Reaktor

A Brexit az Egyesült Királyság távozását jelenti az Európai Unióból. Két kifejezést is használnak a Brexit kapcsán, melyek a „soft Brexit” és a „hard Brexit”. Ezek arra utalnak, hogy milyen viszonya lesz a kilépést követően az EU-val.

2016. június 23-án szavazta meg a nép a kilépést 52%-kal. Akkori miniszterelnökük, David Cameron ennek következményeként lemondott, őt Theresa May követte a Downing Streeten.

2018-ra aztán világossá vált, hogy az Unióból való kilépés közel sem lesz annyira zökkenőmentes, mint azt a népszavazáson gondolták. Az egyik legnagyobb problémát az Egyesült Királyság és az Írország közötti határ jelentette és jelenti mai napig, mely az egyetlen szárazföldi határvonal lenne az EK és az EU között. Az EU csúcstalálkozóján elfogadott megoldás szerint a határon szabad átjárhatóságot biztosítanak a személy- és áruforgalomnak, emellett engedélyezik a vámunió elhagyását az Egyesült Királyságnak egy szabadkereskedelmi megállapodást követően. Írország és Észak-Írország továbbra is vámunióban maradnának az EU-val. A brit parlament azonban egyáltalán nem támogatta May tervét, mivel szerintük ezzel továbbra is Brüsszel befolyása alatt maradnának. 

2019 még több változást hozott és fejtörést okozott a politikusok számára. Az év első felében May a parlament elé terjesztette az általuk 2018 novemberében kidolgozott Brexit-megállapodást, melyet három alkalommal is leszavaztak. 2019. május 24-én a számos kudarc és sikertelen döntés után Theresa May lemondott kormányfői pozíciójáról, melyet július 24-től Boris Johnson tölt be. Az új miniszterelnök kijelentette, hogy októberben az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, akár lesz megállapodás, akár nem. Johnson úgy nyilatkozott, hogy

„he would rather be dead in a ditch than ask the EU to delay Brexit beyond 31 October”. 

2019. augusztus 28-án II. Erzsébet királynő elfogadta Johnson miniszterelnök kérését, és felfüggesztette a brit parlament ülésezését 2019. szeptember 9-étől október 14-ig. Erre válaszul 2019. szeptember 4-én a londoni alsóház 327:299 arányban megszavazta azt a törvénytervezetet, miszerint nem lehet „no-deal Brexit”, azaz megállapodás nélkül távozni az EU-ból. Ezt a felsőház is jóváhagyta. Jelen állás szerint ez azt jelenti, hogy ha október 19-ig nem fogadnak el egy megállapodást a kilépésről, akkor Johnsonnak kérnie kell az október 31-i időpont elhalasztását 2020. január 31-ig. Ugyanakkor elutasították Boris Johnson javaslatát, hogy október 15-én előrehozott parlamenti választást tartsanak.

Theresa May Brexit-megállapodása („withdrawal agreement”)

A visszavonási megállapodás tervezetét 2018. november 14-én tették közzé. 585 oldalon taglalja a következőket: 

• Pénzügyi problémák, különösen az eszközök és források megosztása, valamint a fennálló tartozások rendezése 

• Polgárok jogai, britek az EU-s országokban és fordítva 

• Határrendezés és vámok, különösképp az Egyesült Királyság és Írország határa mentén 

• A törvények és a viták rendezésének mechanizmusa, amely jelenleg az Európai Bíróság feladata

A megállapodás fenntartana egy átmeneti időszakot 2020. december 31-ig, amit közös megegyezés alapján egyszer meghosszabbíthatnak. Ezen időszak alatt az Egyesült Királyság az Európai Gazdasági Térség tagja maradna, az egységes piac, a vámunió és az EU-s törvények hatályban lennének az EK-ban és a pénzügyi hozzájárulást is ugyanúgy befizetnék az EU költségvetésébe. Azonban a Királyság nem vehetne részt az Unió döntéshozatali folyamataiban. Ez az átmeneti időszak a cégeknek és vállalatoknak hagyna időt arra, hogy berendezkedjenek az új helyzetre, és a politikusoknak arra, hogy egy új kereskedelmi megállapodást kössenek az EU-val.

A legnagyobb kérdést az ír határ jelenti, az Észak-Írországi Protokoll meghatároz egy „backstop”-ot, ami akkor jön létre, ha nem születik megállapodás az átmeneti időszak végére (2020. december 31-ig). A backstop azt jelenti, hogy az EK figyelembe veszi az EU közös vámtarifáját, míg Észak-Írország az egységes piac szempontjait. Egyik fél sem vonhatja vissza egyoldalúan a vámuniót. A célja ennek a backstopnak, hogy elkerüljék a „kemény” ír határt, ahol vámkezelés szükséges.

Miért utasították el?

• A parlament egy része nem támogatja, hogy a Királyságon belül az EU-s szabályok bármely területen érvényesek maradjanak.

• A parlament egy másik csoportja úgy véli, nem bánhatnak másképp Észak-Írországgal, mint az Egyesült Királyság többi részével. 

Megállapodás nélküli kilépés („no-deal” exit) 

„No-deal” forgatókönyv esetén az Egyesült Királyság azonnali hatállyal kilép az Európai Unióból, mindenféle egyezmény nélkül a „válási” folyamatról. Egyik napról a másikra a Királyság elhagyná az egységes piacot és a vámuniót, kilépne az EU-s intézményekből, ezalatt értve az Európai Bíróságot, annak bűnüldöző szervét, az Europolt, emellett több tucat EU-s testületet, amelyek szinte minden területen szabályoznak. Az EK nem járulna hozzá az EU-s költségvetéshez, ami megközelítőleg 9 milliárd fontot jelent évente az ország számára.

Ilyen „megállapodás” esetén nem lenne idő egy kereskedelmi egyezmény létrehozására a két fél számára. A kereskedelem a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai szerint működne. Ebben az esetben vámok és behozatali adók terhelnék a brit árucikkeket, ami ronthatná a vállalatok versenyképességét. A Királyság részéről eltörölnék az adókat az uniós termékekre, viszont semmi garancia nincs arra, hogy ez fordítva is megtörténne. A WTO szabályai szerinti kereskedelem azt is jelentené, hogy határellenőrzéseken kellene átesni az áruknak, amelyek gazdasági nehézséget okoznának a kikötőkben a nem erre tervezett infrastruktúra miatt, leginkább Doverben. A kereskedelem mellett az összes többi ágazatot is érintené a változás, az ipar például elveszítheti a garantált hozzáférést az EU egységes piacához, ami krízishelyzetet eredményezhet.

A szélesebb körű előkészületek mellett a Kabinet Iroda 2018 júniusában kidolgozott egy átfogó, „no-deal” Brexit esetén érvényes készenléti tervet, mely a Yellowhammer Művelet kódnevet kapta. Ez 12 területet fed le, beleértve a közlekedést, egészségügyet, energiaellátást, étel- és vízkészletet. A legrosszabb forgatókönyv esetén bekövetkező feltételezéseken alapszik: 6 hónapnál hosszabb időt felölelő határátkelés, fokozott bevándorlási ellenőrzések az EU határállomásain, az élelmiszerek választékának és elérhetőségének csökkenése, közüzemi szolgáltatások, élelmiszerek és az üzemanyag lehetséges áremelkedése. Olyan eshetőséggel is számol, hogy a kikötőkben a vámellenőrzések által okozott, akár 3 hónapig tartó árufuvarozási zavarok léphetnek fel, még mielőtt a forgalom a jelenlegi arány 50-70%-ára javulna. Emellett a fizikai problémák miatt társadalmi feszültség alakulna ki.

Michael Gove, aki a megállapodás nélküli Brexit előkészületeiért felelős, kiemelte, hogy ez kizárólag a „legrosszabb esetben előforduló forgatókönyv”.

Az ír határt illetően no-deal esetén „kemény” határra kellene számítani. Mivel a fizikai infrastruktúrát megvétózták, így az a határ az egyetlen szárazföldi határvonal lenne az EU és az EK mentén, Írország és Észak-Írország között. A vám- és bevándorlási ellenőrzések végrehajtása nagy feszültséget keltene. Azonban a brit kormány azt nyilatkozta, hogy elsődleges céljuk elkerülni a „hard border”-t, és ideiglenesen nem vonatkoznának új vámtarifák az Írország és Észak-Írország határán áthaladó árucikkekre. 

Megéri-e még kimenni
a fiataloknak hosszútávra? Kik számára lehet opció a kivándorlás? Milyen
előnyei és hátrányai vannak a külföldi munkavállalásnak? Cikkemben többek
között ezekre keresem a választ.

Kinek ne jutott volna eszébe a
fiatalok közül, hogy kipróbálja magát idegennyelvi környezetben? A megszokottól
eltérő légkör és új tapasztalások egy olyan élethelyzetet teremtenek, ahol a
fiataloknak tesztelniük kell talpraesettségüket és önállóságukat. Sokan családjukat
hátrahagyva vágnak bele a „nagy kalandba”, de vajon megéri-e több ezer
kilométerre költözni a jobb élet reményében? És az itthonról elképzelt külföldi
élet megegyezik-e a valósággal?

A KSH által 2019 májusában kiadott Statisztikai Tükör szerint 2018-ban 18 150 magyar állampolgár költözött külföldre. Ez az adat – habár meglepően soknak tűnhet – messze elmarad a közép-európai átlagtól: „Érdekesség, hogy az ENSZ adatai szerint a magyarok 6 (a magyarországi magyarokra vonatkozik ez a szám, a határon túliak nincsenek benne), a románok 17,5, a horvátok 20,4 a portugáloknak pedig a 22,3 százaléka él egy másik országban.” Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a kivándorlók pontos számának meghatározása több tényező miatt is nehéz, „de az adminisztratív nyilvántartásokból rendelkezésre álló adatok alapján az látható, hogy az utóbbi években a növekedés megtorpant, majd megfordult.”

Ennek a tendenciának több minden lehet a hátterében. „A 2016. évi 51,8 ezer házasság azezt megelőző húsz év legmagasabb számú házasságkötése volt.” Mondhatjuk tehát, hogy a házasságkötések száma általánosságban növekszik. A házasságot sokszor a családalapítás előszobájának tekintik, a megkötött frigyeket sok esetben gyermekvállalás követi. Az egyik hazahúzó erő tehát az itthoni gyermeknevelés lehet. Ha a szülők rövidebb távra terveznek külföldön, de a gyermek már iskoláskorú lesz, nem biztos, hogy jó megoldásnak tartják az idegen iskolarendszerbe történő integrálást. Sokak szerint az itthoni családalapításnak lehetnek érzelmi okai is például, hogy a család és a barátok így nagyobb rész tudnak vállalni az életükben. Hasonlóan vonzó lehet a kormány családbarát politikája is, mint például a térségben egyedülálló családvédelmi akcióterv. Többféle támogatást vagy államilag támogatott hitelt igényelhetnek a családok különböző, de leginkább lakhatási célokra. A nagyszülői gyed bevezetése pedig lehetővé teszi itthon, hogy ne kelljen a karrier és a gyermekvállalás között választani.

Ha viszont a munkáról van szó,
sokszor igazságtalan helyzetbe kerülhetnek a magyar munkavállalók külföldi
országokban, hiszen bizonyos vezető pozíciókat a protekcionizmus jellemez
bérben és megbecsülésben egyaránt. A befogadó országok igyekeznek a saját
munkavállalóikat előnyben részesíteni. Hazaköltözés tekintetében kézenfekvő ok
lehet a magyar nyelvi közeg, végtére is mindenki a saját anyanyelvén tudja
legjobban megértetni magát. A hagyományok, a kultúra, a családi kötelékek döntő
tényezők lehetnek, ha választani kell külföld és Magyarország között.

            A külföldön töltött idő azonban sokszor pozitív kimenetelű is lehet. A magyarok jól képzett, nagy tudású munkaerőnek számítanak sok szakmában, és ha egy szakember szeretne fejlődni, akkor sokat tanulhat a kint használt technikákról. Az idegennyelv fejlesztése is egy jó érv lehet a kiköltözésre, hiszen egy nyelv elsajátítása anyanyelvi környezetben előnyére válhat a munkaerőpiacon. Van, aki kalandvágyból, vagy kíváncsiságból vágyik másik országba, esetleg olyan élethelyzetbe került, hogy csak ebben látja a kiutat, sokan pedig azért választják a külföldi munkavállalást, mert tőkét szeretnének gyűjteni, például ingatlan vásárlására, vagy akár saját vállalkozás létrehozására. „Önmagában az, hogy valaki kipróbálja magát más országban, tanul, dolgozik, megismerkedik egy másik kultúrával, magasabb szinten elsajátít egy nyelvet, még jó is lehet a magyar gazdaságnak, feltéve, hogy az illető visszajön.”

A fiatalok számára már sok olyan
program és ösztöndíj létezik, amivel szakmailag is fejlődhetnek, de egy életre
szóló élményt is szerezhetnek. Az Erasmus, Erasmus+ és a Campus Mundi
ösztöndíjak keretein belül például egyetemistákat támogatnak, hogy egy
választott országban tölthessenek egy tanulmányi félévet, vagy egy néhány
hónapos szakmai gyakorlatot. Az ilyen és ehhez hasonló lehetőségek mindenképp
megfontolandók a fiatalok számára, hiszen egy ilyen külföldi félév kedvcsináló,
vagy akár eltántorító hatással is lehet, de mindenképp valós tapasztalatot ad.

Vajon kik hajlamosak leginkább a
külföldre költözésre?
 Az egyik kézenfekvő válasz talán a
pályaelhagyók köre. Az egyetemen frissen végzett diplomások, akik bár
elvégezték a választott szakot, de mégsem tudják elképzelni magukat az adott
munkakörben. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy hogyan tovább? Egy másik jelentős
csoport lehet, amellyel szinte mindenki találkozott már, az az egyetemet
félbehagyók köre. A gimnazistaként választott szak nem mindig váltja be a hozzá
fűzött reményeket. Sokan váltanak szakot, vagy hagyják félbe azt, a
felsőoktatásba való visszatérés vágya nélkül. A külföldi „gyors pénzszerzés”
egy népszerű gondolat ilyenkor, hiszen ki ne szeretne hamar nagyobb összeghez
jutni. Ezek az ígéretek azonban nem minden esetben valósak. A munkavállalás egy
idegen országban meglehetősen gyakran elővett téma a médiában, és ott gyakran
irreális elvárásokat támasztanak ezzel kapcsolatban.

Számos érv felsorakoztatható tehát a hazaköltözés mellett és ellen, azonban egyszerű igazságot és megoldást lehetetlen megfogalmazni a témában. Ha valaki eljátszik a gondolattal, hogy külföldre költözik, előtte érdemes másokat is megkérdezni, mélyebben utána járni a dolgoknak, hogy egy átfogóbb képet kapjon az adott országról és kultúráról. Az országunk EU által is elismert egyenletes gazdasági fejlődése, a munkahelyek bővítése ma már egyre több embert vonz haza, és egyre több embert marasztal. Hogy mi lesz a tendencia a következő években, az még kérdéses, de bármennyien is kezdenek bele egy külföldi életbe, annak tudatában tehetik ezt meg, hogy tudják: lesz hova hazatérni.

Forrás:

https://888.hu/ketharmad/egyre-tobb-kivandorlo-jon-haza-4143101/

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepmozg/nepmoz18.pdf

https://index.hu/gazdasag/2018/06/27/kivandorlas_migracio_fiatalok

Már a XIX. század nagy háborúi is
rámutattak arra, hogy a közlekedés fejlettsége mekkora hatással van az egyes
államok közötti erőviszonyokra. Különösen hangsúlyos szerepet kap ez a
szolgáltatás napjainkban: egyre több és több ember kel útra különböző okokból,
a fokozódó ipari termeléssel együtt növekvő kereskedelemnek köszönhetően az
áruszállítás mértéke is rohamosan növekszik. Az egyetlen és legfontosabb cél
pedig nem más, mint az, hogy az utasok, az áruk minél gyorsabban, minél
pontosabban célba érkezzenek. A gyorsaság mindent felülír, ugyanis ezáltal
maradhat egy cég, vagy akár egy magánszemély is igazán versenyképes. Ez a
szempont háttérbe szorít olyan, egyébként létfontosságú szempontot is, mint
például a szállítási költségek mértéke, vagy éppen a környezettudatosság. A
közlekedés szempontjából kedvező földrajzi és gazdasági adottságokból, illetve
a jól kiépített infrastruktúrából hatalmas előnyt kovácsolhatnak maguk számára
az államok a nemzetközi rendszerben.

            Az
alábbiakban hazánk adottságait tekintem át, illetve azt, hogy ezekben az
adottságokban milyen kiaknázott, vagy éppen még kiaknázatlan lehetőségek
rejlenek. Az áttekintés során elsősorban a vasúti közlekedésre fókuszálok,
ugyanis napjainkban egyre erősebb a törekvés, hogy mind a személy-, mind pedig
a teherforgalom nagyobb része közút helyett vasúton történjen. A közúti
forgalom csökkentése egyrészt klímavédelmi érdek, másrészt pedig
bebizonyosodott, hogy a vasúti szállítás egyre olcsóbb, gazdaságosabb.

            Általánosságban
kijelenthetjük, hogy hazánk földrajzi és közlekedési adottságai rendkívül
kedvezőek a közúti, vasúti, illetve a vízi közlekedésben is. Az ország nagy
része síksági terület, kevés olyan természeti akadály (pl. magas hegyek) van,
amely lényegesen megnehezítené a közlekedést, illetve az építkezéseket. A
vízhálózat sűrű, habár a számtalan kisebb-nagyobb folyó közül a Duna és a Tisza
hajózható, hazánk az európai belvízi közlekedés egyik fő csapásirányában
fekszik. Mind a vasút-, mind pedig a közúthálózat sugaras szerkezetű, és
rendkívül sűrű. A sugaras elrendezésnek azonban létezik néhány, igen súlyos
hátránya. A Budapest-központú közlekedés tovább növeli a vidék és a főváros
közötti szakadékot, továbbá az országhatárok mentén fekvő vidéki nagyvárosok
(pl. Pécs, Szeged, Debrecen) közötti utazás csak jelentősebb kerülőkkel
történhet meg. Ennek orvoslásaképpen érdemes lenne nagyobb mértékben
fejleszteni az ezeket a területeket összekötő, a fővonalakból kiágazó
szárnyvonalakat és mellékutakat. Így például jelentősen lerövidülhetne a Pécs
és Szeged közötti menetidő, ha a dél-alföldi vasútvonalakon a csatlakozások
szempontjából kedvezőbb menetrendet alakítanának ki és pályafelújításokat
végeznének. A sugaras közlekedési hálózat részeként létrejövő fejpályaudvari
rendszer szintén fontos problémákat vet fel, mint például azt, hogy ezáltal nő
a Dunántúl és többi országrész elkülönülésének mértéke, ugyanis a nyaranta, a
Balaton felé közlekedő vonatokon kívül alig létezik olyan járat, amely közvetlen
eljutást biztosítana a két országrész között. E probléma orvoslására a
közelmúltban született egy olyan terv, miszerint a Déli és a Nyugati
pályaudvart össze kellene kötni egy alagúton keresztül, ezáltal azokat átmenő
pályaudvarokká alakítva. Ennek köszönhetően jelentősen lerövidülhetne a
kelet-magyarországi városok és a Dunántúl közötti menetidő.

            Fontos
klímavédelmi érdek az, hogy az egyéni közlekedés helyett többen válasszák a
közösségi közlekedést. Számtalan olyan pontja van hazánknak, amelyet akár a
fővárosból, akár valamelyik vidéki nagyvárosból nem lehet megközelíteni
átszállás nélkül. Ez jelentősen csökkenti az utazás kényelmét, az egyes
vasút-és autóbusz-állomások között gyakran hatalmas távolságokat kell megtenni.
Ezen negatív tényező orvoslására kiváló módszer az intermodális csomópontok
kiépítése. Az intermodális csomópontok olyan közlekedési központok, ahol egymás
közvetlen szomszédságában találhatóak a különböző tömegközlekedési eszközök
(vasút, autóbusz, villamos, metró) megállóhelye. Ilyen csomópontok közé
sorolhatóak például a budapesti pályaudvarok, illetve azok környéke, továbbá
vidéki példaként az esztergomi vasútállomás. Az ország egyik legjelentősebb
intermodális csomópontját Debrecenben tervezik létrehozni. Erről az elmúlt években
számtalan terv készült, azonban ezek közül még egy sem valósult meg a
pályaművekben található különféle hiányosságok miatt.

            Számtalan
utast és céget tántorít el a vasúti közlekedéstől a vasútvonalak rossz
minősége, mely csak lassabb haladást tesz lehetővé. Az országban mindössze
egyetlen vonalon, a Budapest-Győr-Hegyeshalom-vonalon közlekedhetnek a vonatok
160 kilométeres óránkénti sebességgel. Ennek orvoslása azonban folyamatosan
zajlik az ország több pontján is. Ezek közül a legnagyobb volumenű a Budapest-Szolnok-Debrecen-Nyíregyháza-vonalon
végzett felújítás. Ennek fő célja az, hogy a vasútvonal teljes hosszában 160
km/h-val haladhassanak a szerelvények. Emellett az állomások és azok környezete
is teljes felújításon esik át.

            Az
ország egészét tekintve az ideális az lenne, ha valamennyi fővonal két vágányú
lenne, továbbá alkalmasak lennének legalább 120 km/h-s sebességre. Kiemelt
jelentőségű a közutak és a vasútvonalak folyamatos karbantartása, azon belül is
azon útvonalak fejlesztése, amelyek részét képezik a páneurópai közlekedési
folyosóknak. Ezáltal hazánk hatékonyan képes kihasználni a központi fekvéséből
fakadó előnyöket.

A műszaki ember, csakúgy,
mint egy művész, valahol mindig is élvezte annak a bizonyos elefántcsont-toronynak
a hűs nyugalmát, ami megvédte, elzárta őt a politika, a közélet, a szabad
vélemény és a képlékeny igazság harcmezejétől. Egy mérnök, egy szerelő, egy
technikus annak kényelmes tudatában él, hogy az olajszagú légkörben, mondjon
bármit is a politikus, a traktor az traktor, függetlenül a jobb- és baloldal
harcától vagy a felkapott filozófiai áramlatoktól. Csakhogy ez a helyzet sokkal
árnyaltabb.

               Bár egy utópisztikus világban létezik az olcsó, örök életű
és gyorsan elkészülő autó, vagy bármi más termék, a gyakorlatban örülünk, ha
ezen három tulajdonságból kettőt, ha választhatunk. A műszaki világ, amint
elzártnak állítja be magát a közélettől, rögtön megfeledkezik a legfontosabb
tényezőről: a megrendelőről.

               A megrendelő. A zseniális mérnök életében a
legbosszantóbb, mégis legjobban áhított jelenség. A megrendelő könyörtelen: még
csak nem is kíváncsi rá, milyen úton jutottunk el a szenzációs megoldásig… még
csak az sem érdekli, hogy milyen sok vita volt a műszakilag értelmezhetetlen skiccei
felett a műhelyben… A megrendelő könyörtelen, érzéketlen,  csak a végeredmény és a költségek érdeklik. És
hogy mi köze ennek a közélethez? Nos az, hogy ez a kegyetlen skiccelő nagyon
sokszor az állam.

               A közhiedelemmel ellentétben a tervezőmérnök nem egy
szemüveges, köpenyes srác, aki égből pottyant agymenéseket pingál kék filccel
egy üveglapra. A tervezőmérnök olyan, mint a betelefonálós kívánságműsor
vezetője: „Halló! Szeretnék kérni egy pörgős számot attól a nagyon cuki énekestől,
és küldeném Kazincbarcikára Kittinek, és üzenem, hogy nagyon szeretem!”, csak
itt éppen olyan formában kapjuk az utasítást, hogy „Halló! Szeretnék kérni egy
olcsó, egyszerű szerkezetű népautót attól a német cégtől, küldeném a német
polgároknak, és üzenem, hogy a Volkswagen a Nép Autója, szeressék!”. Ez persze
egy rég lezárt projekt, a Volkswagen azóta töretlenül termel, de a séma
ugyanaz: az államnak konkrét elképzelései vannak, de a megvalósítást a műszaki
emberre terheli. Ezek után, ha a mosógépgyárhoz beérkezik a kérés, hogy egy
nagycsaládosokat támogató projekt keretein belül egy 60 000 forint
vételárat nem meghaladó szériát szeretnénk, amely három évig, egy újszülött
gyermek óvodába küldéséig kiszolgálja a családot, hiába szeretne a lelkes tervező
egy fertőtlenítő programot, nem teheti bele. Mert a megrendelő 60 000
forintjába az már nem fér bele. Ha egy harci repülőben állami utasítás szerint
másfélszeresére kell emelni a bombakapacitást – a mérnök köteles a biztonsági
felszerelést elhagyni. Bármennyire is tudja, hogy a pilótának ez az életébe
kerülhet.

               Súlyos és kevésbé súlyos döntéseket vettünk szemügyre,
mégis már ezekből a banális példákból is kiválik, mennyire nem közömbös az
állam a termelési folyamatokban. Innentől kezdve a közélet és a politika már
könnyeben érthető tényező.

               Avval mind tisztában vagyunk, hogy a régi vasfüggönyön
át milyen lehetetlenség volt terméket és innovációt cserélni, de az már kevésbé
látványos, hogy a bevándorlási hullám milyen hatással volt például a magyar
kishajóiparra. Pedig a két eset hasonló. Hasonló, mert hiába ültek mindkét
esetben ugyanazok a tervezők ugyanazzal a szellemi felszereltséggel az
asztaloknál, és dolgoztak ugyanolyan képzett munkások, egy külpolitikai esemény
egyszer csak összezavarta az életüket.

A magyar kishajógyártás,
sok társával együtt egyedi terméket gyárt, ezért a sorozatgyártásnál jelenlévő
megrendelői fontosság hatványozottan igaz rá. A bevándorlási hullám előtt főleg
német, francia, és más, versenyhajós kultúrával rendelkező nemzetek álltak
partneri kapcsolatban a magyar műhelyekkel, akik világszínvonalú termékeikkel
magabiztosan szolgálták ki a nemzeti igényeket. A bevándorláshullám által
okozott nézetkülönbségek, és azok az egyéb ellentétek, amik e probléma mentén
váltak nyilvánvalóvá, a média révén gyorsan és érzelmekkel telítve landoltak az
európai polgárok ölében, így sokszor maguknak is megindokolhatatlan
bizalmatlanságot szülve a másik nemzet iránt. Hazánkból eltűntek a francia és
német megrendelők, és aki maradt, annak a hazai műhelyek erejükön felül
kénytelenek teljesíteni az elvárásait, hiszen jelenleg nem áll sorba túl sok
alternatíva. Egy hajóban előbb érvényesül a német megrendelő (gyakran például
statikailag nem biztonságos, vagy túl bonyolult) elképzelése, mint az évek óta
töretlenül fejlődő és tanuló magyar gyártók meglátásai. Pedig a változás nem a
műhelyben, hanem egy tanácsülésen történt.

               Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a XXI. században a
felelősség a műszaki értelmiséget és a közéleti döntéshozatalt vica versa
terheli. A döntéshozó testületeknek, a médiának, a diplomáciának fel kell
ismernie, hogy a technológiához értő szakember pótolhatatlan érték, és olyan
eszköz, ami a leglátványosabban alakítja a nemzeti összképet, amelynek beruházásai
gyorsan és a civilek számára legegyértelműbben térülnek (vagy nem térülnek)
meg. A műszaki értelmiségnek pedig fel kell ismerni, hogy tudása egyedi, ebből
kifolyólag közéleti műveltsége nem jog, hanem kötelesség, amellyel azoknak az
embereknek tartozik, akiknek a mosógépet és az autót gyártja. Fel kell
ismernie, hogy az univerzális értékeket, mint a család, az egészség, a
közjólét, kiemelten képviseli. És ezért kell az alkatrészek között meglátnia
nem csak a fékrendszert, hanem a családot is, akit az a
fékrendszer – állami rendelkezéstől függetlenül – köteles minden helyzetben
védeni.

Süni

Behozható-e a lemaradás, hogyan maradhatnak
versenyképesek a megyeszékhelyek és a vidéki települések a fővárossal
szemben

„Lemegyünk vidékre.” Ez
egy olyan kifejezés, amitől szerintem a nem budapesti lakosság jelentős
részének feláll a szőr a hátán. Miért is alakult ki ez a kifejezés? Nézzünk
kicsit a Budapest-vidék ellentétek mögé, és vizsgáljuk meg, hogyan
csökkenthetőek ezek a vitathatatlan különbségek, elsősorban gazdasági és
társadalmi szempontból.

Történelmi
okai vannak, hogy Budapest miért is teszi ki az ország gazdasági
teljesítményének ekkora hányadát. Száz éve még egy több mint húsz millió fős
ország központjaként működött, az infrastruktúra és az ipar is e szerint
szerveződött. A vidéki nagyvárosok és a főváros közti különbségek az óta már
csökkentek, de még mindig szembetűnőek az eltérések.

A
lakosság több mint négyötöde él a fővároson kívül, a főbb gazdasági mutatók
ezzel szemben egészen más arányt mutatnak. Az ország bruttó hazai
össztermékének több mint 27 %-a Budapesten keletkezett a KSH 2015-ös adatai
szerint. Egy főre leosztva ez már azt jelenti, hogy míg a fővárosban élőkre az
európai uniós átlag több, mint 130%-a jut, addig egyes kevésbé fejlett megyék
lakosai annak 40 %-a körül mozognak. Budapest vonzáskörzete és Pest megye is
kiemelkedik a többi régió közül ezeket a számokat tekintve, hozzá kell tegyük
azonban, hogy az ilyen gazdasági mutatókból nem olvashatóak ki többek között a
társadalmi különbségek és a vonzáskörzetből ingázók adta eltérések.

Honnan lehet a
legjobban megközelíteni ezt a kérdéskört, mi lehet az orvosság ezekre a
problémákra? Azt láthatjuk, hogy kisebb méretekben ugyan, de a vidéki
nagyvárosoknál is hasonló a települések összefonódása, a nagyobb lakossággal és
gazdasági erővel bíró városok köre szerveződik az adott térség. Ezek a
települések kulcsszerepet játszanak a vidék fejlődésében.

Peter Karl Kresl
amerikai közgazdász 1995-ös tanulmányában[1] a
városi versenyképesség hat meghatározó tényezőjét definiálta: magasan képzett
munkaerő és magas keresetek; a termelésben a fenntarthatóságra kell törekedni,
vonzó termékeket kell előállítani; a gazdasági növekedésnek a teljes
foglalkoztatottsághoz kell közelítenie; a városnak meg kell határozni azt a
speciális tevékenységet, amin a jövője alapul és a városnak növelnie kell a
pozícióját a hierarchiában.

Ezen a hat ponton is
láthatjuk, hogy összetett folyamatról van szó, ami a gazdasági folyamatok
számos területét érinti az oktatástól, a termelésen át a versenyképességig.

A
legnagyobb vidéki településeink között, csupán hét (nagyság szerint csökkenő
sorrendben (KSH 2019): Debrecen 201 432 fő, Szeged 160 766 fő,
Miskolc 154 521 fő, Pécs 142 873 fő, Győr 132 038 fő,
Nyíregyháza 116 799 fő és Kecskemét 110 687 fő) város lakossága
haladja meg a 100 000 főt, és a ebből öt népessége csökkenő tendenciát
mutat a 2019-es KSH adatok szerint. A csökkenő lakossági adatokat főként a
fővárosba való elvándorlás produkálja a több évtizede tartó népességcsökkenés
mellett, de a külföldre való kivándorlási hajlam is magasabb vidéken, mint
Budapesten.

Mi
adhatja ezeknek településeknek a sikerét? Az imént felsoroltak közül az elmúlt
évben Kecskemét és Győr tudta növelni a lakosságát. Ez a két település, ha
jobban megvizsgáljuk, mind a hat fent említett kritérium alapján tudott
fejlődni az elmúlt évtizedben. Ezekben a térségekben jelentős az utóbbi években
dinamikusan fejlődő autóipar. Az iparág munkahelyeket teremtett, a helyi
oktatási intézmények igazodva az ipar elvárásaihoz, ma már szakirányos
képzéseket nyújtanak, specializálódásukkal biztosítják a szakképzett munkaerőt,
akik helyben maradva tovább segítik a térség fejlődését.

A
fenti példán keresztül láthatjuk, hogy a nagyobb városok képesek lehetnek ma
Magyarországon reagálni a megváltozott igényekre, és sok esetben növelni tudják
a versenyképességüket több területen is, ha megtalálják, mire
specializálódhatnak.

Ez
azonban korántsem jelent megoldást az ezeknek a nagyvárosoknak a vonzáskörzetén
kívül eső kisebb települések gondjaira. A magyar lakosság többsége, közel két
harmada lakik nem megyei jogú városokban, nagyközségekben és községekben. A
siker receptje hasonló a nagyvárosokéhoz, de a közösségeknek nagyobb jelentősége
lehet. Horváth Eszter 2013-as tanulmánya szerint a valódi közösség kialakítása
nemcsak kötődést, hagyományőrzést eredményezhet, de a civil aktivitás,
részvétel az életminőség javulásához járulhat hozzá. Mindezek megvalósításához
három tényezőre van szükség: intézmények létrehozása és megtartása, helyi
gazdaság fejlesztése, munkahelyek teremtése és közösségépítés. Kiemeli, hogy a
falvak sikeressége a polgármester személyiségén, rátermettségén múlik, akinek
központi, összefogó szerepe van a modellben.[2]

Manapság
többek között a vidékfejlesztési pályázatoknak és az európai uniós projekteknek
köszönhetően számos pozitív példát láthatunk, hogy az egyes települések hogyan
tudják felhasználni a bennük rejlő lehetőségeket, amikhez a helyiek
összefogása, és közös munkája játssza a legmeghatározóbb és nélkülözhetetlen
szerepet. Ehhez azonban fiatalokra is szükség van, így ez a mi generációnk
felelőssége is.

[1] Kresl, P. (1995): The
determinants of urban competitiveness. In Kresl, P. – Gappert, G. (eds): North
American Cities and the Global Economy: Challenges and Opportunities. Sage
Publications, London, 45-68. o.

[2] Horváth E. (2013): Kicsik között
a legkisebbek – A törpefalvak sikerének kulcstényezői. Doktori értekezés,
Széchenyi István Egyetem, Győr.

Fotó: turizmus.com

2020-ra várhatóan körülbelül 50 milliárd eszköz csatlakozik majd az internetre. Életünk minden területére beszivárog a digitalizáció, a leghétköznapibb dolgoktól a legösszetettebb ipari műveletekig a feladatokat gyorsabb, precízebb és egyre okosabb gépek végzik el helyettünk. Hálózatba kötve, a mobilunk segítségével társalgunk, szórakozunk, fizetünk és dolgozunk egyre nagyobb lenyomatot hagyva magunkról a virtuális térben. Egy ilyen környezetben manapság már természetesen beszélünk az adataink jogosulatlan megszerzését célzó kibertámadásokról, és az ezt megakadályozni hivatott kiberbiztonságról.

Az egyre népszerűbb kifejezés azonban egy korántsem
egyszerű és letisztázott fogalmat takar. Mi tehát a kiberbiztonság? Nagyjából a
komputeres rendszereink védelmét jelenti minden olyan külső programtól, amely  használni, károsítani, félrevezetni vagy
megismerni szeretné azt. De csak nagyjából, ugyanis a kifejezés magába foglalja
mindazt a temérdek szakmai tartalmat és technikai eljárást, amely a jelenünk
számítástechnikájában a fenyegetés-elhárítás kapcsolatával foglalkozik.

A személyes tapasztalatokból is ismert csalóprogramokon, zsarolóvírusokon túl azonban egy sokkal veszélyesebb fenomén van kialakulóban, amely teljesen átértelmezheti a nemzetközi erőviszonyokat. A 21. századdal ugyanis beléptünk egy olyan korba, ahol a kibertámadásokat már nem magányos hackerek hajtják végre az emailfiókunk ellen, hanem nemzetállamok igyekeznek így érvényt szerezni akaratuknak más szereplőkkel szemben. Tulajdonképpen minden olyan ipari létesítményt, amely a modern társadalom fenntartásához szükséges, komputerek vezérelnek. Bár a gyors technológiai fejlődés előnyei elvitathatatlanok, ez az informatikának való kitettség veszélyes kiskapukat nyit meg a rosszindulatú szereplők előtt. Ennek eredményeként a regionális nagyhatalmak máris megkezdték a kiberteret a vízi, szárazföldi és légi mellett új dimenzióként, „negyedik hadszíntérként” értékelni. Megindult a kiberhadviselésről szóló stratégiák kidolgozása. A helyzet súlyát egy kisebb történelmi áttekintővel szemléltetném.

A kiberhadviselés rövid, mégis homályos történelmében egy 2010-es eseménysorozat látványos fordulópontot jelentett. Egy iráni állami cég megkeresésére egy belorusz biztonsági társaság furcsa számítógépes meghibásodásokat kezdett kutatni. Rövid kivizsgálás után a mérnökök kiderítették, hogy az üzemzavarok hátterében egy olyan kémprogram áll, amely kihasználva a számítógép egyik biztonsági rését, közvetlenül képes beavatkozni annak működésébe. A felfedezést követő további kutatás eredménye megdöbbentette a nemzetközi közösséget. Mint kiderült, a Stuxnetnek keresztelt kémprogram volt az első olyan – ismert – kiberfegyver, amelyet nemzetállamok kifejezetten offenzív célokra fejlesztettek ki. Ez a cél pedig nem volt más, mint kritikus károkat okozni az iráni atomprogram egyik kulcsául szolgáló natanzi urándusító üzemben.

Az ilyen elzárt és őrzött létesítmények hozzáférhetetlenek, az „exploit” (fertőző forráskód) nem juthatott be az interneten keresztül. A vírus mégis bekerült, sokkal kísértetiesebb és rémisztőbb úton érve el az erőmű berendezéseit. A megrendelők ráengedték a Stuxnetet a világhálóra, ahol az a Föld minden pontján megkezdte felmásolni magát a számítógépek rendszereire. Miközben titokban eszközről eszközre duplikálódott, a program keresett valamit: programozható logikai vezérlők után kutatott. Ezek olyan komputerek, amelyek az elektromosság szabályozására hivatottak az olyan kritikus infrastruktúrákban, mint az erőművek. A kémprogramot úgy tervezték, hogy kifejezetten felismerje az iráni uránfinomító létesítmény ezen rendszereit. Előbb-utóbb elérte a teheráni kormány alkalmazottainak személyes számítógépeit, és végül egy magas rangú kormánytisztviselő a natanzi létesítménybe tett látogatásakor, tudtán kívül, vélhetőleg egy fertőzött pendrive-on keresztül juttatta be a vírust az urándúsítóba.

Hogy ki állhatott a támadás mögött, az vitatott, bár
ma már többnyire elfogadott, hogy amerikai-izraeli kooperáció lehetett, azzal a
céllal, hogy elkerüljék az atomprogram keltette feszültség katonai konfliktussá
eszkalálódását. Ennek bizonyítéka lehet, hogy nem sokkal az eset után Irán
nagyméretű válaszcsapást indított az USA ellen a kibertérben. Teheránból
koordinálva egy hackercsoport az összeomlásig terhelte a legnagyobb amerikai
pénzügyi intézmények online felületeit, több tízmillió dolláros kárt okozva
ezzel. A perzsáknak ráadásul rövid időre sikerült átvenniük az irányítást egy
kisebb New York-i gát felett is.

Az eszközök hatékonysága a nemzetközi közösségen túl
magát az Egyesült Államokat is sokkolta. A Stuxnet nyilvánosságra kerülésével
ráadásul visszafordíthatatlan láncreakció indult meg: új és szankcionálatlan
tér nyílott az egymással ellenséges államok számára a hadviselésre. Egy 2013-as
észak-koreai akció órákra megbénította a dél-koreai távközlési rendszerek egy
részét, 2015-ben pedig egy vélhetően Moszkvából szervezett támadás
üzemképtelenné tett számos ukrajnai energiaszolgáltatót, melynek
eredményeképpen több százezren maradtak áram nélkül.

Mostanra egyértelművé vált, hogy a hadviselés ezen formája alapjaiban képes megrengetni a társadalmakat. Hálózatba kötött világunkban az ilyen nagy pusztító potenciállal rendelkező kiberfegyverek fejlesztése ugyanis hasonló veszélyeket hordozhat, mint más tömegpusztító eszközök. Képzeljük el a New York-i gát elleni támadást egy olyan állam esetében, mint Hollandia, ahol ugyanilyen szerkezetek milliók számára tartják távol a tengert a szárazföldtől. Ha a támadók ráadásul túlterhelik és megbénítják az energiaszolgáltatást és a kommunikációs vonalakat, a központi kormányzatnak esélye sem marad időben válaszolni az áradásokra. Bár sci-finek hangzik, ma már egy ilyen nagyságrendű támadás is lehetséges. És minél fejlettebb egy állam, annál nagyobb veszélynek van kitéve.

Hová vezethet egy multinacionális cég vezetőjének szerencsétlenül elsült videója? Meddig mehet el egy óriáscég vezetője akkor, ha interjút ad? Megkérdőjelezhet esetleg olyan jogi struktúrákat is, amelyek kidolgozása és követése egyértelműen állami feladat?

A multinacionális cégek létjogosultságát és rengeteg pozitív hatását nem vonhatjuk kétségbe. Legyen szó akár élelmiszerről, ruházatról, vagy egyéb szolgáltatásokról, egyértelmű könnyebbséget jelent az emberiség számára az, hogy az óriáscégek termékei a világon közel azonos színvonalat képviselnek, valamint bizonyos termékek esetében a méretgazdaságosság okán olcsóbban tudják előállítani, s így eladni azokat. Számos óriáscég azonban – elérve lassan egy-egy kisebb állam népességét és büdzséjét – tapasztalhatóan kezd átalakulni vállalkozásból valami olyan, a vállalkozás és az állam jellemzőivel is bíró entitássá, amely egyre nagyobb szükségét érzi fogyasztóit nem csupán megbecsülni, hanem kondicionálni is. Tapasztalhatjuk, hogy egyre több óriáscég foglal állást olyan kérdésekben, amelyek az emberi együttélés alapjairól szólnak. Újabb gondolatjel. Nem azzal van a probléma, ha egy vállalat aktívan szerepet vállal bizonyos közös ügyekben, legyen az esetleg a természetvédelem, vagy egyéb humanitárius kérdések. A vörös vonal talán ott húzódik, ahol egy vállalkozás szépen lassan elkezdi megkérdőjelezni azokat a törvényeket és egyéb normákat, amelyeket a nép hatalmával bíró államok vagy egyéb szervek hoztak meg. 

Peter Brabeck a 92 milliárd svájci frank bevételű (2013) és több mint 328.000 embernek munkát adó (2016) élelmiszer-ipari vállalat, a Nestlé korábbi vezérigazgatója. Brabeck egy 2005-ös videóinterjúban azt nyilatkozta, hogy a vízhez való, mindenki számára lehetővé tett hozzáférést szélsőséges gondolatnak tartja. Nem gondolja, hogy a vízhez való hozzáférés lehetősége alapvető emberi jog lenne, hiszen a vizet felfoghatjuk nyersanyagként, élelmiszerként, amelynek értéket kell adni. Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van? 

Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van? 

Alapjog-e a vízhez való hozzáférés?

A kérdés pofonegyszerű, és annak ellenére, hogy a világon napjainkban több mint egymilliárd ember nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez, jogilag sokáig nem volt kielégítően megválaszolható. Ezt jól jelzi az is, hogy az ENSZ 2010-ig nem foglalt egyértelműen állást a kérdésben. Az 1948. december 11-én kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata explicité nem mondja ki, hogy a vízhez való hozzáférés önmagában egyetemes emberi jog lenne. A dokumentum említi azonban az élethez való jogot, mint abszolútumot, amelyből levezethető a válasz. Víz nélkül nem létezhet az élet, ezért az élethez való jog csak akkor gyakorolható, ha az embereknek hozzáférése van az ivóvízhez. Sokan hivatkoztak erre a levezetésre, amely azonban olyan egyéb kérdéseket is felvet, hogy ha a vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, akkor az élelmiszerhez való hozzáférés is az legyen ugyanezen elv alapján, és a sor akár a végtelenségig folytatható lenne. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye sem nevesíti az ivóvízhez való hozzáférés biztosításának követelményét, de az levezethető az élethez való jog megállapításából, az ENSZ égisze alatt kiadott dokumentum esetéhez hasonlóan.

2010-ben az ENSZ Közgyűlése pontot tett a vita végére azzal, hogy elfogadta az A/RES/64/292 számú nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy a tiszta és egészséges ivóvízhez, valamint az alapvető higiéniához való jog olyan emberi jogok, amelyek elengedhetetlenek az élethez. A dokumentum egyúttal felhívja az államokat és nemzetközi szervezeteket arra, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy biztosítsák a tiszta és megfizethető ivóvizet mindenki számára. A megfizethetőség tehát jelzi számunkra, hogy nem az ingyenes ivóvíz ideáját kergetjük, még akkor sem, ha a hozzáférés alapjognak minősül. Az ENSZ Fejlődési Program (UNDP) meghatározása alapján a megfizethetőség azt jelenti, hogy az ivóvízre költött összeg nem haladhatja meg egy háztartás bevételének 3 százalékát.

Ha összegezzük eddigi forrásainkat, a következőkre juthatunk. A vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, azonban nem garantálható minden egyes ember számára száz százalékos eredménnyel. Ennek ellenére minden államnak törekednie kell rá, hogy minél több ember számára lehetővé tegye jogának gyakorlását. Az alkotmányjog ezt úgy nevezi, hogy a vízhez való jog nem alanyi alapjog: gyakorlása nem közvetlenül az egyén döntésétől függ, mint például a gyülekezéshez való jog esetében. Ehelyett a vízhez való joghoz az állami intézményvédelem oldaláról érdemes közelíteni.

Magyarország

A magyar alaptörvény is hasonlóan az intézményvédelmi (objektív) alapjogként tartalmazza a tiszta ivóvízhez való jogot. Az Alaptörvény XX. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy mindenkinek joga van a testi-lelki egészséghez. Ezen rendelkezést bontja ki ugyanezen cikk (2) bekezdése, amely kimondja, hogy Magyarország ezen jogok érvényesülését többek között az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával éri el. Fontos aláhúzni, hogy Magyarország biztosítja a vízhez való hozzáférést, nem pedig más, egyéb szervezet. Ez már csak annak fényében is fontos, hogy a volt Nestlé-vezér gondolatai rímelnek azokra a nézetekre, miszerint az ivóvízellátást privatizálni kellene, hogy ezáltal gazdaságosabban lehessen eljuttatni a fogyasztókhoz. 

Gondoljunk csak bele, hogy ez mihez vezetne! Egyrészről az állam, a szuverén elvesztené önállóságának, szuverenitásának egy óriási, életfenntartó darabját, és rá lenne utalva arra, hogy egy piaci vagy félpiaci elven működő vállalat szabályozza a lakossági vízellátást. Továbbá, elképzelhető lenne ennek a folyamatnak egy olyan irányú fejlődése is – különösen az egyre apadó vízkészletek következtében – amely a vizet a pénzhez hasonlóan árfolyamrendszerbe rendezné. Amennyiben pusztán piaci alapon kerülne megoldásra a vízellátás, ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válna, hiszen, ha adott területen elfogynának a vízkészletek, oda „importálni” kellene, amely felnyomná a víz „árfolyamát”, ezáltal az megdrágulna. Hasonló helyzetben találnánk magunkat a konyhában a csap előtt állva, mint a töltőállomáson a benzin árát szemlélve. 

A példa extrém, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha ilyen kijelentésekkel találkozunk. Pozitív ellenpélda erre Szlovénia esete, ahol az ország vízkincseit 2016-ban állami kezelésű közjószággá nyilvánították, melyet nem lehet privatizálni. A kormány azzal indokolta a lépést, hogy a jövőben várhatóan igencsak fel fog értékelődni a tiszta ivóvíz, ezért fontos elkerülni a fentebb vázolt eshetőséget. Érdemes azt is kiemelni, hogy az olyan kisebb, vagy közepes méretű államok, mint Szlovénia vagy Magyarország, lakosságszámuk és gazdaságuk teljesítőképessége miatt könnyen a piaci alapú vízelosztás vesztesei között találhatnák magukat, annak ellenére, hogy területükhöz képest igencsak jelentős volumenű ivóvízkészlettel rendelkeznek. Nyilvánvaló tény azonban az is, hogy a fejlett államokban jelen van a pazarlás jelensége az ivóvíz tekintetében is. Erre azonban még ilyenkor sem adhatunk piaci alapon választ, nem engedhetjük, hogy az ivóvíz elosztása nyakló nélkül a profitorientált óriásvállalatok kezébe kerüljön. Ha hiszünk abban, hogy az állam az emberek együttélésének szükségszerű és célszerű következménye, és elfogadjuk, hogy az állam az, ami a néptől eredeztetett hatalom birtokosa, akkor abban is hinnünk kell, hogy az állam felelős a polgárai irányában. Az állam és az egyén szimbiózisának egészséges gondolata, valamint azon korai kapitalista eszme elvetése, hogy az állam szükségképpen „rossz gazda”, elvezethet minket oda, hogy odafigyeljünk a környezetünkre, és már csak azért se pazaroljuk el az ivóvizet, hogy néhány évtized múlva ne kelljen reggel arra kelnünk, hogy az interneten rákeresünk az ivóvíz literjének aznapi árára.

Az HBO Csernobil című történelmi
minisorozata minden idők legnépszerűbb sorozatává vált az IMDb filmadatbázisba
érkezett értékelések szerint. Elismerést fogalmazott meg a kritikusok elsöprő
többsége is, azonban Karla Marie forgatókönyvíró szerint nem szerencsés döntés,
hogy a sorozatban nem szerepelnek színes bőrű színészek. Augusztustól vetítik a
mozikban Quentin Tarantino legújabb, 9. alkotását, amelyet több kritikus is
rasszistának, szexistának és ódivatúnak nevezett, mert szerintük középkorú
fehér férfiakat emel piedesztálra. Mindeközben Arielt, a kis hableányt Halle
Bailey fogja alakítani a Disney új alkotásában, az elégedetlenkedők pedig
#NotMyAriel néven kampányt indítottak – egyesek szerint a színes bőrű színész
ellen, mások szerint csak az eredetiség megőrzése mellett. Vajon természetes
folyamatok szemtanúi vagyunk, vagy a múlt valódi sérelmeire érkezik most
elkésett és erőltetett válasz a 
politikai korrektség és a pozitív diszkrimináció szellemében?

A pozitív diszkrimináció hívei az esélyegyenlőség
megteremtését szokták megnevezni célként, a politikai korrektség pedig bizonyos
etnikai, vallási, kulturális és egyéb közösségek megsértését kerülné el.
Önmagában azonban már azt is nehéz meghatározni, hogy mi az egyenlőség, hisz
különböző nézetek állnak egymással szemben. Ezek közül kettőt neveznék meg: az
egyik az egyenlő bánásmódot (equal opportunity), a másik egy szorosabb
egyenlőséget, az azonos kimenetelt (equality of outcome) kívánja meg.

Az egyenlő bánásmód kétségkívül követendő érték, ugyanis a 21. században meg kell teremteni annak lehetőségét többek között a filmiparban is, hogy művészek nemi, faji, vallási vagy bármilyen más jellegű megkülönböztetés nélkül tudják űzni hivatásukat. A jelenleg bizonyos csoportokat érintő pozitív diszkrimináció azonban úgy tűnik, már nem a felzárkóztatás lehetőségét kívánja megteremteni, hanem mesterséges módon biztosít előnyt. Nézzük például az Oscar-díj körül indult 2016-os vitát. Az  #OscarsTooWhite kampány elindítói az ellene tiltakozztak, hogy szerintük a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia közel 6000-es tagságában túl sok volt az idős, fehér férfi, Oscar-díjra pedig igazságtalanul kevés színes bőrű színészt jelölnek. Bár az Economist adatai szerint 2000 és 2016 között a jelöltek 10 százaléka színesbőrű volt – ami gyakorlatilag összhangban áll azzal, hogy az ország lakosságának 12.6 százaléka afroamerikai –, Cheryl Boone Isaacs, az Akadémia elnöke drasztikus lépések mellett szánta el magát: 683 új személynek biztosított tagságot, míg számos korábbi tagot felfüggesztett. 2017-re a jelölt színes bőrű színészek aránya 30 százalékra ugrott – kérdés, művészi kritériumok alapján-e vagy sem. Az idei Oscar-díj is ugyanezen utat követte, a sokféleség és különbözőség értékeit hirdetve.

De vajon nem-e épp ez az út vezet a különböző közösségek
egyediségének elvesztéséhez? Tekintsünk röviden Ariel példájára: miért is nem
mindegy az, hogy egy hableányt – tehát egy fikciós karaktert – fehér vagy
színes bőrű színész alakít? A rendező, Rob Marshall szerint a lényeg, hogy
Halle-ben megvan a lélek, a szív, a fiatalság, az ártatlanság és az erő,
illetve az énekhang, ami elengedhetetlen ennek az ikonikus karakternek az
alakításához. Valóban, ezek lényeges szempontok, azonban ezáltal bizonyos
kulturális és történelmi szempontok jelentőségüket vesztik. Az afroamerikai
közösség valószínűleg felháborodna, és jogosan, ha A hercegnő és a béka című
animáció esetleges feldolgozásában egy fehér színésznő kapná a főszerepet,
mivel lényeges kulturális elemek vesznének el. Ha az Ariellel kapcsolatos példa
nem lenne meggyőző, érdemes górcső alá venni Karla Marie Csernobil című
sorozattal kapcsolatos kritikáját. Szerinte a színes bőrű színészek jelenléte
nem okozott volna hátrányt az 1986-os szovjet balesetet feldolgozó sorozatban,
ugyanis a cél nem egy dokumentumfilm létrehozása volt, hanem az emberi érzések,
tapasztalatok, tragédiák bemutatása – ahogy azt maguk a rendezők is vallották.
Ilyen elképzelés mentén azonban a 7 kategóriában Oscar-díjra jelölt 2017-es
Fekete Párducban is szerepelhetnének fehér színészek, mégsem történik így –
ezzel pedig nincs is baj.

A fő kérdésnek nem azt kell érintenie, hogy kinek hol és
milyen formában szabad szerepelnie, hanem hogy mi segít hozzá leginkább egy
adott alkotás művészeti értékéhez. Magától értetődő, hogy bizonyos témák
esetében a túlzott politikai korrektség minőségvesztéshez vezet. Erről beszélt
Clint Eastwood is, aki szerint a Hollywoodra jellemző politikai korrektség
nemcsak a társadalmat gyengíti, illetve a filmeket egyszerűsíti le, hanem
túlzott komolyságot is hoz: „Szerencsés
vagyok, hogy egy olyan érában nőttem fel, amikor az emberek tudtak viccelni.
Mostanság az emberek nem találják meg az akkori humorérzéket, magukat és mindenki
mást is túl komolyan vesznek. Sokat vesztenek ezáltal, és nem élvezik a
különbségeket, amelyek mindenki között megvannak.”

A jelenlegi tendenciák a filmipar szabadságának elvesztéséhez vezetnek, egyrészt azáltal, hogy bizonyos témák és csoportok túlzott előretörését kívánják elérni, illetve egy meghatározott, megkérdőjelezhetetlen kurzust terveznek kialakítani. Utóbbi talán még nagyobb probléma, hisz még ha az adott kérdés vizsgálatára van is szükség, egyetlen meghatározott megközelítésből nem lehet konstruktív párbeszédet kialakítani.

Fotó forrása: A.F. Branco (Constitution.com - 2017)

Sokan azt gondolják, hogy
amikor felveszik őket az egyetemre, onnantól kezdve már sínen vannak. Ez
azonban nem így van, hiszen igaz a mondás, hogy bent maradni legalább olyan
nehéz, mint bejutni. A saját tapasztalataimat írom most le az olvasóközönségnek,
hogy mi az, amire szerintem figyelni kell előbb gólyaként, majd tapasztalt
egyetemistaként is. Életünk egyik legmeghatározóbb pillanata, mikor megkapjuk a
felvételiről szóló sms-t, azonban ezzel az üzenettel sok új kihívás is érkezik
hozzánk.

Lakhatás: Mindjárt az elején el kell döntsük, hol is lakjunk. Szerencsére én mindkét nagy klasszikus csoportot próbáltam, ezért tudok mindkettőről írni. Az egyik természetesen az albérlet, a másik pedig a kollégium.

Már az elején leszögezném, hogy mindkettő kicsit csalóka egy középiskolásnak. Mert az albérlet árak elég magasak napjainkban, mégis inkább a kényelmet és nyugalmat látják ebben. A kollégiumok esetében pedig hajlamosak a középiskolai rendszerben megszokott, nem túl jó állapotú szobákra gondolni. Azonban egyetemistaként tudjuk, hogy a debreceni létesítmények igen magas színvonalúak. A legtöbb esetben anyagi szempontok döntenek, persze akadnak kivételek is.

A már fent említett lakásbérlés manapság egy átlagos egyetemista esetében csak lakótársakkal oldható meg. Jó esetben külön szobában, rossz esetben két ember bérel egy szobát. Utóbbinál már inkább javaslom a kolit, hiszen a feltételek ugyanazok lesznek, az ár azonban kedvezőbb. Egy új városba és közösségbe érkezve szerintem sok ember fél beköltözni egy ilyen helyre a városi legendák miatt. Itt gondolok a különböző beavatásokra, valamint a rendszeres bulikra egyaránt. Ezeket meg kell cáfolnom, hiszen egyes intézmények olyanok, mint egy nagy család Debrecenben, míg másokban minimális a kapcsolat a lakók között.

Azonban új barátokat természetesen albérletben szerezni sokkal nehezebb, mint mondjuk a koli közös konyhájában. A szabadidő eltöltése is könnyebb az utóbbiban, a sportpályáknak köszönhetően. A közösségi terekben, parkokban vagy tv-szobákban is kiváló programokat lehet szervezni. Valamint az intézmények is igyekeznek színesíteni az ott töltött időt.

Mindezeket összefoglalva az egyetemi évek elején több szempontból is hasznosabbnak tartom a kollégiumot. Az önállósodás első lépéseit itt is el lehet kezdeni, amit később egy albérlettel lehet folytatni. Fontos azt is megemlítenünk, hogy a család hiányával másképpen birkóznak meg az egyes emberek még ebben a fiatal felnőtt korban is. Ezt sem árt figyelembe venni egy esetleges egyetem kiválasztásakor, hogy milyen gyakran jut idő majd hazalátogatni. Mert főleg a kezdetekben nagy szükség van a család támogatására.

Albérlet	Kollégium	Szobám

Gólyatábor és az első órák az egyetemen. Nagyon sok elsőéves úgy gondolja, hogy a gólyatábor csak a bulikról szól, természetesen van egy ilyen része is. Azonban ekkor már rendszerint a Debrecenben tanulók megismerhetik az épületeket, a tanáraikat és megoldják a beiratkozást is. Valamint, ami egy közösség szempontjából fontos, már itt találkozhatnak a csoporttársaikkal még az órák megkezdése előtt. Ezek mind nagyon fontosak véleményem szerint és segítenek ahhoz, hogy megszokjuk a környezetet.

A táborban a felsőbb évesek pedig segítenek a tantárgyfelvételben is, ami szintén nagyon hasznos, főleg azoknak, akik nem is tudják, milyen ez a rendszer. Az is nyílt titok, hogy nem mindegy hogy melyik tanárnál veszi fel az ember az adott órát (nem beszélve a félév végi osztályzásról és az év közbeni számonkérések gyakoriságáról).

Végül, de nem utolsósorban maguk az órák következnek. Szerintem szinte mindenkit meglep az egyetemre belépve, akinek nincsenek korábbi tapasztalatai, hogy itt már mennyire magas szinten zajlik az oktatás. Elég csak arra gondolnunk, hogy itt az órák időtartama a legjobb esetben is egy középiskolai duplája. Nem beszélve a tudományos kifejezésekről, valamint arról, hogy itt már nem olyan interaktívak az órák. Valamint itt nem minden hangzik el az órák alatt, ami vizsgán előfordulhat. Gyakorlatok esetében 3 hiányzás a megengedett. Ezt nagyon szigorúan veszik, erre figyelni kell, mert ha ezt nem tartjuk be, könnyen kreditbüntetést kell majd fizetnünk a nem teljesített kreditekért.

Sokan félvállról veszik az elején az egyetemet és nem tudnak mit kezdeni a sok szabadidővel. Bevallom, én is ebbe a hibába estem, azonban a barátoknak és a családnak hála gyorsan vissza lehet térni a helyes útra. Hiszen előadásra járni nem kötelező, azonban ez a filozófia az első vizsgaidőszak után a múlté lesz. A követelmények elsőre ijesztőnek tűnhetnek, viszont egy idő után hozzászokik mindenki és felveszi a ritmust.

Az új két pólusú világrend

Cikksorozatomban be kívánom mutatni azokat a folyamatokat és fontosabb történéseket, amelyek elvezettek ahhoz, hogy napjainkban a politikai elit már nem jobb- és baloldalra, hanem nacionalistákra és globalistákra tagolódik.

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a politikai pártok jobb- és baloldalra osztandók. Ha csak Magyarországot tekintjük, a régi nagy pártoknak mind a politikai mentalitásában, mind értékrendjében, érdekeiben gyökeres változások történtek az utóbbi évtizedekben. Mégis a mai napig a jobb- vagy baloldalra soroljuk be őket. A két oldal értelmezéséhez fontos megjegyezni, hogy napjainkban, a történelmi előzmények ellenére sok köztük a keveredés. Baloldali pártok néha jobboldali nézőpontokat követnek, és néha előfordul fordítva is. Vagyis napjainkban a jobb- és a baloldal értelmezésekor semmiképp sem szabad konkrét pártokra gondolni.

Kezdjük a hétköznapi értelemben vett jobboldal fogalmával! A jobboldal a hierarchikus rendszerek és a tekintély tiszteletéből indul ki, szemléletét a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalmi felfogás jellemzi. A gazdaság területén az állam minimális szerepvállalását hirdeti. A szabadpiacra, a szabad versenyre és az egyén öngondoskodására épít; elfogadja a jelentős társadalmi különbségeket és a különböző társadalmi rétegek problémáit a saját szintjükön próbálja orvosolni. Nem állami segítséget hirdet, a magántulajdon elsőbbségét és az egyén felelősségét vallja.

Ezzel szemben a hagyományos baloldal általában nagyobb hangsúlyt fektet a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására és az általános szociális jogokra a magánérdekek ellenében. Támogatja a kulturális sokszínűséget és a nagyobb állami szerepvállalást és az egyenlőségre törekszik. Nem fogad el természetes hierarchiát, és a különböző társadalmi rétegeket egy szintre kívánja hozni.

Ezen definíciók és a politikai valóság összevetése egyértelműen azt sugallja, hogy a politikai jobb- és baloldal, mint elnevezések és fogalmak elavultak.

Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ha nincs politikai jobb- és baloldal, akkor mi van helyette, illetve mivé alakultak át, és végső soron miért? A világpolitika harcterein már elfogadottá vált, hogy az új politikai közbeszédben nacionalista és globalista oldalra sorolják a politikai pártokat.

A globalizmus meghatározásánál fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy az elmúlt években akár világpolitikai, akár magyar viszonylatban, egyre többet hallunk arról, hogy a pénzhatalmi világelit tagjai politikai pártokat, mozgalmakat, civil szervezeteket, illetve a főáramú médiát anyagi támogatásban részesítik, hogy az érdekében tevékenykedjenek. A globalisták egy olyan homogén társadalom kialakítására törekszenek, ahol különböző neomarxista módszerekkel a társadalmi tagolódás legalapvetőbb pilléreinek szétzúzását célozzák meg. Mint például a hagyományos családmodell, a vallási közösségek - kiemelten a zsidó-keresztény kultúra -, és a nemzeti identitás teljes mértékű felszámolása.

Amikor egy ember olyan helyzetbe kerül, amit nem tud magától megoldani, akkor ez az ember családi, vallási, nemzeti közösségére számíthat, de ha ezek nincsenek, akkor teljes mértékig ki van szolgáltatva ennek a hatalmi rendszernek. Ezért a globalisták álláspontja szerint az ember először szeresse magát, majd pedig az emberiséget. Mindez szembe megy a nacionalista, nemzeti felfogással,

amely szerint az ember először szeresse a családját és magát, majd a nemzetét, az Istenét és végül az emberiséget.

A globalisták szólásszabadságot hirdetnek, de ennek a szabadságnak a lényege az, hogy szabadon mondhatod azt, amit szabad. Ha olyat mond az ember, ami a véleményükkel szembe megy, annak a következménye a megbélyegzés (náci, homofób, rasszista, kirekesztő, antiszemita stb.) esetenként karaktergyilkosság, ami inkább a közszereplők esetében áll fent (lásd: Donald Trump, Orbán Viktor és Matteo Salvini). Legfőbb fegyverük a tömegtájékoztatás és az úgynevezett főáramú média, valamint a globális pénzrendszer ellenőrzés alatt tartása.

Végső soron azt mondhatjuk, hogy a nacionalisták a nemzeti, zsidó-keresztény és a klasszikus-liberális értékrendet követik, valamint a közérdeket szolgálják. A globalisták pedig neomarxista, neoliberális és multikulturális eszméket hirdetnek, amelyeknek még sorolhatnánk az elnevezéseit. Mindezek célja ugyanaz: a nemzetállamok meggyengítése és az egy pólusú homogén világrend létrehozása.

Magyarország szempontjából a két szembenálló oldal elsőszámú képviselőitől származó egy-egy idézet megfelelően alátámasztja a fent leírtakat.

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke:

„A globalisták azt gondolják, hogy az a jó, ha van egy világkormány, valahol van egy erőközpont, amely onnan irányítva, döntéseit levezényelve a nemzetállamok számára kötelezően előírja, hogy mit kell tenni. Ez a világkormányzás gondolata. Ez a két eszme, a nemzeti megközelítés és a világkormányzás gondolata, a nemzetiek és a globalisták szembeállása nem csak Brüsszelben – összeurópai méretekben -, hanem egy-egy országban is megfigyelhető. Amerikában tán a leglátványosabban, de hozzáteszem ez Magyarországon is így van. Csak miután az ellenzék ma szárnyaszegett, ezért ez a konfliktus nem rajzolódik ki a maga komolyságába. Hiszen nekünk egy nemzeti kormányunk van, de az ellenzék a globalista világkormányzás filozófiáját képviseli Magyarországon.”1 (2018. október 12.-én hangzott el a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! c. műsorában.)

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke:

„A magam részéről az emberi nem egyetemességében, a népek, régiók, országok fokozódó egymásra utaltságában hiszek, s abban, hogy a Föld nevű bolygó teherbíró képessége véges, ezért azt gondolom, hogy vagy a globális kormányzás felé megyünk, vagy belepusztulunk.”2 (Ezt „Merjünk hazafiak lenni” című dolgozatában írta 2019 elején.)

A cikksorozatom következő részében, megkezdem a nacionalizmus és a globalizmus részletes történelmi elemzését, mivel amit napjainkban megtapasztalunk annak évszázadokra visszamenő előzményei vannak.