Idén kiemelt téma a vízhiány és az aszály, a közbeszédben is megjelent az évszázados magyar vízgazdálkodás szerepének értékelése. Tudvalevő, hogy a korábbi folyószabályozások olykor teljesen megújították egy-egy táj arculatát és mezőgazdaságát. Volt Magyarországon egy vidék, ahol az emberek élete és anyagi helyzete is gyökeresen megváltozott…
A tolnai Sárköz
A Sárköz néprajzi és földrajzi tájegység a Duna két partján, Kalocsa környékén és Tolnában; ugyanakkor a „kalocsai” jelző nélküli Sárközt leggyakrabban a tolnai résszel azonosítják. Nincs teljes egyetértés a kiterjedésével kapcsolatban, a legszűkebben vett néprajzi értelemben a Sárköz négy, református lakosságú települését értik alatta, ezek Alsónyék, Decs, Őcsény és Sárpilis. Általában Báta reformátusságát is ide csatolják. Mások a szekszárdi reformátusságot részben és az eredetileg a Duna túlsó felén lévő Bogyiszlót és Szeremlét egészben ide kötik. Újonnan hangsúlyozzák a tájegység többi, Duna-menti magyar néprajzi csoporttal való jellegzetes hasonlóságát is és az egész földrajzi Sárközt egy néprajzi egységnek tekintik Madocsától Bátáig, továbbá a Duna túlpartján lévő református települések egy részét.
A tolnai Sárköz jellemzője, hogy a betelepítések által leginkább érintett Dél-Dunántúlon megmaradt teljesen magyarnak, ráadásul a népesség egy része nem északról és nyugatról települt be, hanem a korábban is itt élő lakosság leszármazottja.
Vallási hovatartozás tekintetében annak a tolnai mezővárosnak a szerepe emelendő ki, amellyel a térség szomszédos volt, és amely a magyar reformáció egyik kiindulópontjaként említhető. Decsen az 1540-es években Szegedi Kis István püspök zsinatot is tartott, emellett nagyszámú Decsi családnevű református értelmiségi személyről szólnak a források.
A Sárköz és a víz
Ez a táj már nevében is kapcsolatban áll a vízzel, ugyanis a Sárvíz és a Duna közti területet nevezték el így. Két nagyobb folyószabályozási szakaszról tudunk: az egyik a középkorban indult, hiszen így a környék termékeny földjeit mezőgazdasági termelés alá lehetett volna vonni, ugyanakkor a török hódoltság következtében ez a folyamat abbamaradt, a terület elmocsarasodott, megnőtt az árvizek száma. Ezen jelentősen nem változtatott az ország felszabadulása sem, hiszen a következő szabályozásra az 1850-es évekig kellett várni. Ismét művelés alá vontak mintegy százezer hold földet, az árvizek megszűntek, sőt még a Sárvíz is „eltűnt”, azt ugyanis Sióagárdnál a Sióba vezették.
A szomszédos Gemenc. Hasonló lehetett a török hódoltság után a Sárköz is (forrás: origo.hu)
Bármelyik történelmi korszakot tekintjük, a sárközi lakosság elválaszthatatlan volt a víztől. Hol a túlélést biztosította, hol az életet szabályozta azáltal, hogy elválasztotta más vidékektől, legújabban pedig egy különutas polgári fejlődés volt megfigyelhető a vízszabályozások miatt. Ezen jellegzetességek emlékeit évszázadokon át megőrizte a térség színes népművészete, elsősorban a népköltészet és a szokások.
A víz – a magyar megmaradás záloga
A honfoglalás óta letelepült – és részben kiváltságokat viselő, hiszen Őcsényben pl. egyházi katonai feladatokat láttak el – magyar-besenyő lakosság (összeolvadva a helyi avar-szláv népességgel) a középkor folyamán jelentős polgárosodáson és fejlődésen ment keresztül, köszönhetően a kereskedelmi útnak, a termékeny földnek és a Dunának. Már ekkor megindult a folyószabályozás a víz által gyakran elárasztott, de termékeny vidéken, ugyanakkor a kereskedelmi út közelsége egyben a hadi út közelségét is magába foglalta. Ez a törökök idején azt jelentette, hogy a fejlődés törvényszerűen megakadt, a folyószabályozás leállt, a polgárosodás helyett – hiszen sem a kereskedelem, sem a termelés nem tudott megfelelően működni – paraszti lakosság jött létre.
Az I. Béla király által alapított szekszárdi apátság romjai a későbbi Vármegyeháza udvarán (forrás: archeologia.hu)
A középkori folyószabályozás megszűnte ugyanakkor azt jelentette, hogy a Sárköz magyarsága megfogyatkozva bár, de meg tudott maradni.
Akár Szulejmán seregének pusztításaira, akár a tizenöt éves háborúra, akár a felszabadító hadakra gondolunk, mind-mind jelentősen megapasztotta a Dél-Dunántúl népességét. Az elhanyagolt tájon a korábbi folyószabályozás következtében ugyanakkor mocsaras, erdős – szinte érintetlen – terület jött létre, amelyet a lakosság meg tudott ismerni, de a katonaság könnyen vesztét lelhette bennük. A vidék lakossága folyton készen állt az esetleges mozgásra, hiszen bármikor be kellett menekülnie az erdőbe vagy a víz által védett ligetekbe. Sokszor más területek magyarsága is ide menekült, emiatt láthatunk például a nevek vagy a nyelvjárások, továbbá a népművészeti emlékek terén kapcsolatokat akár a Kiskunsággal, akár a Dunántúli-dombsággal. Igaz, az is előfordult, hogy sárközi falvak népessége menekült egy-egy alföldi mezővárosba.
A megmaradás módját elemezve arra jutunk, hogy kezdetben a kereskedelem miatt szinte egyáltalán nem volt pusztulás egészen a tizenöt éves háborúig (1591-1606), sőt folytatódott a korábbi tendencia: a mezőgazdaságból élő lakosság gyermekeit taníttatta a szomszédos tolnai iskolában, terményeit pedig eladta. Valószínűleg a századforduló nagy háborújában pusztították el az ármentes területen fekvő mezővárosokat és falvakat – úgy néz ki, hogy a XVII. század elején már csak Bátával és a négy falu létével tudunk számolni, a többi elpusztult –, de az árterekben megbúvó és az erdőktől védett falvak megmenekültek és egyben menedéket nyújtottak a hadiúthoz közeli lakosságnak is. Ez az ártéri meghúzódás stabilabb is volt, mint máshol a folytonos mezővárosokba menekülés és egyben sajátos is. Bár a szokványos, nagyobb településekre költözés tendenciája itt is megfigyelhető, hiszen tudunk olyan faluról, melynek lakossága Szekszárdon lelt új otthonára.
Összességében a népesség a hódoltság előttinek negyed-ötödére apadt (harminc faluból öt maradt meg), de ez sokkal kedvezőbb az országos átlagnál vagy a hasonló sík vidékű, hadi vagy kereskedelmi úthoz közeli területek pusztulásánál – és ebben kiemelt szerepe volt a mocsarak nyújtotta biztonságnak.
A felszabadító háborúkat és a Rákóczi-szabadságharcot követő évszázad, az ország fellendülésének évszázada egyben azt is jelentette, hogy a lakosságnak már nem kell elhagynia otthonait. A megmaradt magyarság megfogyatkozva bár, de átvészelte a háborús század szenvedéseit. Persze kálvinista hite miatt többször is szembe került földesuraival, a szomszédságba pedig katolikusokat és németeket telepítettek, de meg tudta őrizni lakosságát, nyelvét és vallását. A hódoltság alatt valószínűleg baranyai, dombvidéki és duna-tisza-közi magyarokkal is gyarapodott a falvak lakossága, akik a mocsarak és erdők övezte területen menedéket leltek. Rákóczi után pedig más vidékek református lakosságával egészült ki a térség - összességében a 18. század eleji népesség negyede származott a Sárközből eredetileg -, amely immáron egy békés épülés korába lépett.
Egy világtól elzárt idill
A megmaradt öt település ezután az egész vidéket birtokba vette, így a termésátlag nőtt, de az árvizek miatt nem annyira, hogy ebből jelentősen meg tudjanak gazdagodni a lakosok. A következő másfél évszázadban ennek okán egy szinte már idillinek mondható világ köszönt a Sárközre,
hiszen a megfelelő mennyiségű élelmiszer rendelkezésükre állt, de nem számolhattak nagy vagyoni különbségekkel. Ennek köszönhető a korszak sárközi viselete, a fehér alapszínű, letisztult magyar ruha (a nők további színeket is hordtak, például vöröset és feketét) és a puritán ékszerek (például párta, főkötő). A lakhelyek többnyire nádsövényes, tapasztott kis házak voltak. A halászat és a szekszárdi dombok szőlői biztosították a megélhetést – utóbbi évszázados hagyomány, hiszen már a középkorban is volt a sárközieknek a szomszédos dombokon többnyire fehérszőlőjük, balkáni hatásra ekkor álltak át a vörösborokra. Az évszázad végére pedig az állattartás jelentett új lehetőségeket, de a legelők mennyiségét a víz erősen korlátozta.
A szekszárdi borvidék ősszel (a szerző felvétele)
A korban egyértelműen a halászat volt az alap a vidéken, ennek következtében egyrészt jóval több halat tartalmazott a sárköziek étrendje, másrészt a népi műveltség központi elemei közt még a folyószabályozás után is megtaláljuk a halat, a hajókat, a vizeket. Rengeteg sárközi népdal szól a halról, annál is inkább, mert a hal motívuma évszázadokon át megengedett rejteke volt olyan tényezőknek, amelyekről nyíltan nem lehetett beszélni a közerkölcs miatt.
A víz nem mindig volt állandó. Jelentős területet borított alapvetően is, sok volt a mocsaras rész, de ami még fontosabb, az az árvíz. Az árvíz ugyanis nem folytonosan volt jelen, nem lehetett tudni, pontosan mikor jön, meddig marad és meddig terjed ki. Ennek köszönhető, hogy a földművelés és eleinte az állattartás kevésbé volt jelentős, mint máshol – természetesen mindig a növénytermesztés az alap, de a Sárközben keveredett a máshol jelen sem lévő vízgazdálkodással. Annyi bizonyos, hogy ősztől tavaszig a Sárközt az ár elzárta a világtól, hiszen a közlekedést is ellehetetlenítette.
A Sárközt a víz mentette meg a hadaktól, majd a víz adta a megélhetést és az élet alapját – kétségtelenül sajátos kultúrát teremtve meg ezzel. A lakosság nem akarta elengedni ősi életformáját. Az 1850-es évek neoabszolutista szemlélete azonban elvette a vizet, elvette az életet a Sárközből. De hogyan kezelték mindezt?
Önmagából kiforduló vagy szerves folytatás?
A sárközi embert viszonylagos jómódban érte a Duna szabályozása. A víz addig mindenkinek megadta az alapot és mintegy fél évszázada már nőtt az emberek vagyona. Nem jelentősen, de helyi viszonyokhoz képest igen. Amikor először felmérték a Duna adottságait, elcsodálkoztak a táj érintetlenségén és az emberek életén. A szabályozás pedig óriási földbőséget teremtett, hiszen ugyan a vizet elvették, de így rengeteg, korábban állandóan táplált művelhető föld szabadult fel, létrejöttek a több ezer holdas határok, amelyre természetesen a lakosság rá tette a kezét.
A nem túl magas népességszám és a rengeteg termékeny föld azt eredményezte, hogy hihetetlen vagyonú néppé vált a sárközi.
Sehol az országban nem volt párja a sárközi jómódnak, amely ráadásul szinte általános volt, de semmiképpen sem jelentett hátrányt az sem, ha valaki esetleg szegénységben élt. A nádsövényes kunyhókat eleinte a megszokott tornácos parasztházak, majd a díszített, már-már polgári igényűnek mondható, utcafrontra néző, olykor emeletes házak váltották fel. Az ősi magyar viseletet – amely a reformátusság puritán szemléletének is megfelelt – pedig túldíszített, virágmotívumokkal ellátott, színes, külföldi alapanyagokból készülő női és városias jellegű férfi ruházat követte, a fejdíszeket hatalmas virágcsokrok díszítették. A női öltözék az adott család anyagi helyzetét is kifejezte, így a lánygyermek megbecsültsége nagyobb lett a fiúörökösnél. A sárközi nép megtanulta élvezni az életet: híressé vált – vallásossága mellett is – szabados közerkölcséről, a keresztszülők kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy később a házaspár mindkét tagjának a valószínűsíthető szeretői lesznek a „komám” és a „komámasszony”. Kiemelendő, hogy minden várakozás ellenére mindkét nem kiélhette vágyait, főleg ha a férj szegény béresből vált gazdává a házasság által, aki esetleg a tanyán – helyi nevén a szálláson – vagy a szőlőben dolgozott (no nem nagy munkát, csak besegített); sőt mi több, nőjogú társadalom alakult ki. A férfiak a mezőn nem dolgoztak, erre voltak a béresek, a földbőség ugyanis bevándorlási hullámot hozott.
Új típusú ház Decsen (forrás: csatolna.hu)
Nőtt az igény a műveltségre is: a sárközi nép olvasott, erős nemzeti identitással rendelkezett – kedvelte a nemzeti irodalmat –, emellett a házak berendezése a polgári irány felé hajlott. Bár azt hozzá kell tenni, hogy a jól berendezett szobákat legtöbbször nem lakták, hanem a hagyományos, kevésbé értékes házrészekben éltek, amelyeknek a bútorzatát nem kellett sajnálni.
Sárközi ház belülről (forrás: kincsestolnamegye.hu)
A jómód ugyanakkor kifordította önmagából a Sárköz népét.
Ez látszik a már említett közerkölcsben is, de még fontosabb az új családszervezési forma, az egyke. Féltek ugyanis, hogy a hirtelen jött gazdaság hirtelen is vész el, így igyekeztek egy gyermeket vállalni, a viselet okozta reprezentáció következtében jobban örültek a lánynak, ami nőjogú társadalmat eredményezett – sok esetben jóval szegényebb férjt választottak, akit így irányíthattak, hiszen a vagyont nem a férfi hozta. Az egy gyermek vállalása az abortuszok számát növelte, míg hosszabb távon a népességet csökkentette.
A sárközi viselet (forrás: ocseny.hu)
Nem egységes az új kultúra megítélése sem, hiszen egyesek az igényes, magyar viselet feladását látják a „giccsben”, mások szerves fejlődésnek és magyar alapúnak tartják az új öltözéket.
Az új sárközi viselet (forrás: bihe.hu)
A sárközi nép példátlan módon meggazdagodott, de ezzel erőteljesen meg is változott. Máig nem egységes annak megítélése, hogy feladta-e önmagát a nép vagy jól járt a változásokkal. Annyi bizonyos, hogy a vízzel való kapcsolata megszűnt, egyedül Bátán maradt nyoma a halászatnak – és ezt évszázadokon át nem akarták feladni, foggal és körömmel ragaszkodtak hozzá. Mégis elvesztették, mindössze műveltségük motívumaiban őrizték, olykor már mögöttes jelentéssel.
Az aszályos időre való tekintettel cikksorozatban foglalkozunk Magyarország vízgazdálkodásának történetével.
Borítókép: Alsónyék (Forrása: alsonyek.hu)
