Megelőző csapásként akartam ezt a kritikát publikálni, de elkéstem vele, a HVG már megjelentetett egy ajánlót Annie Jacobsen minden csövön propagált, borzalmas, atomháborús könyvéről (Nukleáris háború: A forgatókönyv (2024)). Meghallgattam az írónő által felolvasott hangoskönyv verziót, hogy neked ne kelljen!
A tartalom, röviden: 72 perc alatt megsemmisül a világ. Ezt a 72 percet hátborzongatóan (borzalmasan) részletesen fejti ki az írónő. Érdekelnek az atomfegyverek? Kell egy kis borzongás? Akkor ez a Te könyved!
Ránézésre.
Kinyílott az atompitypang!
Képzeljük el, hogy Kerényi Imre, Isten nyugosztalja, még ma is élne, és elénk tárna egy áhítatos írást egy Budapestre mért atomcsapásról:
A tűzgömb elnyel mindent: a Terror Házából, ami őrizte a kommunizmus bűneit, talán csak a hírhedt pince marad. A német megszállási emlékmű bátor igazsága, amit a hazaárulók oly sokszor kritizáltak, porrá válik. A 2010-ben újraszentelt Országház, Alaptörvényünk születési helye, benne a Szent Koronával, hamuvá lesz. A korrupt Karácsony által "felújított" Lánchíd vasa sisteregve olvad a Dunába, a rajta kerékpározó homosexuálisokkal egyetemben. A Nemzeti Hauszmann Program eredményei, szép, helyreállított Budavári Palotanegyedünk, melyre egy nemzet volt büszke, és a hanyatló Nyugat irigy, kőhalommá lesznek, melyen ezer év múlva mutáns óriáscsótányok legelésznek majd.
Így indul a könyv, csak Imre helyett Annie, Budapest helyett Washington és Annie rákosista úttörőlányhoz mérhető rajongásának a tárgya a NER helyett a Beltway.
Hogyan kell - megelőlegezett - bestsellert írni?
1. Legyél jól bekötve
2. Legyél jól bekötve
Legyél bekötve egyrészt a hangzatos forrásokhoz, akiknek már az említésétől is hanyatt vágja magát a kredencialista olvasó (a könyv egy névsor/titulus felolvasással indul), másrészt legyél bekötve a kritikusok nyugatosan korrupt tartalomgyártó közegébe (elugrani sem tudtam a könyv elől, még Dan Carlin is külön interjút szentelt neki). Nem szégyen az arrafelé, az amerikai influenszer is elutazik Dubaiba, ha fizeti a vendéglátó, és adja az öt csillagos értékelést.
Annie egy 1967-es születésű, mocsárrajongó old school feminista, aki szívből rajong a Obama korszak óta teljes baloldali intézményfoglalás alá eső amerikai hard power mélyállamért, és annak soft power kiterjesztéséért (a tágabb New York Times univerzum, Pulitzer-díjjal a tetején). Ez a rajongás kölcsönös, még a leplezetlenül CIA fényező Jack Ryan sorozatban is közreműködött.
Ez önmagában még nem is lenne probléma, de Annie bölcsész, és azon belül is a fizikai világtól eredendően elszegregált lény, ezért a könyve markánsan két részre szakad:
1. Öreg/halott fehér, heteroszexuális férfiaktól szemlézett tartalom
2. Annie melodramatikus képzelete
Az első pont miatt nem tudom teljesen fogyaszthatatlannak ítélni a könyvet, ezekben van érték, van kalória, ahogy a tejfölnek nem nevezhető izéfölben, a kakaós tejnek nem nevezhető kakaós italban és a virslinek nem nevezhető izérúdban is van tápanyag, és ember által fogyasztható - de nem ajánlott.
A második pont is kínálhat örömöket, ha valaki élvezi a trasht; párizsis zsemle piros arannyal, bőrkabátban, irónikusan. Borzongva inni az alsó polcos éjjel-nappalis bort az Erzsébet téren. Élvezhető, csak ne akarja senki minőségnek eladni, szigorú tekintettel. Annie gyermekien naív rajongása az amerikai bürokratákért, kombinálva a hozzá nem értésével, rengeteg fergeteges pillanatot szül a világvége kellős közepén.
Elsőként törjük el a puhakötet gerincét:
Lukas a "plot" (spoiler)
Az észak-koreaiak egy interkontinentális, ballisztikus rakétát (ICBM) indítanak Washingtonba. Ezt az amerikaiak elég hamar észlelik, beleértve a lehetséges célpontot, a keleti partot. Később indítanak még egy rakétát, Kaliforniától nem messze egy tengeralattjáróról (SLBM), egy part menti atomerőmű ellen. Itt is hamar észlelik, beleértve a lehetséges célpontot, a nyugati partot.
Az amerikai válaszcsapás három fegyvernem felől érkezik:
- ICBM, silókból, Amerika közepéről (tehát NEM a keleti vagy a nyugati partról)
- SLBM, tengeralattjáróról, a Csendes-óceán keleti részéről
- Atombombák B-2-es lopakodókról, Guamból
Ebből a háromból a legelső a problémás, mert az oroszok érzékelik az indítást, és látják, hogy Oroszország felé repülnek amerikai interkontinentális rakéták, amit félreérthetnek, nem tudják, hogy Észak-Korea a célpont.
Ez szolgáltatja a kalamajkát, ami a világvégéhez vezet.
Hogy értsük, mi itt a bukfenc, először azt lássuk be, hogy a nagy kapkodásban, ami 72 perc alatt a világvégét szüli, szegény Guamból felszálló B-2-esek még az út harmadát sem tették meg Észak-Koreába, mikor már mindennek vége:
Akkor minek is indították őket? Kérdezem Anniet, ő a szerző, ő csinálta.
Kapkodás.
Az egyik kulcs mozzanat, amire az írónő építi a világvégét, az, hogy az amerikaiaknak az érkező csapás felismerésére indítaniuk kell a silókban tárolt atomfegyvereiket, nehogy azok megsemmisüljenek. Ez az a valós, rémisztő logika, ami a cselekmény egyik sarokköve.
Igen ám, de kezdetektől tudják, hogy Észak-Korea nem ezekre mér csapást, és ha akarna se tudna, nincs elég fegyvere hozzá. Tehát ezeket felesleges kilőni, csak azért, mert 1-2 észak-koreai atomfegyver tart a keleti és nyugati part felé, ezzel a frászt hozva az oroszokra és a kínaiakra.
Elég lett volna megvárni, hogy a B-2-esek 4 óra alatt elrepüljenek Észak-Koreába csapást mérni, amit nem ért félre senki.
De Annienek van egy - közegéhez mérten bátor - szépirodalmi eszköze, hogy elősegítse az apokalipszist: a Fehér Házban hülyék ülnek, ezért kár számon kérni a racionalitást a szerzőn, a karakterei kiszámíthatatlanok.
Megkésett elnökgyalázás
Az amerikai elnök nem tudja hol van, nem tudja mi van, ráncigálják ide-oda, kiugranak vele a helikopterből, nyílt törése van, behugyozik, élve elég.
Hallgatom Anniet, és csodálom, mert ilyet írni egy 2024-es könyvben, az ő közegében, ahol Joe Biden állapotát nem illik tudomásul venni, sőt, lassan Joet se, óriási bátorság.
Aztán az utószóban kiderül, hogy 2017-ben fogott bele ebbe a projektbe.
Majd megvizsgálva a Twitterét, természetesen Annienek is az agyára ment Trump, a könyvbeli elnökkel szembeni kegyetlenkedés a Narancssárga Hitlernek szól, csak megkésett a publikálás. Ez teljesen tipikus Annie közegére, én már akkor is jól tudtam nevetni ezen a kicsinyes, seggfájós, virtuális embergyalázáson, így időzítve pedig duplán vicces.
Természetesen nem minden karakter idióta, vannak erős nők - sajnos kevesen, és nem elég magasan, hogy megakadályozzák a világvégét - mint például a valóságban is létező Ellen M. Pawlikowski, aki négycsillagos tábornokként vonult nyugdíjba, annyi kitüntetéssel, amit az összes afrikai diktátor és észak koreai tábornok megirigyelne:
Hogy végül a Raytheon igazgatótanácsában kössön ki (többek között).
Annie képzeletében szapphói feminista szoft pornós eszközökkel ábrázolt szuperhős:
A briliáns, heves, és a szavakat nem kímélő alelnök a képernyőn baljósan mozgó kis fekete ICBM avatárra mutat.
Belélegzik, majd kifújja a levegőt.
Kerényi Imre, Isten nyugosztalja, labdába se rúgna.
Mészáros Lőrinc, a magyar Steve Jobs, aki garázscégből épített birodalmat, az utolsó G Mercijét is eladta, hogy kifizesse az alvállalkozókat. "Jó nekem a szotyola".
Szabó Rozáliát agyonbaszta az atom
Annie bajban van a nagy számokkal, repkednek a kilotonnák, a millió fokok, a szuperszonikus lökéshullámok, és sokszor előkerül a "szinte elképzelhetetlen" és az "elképzelhetetlen".
Itt veszem elő először az eddig megengedő, szerkesztői piros tollamat: akkor talán, tisztelt szerző, tegye bele a munkát, és segítse az olvasókat elképzelni ezeket a nagy számokat, már ha van értelmük (a hőmérsékletnek egy atombomba magjában pont nincs, csak nagy szám, amitől vakul a paraszt).
Olyat nem írunk le az olvasónak, hogy elképzelhetetlen, elképzelni a munkánk, szerzőként, erről szól a irodalom!
Aztán rájövök, hogy óvatosabban kell kívánnom, mert Annienek van képzelete, és ha az egyszer megindul, csak úgy ömlik a horror: ég a bőr, forr a hús, előbukkannak a csontok, és ahogy Annie szadulja a kis legoembereket, odáig megy, hogy leszakadó, levegőben kalimpáló elektromos vezetékek csapják agyon az embereket.
Bolondos dallamok: atomháború. A Gyalogkakukkból és a Prérifarkasból csak az árnyékuk marad.
Tényellenőr szál
Annie persze nem lenne a közegének a terméke, ha nem fokozná a borzalmakat az álhírek civilizációt fenyegető rémképével:
Mielőtt az X elhajlott és összeomlott, a mobiltelefonos videók elárasztották a közösségi médiaplatformokat. Néhányat a CNN is leközölt. De mivel csak egy tényellenőr maradt az épületben, a hitelesítés lehetetlen feladat. Hogyan lehet megkülönböztetni a valóságot ábrázoló képeket az internetet elárasztó rémisztő AI filmklipektől?
Talán elkerülhető lett volna a pánik, ha van elég tényellenőr?
Két pozitívum, értékelés
Annienek, mint kurátornak, jár legalább két jó pont, amiért a forrásaitól átemelt két fontos koncepciót:
- Az atomfegyverek eltérő hatásai a robbanás magasságának függvényében
- Az EMP-t nem ismerjük igazán, ahogy az ellene való védekezést sem
Ezen felül jogos kritika éri ballisztikus rakéta elhárító rendszerekbe vetett, megalapozatlan hitet is.
Összességében adok egy 4/10-et a könyvnek, mert a források minőségiek, kertészkedés mellett az audio könyv nem volt időpazarlás. Ha az olvasó szeret utána járni témáknak, kiindulásnak nem rossz.
Viszont, ha valakit komolyan érdekel a téma, jobban jár ha ezzel a Wikipedia szócikkel indul el: Effects of nuclear weapons
Ha pedig borzongásra vágyik, filmben keresse a Threads-t (1984) az online kölcsönzőkben, és ha már Jack Ryan szóba került, Tom Clancy-től az 1991-es The Sum of All Fears (a magyar címe minősíthetetlen és a fordításban látatlanban sem bízom meg) egy olyan könyv, ami nukleáris témában nem tökéletes, de hülyébb nem lesz tőle az ember.
