalékával – akkor a nemzeti liberálisok csak 20 százaléknyi szavazatot gyűjtöttek –, ezt követően azonban a párt gyakorlatilag leépítette önmagát.

Három év sem kellett ahhoz, hogy három miniszterelnök kerüljön kinevezésre és leváltásra (maguk a szociáldemokraták buktatták meg saját kormányaikat), miközben a kormányzópárt elnökét, Liviu Dragneat jogerősen letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Dragnea egy nappal a 2019-es európai parlamenti választásokat követően vonult börtönbe, a PSD előnye pedig addigra már elfolyt – 27 százalékkal csak másodikak lettek a PNL mögött –, majd a belső harcok következtében a párt tovább gyengült, egészen odáig, hogy egy sikeres bizalmatlansági indítványt követően Ludovic Orban vezetésével a PNL kormányt alakíthatott 2019 novemberében.

A jelenlegi helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a PSD továbbra is erősnek számít az országgyűlésben, így épp a választások előtt néhány héttel módosított többek között úgy egy költségvetés-kiigazítást, hogy a nyugdíjpont értéke 40 százalékkal emelkedjen, a tanárok pedig kockázati pótlékot kaphassanak. Míg a PSD ezt a lépést a lakosok problémáinak megoldásával magyarázta, addig a kormánypárt és az államfő Klaus Iohannis szerint egy egyszerű populista akciót hajtottak végre, mely a választások előtt szavazatokat kívánt hozni, illetve veszélybe akarta sodorni a járvány által erősen megrengetett román gazdaságot.

Eredmények: lássuk a nagyobb képet

A helyhatósági választások értelemszerűen nem változtatják meg a parlamenti viszonyokat decemberig, azonban egy erős löketet adnak a jól teljesítő pártok számára. Az elmondható, hogy a szociáldemokraták zuhanása most sem állt meg, ugyanis a 2016-ban megszerzett 28 megyei tanácselnöki pozícióból a jelek szerint hét-nyolcat elvesztettek, míg a PNL a korábbi 8 pozícióját legalább a duplájára növelte. A szociáldemokraták lényeges polgármesteri pozíciókat is buktak: Bukarestben győzött a helyi ellenzéki összefogás Nicusor Dan vezetésével, Konstancán a PNL és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR-PLUS) jelöltje is megelőzte a jelenlegi szociáldemokrata polgármestert, és bár a PSD továbbra is győzni tudott a „fennhatósága” alá tartozó területek többségében, az előnye ezen régióban is meggyengült.

Érdemes például az eddig bombabiztos Craiova eredményeit nézni: míg 2016-ban Lia Olguta Vasilescu közel 61 százalékkal nyert mondhatni verseny nélkül, addig az exitpoll adatok alapján idén csak néhány százalékkal (33.7 – 28.6) tudta legyőzni liberális versenytársát.

Továbbra sem sikerül tehát a PSD-nek megtalálnia a megoldást a mozógsításra, miközben örülhet a PNL, ugyanis az elmúlt néhány hónap sokak által kritizált kormányzása ellenére meg tudta őrizni domináló szerepét. Hasonlóan pozitívan vághat neki a következő hónapoknak az USR-PLUS szövetség, mely Bukaresten túl Brassóban is polgármesteri széket szerzett, miközben számos városban jócskán meghaladt a küszöböt A jelenlegi állás szerint tehát egy jobbközép-liberális PNL-USR-PLUS koalíciós kormányra lehet számítani decembertől, amihez szükség esetén a volt államelnök, Traian Basescu által vezetett Népi Mozgalom Párt (PMP) csatlakozhat. Mindeközben a szociáldemokraták a szétszabdalt baloldalon kereshetnek szövetségeseket annak érdekében, hogy a lejtmenetüket megállíthassák.

Mindez azonban nagyon nehéznek tűnik azt figyelembe véve, hogy az elmúlt években a PSD neve gyakran összefonódott a korrupcióval, az országon belüli politikai bizonytalansággal, illetve a rendszerváltás utáni 30 év hibás döntéseivel, a PSD iránti ellenszenv pedig jelentős tüntetések mellett mondhatni a közhangulat egyik alapvető elemévé is vált.

Eredmények: íme a magyar viszonylat

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) legnagyobb győzelmét talán Maros megyében ünnepelheti, ahol egyrészt 2016 után sikerült újra megnyernie a megyei tanácselnöki széket, illetve 20 év után magyar polgármestert adhat a városnak – egyben olyan személyt, akinek a neve nem Dorin Florea. Az RMDSZ győzött továbbá Hargita, Kovászna és Szatmár megyében is, ám nem tudta megőrizni az elsőbbségét Biharban – ahol liberális megyei tanácselnökség lesz. Kelemen Hunor pártelnök szerint a párt kifejezetten jól szerepelt a választásokon, így „egy jó kövér kilences” kijár mind nekik, mind pedig az erdélyi magyaroknak.

De változott-e bármi?

Az Erdélyben elért eredmények kecsegtetőek a magyarság számára, azonban nem mutatnak őrült áttörést: ez talán nem is valósítható meg látva Románia etnikai térképét. Az RMDSZ sikerét épp azon konzisztencia jelzi, hogy folyamatosan képes jó eredményeket elérni olyan helyeken, ahol sok a magyar, még akkor is, ha a magyarok nem a többségi lakosságot alkotják: Marosvásárhelyen például úgy lett polgármester a függetlenként, az RMDSZ támogatásával induló Soós Zoltán, hogy már több román él a városban.

Hasonló a szituáció Szatmárnémetiben is, ahol

Kereskényi Gábor újrázni tud, elnyerve a szavazatok 52 százalékát, miközben a magyar lakosság csak 37 százalékban van jelen a városban.

Az talán még ennél is nagyobb meglepetés, hogy a negyedrészben magyarok lakta Szászrégen városában is a magyar Márk Endre nyert.

De nézzük kicsit a szatmári helyzetet: az 52 százalékos, rendkívül magabiztos győzelem azt bizonyítja, hogy a lakosok számára van más fontos kérdés is a román-magyar etnikai összecsapás mellett. Szatmári lakosként magam is észrevehettem azt (még akkor is, ha mostanság jelentősen több időt töltök Budapesten), hogy a város teljesen más dinamizmus alapján kezdett működni négy évvel ezelőtt, mint korábban. Sokkal hatékonyabbá vált az emberekkel való kommunikáció, olyan – legtöbb esetben fiatal – szereplők részvételével, akik képesek voltak fellendíteni a város életét, miközben komoly szakmai munkát is végeztek, ami hozzájárult a megfelelő úton való elindulásához.

Az idei kampány is megmutatta a Kereskényi Gábor és a legtöbb román induló közötti hatalmas hozzáállásbeli különbséget: az RMDSZ jelöltje például egy rendkívül profin felépített, színes és fiatalos kampányt folytatott – ami többek között a közösségi médiában való erőteljes jelenlét által is megmutatkozott –, miközben a román jelöltek többsége a hagyományos csatornákon keresztül próbálta elérni a szavazókat, illetve még

az utolsó pillanatokban is felesleges, még a román közösség körében is kontraproduktív magyarellenes szlogenekkel igyekezett szavazatokat gyűjteni.

Ékes példája volt ennek a 2012 és 2016 között polgármesterként tevékenykedő szociáldemokrata Dorel Coica, aki 2016-os vereségét követően idén is indult, a kampányában pedig folyamatosan felhívta a figyelmet arra, hogy Kereskényi Gábor valójában Orbán Viktor bábja, így újabb győzelme esetén a magyar kormány fogja irányítani a város jövőjét. A választás napján mémszerű fotókat is posztolt, többek között

azt javasolva az RMDSZ jelöltje számára, hogy sétáljon át a petei határátkelőn, lépjen be Magyarországra, majd soha ne nézzen vissza.

Coica amúgy csak 12 százalékot szerzett, így még a korábban a városban mondhatni teljességgel ismeretlen USR-s Radu Panait is megelőzte.

Kereskényi Gábor stratégiájának sikere az RMDSZ sikerét is jelzi, ugyanis a Párt az erdélyi magyarság egységét célzó (nagyon is jogos) kampányolás mellett igyekezett konkrét ügyekről is szót ejteni, egyben egy fiatalos kampány által a lehető legtágabb közösség felé eljutni, bevonva elsősorban magukat a fiatalokat. Nem teljesen magától értetődő ugyanis, hogy minden magyar automatikusan magyar jelöltre szavaz, az pedig különös siker, ha még a román választók is elismerik egy-egy magyar jelölt képességét.

Kiemelt fotó: Pro TV

Óvodás koromban a legtöbb kislánnyal ellentétben nem hercegnő vagy menyasszony szerettem volna lenni, ha nagy leszek, hanem állatorvos. Nagyon szerettem az állatokat, és csodálatos hivatásnak éreztem, hogy segítenék a beteg, bajba jutott állatokon. A tinikorom vége felé közeledve azonban váratlanul felszínre tört bennem a tűfóbia, utána pedig egyre több egészségügyi félelem, úgyhogy végül mindennemű orvosi pályáról kénytelen voltam letenni, bármennyire is vonzott az állatorvoslás. Sokat töprengtem hasonló alternatívákon, így kilyukadtam a kutyás terapeutánál (akkoriban még helytelenül „kutyaterapeuta”-ként emlegettem, ami egy picit mást jelent), majd mindenre elszántan a nyakamba vettem Budapestet, hogy az Educatio kiállításon kinyomozzam, mégis melyik felsőoktatási intézményben keressem a kutyás terapeuta szakot.

Mai fejjel belátom, mennyire naiv voltam, de ha már minden standnál egyszerűen közölték velem, hogy ilyen szak nincs, legalább megpróbálhattak volna a helyes irányba terelgetni.

Valószínűleg egyébként a pszichológia lett volna a releváns szak számomra, amin belül etológiával is foglalkozhattam volna, de végül elvetettem ezt az ötletet a helyzet bonyodalmai miatt, és mert ezt akkor még nem láttam át.

Ezután következett a gyógypedagógia-mánia. Nagyon érdekelt a tanulásban akadályozottak pedagógiája, máig szívesen olvasok vagy hallgatok előadást a diszlexiáról, diszgráfiáról és társaikról. Igen, a kutyás terápia ötletét még ez a terület is magában foglalhatja. Ekkor azonban a kutyás-állatos dolgokról már lemondtam. Gyógypedagógiára készültem egészen addig a pontig, amíg nem kellett döntenem az általam megjelölt egyetemek sorrendjéről. Időközben a némettanárom, aki nyelvvizsgára és érettségire készített fel, a fülembe ültette a bogarat, hogy belőlem márpedig germanisztikahallgató lesz. Először csak nevettem az ötleten (hiszen az „büfészak”), majd annyit mondogatta, hogy komolyan elgondolkoztam rajta. Jó nyelvérzékkel áldott meg a sors, mindig szerettem idegen nyelveket tanulni, sosem esett nehezemre. A németet amúgy is megszerettem, mióta gimnáziumba német specializációra vettek fel. A komoly elgondolkodásom odáig fajult, hogy a gyógypedagógiát végül meg sem jelöltem. Így lyukadtam ki az állatorvosi álmokból az ELTE germanisztika szakán, mondván, hiányozna a német.

Nagyon irigyeltem azokat a barátnőimet, akik évek óta biztosra tudták, hogy milyen szakra szeretnének menni, hol szeretnének majd elhelyezkedni, és céltudatosan ezeknek az irányába tudtak pedálozni. Amint a föntiekből kiderült, én nem ilyen voltam, és a mai napig is jellemez ez a szakmai csapodárság. Elárulok egy titkot: nagyjából nyolcéves korom óta énekesnőnek készülök, de ez mindig csak egy dédelgetett álom volt, amit senkinek nem mondtam el. Germanisztikatanulmányaim felénél azonban eldöntöttem, hogy belevágok, sőt, már az egyetemre is úgy mentem, hogy én majd úgyis rocksztár leszek, csak elkezdek egy rendes szakot, hogy megfeleljek a társadalmi és egyéb elvárásoknak. A németet, ha már elkezdtem, mindenképp be akartam fejezni, mert egyébként élveztem is, meg bármikor jól jöhet még egy diploma. Az egyetem után tehát jelentkeztem énekes OKJ-ra, méghozzá a Kőbányai Zenei Stúdióba. Itt szerencsésen meg is kezdtem a tanulmányaimat az év szeptemberében. A szórakoztató zenész képzettséget megszereztem (bár érdekesen zajlott a tanév második fele a távoktatás szépségeivel, és nem mondom, hogy nem hagyta el egy csúnya szó sem a számat a hetvenedik vizsgavideóm készítése közben).

Idén kezdtem a pedagógiai ráépülést. Ez ismét egy új dolog, hiszen csak idén fogalmazódott meg bennem, hogy valóban szeretnék éneket tanítani, mégpedig akkor, amikor augusztus végén egy igen tehetséges énekes barátomnak magyaráztam a beéneklési technikákat. Amikor pár évvel ezelőtt kudarcba fúlt első énekoktatásom egy ismerősöm számára, mivel semmilyen módszerrel nem tudtam megértetni vele, hogy vegyen hasba levegőt, rögtön elkönyveltem magamban, hogy nem vagyok pedagógusnak való. Most talán újra pislákol a remény. Éneket oktatni ugyanis igen jó elfoglaltság, tudniillik rengetegen szeretnének magánéneket tanulni. Emiatt előbb-utóbb úgyis rászántam volna magam, még ha kénytelen-kelletlen is, de így, hogy derült égből egyszer csak megérintett a motiváció szele, nagyobb örömmel vágok bele a ráépülésbe és az oktatás rejtelmeibe.

Joggal teszi fel az olvasó a kérdést, hogy ugyan miből fogok megélni. Erre mindig is megvoltak a megoldásaim, mostanra egész szépen körvonalazódik, hogy mit is szeretnék én a nagybetűs Élettől. Mindenképpen több lábon állni.

Nagyon szép lenne ezt azzal indokolni, hogy mindig kell egy ’B’-terv, és szeretek biztosra menni, de nekem ez csak a mellékes ok.

A valódi az az, hogy nem tudok megmaradni hosszútávon egyvalaminél, mert az átlagnál sokkal hamarabb képes vagyok belefásulni. Szükségem van a változatosságra szellemileg és fizikailag is. Szerencsére manapság ezt meg is engedhetjük magunknak, hiszen egészen fiatal kortól kezdve lehetünk vállalkozók, kereshetünk részmunkaidős állást, amit szinte akármikor ott is hagyhatunk, ha találtunk egy jobbat. (Ezzel nyilván lehet vitatkozni, ez az én ideavilágom.) Az állami ösztöndíjas képzésem után persze keresnem kell (és érdemes is) államilag bejelentett állást, ami az én esetemben egy zeneiskola vagy egy újság lehet jelen esetben. Nem részletezem, hogy milyen munkákon vagyok már túl, lényeg, hogy kilyukadtam az újságírásnál és nagyon élvezem. A zene és az írás tehát, ami az útkeresésem során mellettem maradt.

Tanulságos leckéket adott nekem az élet, hogy megtanuljak nemet mondani olyan dolgokra, amik nem támogatják a haladásomat, és hogy mindig a saját utamat járjam. Nekem kellett ez a sokféle tapasztalat ahhoz, hogy kilyukadjak oda, ahol most vagyok, amiből már magabiztosabban tudok építkezni.

Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.

Szőrőstalpú románok, utálunk sz*r Románia, ellopták Erdélyt, rántott húsért verekszenek, na meg a többi. Nincs magyar, aki ne hallott volna rosszat az országról, olyan viszont sok, aki közvetlen tapasztalattal nem rendelkezik Románia kapcsán. De lehet-e egyáltalán bármi, amiben Románia jobb Magyarországnál? Íme 5 dolog egy olyan személy nézőpontjából, aki 18 évet élt a szomszédban.

Életszemlélet…

A román és magyar életszemlélet között egy jelentős különbség fedezhető fel. A magyar emberek észlelik a nehézségeket, azokat azonban általában felnagyítják, így számtalan pozitívum mellett is csak az adott negatívumra koncentrálnak, a jövőt pedig – különösen, ha a nemzet vagy a világ jövőjéről van szó – pesszimistán látják. A románok körében sokkal erőteljesebb a jobb jövőben való bizakodás: bár az emberek realizálják saját helyzetük nehézségéit, kissé a „majd lesz valahogy” és a „megsegít az Isten” érvek mentén haladva mégis hisznek abban, hogy idővel sokkal szebb történések következnek. Ez a különbség persze nemcsak a jövő viszonylatában, esetleg filozofikus magasságokban jelenik meg, hanem a mindennapokban is.

Egyszerűen úgy érzem, hogy a román emberek vidámabbak és közvetlenebbek.

Míg Magyarországon egy általános bizalmatlanság tapasztalható az idegen személyek felé, addig Romániában gyakran szólítanak meg a vonatokon, boltokban, közösségi terekben, egyszerűen azért, mert beszélgetni akarnak, esetleg kíváncsiak. Persze az ilyesfajta különbségnek számos társadalmi és történelmi oka van, de egy unalmas kedd délután az ember nem kezdi ezeket elemezni, hanem csak azt látja, ahogy az adott pillanatban miként viszonyulnak hozzá.

… és segítőkészség

A közvetlenség sok esetben furcsa helyzeteket teremt. Tapasztaltam már olyat, hogy egy román faluban a vonat kiindult a megállóhelyről, majd 50 méterrel később megállt, csak azért, hogy bevárjon egy elkésett utast, akinek a családja épp akkor pakolta ki az autóból a bőröndjeit. A kalauz csak nevetett a dolgon, miközben néhány utas még le is szállt segíteni nekik. Ezzel szemben a München-Budapest Railjet vonaton néhány ázsiai turista őrült sebességgel rohant a csomagjaival a vonathoz, melynek ajtajai már bezáródtak. A vonat igazából még nem indult el, a vonatra feljutni vágyók még az ajtónyitó gombot is elérték, viszont az ajtó nem nyílt ki, a vonat pedig elindult. „Az indulási idő fix” – nyugtázta a kalauz az ügyet.

Persze a történet nem a román idillt és a német (esetlegesen magyar) gonoszságot kívánja szemléltetni, hisz a szabályok be nem tartása Romániában a kedves történéseken túl számos pontatlanságot, bizonytalanságot és csalást is eredményez. Az is csalóka lehet, hogy míg Magyarországon a legtöbb időt a fővárosban töltöm, addig Romániában elsősorban vidéki tapasztalatokkal rendelkezem, a vidéki közeg pedig mindenhol több nyugalmat és derűt hordoz magában.

Az viszont biztos, hogy segítőkészségből és pozitivitásból nincs hiány – még Bukarestben sem.

Természeti látványosságok

Hogy merészelem ezt leírni, ugyebár? Értem az indulatokat, de mivel ez a cikk a történelmi és politikai igazságtalanságok helyett a jelen realitásával foglalkozik, ezért nem szégyen kimondani, hogy Románia borzasztóan gazdag és sokszínű természeti látványosságok tekintetében.

Egy olyan országról beszélünk ugyanis, ahol 2500 méter magas hegycsúcsok, gyönyörű völgyek, tenger, delta, de kiterjedt alföld is található.

Így különösen is ironikus azon 2018-as adat, mely alapján Magyarországon több mint 15 millió vendégéjszakát töltöttek külföldiek, míg Romániában csak 5.3 milliót. Bár én nagyon szeretem Magyarország turisztikai látnivalóit, nem lepődnék meg azon, ha Romániába több turista látogatna - különösen úgy, hogy az ország területileg két és félszer nagyobb Magyarországnál. Ez is mutatja azonban, hogy a két ország mennyire másképp használja ki lehetőségeit, illetve milyen szolgáltatásokat kínál az európai utazóközösség számára.

Ételek

Gondolom itt lenne az ideje tényleg elmennem a fenébe, igaz? Persze ízlés kérdése – ilyen téren olasz szeretnék lenni, hisz az olasz konyha a kedvencem –, de a román gasztronómia lágyabb ízvilága, illetve kevésbé olajos és zsíros jellege számomra pluszpont. Külön kiemelendőek a péksütemények, melyek lekörözik az átlag magyar péksütemények minőségét. Nagy kedvencem a dobrogeana, ami egy sós túrós, burekhez hasonlító palacsinta, de nagyon finom az almás strudel, ahogy a kolbásszal, virslivel vagy csirkemellel töltött úgynevezett „covridog” (perec-hot dog) is. Érdemes megkóstolni az ajvár- és padlizsánkrémet, a fánkhoz hasonlító, általában lekvárral és tejföllel gazdagított papanas desszertet, továbbá a marha- és sertéshús keverékéből készülő, borssal és fokhagymával fűszerezett rúdszerű mititei (mics) ételt mustárral. Utóbbi közel megegyező a szláv országokban ismert cevapival, így a magyar emberek többségének sem lesz idegen.

Internet

Ezt a pontot nem is feltétlenül az internet sebessége kapcsán emelném ki – bár a vezetékes internet Romániában az ötödik leggyorsabb a világon –, hanem az ár-érték arány miatt.

Teljesen magától értetődőnek tekintettem ugyanis, hogy havi 4 eurót (1500 forintot) fizetve korlátlan mobilnettel rendelkeztem, miközben az országot körbeutazhattam úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen hálózati probléma nem merült fel közben.

Bár a mobilnet sebessége jónak nevezhető Magyarországon – a legújabb felmérések szerint a világranglistán a 17. helyre elég –, az ára igencsak drága. Elég csak annyit mondanom, hogy az egyik legismertebb szolgáltatónál 4 euróért 1GB internetet kapok, nem pedig korlátlan hozzáférést.

Úgy gondolom, hogy más Romániában élni, mint ahogy azt a legtöbb magyar személy elképzeli. Bár a téma egy külön cikket is megérne, összességében a magyar-román viszony mikroszinten teljesen eltérő dinamikával rendelkezik a közvéleményben megjelenő gondolatokhoz képest, így a határon túl eltöltött 18 évre nem is tudok fájdalommal vagy szomorúsággal visszatekinteni.

Annak is van azonban egy nagyon fontos oka, hogy elköltöztem…talán meg kellene írnom a cikk fordítottját, bár akkor nem lenne 5 pont elég.

Vajon soha többé nem halljuk ezt a felszólítást a katolikus szentmiséken?

Az életünk minden területén jelentős változásokat hozott a koronavírus-járvány, ezt a megállapítást unos-untalan hallhatjuk nap mint nap, olvashatjuk a hírekben és persze tapasztalhatjuk saját életünkben. A maszkviselés, a megszokott kommunikációs terek feladása, online térbe áthelyezése, az oktatás digitalizálása, utazási szokásaink megváltoztatása, a határok lezárása mind-mind ezt bizonyítják. A második hullám fenyegető veszélye pedig a nehéz tavaszi hónapok utáni nyugodt, nyári „vírusmentes” érzésünket foszlatja köddé.

Nekünk, keresztény-konzervatív értékrendet valló fiataloknak valószínűleg a mostani az első olyan alkalom az életünkben, amikor a megszokott katolikus szertartási rend szövegszerűen és közreműködésünkben jelentősen megváltozik. Azok, akik hozzám hasonlóan gyermekkoruk óta rendszeresen járnak szentmisére, pontosan tudják, hogy mi után mi következik, mi a hívek „feladata” az egyes részekben, és ez egy-két évtizede változatlannak és megváltozhatatlannak tűnt számunkra. Egészen mostanáig.

Tavasszal, éppen a nagyböjti időszakban történtek kényszerű változások a liturgiában: kiürítették a szenteltvíz-tartókat, szentáldozás csak kézből volt lehetséges (vagyis a pap nem tehette rá közvetlenül az áldozáshoz járuló személy nyelvére a szentostyát) és kérték a békejobb mellőzését is. Jó pár hétig a szentmisék nyilvános látogatása sem volt lehetséges, így a szigorú parancsként értelmezendő vasárnapi misére járás alól is felmentést kaptak a hívek, azzal, hogy lehetőség szerint kapcsolódjanak be a televíziós közvetítésbe. Noha május óta újra látogathatók a szentmisék, a tavasszal bevezetett változtatások továbbra is érvényben maradtak. Nemrég jelent meg a hír, hogy a békejobb nyújtása akár véglegesen is kikerülhet a szertartásrendből. Pedig ennek az aktusnak meglehetősen fontos üzenete van,

a Miatyánk és a szentáldozás között a kiengesztelődés, a testvériség kimutatásának fontos jele.

A Miatyánk után ugyanis a pap azt mondja: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor!” A hívek „És a te lelkeddel!” válasza után pedig egymás köszöntésére szólít fel: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!”. Azaz csak szólított. Pedig annak idején ministránsként még az atyával történő kézfogást követően a templomban is körbementünk és a padsorok szélén ülőknek személyesen is „elvittük” a szertartást végző békeköszöntését.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a változtatást a járványhelyzettel indokolja, a misekönyv készülő új fordítása tehát minden bizonnyal új formulával egészül ki. A püspöki kar állásfoglalása szerint ugyanis az „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” felszólítás 1969-től több évtizeden keresztül használatos volt és nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a vírushelyzet elmúlását követően a hívek újra kezet nyújtsanak egymásnak a szentmisén.

Mielőtt azonban egyedülállónak éreznénk a liturgia fenti átalakítását, érdemes kiemelni, hogy az sok változáson ment keresztül az elmúlt századokban. Előfordult korábban az is, hogy járványok idején korlátozták a szertartás bizonyos elemeit, vagy pl. a templomi temetkezések elvégzését. De játsszunk el a gondolattal, hogy valamilyen csoda folytán 60 évet visszarepülünk az időben és beülnünk egy szentmisére valamelyik székesegyházba! Nos azt hiszem, bizony erősen kapkodnánk a fejünket. Ugyanis nagy valószínűséggel a szertartás jelentős része latin nyelven zajlana, az atya háttal állna nekünk, a prédikáció elmondásához pedig felmenne a szószékre és szóba sem jöhetne a kézbe történő áldoztatás. Igen, az 1963-as II. vatikáni zsinat rendelkezései nyomán bekövetkezett változások a mostaninál nagyságrendekkel jelentősebbek voltak. Az eltelt hosszú évtizedek és a világ változásai, no meg az akkori újítások merőben más volumene miatt ma nyilván elképzelhetetlen az, ami annak idején megtörtént, hogy tudniillik a hívek egyes csoportja szembeszállt az új miserenddel és nem fogadta el azt, hanem a korábbi liturgia alkalmazásához ragaszkodott. Az ún. hagyományhű vagy tradicionalista katolikusok számára az ökumenizmus erőteljesebb megjelenítése, a latin népnyelvvel történő felváltása „eretnekségnek” számított, hiszen úgy gondolták, hogy a latin feladásával megszűnik a misék azon jellegzetessége, hogy kiragadják az embert a mindennapokból és az alkalmazott ősi nyelv igazi, különleges közösséget hoz létre közöttük.

Szövegszerű változtatásra utoljára 2009-ben került sor, szintén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntése nyomán. „Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” – ez lett az új formula a döntés megszületése évének Pünkösdjétől. Ez a verzió visszatérés volt az 1991. előtti állapothoz, ugyanis abban az évben a „sokakért” helyett a „mindenkiért” szó került az eucharisztikus imába. A változás ugyanakkor nem a világ bizonyos körülményeinek megváltozása miatt történt, hanem inkább ez eredeti szentírási szöveghez való pontosabb visszatérést jelentette.

Visszatérve, úgy tűnik, hogy a jövőben a pap cikkem címében szereplő mondat helyett az alábbi formulát használja: „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” Erre válaszul pedig az egymás mellett állók fejük biccentésével jelzik kiengesztelődésüket.