A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer a mai magyar emlékezetben a rendszerváltás egyik szimbóluma, szakmai közegekben azonban egyáltalán nincs egyetértés a megítéléséről. Kevésbé ismert tény, hogy Szlovákia részben megvalósította terveit – vagyis a bősi erőmű áramot termel.
Előzmények – a rendszerváltás korszaka
1989. május 13-án ökológiai szükséghelyzetre hivatkozva Németh Miklós azt javasolta a kormánynak, hogy állítsák le a bős-nagymarosi beruházás magyarországi szakaszait (ezt az 1977-es államközi szerződés szabályozta). Ez rengeteg politikai és gazdasági következménnyel járt, hiszen az építkezésre korábban felvett osztrák hitelt vissza kellett fizetni, emellett évekig pereskedett Magyarország Szlovákiával.
Németh Miklós (forrás: https://kronologia-archivum.retorki.hu/kronologia/nemeth-miklos-kormanyfo)
A nagy bejelentés fogadtatása
A magyar parlament végül 1989 októberében hozott határozatot a nagymarosi építkezés teljes leállításáról. Ennek előzménye az ún. Hardi-jelentés, vagyis egy nemzetközi vizsgálat és tanulmány a vízlépcsőrendszerről, ökológiai szempontból.
Csehszlovákia az egyoldalú üzembe helyezés tervét helyezte kilátásba arra az esetre, ha Magyarország nem folytatja a dunakiliti és a nagymarosi építkezést. Ez volt a „C” változat.
A politikán kívüli szereplők többsége természetesen végig ellenezte a beruházást, ennek legfőbb állomása az, hogy 1990 januárjában magyar, osztrák és szlovák környezetvédők közösen tiltakoztak a megvalósítás ellen. Ez inkább jelképes, semmint gyakorlati jelentőségű volt, hiszen az új cseh kormány már leállította ekkorra az egyoldalú üzembe helyezést. Az ügy rendezése azonban váratott magára, és erősen összefüggött a rendszerváltás lefolyásával: az első magyarországi szabad választáson a beruházás ellenzői kerültek kormányra Magyarországon, így a magyar fél álláspontja végleg egyértelművé vált.
Kérdés, hogy mi volt az osztrák reakció, hiszen Ausztria jelentős hitelt biztosított Magyarország számára – ezt felvettük, el is költöttük, ugyanakkor eredménnyel nem járt. Ráadásul Ausztria azért biztosította a forrást Magyarország számára, mert korábban egy hasonló, osztrák területen megvalósítandó beruházást környezetvédelmi csoportok megakadályoztak. Magyarország még 1990 novemberében egyezett meg a leállítás miatt fizetendő költségről: vállalta 2,65 milliárd schilling és kamatainak törlesztését villamosenergia-szállítással. Ez mindmáig gyakori érve a vízgazdálkodóknak a leállítás ellen, hiszen súlyos gazdasági terhet rótt az országra. Igaz, amennyiben megépült volna az erőmű, a hitelt ugyanilyen módon kellett volna törleszteni, és a beruházás ellenzői szerint nehezen térült volna meg (bár egyes számítások ezt nem támogatják).
A bősi vízerőmű (forrás: https://www.infocsallokoz.sk/hirek/olvas/permalink:csallokozi-tortenelem-ii-bos-nagymaros-2020-06-19-120000)
A „C” változat megvalósul
A csehszlovák kormány már 1990 szeptemberében előterjesztett több tervet – köztük a „C” változatot is – Magyarország számára. Itt a magyar fél elszámolta magát, ugyanis sem civil, sem kormányzati körök nem tartották valószínűnek, hogy a terv megvalósul (papírtigrisnek, megvalósíthatatlan fenyegetésnek tartoták). Csehszlovákia viszont 1991 januárjában egy döntéssel megkezdte az üzembe helyezést. Az építkezés novemberben indult, a következő év őszén pedig üzembe is helyezték.
Eredménytelen kormányközi tárgyalások, Hága
A „C” változat következménye a Duna érintett szakaszának csehszlovák oldalra terelése, amelynek következtében a Szigetköz élővilága – a Duna mellékágainak kiszáradásával – kipusztult volna, emellett a környék mezőgazdasága is átalakul. Ezért vált szükségessé a kormányközi egyeztetés, hiszen amennyiben nemzetközi bíróság dönt, már visszafordíthatatlan következményekkel kellett volna számolni a döntés idejére. Ezen tárgyalások azonban nem jártak eredménnyel: a magyar fél 1992 tavaszán egyoldalúan felmondta az 1977-es államközi szerződést a vízlépcsőrendszer megépítéséről.
A per Hágában folytatódott 1993-97 közt, és ugyan mindkét felet elítélték, az üzembe helyezett bősi erőmű továbbra is működik - éppen emiatt lehetséges az, hogy a hágai döntést itthon győzelemként és vereségként is értékelték.
Közös meg(nem)oldások
A hágai döntés részletes iránymutatást tartalmaz – ennek oka a már említett szigetközi helyzet, ugyanis a Duna elterelésével és a dunakilitit helyettesítő dunacsúnyi duzzasztómű megépítésével szükségessé vált a víz pótlása a Szigetközben. A magyar kormány vállalta bizonyos létesítmények (fenékküszöb, hajózsilip) megépítését Dunakilitinél, míg Szlovákiai biztosította volna a víz egy részét. A tervek közt szerepelt továbbá egy gát felépítése is – az ez elleni tiltakozás az ekkor kormányzó MSZP-SZDSZ koalíciós problémáihoz is vezetett a választás évében (1998). A gát ellen tüntetések indultak – Dunaszaurusznak nevezve el azt –, továbbá kevesellték a szlovák fél által biztosított víz mennyiségét.
(forrás: https://fuhu.hu/ma-negyedevszazados-befagyott-magyar-szlovak-konfliktus/)
Értékelés – veszteség-e Magyarország számára a megvalósult szlovák „C” változat?
Ugyan az erőmű teljesítményének csúcsra járatásáról lemondott a szlovák fél, és így a második duzzasztómű létrehozása feleslegessé vált (Nagymaros), az 1997-es döntés korántsem oldotta meg a felmerülő helyzetet. A Horn-kormány a döntés veszteségnek, míg más, akár ellenzéki, akár civil csoportok nyereségnek tekintették. Valójában egyik sem: a Duna továbbra is jogellenesen el van terelve – Szlovákia ezzel a vízszabályozás felett gyakorol jogkört –, a szigetközi élővilág sérült, bár valamelyest a magyar fél megpróbálta megoldani. A bősi erőmű máig termeli az áramot: a Duna elterelése miatt megjelentek azok a vélemények – teljesen megalapozottan –, hogy olyan áramot termel, amely legalább részben Magyarországot illetné. Ezen nézőpontból az, ami megvalósult, egyáltalán nem nevezhető Magyarország érdekének.
…és hogyan értékelhetjük az eredeti terveket?
Mindmáig nincs egyetértés a bősi erőmű kapacitásának értékeléséről. Ellenzői szerint nem termel elegendő áramot – legalábbis annyit biztosan nem, hogy megérje emiatt átalakítani a Duna és a Szigetköz élővilágát. Ugyanakkor modern eszközökkel más, hasonló erőművek alapvetően jól működnek.
Támogatói ugyanakkor rendszeresen hozzák fel példának a Tisza-tó vagy akár más, dunai vízlépcsőrendszer élővilágát párhuzamként: lehetséges megtartani az élővilágot. Az érv abból a szempontból pontatlan, hogy akár a Tisza, akár a Duna ausztriai szakasza esetében kialakított rendszerek következtében létrejött élővilágok legtöbbször abban az értelemben előzmény nélküliek, hogy nem károsítják a már kialakult élővilágot, legalábbis annyira biztosan nem, mint amennyire a Szigetközt és a Csallóközt károsítaná – és károsította is – a Duna elterelése; hiszen „átad” területet a víznek anélkül, hogy elvenné az utánpótlást máshonnan, már létező, a folyótól teljes egészben függő élővilágból (ráadásul egyéb átalakításokkal bővülve) - vagy ha volt is ilyen, figyelembe vették a tervezés során, ez ugyanis Bős-Nagymaros esetében egyáltalán nem történt meg. Tény az is, hogy ilyen jellegű beruházás sík vidéken a mezőgazdaságot is teljesen átalakítja (talaj kiszáradása), ahogy az ivóvízellátásban is problémát okozhat (a víz szennyezése és öntisztulásának nehezítése). Mindezek komoly társadalmi és gazdasági problémákat okozhatnak.
Annyi biztosnak tűnik, hogy az eredeti tervek sem érték volna meg Magyarországnak, ugyanakkor sajnos felemás megoldás született. A Duna elterelésével szükségessé vált a dunakiliti duzzasztómű átalakítása, részleges megvalósítása.
A hágai Nemzetközi Bíróság épülete (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemzetközi_B%C3%ADróság)
A hágai döntést mindmáig tartó intézkedések és tárgyalások követték, az alapvető cél a Szigetköz és a Csallóköz élővilágának megőrzése (lehető legkisebb mértékben történő károsítása) úgy, hogy közben a bősi erőmű képes legyen áramot termelni. Ezek mindmáig tartanak, de mind szakmai, mind politikai téren rengeteg vita övezi. Ugyan ma már a szlovák fél is elfogadja, hogy Magyarország nem épít új duzzasztót vagy erőművet, ahogy a víz egy jóval nagyobb részét is hajlandó az eredeti mederbe folyatni, mint amennyit korábban vállalt. Uniós források és projektek is rendelkezésünkre állnak, ugyanakkor amennyi szakmai vita övezi – mind Bős-Nagymaros ügyét, mind általában a vízügyet és az energiaellátást –, az ügy következményei egyelőre megoldatlanok. Vízügyi körökben továbbra is elterjedt az a vélemény, hogy hiba volt feladni (pl. árvízvédelmi okokra hivatkozva).
Különösen megnehezíti a döntést már maga az a tény is, hogy két ország területe és döntéshozói is érintettek, ráadásul a felmerülő hasonló problémákat az egyik - Szlovákia - könnyebben tudja kezelni, mivel rendelkezik a vízzel. Szlovákiával szemben egy olyan magyar fél áll, amelynek a szakmai és ennek nyomán politikai szereplői más-más alapokról indulnak, így Magyarország jóval kevésbé tud egységes lenni a kérdésben, mint Szlovákia.
Az aszályos időre való tekintettel cikksorozatban foglalkozunk Magyarország vízgazdálkodásának történetével.
(Borítókép forrása: Dunakiliti Duzzasztómű – Dunakiliti Község Önkormányzata)
