Reaktor

forrás: fortepan.hu

Az elmúlt évtizedben Budapest évről évre egyre több turistát vonz a világ minden tájáról. Erről árulkodnak a vendéglátáshoz kapcsolódó nemzetközi toplistákon elért helyezések, mint például a Michelin-kalauz, amely éttermeket értékel, vagy a Condé Nast Traveller magazin szállodai rangsora, melyek közül mindkettő tartalmaz budapesti egységeket is. A külföldről érkező tömegek érzékeléséhez természetesen akár már egy pár órát is elég eltölteni a fővárosban. Tanulmányok is alátámasztják, hogy a helyi lakosok is észlelik a külföldről érkező, kikapcsolódni vágyó tömegek folyamatos özönlését, és a vendéglátóhelyek java része turistákkal telik meg. Így hát érthető, hogy elsősorban az ő igényeikhez és pénztárcáikhoz vannak szabva a budapesti árak. De mi ezzel a gond? 

Vizsgáljuk meg a kérdést a borfogyasztás hazai trendjei, az előző néhány év alatt egyre divatosabbá váló borbárok, és a magyar bor témakörein keresztül!

A borfogyasztás trendjei 

Az 1980-as évek környékén még elég nagy meglepetést váltott volna ki egy elegáns, esti randevúra készülő pár, akik a környék legjobb borozóját keresik, hiszen nem éppen kulturális élményként volt elkönyvelve a borfogyasztás aktusa. Az úgynevezett borozók közönségénél inkább az ár és az elérendő állapot volt a fókuszban.

Ezzel szemben ma már akár egy héttel előre is nehézséget okozhat asztalt foglalni szombat estére a fővárosi toplistás borbárok egyikébe, melyek szakszerűen összeválogatott kínálattal várják érdeklődő vendégeiket.

A rendszerváltással megnyílt a lehetőség a magyar borászok előtt, hogy saját pincészeteket létesítsenek, több, különféle borral nemzetközi versenyeken induljanak, és ebből megélhetést teremtsenek maguk számára. Nagyjából ide tehető a fajtaborok megjelenése a magyar termelőknél, hiszen már nem csak a „közös” és „vegyes” szavak határozták meg a folyamatot. Országunk adottságainak köszönhetően, a legendák szerint, már a történelem korábbi pillanatképei is tanúbizonyságot adhattak a magyar bor különlegességéről. Ezek közül talán többünknek eszébe is jut a XIV. Lajosnak tulajdonított kijelentés, miszerint a tokaji aszú „a borok királya, a királyok bora”. De mi köze van ennek napjaink helyzetéhez?

A borbárok kérdése

Ahogy már az egykori francia királynak is felkeltette az érdeklődését, sok külföldi látogató szeretne elmerülni a magyar borkultúrában. E mögött különböző indítékok állhatnak: akár szakértelem, akár kíváncsiság, akár épp az árak, vagy egy bár aktuális nyitvatartása. A külföldről érkezők és a hazaiak között pedig nem csak az a különbség, hogy jellemzően az idelátogató turisták általánosan tehetősebbek a budapesti átlagnál, de mentalitásuk is egészen más. Hiszen nyaralásokon, külföldi utakon sokkal inkább megnő a hajlandóság a költekezésre. Így hát, amikor e növekvő tömeg számtalan indítéka mentén végül eljut egy borbárig, valószínűleg ki fogják szorítani a magyar vendégeket, hiszen minden annyiba kerül, amennyit valaki még hajlandó fizetni érte. Természetesen a budapesti szcéna hazai szereplői között is helyet kapnak a borbárok törzsvendégei, mégsem tudom azt mondani, hogy egy átlagos fővárosi, vagy akár egy egyetemista nyugodt szívvel, csupán érdeklődésből megengedhetné magának a turistákra szabott, 30 eurós borkóstolókat. De hát miért is tenné? Ha egyrészt „ennyiből inkább veszek több üveggel”, illetve „amúgy is ki akar sznoboskodni”?

Ebben a pillanatban pedig megindul a magyar örökségünk egyik fontos részének a fokozatos elhalványulása. 

A magyar bor

Hazánk alapvetően kedvező adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy változatos és jó minőségű magyar borok készülhessenek évről évre. Országunknak 22 borvidéke van, 6 borrégióba rendezve. Mindegyikről érkező borokhoz rendelünk tipikus jellemzőket, amelyek az adott vidék természeti tulajdonságaiból tevődnek össze. Ilyen például a Balaton-felvidéki fehérborok ásványossága a kőzetek összetétele miatt, vagy a szekszárdi vörösborok testessége és magas alkoholtartalma, amelyek többek közt a napsütéses órák magas számának köszönhetőek. Szerencsés helyzetünkből kifolyólag tehát kijelenthetjük: a magyar bor különleges, és ez már többször beigazolódott, nemzetközi téren is. Ennek ellenére, ma sokszor hallhatunk olyat, bármilyen korosztályban, hogy a bort megszagolni, a típusok között válogatni felesleges színészkedés, felvágás. Ez pedig abból fakad, hogy sokan nem ismerik a borokat, mert az óriási árréssel dolgozó vendéglátóegységek miatt, az a téves kép él bennük, hogy ezt nem engedhetik meg maguknak. Ami nyilván bosszantja az embert, így már csak azért sem kíváncsi, mi lehet a nagy borőrület mögött. Mindeközben nem is tudják, hogy 4-5 kommersz sör árából már egy üveggel is tudnának venni a jobb kategóriás, hazai borokból. 

Mit, miért és hogyan?

A probléma tehát, hogy rendelkezünk egy olyan adottsággal, egy hungarikummal, ami a kifelé történő népszerűsítés közepette egyre eltávolodik azoktól, akiké: a magyaroktól. Nehéz kérdés előtt állunk, hiszen nem követelhetjük a vendéglátóktól, hogy adják olcsóbban a bort, hogy akár a diákok is ki tudják fizetni, ugyanakkor arra sincs lehetőség, hogy minden hétvégén házhoz menjünk a termelőkhöz a legjobb ár-érték arányért. Ennek ellenére sokféle módon javíthatunk a helyzeten. Például, becélozva azt a problémát, hogy sokan már nem is akarnak minőségi bort odafigyeléssel fogyasztani, hiszen az holmi alakoskodásnak tűnhetne, segítene, ha a hétköznapibb hangulatú kocsmák polcaira is felkerülnének a minőségibb tételek. Emellett azon borbárok, melyek kínálnak lehetőséget borkóstolásra, szélesíthetnék a skálát, előállhatnának olyan borsorokkal, amelyeket nekik is megéri akár jutányosabb áron kínálni. Ez csak két ötlet, de számtalan verzió elő tudná segíteni az egyik legfontosabb célt: azt, hogy olyan tudásátadás történjen a magyar bort illetően, amely büszkévé és nyitottá teszi a hazai lakosságot.

Fontos tehát, hogy lássuk, milyen módokon tudjuk kihasználni ezt az adottságunkat ahelyett, hogy rossz szájízzel viseltetnénk irányában. A hibás képeket és következtetéseket meg kell szüntetni, hogy a magyar bor újra mindenkié lehessen, mostanra elért minőségét és népszerűségét megőrizve. 

„Háromhetes korodban szinte láthatatlan vagy… A szíved már teljesen kialakult és nagy is: arányaiban kilencszer nagyobb, mint az enyém. A tizennyolcadik naptól vért szivattyúz és rendesen ver is: hogyan is dobhatnálak el?”

– Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez

A hol legális, hol illegális, az idő múlásával különböző módszerekkel végzett abortálások egész ismert történelmünket végigkísérik. Az úgynevezett nem kívánt terhességet már az ókorban is próbálták mesterségesen megszakítani.

Magyarországon a szovjet megszállás során nők ellen tömegesen elkövetett erőszakok után legalizálták az abortuszt, majd a Ratkó-féle, 1953-ban bevezetett egészségügy-miniszteri utasítást követően egészen 1956-ig szigorúan szankcionálták a terhességek művi megszakítását. 1956 júniusától viszont szinte feltétel nélkül engedélyezték a magzatelhajtást az anya kérésére. 

Ettől a ponttól kezdődően drasztikusan megnőtt az abortuszok száma, mely kilengés csak 1974 táján mérséklődött, mikortól a születések száma majd minden évben meghaladta a terhességmegszakításokét. 

Napjainkban az adatok optimizmusra adnak okot az életpártiaknak. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népmozgalom című összegzésében közzétett statisztika szerint 2018-ban 1600-zal csökkent a művi vetélések száma az előző évhez viszonyítva.

Mit is kéne kiemelnünk azonban a statisztikák, trendek és számok világából? A biztató tényt, hogy folyamatosan csökken az abortuszok száma, vagy azt, hogy hazánkban máig közel harmincezer magzatot abortálnak évente? Lássunk tisztán: a történelmi áttekintések, a törvényi szabályozások és az orvosi-szociológiai műszavak elfedik a lényeget. Amiről szó van, az magzatgyilkosság. 

Mint minden húsba vágó kérdés, természetesen ez is megosztó. Másként beszélnek róla azok, akik még mindig a családtervezés eszközeként tekintenek az abortuszra, és másként azok, akik gyilkosságként.

Ha az abortuszpártiak csoportját kérdeznénk, olyan szavak hangzanának el, mint „az anya egészsége”, „a magzat életképessége”, „körülmény”, „női jog”, valamint Magyarországon a „trimeszter”. 

Az életpártiak tábora persze erről teljesen másképp vélekedik. „Az anya egészségére” anyai ösztön, „a magzat életképességére” koraszülés, „körülményre” megoldás, „női jogra” gyermek jog, „trimeszterre” fogantatás pillanataa válasz. 

Nézzük végig egyenként a fenti érveket!

Az anya egészségét veszélyeztető terhesség specifikus és az erre való hivatkozás könnyen ingoványos talajra vezethet. 2017-es adatok szerint az abortuszok 97%-át az anya súlyos válsághelyzetére hivatkozva végezték el Magyarországon, és csupán a maradék 3%-ot indokolta bűncselekmény vagy magzatot/anyát érintő súlyos betegség. De mi is az előbb említett súlyos válsághelyzet? Fizikai, érzelmi, pszichológiai, családi, életkori tényezőkből áll és mindezen tényezők vonatkozhatnak az egészségre. Ez pedig szinte bármire ráhúzható... Megjegyezném, visszás az abortuszt az anya mentális egészségének megőrzésével indokolni – mivelhogy ez számtalanszor megesik –, mikor a nők többsége élete végéig hordozza az abortusz traumáját. 

Miről van szó, mikor a gyermekvállalásra nem megfelelő körülményekről beszélünk? Szegénységről, szülők alacsony vagy magas életkoráról, az anya életét, karrierjét megzavaró véletlenről, nemi erőszakról. Ezekre valóban a magzat meggyilkolása a válasz még 2019-ben is? Nem hiszem. Mindig lehet találni olyan megoldást, amely nem ideális, de nem jár magzat elpusztításával, az anonim örökbe adástól kezdve a szerető segítséggel lehetővé tett szülővé válásig. 

A nő és a gyermek joga az abortusz kérdésében összeférhetetlen, kvázi ütik egymást. A nő jogát ahhoz, hogy saját teste felett rendelkezzen, emancipált nőként természetesnek tartom. Olyan országban élek, ahol jogom van a fogamzásgátláshoz, nem kényszeríthet senki házasságra vagy nem kívánt nemi kapcsolatra. Csakhogy. A magzat, amely egy nő testében növekszik, nem a test része. Nem egy tumor vagy anyajegy, amit csak úgy eltávolíthatok. Nem egy kényelmetlenség, amit könnyedén és egyszerűen, TB-támogatással megszüntethetek. A nő saját teste feletti abszolút rendelkezési joga a fogamzás pillanatáig tart, melyet a magzat élethez való joga relatívvá tesz. Már a római jogban is evidens volt az alábbi tétel: „Qui in utero est, perinde ac si in rebus humanis esset, custoditur, quotiens de commodis ipsius partus quaeritur”/„A méhmagzatot, valahányszor az ő érdekeiről van szó, úgy kell védelemben részesíteni, mintha már élő ember volna” – Paul. D. 1, 5, 7. 

Ezzel párhuzamban az Alaptörvényünk is deklarálja: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” – Szabadság és felelősség II. cikk.

Felmerül a kérdés; ha ez a rendelkezés 2011. április 25-e óta érvényben van, miért legális még az abortusz? Ahogy az alkoholtilalommal sem szűnt meg az alkoholfogyasztás, úgy nagy valószínűséggel az abortusztilalommal sem szűnnének meg a magzatgyilkosságok. Várható eredményként csupán kevésbé hozzáértő emberek, kevésbé biztonságosan végeznék, lényegesen több pénzért. Ez sem a magzatnak, sem az anyának nem kedvez.

Hosszú távon hatékony megoldásnak egyedül a kitartó, folyamatos, tudatos szemléletformálást tartom. Hiszen egy-egy vízcsepp sem váj mélyedést a kőbe a saját erejéből, de a sok és gyakran hulló vízcsepp már igen. A cikkemhez választott idézet szerzője, Oriana Fallaci, olasz újságíró, haditudósító és író végül elvesztette a magzatát, akihez már pár hetes korában is partnerként beszélt és tökéletesen értette: a benne növekvő sejtcsomóban már minden ott van, amiből gyermek lesz. 

Egyenlőség, szabadság, testvériség!” ordította több száz fiatal magyar a ma már jól ismert gondolatokat 172 éve március 15-én. A radikális események és a forradalom nemcsak Magyarországon, hanem szinte egész Európán végig söpörve változtatta meg a történelmet örökre.

A lelkesedés, az eszmék, a fiatalos hév... mind olyan dolog ami mai napig benne él a köztudatban. A márciusi forradalom és az azt követő események ma már szerves részét képzik történelmünknek és hagyományainknak. Történeteinkben, dalainkban és a honvédelemben is fellelhetőek egyes erre utaló motívumok.

forrás: budaihonvedek.hu

Először is, a név. A Magyar Honvédség először 1848-ban Batthyány Lajos utasítására a Nemzeti Őrség részeként alapult meg, mindössze tíz gyalogzászlóaljjal. A külföldi fenyegetettség és a belső konfliktusok kezelésére és kordában tartására megoldást kellett azonban találni. Kossuth Lajos indítványozására,1848. július 11-én az Országgyűlés megszavazta a kétszázezer újoncot és egy azonnali hatályú hadihitelt, ezzel létrejött a Honvédség. Az aktuális politikai nézetek, névváltoztatás ellenére is fent tudott maradni a mai napig. A II. Világháború után névváltoztatásra keült sor, így lett a Honvédségből Magyar Néphadsereg, ezzel pedig elindult az állomány erőteljes szovjetizálása is. A rendszerváltás honvédségi fronton már 1989-ben megkezdődött. Ez körübelül 20%-os létszámcsökkenéssel és nemzetközi haderővé alakítással indult meg. 1990. március 15-én pedig visszanyerte eredeti nevét, így lett a magyar haderő hivatalosan Magyar Honvédség. Az állományt ma már békeidőben csak hivatásos és szerződéses katonák alkothatják. Mindezen változások ellenére sikerült megőrizni ezt a hadi egységet, amely a ’48-as események emlékét őrzi és örökre őrizni fogja.                                                

1848-ban a már meglévő 12. huszárezred lovasai kiváló alapot biztosított az akkor újonnan alapuló Honvédség számára. Az új honvédsereg gyalogságát zászlóaljakba szervezték, a lovasság felépítését azonban változatlanul hagyták. A régi ezredek mellé a magyar vezetés még hat új ezredet rendelt hozzá. „A rövid dolmányt a hosszabb atilla váltotta fel és a mente is ennek megfelelő hosszúságú lett. Zsinórzatuk a régi 14-18 sor helyett ötsoros, piros színben, pecekgombokkal. A nadrág is piros zsinórt kapott, de többnyire az alul bőrözött szürke pantallót viselték.
A pantallér és tölténytáskaszíj fekete, a tarsolyon és sabrakon a császári névjel helyett a magyar címer díszelgett.
Fegyverzetük a régi ezredekénél korszerűbb volt: 1844 mintájú Augustin rendszerű csappantyús pisztoly és karabély, 1845 mintájú kosaras szablya.

A huszárok végig küzdötték a szabadságharc minden csatáját és hősiesen helyt álltak az osztrák és orosz lovassággal szemben Az 1849. augusztus 13-i fegyverletétel után a legénység Ferenc József újjászervezett huszárezredeiben szolgált tovább.”

Az 1991. szeptemberében megalapult Magyar Koronaőrök Egyesülete közel húsz évig végezte kiválóan munkáját, azonban 2011-ben változás történt és a Magyar Honvédségbe tartozó Honvéd Koronaőrség átvette a Szent Korona őrzését. Ennek az állománynak az egyenruhája mai napig mutat hasonlóságot a XIX. század közepén megalkotott egyenruhákéhoz. Ez egy gyönyörű és tiszteletteljes módja a hagyományok ápolásának.

Ezeken felül azonban nem feledkezhetünk meg a Kossuth nótáról sem. Azokról a dalokról, amelyeket óvodában lelkesen tanultunk ás az iskolában már hangosan énekeltünk. A szintén heves Rákóczi szabadságharc idején keletkezett dallamokat idézi a Kossuth nóta is. A Kossuth Lajos azt üzente... kezdetű dal a ’48-as forradalom idején lelkesítő, toborzó dal volt. A szabadságharc legyőzése után betiltásra került dalt, titokban énekelték tovább, ezzel maradt meg a köztudatban. Így mai napig megemlékezéseken énekeljük a szabadságharc egyik leglelkesítőbb nótáját együtt, ezzel sosem felejtve a múlt véres eseményét. Hiszen megőriztük ezt, mint egy apró kis darabkát magunkban, és a fülünkben zúg, hogy „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”