Kutatásunk Budapest kulturális identitását a zeneiség szempontjából vizsgálja, különös tekintettel arra, hogyan lehet a hangzásvilágot a város imázsának meghatározó elemévé tenni. A zene univerzális nyelvként képes összekapcsolni helyieket és turistákat, erősíteni a kulturális kötődést és a városi identitást. Az „akusztikus identitás” tudatos használata megkülönböztető brandet teremthet Budapest számára, amely nemcsak a helyiek önazonosságát, hanem a nemzetközi láthatóságot is erősíti. Ennek gyakorlati példája a BudapesTune koncepció, egy rövid, dallamszerű hangjelzés, amely a város mindennapjaiban, közlekedési csomópontokban és a digitális felületeken egyaránt megjelenhet, így válva a főváros új kulturális szimbólumává.
Kutatásunk Budapest fiatal lakosságának helyzetét vizsgálja, amelyet az elmúlt évtizedben drasztikus népességcsökkenés, lakhatási válság és fokozódó elvándorlás jellemez. Bár a főváros a lehetőségek városaként vonzó, a fiatalok jelentős része ideiglenes otthonként tekint rá, sokan az agglomerációba vagy külföldre költöznek. A megfizethetetlen lakások, az infláció és a politikai bizalmatlanság gyengítik kötődésüket, miközben a formális közösségi és politikai részvétel alacsony szinten marad. A kutatás rávilágít arra, hogy az önkormányzatok kulcsszerepet játszhatnak a fiatalok megtartásában, például nyitott közösségi terek, inkluzív részvételi lehetőségek és egy átfogó fővárosi ifjúságpolitikai stratégia kialakítása révén, amely hosszú távon erősítheti a fiatalok társadalmi beágyazottságát és a város demokratikus közéletét.
A Munkáspárt éves konferenciáján a médiafigyelem egyetlen ember körül összpontosult: Andy Burnham, Greater Manchester munkáspárti polgármestere. Az elmúlt hetekben egyre több találgatás látott napvilágot arról, hogy Burnham esetleg fontolgatja a pártvezető, Keir Starmer kihívását.
Mivel a Munkáspárt jelenleg gyengén szerepel a közvélemény-kutatásokban, és a legfrissebb mandátumbecslések alapján akár 250 parlamenti helyet is elveszíthet a következő választáson – többségében a jobboldali populista Reform UK javára –, sokan személyi változásokat követelnek a pártvezetésben. Ebben a cikkben a Munkáspárt jelenlegi állapotát mutatjuk be, valamint azt, hogy miért került Burnham hirtelen a reflektorfénybe, és hogy van-e esélye leváltani Starmert.
Andy Burnham, kép forrása: BBC
Andy Burnham
Burnham országos politikai pályafutása 2005-től 2015-ig tartott, amikor különböző miniszteri és árnyékkabinetbeli pozíciókat töltött be a Munkáspártban. Legjelentősebben pozíciója az egészségügyi miniszterség volt. Ez idő alatt Burnham kétszer is elindult a Munkáspárt elnöki pozíciójáért, de mindkétszer alulmaradt. 2010-ben a második fordulóban esett ki, 2015-ben pedig Jeremy Corbyn győzte le. Ezután Burnham elhagyta Westminster világát, és visszatért északnyugatra, ahol 2017-ben megválasztották Greater Manchester polgármesterének. Ezt követően kétszer újraválasztották, legutóbb 2024-ben, mindkét alkalommal legalább 63%-os szavazataránnyal. Greater Manchester polgármestereként Burnham a lakhatásra és a közlekedésre helyezte a hangsúlyt: a rosszul működő magánbusz-szolgáltatásokat ismét önkormányzati ellenőrzés alá vonta, valamint bevezette a „housing first” (a lakhatás az első) programot, amelynek célja 2028-ig 10 000 önkormányzati bérlakás felépítése a régióban, és a házakat kivették a „right to buy” rendszerből (azaz a bérlők nem vásárolhatják meg őket).
Kép forrása: I love Manchester
Burnham hamar népszerű politikussá vált mind Manchesterben, mind országosan. Mára a Munkáspárt egyik legismertebb politikusa. Egy augusztus eleji felmérés szerint Burnham a második helyen áll Nigel Farage mögött a népszerűségi listán, ami azt mérte, hogy kit tartanának a választók „jó vagy nagyszerű” miniszterelnöknek.
Az utóbbi hetekben – a hírek szerint – a Munkáspárt egyes képviselői magánbeszélgetéseken arra ösztönzik Burnhamet, hogy buktassa meg Starmert. Burnham emellett több interjúban is bírálta a kormány „kétgyermekes támogatási plafonját” (two child benefit cap) és a felülről lefelé építkező, központosított vezetési stílust. Az elmúlt hetekben a kritikái még élesebbek lettek: amikor egy interjúban Burnhamet a Munkáspárti vezetői ambícióiról kérdezték, nem tagadta, hogy elfogadná a feladatot, ha lehetőséget kapna rá – ami állítólag rendkívül feldühítette Starmert.
A Munkáspárt konferenciáján tartott beszédében – egy arányos választási rendszerről szóló rendezvényen – Burnham burkolt utalást tett a Reform UK erősödésére. A legfrissebb felmérések szerint a jobboldali párt folyamatosan erősödik. Burnham szerint: „A mai időkben veszélyes fenntartani egy olyan választási rendszert, amely kisebbségi szavazatarány mellett is lehetővé teszi többségi kormány megalakulását.”
A világoskék a Reform UK, a piros a kormánypárti Labour. Kép forrása: Wikipedia
Burnham visszavágott azoknak a munkáspárti képviselőknek is, akik azzal vádolták, hogy belső feszültségeket szít, miközben a kormány a gazdasági stabilitás biztosítására próbál összpontosítani.
Azt mondta: „Nem tettem mást, mint elindítottam egy vitát. Az itt jelenlévő több ezer önkormányzati képviselő nevében szólalok meg, akik aggódnak amiatt, mi vár rájuk, amikor jövő májusban kopogtatni fognak a választóknál.”
Ezzel Burnham arra utalt, hogy a Munkáspárt tisztviselői szerint a Reform Párt jelent majd a 2026 májusi helyhatósági választásokon Angliában, Walesben és Skóciában. A Munkáspárt különösen attól fél, hogy elveszítheti dominanciáját Walesben, ahol a walesi parlament 1999-es létrehozatala óta a legnagyobb párt.
Burnham beszédében közvetlenül is bírálta a jelenlegi munkáspárti vezetést, „félelem légkörét” emlegetve, és kifogásolva, hogy felfüggesztik a párttagságát azoknak a képviselőknek, akik nem értenek egyet a hivatalos kormányzati állásponttal.
Végső soron azonban a nagy kérdés az: le tudná-e váltani Burnham Starmert a Munkáspárt éléről?
A Munkáspárt szabályzata szerint a párt vezetőjét és helyettesét az alsóházi munkáspárti képviselők közül kell megválasztani vagy újraválasztani. Ez hatalmas akadály Burnham számára, aki jelenleg nem parlamenti képviselő. Ahhoz tehát, hogy a Munkáspárt vezetője lehessen, először be kellene jutnia a parlamentbe, amihez szükség lenne egy időközi választásra. A valóságban – hacsak nem történik valami előre nem látható esemény, például egy haláleset vagy egy visszahívási eljárás – egy időközi választást leginkább egy lemondás váltana ki. Amikor először felröppentek a pletykák Burnham esetleges indulásáról, felröppent a hír, hogy Andrew Gwynne, a Munkáspárt egyik képviselője a Greater Manchester-i Gordon és Denton választókerületből lemondhatna, hogy utat engedjen Burnhamnek.
Gorton és Denton választókerület Manchesterben. Kép forrása: Wikipedia
Ez azonban hamar meghiúsult, mivel Gwynne maga nyilatkozta, hogy nem fog félreállni Burnham kedvéért. Ez azt jelenti, hogy Burnhamnek más választókerületet kell találnia, ha újra képviselő szeretne lenni. Tekintettel szoros kötődésére Manchesterhez, nehéz elképzelni, hogy az Egyesült Királyság más régiójában indulna – ez pedig jelentősen leszűkíti azoknak a választókerületeknek a számát, ahol reálisan esélye lehetne.
Ráadásul, ha találna is egy másik manchesteri körzetet, és meg tudná győzni az ottani munkáspárti képviselőt, hogy álljon félre, Burnhamnek akkor is hivatalosan a Munkáspárt jelöltjeként kellene indulnia. Mivel a pártvezetésben pedig Starmer hívei vannak többségben, ezek az emberek valószínűséggel megpróbálnák megakadályozni Burnham jelöltségét. Ezen a ponton ugyanis egyértelmű lenne, hogy Burnham Westminsterbe való visszatérésének célja Starmer vezetői pozíciójának kihívása.
Továbbá, ha esetleg Burnham jelölt lesz – meg is kellene nyernie az időközi választást, ami nehéz feladat lenne, tekintve a Munkáspárt országos támogatottságát és a Reform párt növekvő népszerűségét, különösen a Manchester környéki választókerületekben. A Reform alelnöke, Richard Tyson még provokálta is Burnhamet, így üzenve:
„Csak jöjjön, Burnham úr. A Reform kiáll ön ellen, és legyőzi Önt a politikai csatatéren.”
Ha Burnham bekerül a parlamentbe, akkor is legalább a jelenlegi munkáspárti képviselők 20%-át kellene maga mellé állítania, vagyis körülbelül 80 képviselőt, hogy hivatalosan is kihívhassa Starmert a pártvezetésért. Amint megvan a 80 képviselő támogatása, a Munkáspárt 300 ezer tagja fog dönteni, hogy marad-e Starmer vagy sem. Egy friss felmérés szerint a tagok 53%-a új vezetőt szeretne, míg csupán 31% támogatja Starmer maradását, így Burnhamnek itt jó esélyei lennének.
Azonban minden, ami idáig vezet – találni egy választókerületet, elnyerni a jelöltséget, majd megnyerni az időközi választást, hogy képviselő lehessen – politikailag rendkívül kockázatos vállalkozás Burnham számára. Egyelőre valószínűtlen, hogy feladja a polgármesteri posztot.
Kutatásunk Budapest turisztikai városimázsát vizsgálja a helyiek és a látogatók szemszögéből, feltárva a turizmus gazdasági előnyei mellett annak társadalmi és környezeti terheit is. Az eredmények rámutatnak, hogy bár a főváros stabil pozíciót szerzett a nemzetközi városi turizmus piacán, a belvárosi túlterheltség, az ingatlanárak növekedése és a közlekedési problémák egyre inkább rontják a helyiek életminőségét. A fenntartható jövő érdekében szükség van a turistaforgalom térbeli és minőségi diverzifikációjára, a rövid távú szálláskiadások visszaszorítására, valamint a városimázs tudatos formálására, amely elősegítheti a harmonikus együttélést a lakosok és a látogatók között.
Szeptember végén Moldova nemcsak a kormány összetételéről döntött a választások során, a tét ennél nagyobb volt: folytatja-e az ország az Európai Unió felé vezető utat, vagy ismét az orosz befolyási övezet részévé válik.
A moldávok döntötték, a Maia Sandu elnök által alapított és vezetett Cselekvés és Szolidaritás Párt (Partidul Acțiune și Solidaritate – PAS) megszerezte a szavazatok több mint felét, ezzel többséget biztosítva magának a 101 fős törvényhozásban, és így folytatva az eddigi Európai integrációs irányt.
Miért volt ennyire fontos a választás az EU számára?
A háború kitörése óta Moldova több mint másfél millió ukrán menekültet fogadott be, közülük százezernél is többen ma is ott élnek. Emellett a Duna menti kikötők révén kulcsszerepet vállal az ukrán gabona exportjában is, alternatív útvonalat biztosítva, amikor az orosz haditengerészet blokkolja a Fekete-tengeri szállítást.
Ha Moldova Moszkva felé fordulna, az nemcsak saját európai jövőjét áshatná alá, hanem Ukrajna támogatási hálóját is gyengítené. Ez komoly csapást mérne az EU keleti szárnyának ellenálló képességére, és növelné annak kockázatát, hogy Oroszország katonai nyomásgyakorlása közvetlenül az uniós határokhoz érjen el. Románia lenne az első, amely közvetlen fenyegetést érzékelne, de a biztonsági kockázatok a lengyel és a balti államok térségében is fokozódhatnának.
A választás jelentőségét Nyugat-Európa és Washington is felismerte. Nem véletlen, hogy Emmanuel Macron francia elnök, Friedrich Merz német kancellár és Donald Tusk lengyel miniszterelnök augusztus végén közösen utaztak Kisinyovba, ezzel is jelezve: Moldova jövője egész Európa ügye. Tusk szavai világosan kifejezték a helyzet tétjét: „Nincs biztonságos Európa Moldova nélkül.”
Orosz beavatkozási kísérletek
Oroszország több eszközt is bevetett annak érdekében, hogy számára kedvezően befolyásolja az eredményeket, és gyengítse a nyugat-barát kormányt. A moldovai hatóságok szerint Moszkva több mint 100 millió eurót fordított a választás előtti hónapokban különféle kísérletekre.
A módszerek széles skálát fedtek le. Pénzügyi téren a Kremlhez köthető hálózatok kriptovalután keresztül mostak tisztára és juttattak el forrásokat oroszbarát pártokhoz és mozgalmakhoz. A hírhedt oligarcha, Ilan Șor, aki Moszkvában bujkál, kulcsszerepet játszott ezekben az akciókban: általa finanszírozott mozgalmak tömegtüntetéseket, zavargásokat és szavazatvásárlási akciókat szerveztek, sokszor fizetést kínálva a résztvevőknek.
A közösségi médiában, különösen a TikTokon, (a módszer, amely már egyszer majdnem bevált Romániában), oroszbarát influenszerek, bot-hálózatok és mesterséges intelligenciával generált hamis tartalmak árasztották el a nyilvánosságot. A cél nem mindig az orosz narratíva közvetlen elfogadtatása volt, hanem a társadalmi bizalom aláásása: a választók elbizonytalanítása, a politikai elit lejáratása és a nyugati integrációhoz fűződő remények rombolása.
Ezzel párhuzamosan konkrét destabilizációs akciók is történtek. A rendőrség több száz házkutatást végzett, és számos gyanúsítottat vett őrizetbe, akik zavargásokat terveztek. A választás napján hamis bombariadók bénították meg több külföldi szavazókör működését, miközben hackertámadások érték a Központi Választási Bizottság honlapját. Szerencsére a moldovai kiberbiztonsági szervek semlegesíteni tudták a támadásokat.
A választás előtti legnagyobb vihart két oroszbarát párt kitiltása keltette. Az egyik Ilan Șor hálózatához tartozott, amelyet a hatóságok azzal vádoltak, hogy orosz pénzből szervezett szavazatvásárlásra és zavargásokra készül. A másik párt szintén Moszkva befolyása alatt állt, és a titkosszolgálati jelentések szerint közvetlenül vett részt destabilizációs tervek kidolgozásában.
A kormány érvelése szerint a demokratikus folyamat tisztasága érdekében elengedhetetlen volt az orosz befolyás alatt álló pártok kizárása. Ellenfeleik viszont a pluralizmus súlyos korlátozásának látták a lépést, amely veszélyes precedenst teremthet.
A végleges adatok szerint a PAS 50,1 százalékos eredményt ért el, amely 55 parlamenti mandátumot jelent. A második helyen a Patrióta Választási Blokk végzett 24,2 százalékkal, élén Igor Dodonnal, erősen orosz-barát párt. A harmadik helyet az Alternativa Blokk szerezte meg, amely hivatalosan pro-európai, ám kritikusai szerint Moszkva érdekeit szolgálja azzal, hogy szavazatokat szív el a kormánytól. Bejutott még a populista Mi Pártunk és a Demokrata Otthon Párt is, amelyek inkább protesthangulatot képviseltek, semmint stabil programot.
Az eredmény mögött döntő szerepe volt a diaszpórának. Több mint egymillió moldovai él külföldön, elsősorban Nyugat-Európában. A szavazataik, akárcsak a 2024-es elnökválasztáson, most is meghatározóak voltak. A nyugati országokban élők többsége elsöprő arányban a PAS mellett tette le voksát, míg az oroszbarát pártok a belföldi, főként vidéki szavazók körében értek el jobb eredményeket.
A részvételi arány 50 százalék körül alakult, ami jelzi, hogy a társadalom egy része kiábrándult a politikai folyamatokból. Ennek ellenére a PAS győzelme meggyőző, és újabb mandátumot ad a kormánynak az európai integráció folytatására.
A szeptemberi választások eredménye egyértelmű, Moldova az európai jövő mellett tette le a voksát, Moszkvának pedig jelzés, hogy a hibrid hadviselés sem képes mindenhol kedvezően alakítani az eredményeket. Azonban nem szabad elfeledkezni az orosz befolyásról, hiszen ez a képesség Romániában majdnem győzelemre vitte a szélsőjobboldali pártot. Minden EU-s országnak fel kell készülni az ilyen típusú fenyegetésekre, hiszen Oroszország érdeke az európai destabilizáció és ezáltal közvetve Ukrajna gyengítése.
Kutatásunk Budapest városmárkáját belülről közelíti meg, a lakosság élményeit és elvárásait helyezve a középpontba. A márkaépítést nem pusztán marketingeszközként, hanem identitásteremtő társadalmi gyakorlatként értelmezzük, amely segít meghatározni, mit jelent budapestinek lenni. A vizsgálat öt kiemelt területet azonosít: a Duna-part közösségi szerepét, a fiatalok helyzetét, a város akusztikus identitását, a turizmus percepcióját és a műemlékek újrahasznosítását. E témák mindegyike a városi identitás erős hordozójává válhat, ha tudatosan beépül a városmárkába. A kutatás így irányokat és inspirációt kínál ahhoz, hogy Budapest márkája ne csupán külső image, hanem közös városi élmény és történet legyen.
Az első kérdésem az lenne, hogy mikor találkoztál először az internettel? És hogyan vált ez a kutatási témáddá?
Mikor találkoztam először az internettel? Ez nagyon jó kérdés. Biztos, hogy a ’90-es években volt. Teljesen világosan emlékszem a betárcsázós internet hangjára, arra a jellegzetes tütütütü zajra, amit a fiatalabb generációk már nem is ismernek. Akkoriban a telefonvonalon futott az internet, tehát ha interneteztél, az azt jelentette, hogy a család többi tagja nem tudott telefonálni, sem mást csinálni. Így ez nagy privilégium volt.
Arra, hogy pontosan milyen oldalakat látogattam, most próbáltam többször visszaemlékezni, de nem igazán ugrik be. Amire viszont tisztán emlékszem: nagyjából ’99 tájékán lehetett, amikor megcsináltam az első e-mail accountomat, az akkori Prímposta nevű szolgáltatónál. A címem tofalvi@webmail.hu volt, ami utána még jó néhány évig élt.
Ha rögtön elkezdjük teoretizálni, hogy mit jelentett az első találkozás az internettel a ’90-es években, akkor azt mondanám: leginkább egy új kommunikációs forma volt. Egy olyan mozgás indult el, amelyben egyre inkább elszakadtunk a materiális levelek küldözgetésétől, és biteket kezdtünk el továbbítani. Az e-mail akkoriban még nem hivatalos kommunikációs csatorna volt, sőt, inkább barátokkal, ismerősökkel lehetett rajta kapcsolatot tartani.
Persze már léteztek azonnali üzenetküldő szolgáltatások is, például az MSN Messenger, de az igazán pár évvel később jött be. A ’90-es évek végén az e-mail volt az elsődleges digitális kommunikációs forma. Emellett talán még az SMS volt jelentős, bár abban viszonylag kevés karakterben lehetett csak írásban kommunikálni.
És ennyire elkápráztatott az internet, hogy már az első pillanattól tudtad: szerelem, és ezzel szeretnél foglalkozni? Vagy hogyan jött az, hogy ez lett a mindennapjaid jelentős része?
Ilyenkor sokan szeretik azt mondani – részben a saját előrelátásuk dicséretére, részben az emlékhűség építése miatt –, hogy ők már akkor tudták. Pedig nagyon kevés ember állt bele abba, hogy azt mondja: egy olyan technológiában látta a jövőt, ami azóta teljesen eltűnt.
Nekem is van ugye ez a digitális és online médiatörténeti archívum, amit a munkatársaimmal közösen csinálok. Ott olyan embereket interjúvolunk meg, akik a korai magyar internet fontos szereplői voltak. És ott is nagyon kevesen vallják be nyíltan, hogy például a 2000-es évek elején inkább a CD-ROM-ban látták a jövőt, mint az internetben. A legtöbben mindig retrospektíven határozzák meg valaminek a fontosságát: most már tudjuk, hogy fontos volt, tehát biztos akkor is úgy éreztem. Pedig szerintem ezt nem mindenki érezte így.
Én biztosan nem voltam akkoriban elvarázsolva. Nem láttuk, hogy mi lesz ebből tíz-húsz év múlva. Inkább azt láttuk, ami akkor éppen volt. És mi volt akkor? Egy felület, amibe be tudtál lépni, és olyasmi dolgokat tudtál nézni, mint egy Outlookban. Az egyetlen különbség az volt, hogy fent volt az interneten. Számunkra ez nem volt hatalmas csoda.
Ráadásul minden elvárás igazodott az akkori körülményekhez. Emlékszem, mekkora lépésnek számított, amikor már 10 megás csatolmányt lehetett küldeni e-mailben. Aztán 20 megát. Ezek a tárhely- és kapacitásbővülések voltak akkor a fő motívumok: „Úristen, hogy növekszik az internet!”
Számomra igazán 2005–2006 táján lett izgalmas az internet. Akkor kezdtem el az újságírói pályámat: kommunikációs újságíróként dolgoztam a doktori mellett, és a Kreatívnál írtam cikkeket. Az egyik első megbízásom a Web 2.0 céges térnyeréséről szólt: arról, hogyan reagálnak a vállalatok erre az új, interaktív, a felhasználók által alakított internetre. Ez kezdett igazán érdekes lenni.
Ezután jött mellé a zene szempontja is. Akkoriban volt a Myspace, az első olyan közösségi felület, ahol zenét lehetett hallgatni, megosztani, ismerkedni, beszélgetni róla. Ezzel kezdtem el foglalkozni kutatóként, és egyre jobban beleástam magam.
Ahogy teltek az évek, új izgalmak jöttek: például a platformizáció kérdése. De számomra mindig nagyon érdekes visszatekinteni is: az utóbbi tíz-húsz évben mi változott, és mi maradt meg gyakorlatilag ugyanúgy, csak kicsit más köntösben.
Szerintem tök jól kitárgyaltuk, milyen volt a régi internet. Te úgy fogalmaztál, hogy „azóta elromlott az internet”. Ez nagyon érdekes kép, mert ez alapján valaha volt egy egészséges internet. Ezek szerint van egyfajta „betegség”, ami által elromlott, és még az is kérdés, hogy egyáltalán megjavítható-e. Mit gondolsz erről?
Egy apró korrekcióval élnék. Lehet, hogy arra az előadásomra utalsz, ahol arról beszéltem, hogyan lehet értelmezni ezeket a narratívákat, hogy „elromlott az internet”. Fontos hozzátenni, hogy én nem gondolom, hogy ténylegesen elromlott volna. Inkább úgy látom, hogy ez egy rendkívül érdekes diskurzus, ami mostanában nagyon erősen előkerült: sok irányból jön az a vélemény, hogy az internet elromlott.
Amire közvetlenül építettem a gondolatmenetet, az Cory Doctorow kanadai médiaguru és sci-fi író híres írása volt. Ebben a „shittification of the internet” kifejezést használta, amit magyarul elég találóan „elszaródásnak” fordítottak. A TikTok kapcsán írta meg ezt a véleménycikket. Röviden a logika: amikor egy új platform megjelenik, az elsődleges célja az, hogy a felhasználóknak kedvezzen. Olyan funkciókat, lehetőségeket kínál, amelyek miatt minél többen jönnek, és aktívan ott maradnak.
Aztán jön az a fázis, amikor a sok felhasználót valamilyen módon monetizálni kell. Be kell vonni a vállalati szférát, főként a hirdetőket. És minél inkább a vállalatok kerülnek a fókuszba, annál kevésbé a felhasználók. Mostanra tényleg ott tartunk, hogy felmész az internetre, és kapkodnod kell a fejed a süvítő hirdetések között, hogy egyáltalán eljuss olyan tartalomhoz, amit nem egy algoritmus tolt eléd azért, hogy utána hirdetést tudjon értékesíteni. Innen nézve jogosnak tűnhet az a vélemény, hogy az internet elromlott.
Én viszont inkább egy másik értelmezést ajánlok. Azt, hogy nézzük meg, kik vannak fent ma az interneten, és kik voltak fent 20–30 évvel ezelőtt. Akkoriban nem az „elszaródás” volt a fő narratíva, hanem az elképesztő utópikus optimizmus: az internet majd mély, transzformatív hatással lesz az emberek életére és a tudásfelhalmozásra. Ma ehelyett inkább pániknarratívák dominálnak: mit fog tenni az AI, hogyan támogatja a hamis információk terjedését.
Amikor valaki azt mondja, hogy a fake news korszaka az internettel köszöntött be, abban van egy implicit állítás is: hogy korábban a fake news vagy nem létezett, vagy nem volt fontos. De ez egyszerűen nem igaz. A fake news mindig is fontos jelenség volt.
Én inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy amikor az internet elkezdődött, a felhasználói bázisa rendkívül szűk réteg volt. Magyarországon ’95 környékén, amikor elindult az Internetto, az első naponta frissülő magyar online újság, kb. 70 ezer embernek volt hozzáférése. Ez volt a teljes célközönség. És kik voltak ők? Többnyire városi, azon belül nagyvárosi, magasan iskolázott, magas anyagi státuszú, jellemzően fiatal emberek, akik ráadásul nyitottak voltak a technológiai újdonságokra.
Az internet nagyon drága volt: kellett számítógép, előfizetés, modem. Ez egy költséges „luxus” volt. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy a világ szinte minden pontján van internet, kivéve a legszegényebb, legdepriváltabb rétegeket. Filléres okostelefonokkal is fel lehet csatlakozni. Ez azt jelenti, hogy az internet tartalmainak tükrözniük kell ezt a hatalmas különbséget.
Akkoriban egy geek elit közönség platformja volt, ma pedig a mindennapi életünk szinte minden aspektusát ott éljük. Ez pedig nyilvánvalóan gazdasági és üzleti struktúraváltással is jár egy neoliberális kapitalista rendszerben. Minél inkább beépül az életünkbe, annál inkább próbálnak a platformcégek profitálni belőle. Gyakorlatilag életünk minden pillanatában adatot gyűjtenek rólunk, amelyre hirdetéseket építenek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet beszélni a platformcégek sokszor etikailag vagy politikailag is megkérdőjelezhető tevékenységeiről. Elég a Cambridge Analytica-botrányra vagy a Facebook/Meta ügyeire gondolni. Ezekkel foglalkoznunk kell.
De ami felett gyakran elsiklunk, az az internet társadalmi-kulturális beágyazottsága. Az, hogy valójában az emberi tömegek és viselkedések döntik el, hogyan néz ki az internet. Nem pusztán a technológia „mókolgatása” határozza meg, ahogy a determinista narratívák állítják, hogy a technológia irányítja a társadalom reakcióit.
A csendes-óceáni térség lakói jól tudják, hogy a tájfunok az élet szerves részei. Mégis, időről időre felbukkan egy-egy olyan vihar, amely erejével és pusztításával kiemelkedik a megszokottak közül. Az idei, Ragasa névre keresztelt szupertájfun pont ilyen volt: Ázsián végigsöpörve százezreket kényszerített a menekülésre, infrastruktúrákat bénított meg, és sajnos emberáldozatokat is követelt.
Mi is az a szupertájfun?
A szupertájfun a trópusi ciklonok legerősebb kategóriáját képviseli a Csendes-óceán nyugati térségében. A meghatározás szerint akkor beszélhetünk szupertájfunról, ha a folyamatos szélsebesség meghaladja a 240 km/órát. Ez a kategória nagyjából megfelel az Atlanti-óceán térségében alkalmazott 4-es vagy 5-ös erősségű hurrikánnak. A szuperájfunok akár órák alatt képesek teljes településeket elpusztítani az óriási széllökések miatt keletkező hullámokkal, és az óriási esőzések következményeivel.
Műhold felvétel a Ragasaról. Kép forrása: CIRA
Fülöp-szigetek
A Ragasa a Fülöp-szigetek térségében erősödött szupertájfunná, és rövid időn belül a 2025-ös év legerősebb viharává vált. A szél sebessége elérte a 265 km/órát, miközben hatalmas hullámokkal és özönvízszerű esőzéssel csapott le a szigetországra. Már itt is több halálos áldozatot követelt: halászok vesztek a tengerbe, földcsuszamlások sodortak el falvakat, és a mezőgazdaság is súlyos károkat szenvedett.
Kép forrása: South China Morning Post
Tajvan
A legsúlyosabb hatás Tajvan keleti részét, Hualien megyét érintette. Itt egy korábban földcsuszamlás által eltorlaszolt hegyvidéki patak vizéből keletkezett természetes tó szakadt át. A mintegy 91 millió tonna víz hirtelen zúdult le a hegyoldalakról, letarolva a településeket. A víz ereje szinte cunamit idézett: házakat, autókat, hidakat ragadott magával. Legalább tizennégy ember életét vesztette, sokakat pedig eltűntként tartanak nyilván. Különösen az idősebb lakosság szenvedett, akik mozgásképtelenségük vagy az információhiány miatt nem tudtak időben menekülni
Kép fprrása: South China Morning Post
A helyiek közül sokan úgy érezték, nem kaptak megfelelő figyelmeztetést a kormánytól, pedig a katasztrófa megelőzhető lett volna. Bár a hatóságok korábban jelezték a veszélyt, a kiürítés nem volt kötelező, így sokan maradtak otthonaikban.
Hongkong és Makaó: modern metropoliszok a természet fogságában
A Ragasa Hongkongot és Makaót sem kímélte. A hatalmas szél kidöntötte a fákat, leszakította az állványzatokat, és óriási hullámokat korbácsolt. A közösségi médiát bejárták azok a felvételek, amelyeken egy luxushotel üvegajtajait zúzták be a hullámok, majd a lobbyt percek alatt elárasztotta a víz. Több mint száz ember megsérült a városban, ahol ugyanakkor a jól kiépített vízelvezető rendszer megakadályozta a még nagyobb katasztrófát.
Makaó, a világ legsűrűbben lakott városa, szintén súlyosan megsínylette a vihart: az utcákon derékig érő víz hömpölygött, a lakosokat mentőcsónakokkal evakuálták.
Kína
Kína déli partvidékén, különösen Guangdong tartományban, több mint 1,8 millió embert telepítettek ki a hatóságok, mielőtt a Ragasa partot ért. Zhuhai városában a vihar ereje olyan nagy volt, hogy az utcák kiürültek, a rendőrség hangosbemondóval figyelmeztette az embereket, miközben az épületek ablakai recsegve próbáltak ellenállni a szélnek. Az állam logisztikai gépezete gyorsan reagált: homokzsákok védték az üzletek bejáratait, menekülőközpontokat nyitottak, és elővigyázatosságból fákat vágtak ki, hogy csökkentsék a katasztrófa kockázatát
Vietnam
Ahogy a Ragasa nyugat felé haladt, ereje fokozatosan csökkent, de még mindig komoly esőzéseket és áradásokat okozott. Vietnam kormánya azonnal készültségbe helyezte a mentőalakulatokat, és kiemelt figyelmet fordított a gátak, hidak és kórházak védelmére. A halászokat a kikötőkbe rendelték, a repülőjáratokat pedig törölték vagy átszervezték. A vihar ugyan legyengült, de az általa hozott csapadék továbbra is fenyegetést jelentett a mezőgazdaságra és a hegyvidéki településekre
Vietnami előkészületek. Kép forrása: VOV Media
A Ragasa pusztítása túlmutat a természeti katasztrófán. A szakértők évek óta figyelmeztetnek arra, hogy a klímaváltozás miatt a tájfunok erősebbé, kiszámíthatatlanabbá válnak. A melegebb tengervíz több energiát ad a viharoknak, a nedvesebb légkör pedig hevesebb esőzéseket hoz. Hongkong például évente átlagosan hat tájfunt tapasztal, 2025-ben azonban a Ragasa már a kilencedik volt. Ez a tendencia nemcsak a lakosság biztonságát, hanem a városok infrastruktúráját és gazdaságát is új kihívások elé állítja
Az építési szabványok, amelyeket korábbi éghajlati adatokra alapoztak, már nem biztos, hogy elegendőek a jövő viharainak kivédésére, ezt a Ragasa is bizonyította, melynél akár még erősebb viharokra is számíthatunk.
A 2010-es években számos európai energetikai cég fogalmazott meg stratégiai irányelveket melyek a megújuló energiaforrások felé történő eltolódást és a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivezetését célozták. A magyar energetikai szektorban is érződött ez a trend, de kijelenthető, hogy globális szinten a dán Ørsted példája az egyik legszélsőségesebb, hiszen a cég nem csupán üzleti profilját, de nevét is lecserélte. Ebben a cikkben az Ørsted történetén keresztül mutatom be az elmúlt bő fél évszázad energiaszektort érintő legfőbb trendjeit.
A fosszilis energia kora
A Dansk Naturgas A/S-t 1972-ben alapították azzal a céllal, hogy olajat és gázt termeljen ki az Északi-tengeren. Rövidesen a cég nevét DONG-ra változtatta, mely a Danish Oil and Natural Gas rövidítése volt, utalva a fosszilis energia domináns szerepére a cég tevékenységében. A DONG stratégiai szempontból kiemelt fontosságú volt a dán állam számára, hiszen a dán energiabiztonság és energiaellátás jelentős részben a cégtől függött. Az 1990-es és 2000-es években a szén-, olaj- és gázportfólió jellemezte a DONG-ot, így ez az időszak tekinthető a fosszilis dominancia tetőpontjának. 2006-ban a cég számos más dán energetikai cég felvásárlása mellett döntött, a cégcsoport neve DONG Energy lett.
A fosszilis energia kora a 2000-es évektől kezdődően egyre inkább szemmel láthatóan a végéhez közeledett, melyet jól jelzett a számos európai uniós környezetvédelmi törvény és a társadalmi nyomás is, mely a DONG Energy tevékenysége ellen is irányult. Az EU-s kibocsátási célok, a Kiotói Jegyzőkönyv és az IPCC jelentések egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a DONG Energy elkezdje mérlegelni üzleti profilját az energetikai szektor aktuális trendjei, valamint a politikai és társadalmi nyomás fényében. Toovábbá, a fosszilis tüzelőanyagokra alapozott működés egyre növekvő pénzügyi kockázatokkal is járt, hiszen ebben az időszakban kerültek bevezetésre Európa több országában olyan intézkedések, melyek a megújuló energia térnyerését segítették. Ilyen intézkedés volt például a karbonadó, mely elbizonytalanította a fosszilis beruházások megtérülését.
A DONG Energy egyik erőműve Dániában
Fordulat és átalakulás
2008-ban a DONG Energy meghirdette a 85/15 stratégiát, mely célként tűzte ki, hogy megfordítsa a cég akkori portfóliójának arányait: 85% fosszilis és 15% megújuló energia helyett 2040-re fordított arányt vizionáltak. Ennek megfelelően megépítették első offshore szélparkjaikat, a Horns Rev, illetve a Nysted parkokat, melyek a technológiai kísérletezést és a tapasztalatszerzést is lehetővé tették. A DONG Energy a biomassza bevonása és a szénfüggőség fokozatos csökkentése mellett is elköteleződött.
A stratégia megvalósításának kezdeti sikerein felbuzdulva a 2010-es években a cég masszív offshore szélenergia-beruházásokat valósított meg párhuzamosan a fosszilis egységek leépítésével és az onshore szélerőművek értékesítésével. Kevesebb, mint 10 évvel a stratégiai célok megfogalmazása után és több, mint 20 évvel a kitűzött céldátum előtt 2017-ben a DONG Energy a teljes olaj- és gázüzletág eladása mellett döntött, melyeket az INEOS vásárolt fel. Ez a fosszilis szektorból történő radikális kivonulást jelentette. Ugyanebben az évben a cég megváltoztatta nevét: DONG Energy-ről Ørsted-re, Hans Christian Ørsted fizikus után, aki a cég új profiljának jelképes, új identitást adott. A névváltoztatás stratégiai üzeneteként a vállalat megfogalmazta, hogy jövője kizárólag a megújuló energiára épül.
A cég átfogó marketing kampány keretében változtatta meg nevét
Megújuló energia óriás
Az Ørsted energiatermelésének nagyjából 90%-a már megújuló energia volt 2019-ben. A gyors átalakulást olyan offshore projektek alapozták meg, mint például a Hornsea One, a Hornsea Two (UK), vagy éppen az Anholt (DK). Az Ørsted a 2010-es évek második felében komoly hangsúlyt fektetett új innovációs irányok feltérképezésére a zöld hidrogén, a Power-to-X technológiák és az energiatárolási megoldások területén. A technológiai fejlődés mellett elköteleződtek a földrajzi expanzió mellett is, nemzetközi szinten gyors terjeszkedésbe kezdtek az észak-amerikai és ázsiai kiemelet piacokon.
A cég 2024-ben bezárta utolsó szénerőműveit Esbjerg-ben és Studstrup-ban és 2025-re rövid távú célként fogalmazta meg a 99%-ban megújuló alapú energiatermelést. 2040-re, hosszú távú célként a nettó-zéró kibocsátást tűzték ki. Ugyan az átalakulás évei alapvetően sikeresnek tekinthetőek az Ørsted esetében, a cég számos kihívással néz szembe napjainkban. A költségek robbanásszerűen növekednek, az ellátási láncban gyakoriak a fennakadások és az amerikai energetikai szektorban egyre fokozódik a verseny. Ezeket az akadályokat valamelyest mérsékli a támogató környezet és az erős politikai, befektetői bizalom. Összességében kijelenthetp, hogy az Ørsted példája bizonyíték arra, hogy egy fosszilis óriás stratégiai bátorsággal és innovációval globális megújuló energia óriássá válhat.
Az Ørsted offshore szélerőmű parkja a Balti-tengeren
Az ENSZ történetében kevés olyan pillanat van, amikor valóban globális összefogás születik egy közös cél érdekében. Az ENSZ frissen életbe lépő High Seas Treaty, vagyis a nyílt tengerek védelméről szóló szerződése éppen ilyen mérföldkőnek számít. A két évtizeden át tartó, kudarcokkal és vitákkal kísért tárgyalásokat követően végül sikerült elérni, hogy immár több mint hatvan ország ratifikálja a megállapodást és ezzel a nemzetközi jog részévé váljon.
A szerződés célja, hogy megfékezze a világ óceánjainak kizsákmányolását: az ipari túlhalászatot, a műanyag- és vegyianyag-szennyezést csökkentse, valamint a klímaváltozás miatt egyre gyorsabban pusztuló tengeri élővilágot megmentse. A világ óceánjainak kétharmada tartozik a nemzeti fennhatóságon kívüli területek közé (high seas), amelyeket eddig leginkább csak laza szabályozás védett. Pont emiatt ez a szürke zóna vált az illegális halászat, a szabályozatlan bányászat és a környezetszennyezés melegágyává, így a probléma egyre ngyobbá vált.
A tenegerek jogi felosztása, a High Seas Treaty értelemszerűen a "High Seas", azaz a nyílt tenger jogi szabályozásával foglalkozik. Kép forrása:Marine Insight
A High Seas Treaty legfontosabb célkitűzése, hogy 2030-ig a nemzetközi vizek 30 százalékát védetté nyilvánítsák. Ez hatalmas előrelépés lenne, hiszen jelenleg alig az óceánok 1 százaléka élvez valódi védelmet. A szerződés lehetővé teszi, hogy a tengereken védett területeket jelöljenek ki, ahol szigorúan korlátozzák a halászatot, a bányászatot vagy akár a hajózási útvonalakat is, ha azok veszélyeztetik a törékeny ökoszisztémákat.
A dokumentum másik újítása a tengeri erőforrások igazságos megosztása. Az óceánok mélyén élő mikrobák, korallok vagy szivacsok genetikai állománya felbecsülhetetlen értéket képviselhet a jövő gyógyszereinek, kozmetikumainak és biotechnológiai megoldásainak fejlesztésében. A fejlődő országok régóta kifogásolták, hogy az ilyen kincsekhez csak a gazdagabb államok és vállalatok férnek hozzá. A High Seas Treaty viszont előírja, hogy az új tudományos és gazdasági eredményekből minden részes államnak jusson.
Politikai és diplomáciai csatározások
A szerződés elfogadását hosszan húzódó diplomáciai küzdelmek előzték meg. Miközben Franciaország és több európai állam élharcosként állt a tárgyalások mögé, a világ legnagyobb hatalmai, köztük az Egyesült Államok és Kína egyelőre nem ratifikálták a megállapodást. Washington még a Biden-adminisztráció alatt fontos szerepet játszott a szerződés megírásában és tárgyalásában, azonban a Trump-adminisztráció egyáltalán nem törődik a környezetvédelemmel, sőt szorhalmazza a mélytengeri bányászat engedélyezését, amelyet sok ország a tengerjogi egyezmények megsértésének tart. Peking szintén óvatos, elsősorban a hatalmas halászflottája miatt, amelyet az új szabályozás jelentősen korlátozna.
Granada ratifikálja az egyezményt. Kép forrása: UN
Mindez azonban nem akadályozta meg, hogy rekordgyorsasággal összegyűljön a szükséges ratifikációk száma. Míg más ENSZ-egyezmények életbe lépése akár öt-hét évig is eltart, a High Seas Treaty mindössze két év alatt érte el a küszöböt. Ez egyértelmű jele annak, hogy az óceánok sorsa kérdésében a világ országainak jelentős része hajlandó félretenni rövid távú érdekeit
Mélytengeri bányászat: a következő konfliktusforrás
Az egyezmény ratifikálása azonban nem oldott meg minden ellentétet. Az egyik legnagyobb vita a mélytengeri bányászat körül bontakozik ki. Az óceán fenekén található nikkel, mangán és kobalt kulcsfontosságú nyersanyagok az akkumulátor- és zöldenergia-ipar számára. Több cég, már kész tervekkel áll elő, hogy a Csendes-óceán mélyén kitermelést indítson.
A tudósok ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a bányászat visszafordíthatatlan károkat okozhat: felkavarja az üledéket, zajszennyezést idéz elő, és tönkreteszi az alig ismert élőhelyeket. Mivel a tengerfenéknek eddig csak elenyésző töredékét térképezték fel, sok szakember szerint korlátozásokra lenne szükség, amíg a kockázatokat nem értjük meg alaposabban. Jelenleg csupán 37 ország támogatja hivatalosan a kitermelés felfüggesztését, a többiek gazdasági érdekből nem akarnak lemondani a potenciális profitokról.
A műanyagszennyezés és a klímaváltozás árnyékában
Bár a High Seas Treaty történelmi jelentőségű, az óceánokat sújtó problémák ennél jóval összetettebbek. A becslések szerint 171 billió darab műanyaghulladék úszik a vizekben, és ha nem változik semmi, ez a szám 2040-re megháromszorozódhat. A mikroműanyagok már az emberi szervezetben is kimutathatók, és veszélyeztetik a tengeri tápláléklánc minden szintjét.
Emellett a klímaváltozás is drámai hatással van a tengerekre: a világ óceánjai elnyelik az emberi tevékenységből származó többlethő 90 százalékát. Ennek következményei a tömeges korallfehéredések, a gyakoribb ciklonok és az egyre pusztítóbb hőhullámok. Az IUCN legutóbbi jelentése szerint a tengeri fajok közel tíz százaléka közvetlenül a kihalás veszélyével néz szembe.
A High Seas Treaty tehát nem lehet a végső megoldás, hiszen vannak olyan pontjai amelyek további szabályozásra szorulnak, de a szerződés jogi szintre való emelkedése megmutatta, hogy a nemzetközi közösség képes közös lépéseket tenni egy olyan ügy érdekében, amely minden országra kihat, függetlenül attól, hogy mekkora a tengeri területe vagy mennyire gazdag. Az igazi kérdés most az, hogyan sikerül majd a gyakorlatban érvényt szerezni a szabályoknak. A végrehajtás kulcsa a transzparencia, az új technológiák, mint pl. a műholdas megfigyelés és a politikai akarat.
