Tavasz végén írtam már cikket arról, hogy mit is gondolok a digitális oktatásról, illetve az általa kínált lehetőségekről. Azóta újabb változás történt: a digitális oktatást a hibrid váltotta fel, miközben a vírushoz való hozzáállás is változott – kár, hogy utóbbi nem jó irányba.
De kezdjük az egyetemi élettel: mit is jelent a hibrid oktatás? Gyakorlatilag azt, hogy a kisebb létszámú, - járványügyi szempontból kisebb veszéllyel járó - kurzusok személyesen, miközben a nagyobb előadások továbbra is online platformokon kerülnek megtartásra. Az én esetemben egy 70-30 százalékos eloszlás figyelhető meg az online alkalmak javára, ami többek között annak is köszönhető, hogy számos további kihívás merül fel a hibrid rendszer kapcsán:
mi történik ugyanis például akkor, ha mondjuk reggel 9-től 10:30-ig online órám van, 10:30-tól viszont egy személyes gyakorlat?
Épp emiatt volt cél, hogy az oktatók és hallgatók számára a lehető legkézenfekvőbb módon kerüljön kialakításra az órarend, ez pedig az én esetemben mondhatni tökéletesen megvalósult. Bár idén ősszel nem csak szakot, hanem felsőoktatási intézményt is váltottam a mesterképzés kezdete miatt, igazából ugyanazt tudom megerősíteni, amit néhány hónappal ezelőtt is: az összes érintett fél jószándékkal és nyitottsággal közelíti meg a kérdést.
Míg tavasszal értelemszerűen a drasztikus változások következtében a cél az volt, hogy bárhogyan is, de sikerüljön folytatni és eredményesen befejezni a félévet, addig az idei ősz már egy sokkal részletesebben és professzionálisabban kidolgozott menetrend alapján halad, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy a legtöbb személyes kurzust tartó oktató is készült B-tervvel korlátozások esetére. Az online platformokon tanítók jobban kiismerték a rendszereket, így gördülékenyebben is haladnak az egyetemi mindennapok során.
A rugalmasságot mutatja, hogy a személyes kurzusok gyakran 1-2 hallgató külön szükséglete miatt online is folynak élőben, miközben az online órák idején sokszor maga az oktató foglal termet az egyetem épületén belül azok számára, akik valamilyen oknál fogva csak ott tudnak csatlakozni. Ahogy korábban említettem, szerintem az online kurzusok semmilyen hátrányt nem jelentenek azon szakok esetében, ahol nincs feltétlenül szükség helyszíni jelenlétre, sőt, bizonyos esetekben könnyebb tájékozódást és gyorsabb haladást is hozhatnak.
És ami még ennél is jobb: az aszinkron kurzus–szinkron konzultáció párosa. Számos oktató – különösen ha külföldi diákok is felvették a tárgyat – nem élőben tartja meg az órát, hanem az adott diasort hang(videó)fájlokkal együtt küldi el a hallgatók számára (ez az aszinkron kurzus). Mindez hatalmas rugalmasságot ad, egyben lehetőséget is arra, hogy az online, élőben tarott (szinkron) konzultációk keretén belül bárki feltehesse kérdéseit.
Olyan ez, mint amikor kitalálásra került azon funkció, hogy visszatekerhetjük a TV műsort.
Nincs abból semmilyen gond, ha elsőre nem értettük meg a felvetett kérdést, annyiszor hallgatjuk vissza, ahányszor csak akarjuk. Különösen okos döntés, ha egy oktató az adott diasorhoz egy rövid feladatot is kioszt a hallgatóknak: néha persze bosszantó, hogy minden héten vissza kell küldeni a válaszokat – főleg ha az osztályzat egy része múlhat rajta –, viszont mégis felelősséget ad: nem történhet meg ugyanis, hogy valaki 10-12 egyetemi héten keresztül bele sem hallgat az anyagba. Az ilyesfajta oktatás pedig újra megmutatja azt, hogy nem kell mindig vizsgákban és különböző ZH-dolgozatokban gondolkodni:
eljött a kreatív, valódi elmélkedést igénylő feladatok ideje.
A 21. században sokkal fontosabb ez, mint az elméleti információhalmaz bedarálása, amit aztán legtöbb esetben elfeled a hallgató, hiszen semmilyen készség fejlődésével sem jár.
Igen, ha már a feledékenységnél járunk: a hallgatók egy része teljesen elfeledte, hogy egy világjárvány közepénél járunk. Ebben persze közrejátszik a korlátozások hiánya is, ám érdemes megjegyezni, hogy a lazítások többsége Európában épp az egyre inkább felháborodó közhangulat nyomásának eredménye. A legfőbb gond, hogy az európai mentalitás csak végleteket lát: vagy teljes szabadságban élünk, vagy kijárási korlátozás és bezárás jön. Ázsia számos államának példája is bemutatja azonban, hogy lehet úgy államot működtetni – így működtek az első hullámban is –, hogy közben felelősek is maradunk. Ebben pedig óriási szerepe van a fiatalságnak, mely bár kevésbé veszélyeztetett a vírus által, de nagyban hozzájárul annak dinamikájához.
Gyakorlatilag felesleges a lázmérős, fertőtlenítős, maszkos tanóra – ahogy persze az online oktatás is –, ha aztán a levezetés az egyetem melletti kocsmákban történik a minimális járványügyi szabályozásra való tekintet nélkül.
Ebben a történetben talán én vagyok a „sötét oldal” egyik képviselője. A hallgatók többsége épp a normális életét szeretné teljes egészében visszakapni – ahogy persze én is –, viszont szerintem a mai felsőoktatás egy veszélyes játék, elsősorban nem is a személyes tanórák, hanem az ettől független felesleges kockázatvállalás miatt. Mindenki néhány évig éli az egyetemista létet, így értem azt, hogy nehéz elfogadni a jelen helyzetet… viszont el kell, különösen akkor, ha ezáltal legalább egy élet is megmentésre kerülhet.
Az illusztráció forrása: Business Insider
