Reaktor

Nem lesz olimpia 2020-ban. Majd 2021-ben. Akkor sem lesz. De mégis! Legyen is! Biztosan? Legyen, de nézők nélkül! Úgy mi értelme? Legyen, de csak hazai nézőkkel! Ez amúgy tényleg így is lesz.

Rengeteg találgatás, nehézség és átszervezés után körülbelül 100 nap választ el minket a hivatalosan továbbra is 2020. évi nyári olimpiai játékoknak nevezett esemény kezdetétől. De miért lehet olimpia most ha tavaly elhalasztották, milyen veszteségeket okozott a halasztás, illetve elképzelhető-e egyáltalán az olimpiai számok lezajlása nézők előtt járványhelyzetben? 

Miben más az idei nyár a tavalyinál?

A 2020. évi nyári olimpiai játékok rendezési jogát 2013-ban elnyerő Japán tavaly márciusban olyan helyzetbe került, ahol az esemény egy évvel való elhalasztásán kívül nem sok opciója adódott – különösen azt követően, hogy Ausztrália és Kanada is jelezték, nem vesznek részt az eseményen, ezáltal teremtve egy esetleg kiszállási cunamit az államok részéről. A halasztás persze a sportszempontokon túl jelentős gazdasági veszteséget is jelentett az ország számára, ami a szervezők szerint hozzávetőlegesen 3 milliárd dollár összeg körül mozog.

A 2021-es rendezés azonban egyfajta imázsbeli győzelmet is eredményezhetett volna, ugyanis Japán többször kijelentette, a megrendezésre kerülő olimpia a járvány legyőzésének közös szimbóluma lesz idén nyáron. Ám sajnos nem lesz! 

A járványhelyzet súlyossága fokozódott, hisz ahogy Japánban a 2020 tavaszán erőteljesnek hitt hullámmal – amikor napi 500-700 körüli esetet regisztráltak – szemben idén január elején már közel 8000 beteget azonosítottak egyetlen nap alatt, úgy a világ többi részén is jelentősen megnőtt a fertőzések és halálozások száma, miközben az oltási kampányok tekintetében jelentős eltérések vannak államok között, ahogy globális szinten sem sikerült nagy lépéseket tenni a normalitáshoz való visszatérésben. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy mi indokolja a tavalyi halasztást, illetve az idei döntést a rendezés mellett. Értelemszerűen egy újabb halasztás további költségeket és sportkérdéseket vetett volna fel, ám azt is meg kell jegyezni, hogy egyszerűen megváltozott a vírusról alkotott elképzelés többek között a sport világában is.

A 2020-as szezonnyitó ausztrál futamot az utolsó pillanatokban törölték, a szurkolók már a kapuban várták a beléptetést (Fotó forrása: Grand Prix 247)

Emlékszem még a tavaly márciusi történésekre, amikor azt követően törölték a szezonnyitó Forma 1-es ausztrál nagydíjat, hogy a McLaren egyetlen szerelője pozitív tesztet produkált. A néhány hónapos kihagyást követően elinduló szezonban a koronavírus kis túlzással a pilóták negyedén átment – nem egy futamra ugrottak be tehát tesztpilóták –, miközben sikerült olyan protokollt kifejleszteni, ami lehetővé teszi sportrendezvények megszervezését a kockázatok minimalizálása mellett. Hasonló folyamatok zajlottak le a futball világában is, ahol a Forma 1-hez hasonlóan több hónap telt el egyetlen mérkőzés nélkül, míg napjainkban csak a leginkább drasztikus szituációkban halasztanak el meccseket. Ez a fajta átalakulás is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Japán kitartson az idei rendezés mellett, még úgy is, hogy bizonyos felmérések szerint a lakosság 80 százaléka szeretné a játékok törlését vagy halasztását.

Mindeközben úgy tűnik, egyetlen nyári olimpiai játék sem került többe a mostaninál, a professzionális és pénzügyi kérdések sokasága mellett pedig egy bizonytalanság újra és újra felmerült az elmúlt időszakban: mi lesz a nézőkkel?

Külföldi szurkolók? Otthonról!

Az esemény központi szereplője persze továbbra is a 206 nemzetet képviselő 11 ezer sportoló lesz, ám mi történik az olimpia lelkével, a szurkolókkal? Az idei évben hosszas találgatások folytak arról, hogy milyen megoldást is lehet találni ezen kérdésre. A korai remény, mely egyfajta mantrává alakult a szervezők részéről, miszerint az olimpia lesz a normalitás első szimbóluma, így a tervek szerint jöhetnek a rajongók, hamar meghiúsult. Nyilvánvalóvá vált, hogy néhány hónapon belül a járványhelyzet nem oldódik meg, így más megoldást kell találni. A kérdés azonban nagyon is komplexnek bizonyult, hisz nem csak az tűnt esélytelennek, hogy nyárig az olimpiára utazni kívánó rajongókat beoltják, hanem az is, hogy a sportolók és a küldöttségek mindenhol megkaphatják az oltást, illetve magában a rendezőországban jelentős léptekben haladjon az oltáskampány. Végül olyan döntés született, hogy a sportolók rendkívül szigorú szabályokat betartva, akár napi tesztelés mellett versenyezhetnek az olimpián, míg más külföldiek nem lesznek jelen. Sem rajongók, sem önkéntesek!

Seiko Hashimoto, a szervezőbizottság elnöke szerint bár a döntés meghozatalával lehetett volna várni akár az utolsó pillanatig is, ám ezzel épp a rajongókat büntették volna, hisz a szállásfoglalásnak, illetve a repülőjegy vásárlásnak időben kell megtörténnie, egy utolsó perces változtatás pedig komoly kellemetlenséget jelentett volna mindenki számára. A külföldi rajongók bejövetelének tiltása nyilvánvalóan újabb veszteség minden tekintetben az olimpia számára, ahogy egy komoly logisztikai feladat is, ugyanis az 5 és fél millió eladott jegyből körülbelül egy millió jegy került értékesítésre külföldön élők körében, így még a visszatérítés sem egyszerű folyamat.

Ezzel párhuzamosan azonban megszülethet bennünk egy újabb gondolat: marad még ott 4 és fél millió értékesített jegy…

Mi lesz a japánokkal?

Az európai példából kiindulva az első válasz az lehetne, hogy természetesen ilyen körülmények között csak zárt kapus sporteseményeket szabad tartani, így az olimpiát is üres lelátók alatt kell rendezni. Ezzel szemben Japánban kicsit másképp működnek a dolgok, mely jelenségnek hosszú cikket szentelt a Japan Times egyik szerkesztője is.

Az országban tavaly júniusban indultak újra a főbb csapatsportok, egy ezen célra kialakított operatív törzs pedig külön szabályokat hozott annak érdekében, hogy legalább a szurkolók egy része jelen lehessen a baseball- és futballmérkőzéseken, mindezt természetesen olyan formában, hogy a járvány ne terjedjen erőteljesebben. A stadionok július 10-én nyithattak ki a nagyközönség előtt azon feltétellel, hogy maximum 50 százalékos kihasználtsággal (vagy 5000 szurkolóval, amelyik a két feltétel közül alacsonyabb) működhetnek, majd a korlátozás 5000 főre vonatkozó szabályát teljesen eltörölték, őszre tehát maradt az 50 százalékos metódus.

Azóta 1611 mérkőzéssel összefüggésben csak 9 fertőzött szurkoló került azonosításra, miközben az olyan tornák során sem alakultak ki gócpontok, ahol például a rajongóknak utazniuk kellett egy adott helyszínre.

Nincs hiány szurkolókból a japán futballmérkőzéseken (Fotó forrása: The Japan Times)

Értelemszerűen a pontos lekövetés hiánya következtében több tünetmentes szurkolóról is szó lehet, viszont a hatóságok alapvetően pozitívan értékelték a publikus sporteseményeket, mondván azok egyetlen alkalommal sem okoztak tömeges megbetegedéseket.

És hogy működnének-e ezek a szabályok máshol? Nagyon kérdéses, ugyanis a létszámkorlát mellett további feltételeket is meghatároztak a szervezők, melyek közül néhány elsőre finoman szólva is megmosolyogtató. Ilyen például, hogy a rajongók nem énekelhettek vagy dobolhattak kedvenc csapataik számára, illetve hogy csak a mérkőzés bizonyos pillanataiban tapsolhattak. Ehhez párosul, hogy a szurkolóknak természetesen maszkot kell hordaniuk (az arcfelismerő kamerák szerint ezt nagyon nagy arányban meg is teszik), illetve figyelmet kell fordítaniuk a távolságtartásra – nem gyűlnek tehát az ultrák szorosan egymás mellett koreográfiát létrehozni és skandálni –, törődve a stadionon belüli élet- és italfogyasztással, továbbá minden olyan szabállyal, amely által a szervezők a járványveszélyt szeretnék csökkenteni.

A japán példa azt mutatja, hogy a rajongók rendkívül fegyelmezetten járnak el és betartják ezen előírásokat, és bár ez jógyakorlat lehet mindenki számára, korántsem biztos hogy működni is fog, azt figyelembe véve, hogy a japán kultúrából és hagyományokból adódóan a lakosság is rendkívül szabálytartó.

Ennek ellenére a próbálkozás nincs halálra ítélve külföldön sem, hisz a japánok egyfajta tudományos kísérletként tekintenek a publikus sporteseményekre a járvány idején. A kísérlet természetesen nem azt takarja, hogy a szervezők szándékosan megnézik, miként is terjed a vírus a szurkolók között, hanem hogy minden részletre figyelmet fordítanak, legyen az a maszkviselés (és annak ellenőrzése), a beléptetés menete, a távolságtartás biztosítása, a büfékben való vásárlás, illetve a mosdók használatának biztonságossá tétele, továbbá a stadionokból való távozás megszervezése. Mindenre azonban nincs ráhatásuk a szervezőknek sem, ami azért is érzékeny téma, mert például a január 4-én tartott japán kupadöntőt követően (ahol amúgy 24 ezer rajongó volt jelen a Nemzeti Olimpiai Stadionban) körülbelül a nézők 35 százaléka döntött amellett, hogy a hazajutás helyett inkább más helyszíneken – például éttermekben, kocsmákban – töltse az időt. Igaz nyitott éttermekben és kocsmákban sokan tartózkodnának akkor is, ha a stadionokba nem engednék be a nézőket, ha pedig az éttermek is zárva lennének, akkor megnövekedhetne a házibulik és különböző privát összejövetelek száma. Mindent kontrollálni tehát gyakorlatilag lehetetlen, viszont továbbra is bizonytalan, hogy melyik felépítés a legmegfelelőbb járványügyi és persze szurkolói szempontból.

Összefoglaló a január 4-én 24 ezer rajongó előtt megtartott döntőről

Az biztos, hogy rendhagyó olimpiára kerül sor az idei évben, ugyanis a külföldi szurkolók hiányában épp a sport diverzitásának öröme vész el számos tekintetben. Attól függetlenül azonban, hogy a szervezők végül miként döntenek a hazai rajongók belépési lehetőségeit illetően, fontos látni, hogy korántsem egyértelmű, merre is billen a mérleg nyelve. Nem biztos tehát, hogy üres lelátók alatt nézhetjük az olimpiai számokat, ahogy az sem feltétlenül egyértelmű, hogy jelen helyzetben nincs megoldás biztonságos sportesemények szervezésére akár nézőkkel.

Kiemelt kép: EPA Photo

Az ismerősi körömben kétféle hozzáállás van a koronavírus elleni oltásokkal kapcsolatban. Van, aki bizalmatlan, és internetes cikkekben keresi a válaszokat és van, akinek

tök mindegy, csak legyek már beoltva és nyissák ki a helyeket.

Mindkét oldalt meg lehet érteni, az elsőt is, hiszen valóban keveset tudunk az oltások hosszú távú hatásairól, viszont a bezártság a mentális egészségünket teszi tropára. Hogy alakul az emberek véleménye a vakcináról és milyen változást tapasztalhattunk az elmúlt hetekben?

Legtöbbünk nem ért az oltásokhoz és hatóanyagaikhoz, így kénytelenek vagyunk hinni a tudósok szavának. Megannyi cikk született már a témában, ezért én nem az orvosi oldaláról szeretném megközelíteni a vakcinákhoz való hozzáállást. Valljuk be: a korábban kapott egyéb oltásainkról sem tudunk sokkal többet ha nem az egészségügyben dolgozunk. Utánaolvasni persze lehet, de a fő mozgatórugója az egésznek a kutatókba és az orvosokba vetett bizalom.

A sok tesztelés, a szakvélemények, a statisztikák, a kutatások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy megbízzunk egy adott készítményben. Egyszerű példa, de én például nem vagyok tisztában a kedvenc fájdalomcsillapítóm pontos összetételével és hatóanyagainak hátterével.

Amit tudok, hogy rengeteg munka, tudás és tapasztalat áll mögötte, és valóban elmulasztja a fájdalmat.

Úgy hangzik ez mintha ignoráns lennék, holott nem erről van szó, pusztán ismerem a határaim, tudom, hogy mások szakértelmében jobban bízhatom.

 A mostani járvány során is így vélekedem. Rengeteg igazság és álhír jelent meg a különböző oltóanyagok veszélyeiről, előnyeiről, kockázatairól. Bár valóban van különbség az egyes vakcinák gyártási folyamatai és hatóanyagai között, mindegyik hatásos a még mindig tomboló vírus ellen. Bár sok a kérdőjel, azt biztosra merem mondani, hogy nem egy furfangos chip beültetési tervről van szó. 

Nagyon érdekes az emberek véleményének alakulása a témában. A közeli ismerősi körömből kiindulva eleinte mindenki egy kicsit kételkedett. Kevés idő volt az oltás hosszútávú tesztelésére, nem tudjuk mit fecskendeznek belénk, és a szomszéd Erzsi néni is azt mondta, hogy márpedig ez az egész gyanús. (nyilván) A kezdeti kételkedés azonban átalakulni látszik, hiszen sokan rájöttek: oltás nélkül bizony nem lesz nyitás, nyitás nélkül pedig ez nem élet.

 Az is érdekes dolog, hogy mostanában már

szinte csak a korlátozások lazításával lehet motiválni az embereket,

holott a vírus és az egyes variánsok komoly veszélyt jelentenek. Egyre többet lehet hallani az egyre fiatalabb halálesetekről és a betegségek lefolyása is nagyon durva egyes esetekben. Akinek volt a környezetében komoly tünetekkel rendelkező fertőzött, ő tudja mennyire ijesztő is ez az egész.

A kételkedőkből sokszor lesznek beletörődők, akik rájöttek: ha nem akarnak megbetegedni, és még szeretnének utazni a jövőben, akkor bizony előbb utóbb szükségük lesz az oltásra, így feliratkoznak a listára és elmennek a kijelölt időpontra. Olyat is hallottam, aki két nap leforgása alatt állt át a vakcina ellenesek oldaláról a lelkes kampányolókéra. Ez gyakran fordítva is előfordul, de a tendencia az, hogy egyre többen iratkoznak fel a sorba és mennek el az oltópontokra.

Úgy tűnik

beléptünk a „vakcina hozzáállás” harmadik szakaszába.

A kételkedés és a beletörődés mellett már kezd „menő lenni” az oltás. A közösségi oldalakat ellepték az „oltásos” story-k, és a beszélgetések egyik alap kérdése, hogy: téged mivel oltottak? A Facebook-on már a profilképedre is tehetsz egy filtert mellyel jelezni tudod, hogy te már védett vagy. Ha nem látom a saját szememmel nem hiszem el, de

már egy olyan tesztet is csinált valaki amelyből megtudhatom hozzám melyik vakcina illik. (???)

 A gyors oltási folyamatnak köszönhetően már a fiatalabb korosztályok számára is érkeznek az sms-ek, hogy mehetnek az oltópontra. Bár még mindig rengetegen vannak akik különböző okokból nem jelentkeztek az ingyenes oltásra, úgy tűnik egyre inkább hajlanak az emberek az oltás felé. Nem tudni pontosan, hogy milyen mértékű átoltottságot képes elérni az ország, hiszen az emberekre nem lehet rákényszeríteni a vakcinát. Ami biztos, hogy a védettségi igazolványoknak még fontos szerepe lesz a mindennapokban, és az enyhítések is csak az oltottsági százalékok függvényében történnek majd. 

Jelenleg majdnem 3 millió első adagos beoltottról tudunk, a következő enyhítési hullámot pedig 3-3,5 millió beoltottnál tervezték meglépni. Még nem tudunk biztosat a lazításokról, de a kerthelyiségek és bizonyos ellátó helyek már készülhetnek. A szállodaiparnak és a vendéglátásnak úgy kell ez mint egy falat kenyér, hiszen

akik eddig csőd nélkül megúszták, még egy szezont már biztosan nem bírnának ki.

Az élet minden területére hatással lesz a vakcinával kapcsolatos hozzáállás "trend", egy két hónap múlva meglátjuk mennyire vált be...

 2021-ben ki szeret olvasni? Még kattintani se! A fiatalok a tiktokon vannak, a még fiatalabbak még fel sem telepítik. A változó tartalomfogyasztási szokásokat két lépéssel előzzük: szemlézzük a Mandinert, ami szemléz sok mást, és a türelmetlen fiataloknak elmagyarázzuk, hogy gondolkodniuk se kelljen!

Szolzsenyicin összevont szemöldöke vagyok.

Ők is.

Kelet-KÖZÉP-Európázó Bayer Zsolt vagyok.

Nézném. 

Helyes, a másik kettővel tele a padlás.

A Kárpátok Adornoja kifejti a toleráns intoleranciát.

Stop Asian hate!

Kattintás után: de.

Ma ezt dobta a bohócvilág-generátor.

De akkor ki a magyar Hitler? Sejtésünk van.

Bővebben:

10/10.

Bárhogy rajzolom a venn-diagramot, nem jön ki 10%.

Csak azok az átkozott kisemberek ne akarnának állandóan háborúzni.

Az.

Nagyon elterjedt az a nézőpont, miszerint mivel a járvány kezeléséhez az orvosok és járványügyi szakemberek értenek a legjobban, a járványügyi politika meghatározása során mindenben csak rájuk kell hallgatnunk, az ő véleményüknek kell meghatároznia a további lépéseket. A sajtó, az átlagember, de még politikusok részéről is gyakran hallani ezt a hozzáállást, amely azonban egy nagyon leegyszerűsítő álláspont, és több szempontból is hibás.

Kezdjük azzal, hogy az orvosoknak és egészségügyi szakembereknek – minden érdemüket elismerve – csak a saját területükre, azaz az egészségügyre van valódi, szakmai rálátásuk. Kétségtelenül bárki másnál jobban tisztában vannak azzal, hogy milyen módon korlátozható a legjobban a vírus terjedése, hogyan biztosítható minél több ember egészségének megőrzése vagy gyógyulása, milyen intézkedések mozdítják elő leginkább a védekezést. Erre tekintettel szakmai véleményük elengedhetetlen input a járványpolitikai intézkedések meghozatala során.  Az egészségügyi szakember feladata mindazonáltal a gyógyítás és CSAK a gyógyítás, ezért szakmai javaslataiban, döntéseiben kizárólag ezt a célt tartja szem előtt, hiszen ez a dolga.

Ha első ránézésre nem nyilvánvaló, mi a probléma azzal, ha teljes mértékben az egészségügyi alrendszerből érkező javaslatokra hagyatkozunk, akkor képzeljünk most el egy háborús helyzetet, úgyis gyakran hasonlítják a covid-járványt egy háborúhoz. A hadseregnek külön-külön szervezeti egysége felel a harci cselekményekért, a logisztikáért és a kiképzésért. E szervezeti egységek mindegyikének az, és csakis az a feladata és azért felelős, hogy a saját tevékenységét a lehető leghatékonyabban szervezze meg és végezze: az elsőnek a határ védelme az ellenséges támadásoktól, a másodiknak a hadianyag és ellátmány beszerzése, szétosztása és eljuttatása a harcoló egységeknek, a harmadiknak pedig, hogy minél több új katonát készítsen fel minél jobban a valós harci cselekményekre.

Ezeknek a szervezeti egységeknek mindegyike folyamatosan megpróbál minél több erőforrást igényelni a főparancsnokságtól a saját céljaira, hiszen szeretné a feladatát minél jobban elvégezni.

Könnyen belátható azonban, hogy véges erőforrások esetén – márpedig azok mindig végesek – azok elosztását nem lehet kizárólag az egyik szervezeti egység nézőpontja alapján meghatározni, még extrém helyzetekben sem: például hiába allokálunk mindent a határvédelemre, ha közben a logisztika alulműködése miatt a harcoló egységek rövidesen kifogynak munícióból és élelmiszerből; hasonlóképpen, hiába van rendkívül olajozottan működő logisztikai és utánpótlási gépezetünk, ha az ellenség áttör a határon, és nem lesz már hova kiszállítani mindezt az erőforrást.

Azaz: nem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen adott probléma jelentkezik is éppen a legégetőbben egy társadalomban, az akkor sem minden mástól függetlenül, egy vákuumban létezik, hanem a társadalom működésének összes többi területével összekapcsolódva és egymásra hatva, úgymint a gazdaság működése, az emberek anyagi helyzete és tartalékai, az oktatás, társadalmi feszültségek, satöbbi. Ezekre a kérdésekre pedig az egészségügyi szakemberek nem látnak rá szakértő módon, mivel sem nem erre vannak felkészítve, sem pedig nem ez a feladatuk.

Másrészről, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az egészségügyi szakembereknek nem csak a szaktudása korlátozódik az egészségügyre, hanem a felelőssége is. Nem csak nem lát tehát rá szakmai szemmel, de nem is felelős azért, hogy mi történik pl. a gazdaságban, hány ember megy tönkre, hogyan nő az államadósság, hogyan romlanak az életkörülmények.

Ő azért felel, hogy a lehető legkevesebb ember haljon meg a vírustól, és minden javaslata ezt fogja szolgálni.

A lehető legtovább fogja kérni a lehető legszigorúbb járványügyi intézkedéseket, a maga szempontjából tökéletesen jogosan, mivel a saját feladatának teljesítését ez segíti elő. Hovatovább, az orvost az esküje kötelezi arra, hogy az élet védelmét tartsa szem előtt mindenek felett, így könnyen beláthatjuk, nem lesz olyan, amikor ők ebben a kérdésben bármiféle mérlegelést alkalmaznak.

Éppen ezért, ahogyan a hadsereg működését is a főparancsnokság hangolja össze, úgy az országét is a felelős kormány. A kormány dolga és felelőssége az, hogy a különböző alrendszerekből kapott információkat, szakmai véleményeket figyelembe véve, ám az adott helyzetről holisztikus, minden tényezőt figyelembe mérlegelő alkotva határozza meg a további irányt.

Ezt egyébként már csak azért is érdemes tudatosítani, mert sok esetben maga a kormány próbál meg kibújni a saját felelőssége alól azzal, hogy azt mondja: „a járványügyi kérdésekben az egészségügyi szakemberekre kell hallgatnunk”. Nos, ha ezt is teszi, a felelősség akkor is az övé marad.

A Reaktor Alapítvány és az SDG Alapítvány együttműködésében 2020-ban megvalósult kutatás a fiatalok társadalmilag fontos ügyek melletti kiállását, közélet iránti érdeklődését és a tájékozódásuk csatornáit is vizsgálta. Az eredmények helyenként meglepőek, helyenként viszont pontosan azok, amikre számítana az ember, de még ezeket is furcsa beismerni magunknak.

Módszertan

A kutatás kvalitatív és kvantitatív modulból állt: a kvalitatív kutatási fázis rétegzett interjúi (6 fókuszcsoportos és 12 páros, illetve triád) lehetővé tették az értékekről alkotott vélekedések, attitűdök személyesebb megismerését; a kvantitatív modul eredményei által megismerhetővé vált az átlagos valóság a szélsőértékekkel, a vizsgált témakör tágabb kontextusa. A nagy mintás kutatás 2020. augusztus 7–26. között CAWI-módszerrel online adatfelvétellel készült. A 700 fős mintát a legalsó (15, 16 és 17 éves) korcsoportokban 3 darab 100 fős boost minta egészítette ki. Mindez lehetővé tette, hogy a legfiatalabbak véleményei önállóan is elemezhetővé váljanak.

Mire is jutottak a szakértők?

Véleményelhallgatás: egyéni értékrend és véleményklíma konfliktusa

Kiderült a mérésekből, hogy a vizsgált korosztály a kutatás első felében azokat a fogalmakat, melyek számára kiemelkedően értékesek (család, igazságosság, haza), azokat globális szinten nem érzi megbecsültnek, ez leginkább a hagyomány és a környezetvédelem témakörénél volt kiemelkedően látványos. Ez az adat jelenti többek között azt is, hogy míg a szabadság generációk óta pozitív, az összetartozás érzéséhez szervesen kötődő fogalom, mely csak konkrét megnyilatkozásaiban különbözik az egyének felfogásában, addig a környezetvédelem például, részben a téma újszerűsége, részben a kicsi ráhatás miatt globálisan - a válaszadók szerint – kisebb fontossággal bír.

A megkérdezettek körében tapasztalható volt a véleményelhallgatás jelensége is. Ha ugyanis valaki úgy érzi, hogy a számára fontos értékek mások számára kevésbé fontosak, vagy egyáltalán nem fontosak, akkor azt nem feltétlenül vállalja fel, nem áll ki mellette nyilvánosan, ami végső soron az adott érték tényleges megítélését is kedvezőtlenül befolyásolhatja. A metódus mindkét irányban megvalósult, volt, aki a közösségről alkotott feltételezése miatt lejjebb, volt, aki feljebb pontozta az adott fogalmakat, mint ahogy azt a környezeti behatás figyelembevétele nélkül tette volna.

A közéleti tájékozódás platformjai

A nemzetközi színtéren tapasztaltakhoz hasonlóan a magyar fiatalok is elsősorban az online felületekről tájékozódnak közéleti kérdésekről, ezt igazolja vissza a kvantitatív kutatás is. Az viszont eltérést jelent, hogy a közösségi oldalak jelentősége (57 százalék) a kutatás eredményei szerint még elmarad a weboldalak, hírportálok súlyától (63 százalék).

A különböző társadalmi csoportok tájékozódási szokásai jelentős eltéréseket mutatnak, de a nyitott szemmel járó szemlélő várakozásait jórészt igazolják: a 15 évesek kisebb mértékben (39 százalék) informálódnak hírportálokról, mint közösségi oldalakról (53 százalék), míg a felsőoktatásban tanulók a hírportálokon (69 százalék) és a közösségi oldalakon (63 százalék) egyaránt a legaktívabbak. A családtagoktól való információgyűjtés nem is annyira újszerű, mint inkább elgondolkodtató: a legfiatalabbak számára ez az egyik legjelentősebb csatorna, azaz nagyban befolyásolja a gondolkodásmódjukat a család és a szűkebb közeg véleménye. Emellett a 16–17 évesek és a felsőoktatásban tanulók átlagot meghaladóan (40–41 százalék) adnak barátaik véleményére a közéleti témák megvitatásakor.

A közélet iránti érdeklődés

Elsőként a fiatalok nyitottságára vonatkozóan láthatunk a kutatásban méréseket. A „nagyon foglalkoztat” és az „inkább foglalkoztat” válaszkategóriák összesítésével arra következtethetünk, hogy a fiatalok közéleti kérdések iránti érdeklődése az életkor előrehaladtával nő: a 15 éveseké átlag alatti (22 százalék), a 16 éveseké már az átlagét közelíti (33 százalék). Meglepő, hogy a 17 évesek (40 százalék) és a felsőoktatásban tanulók (41 százalék) jóval átlag feletti érdeklődésükről számoltak be.

A fókuszcsoportos kutatás tapasztalatai rávilágítottak arra, hogy a fiataloknak csupán kisebb hányada érdeklődik mélyebben a közéleti-politikai témák iránt. Mindez alátámasztja a kvantifikált eredményeket is: minden tizedik fiatalt (11 százalék) foglalkoztatnak jelentősebben az őt körülvevő környezet történései.

A társadalmilag fontos ügyek melletti kiállás

Közéletileg számára fontos kérdésért 10-ből 4 fiatal állt már ki valamilyen formában, a vizsgálatban szereplők harmada még nem tett ilyesmit, és 27%-uk nem válaszolt az erre irányuló kérdésre. A vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy a közösségi aktivitás és a társadalmilag fontos ügyek melletti kiállás mozgatórugói a növekvő életkor és a magasabb iskolai végzettség.

Alapvetően az értékrendjük alapján (65 százalék) döntik el a fiatalok, hogy kiállnak-e a számukra fontos ügy mellett vagy sem. A pillanatnyi szimpátia (12 százalék), valamint mások véleménye (3 százalék) kevésbé meghatározó faktorok a saját álláspont kialakításában.

(Kép forrása: vg.hu) 

2018-ban egy építő jellegű folyamat eredményeként Észak-és Dél-Korea a téli olimpiára együtt nevezte játékosait, ami a gyönyörű sportteljesítmények mellett történelmi jelentőségű találkozókat is magával hozott, melyek jelentősége egyértelműen túlmutatott azok sportdiplomáciai fontosságán. Hivatalos:

a nyári játékokon nem folytatódik a hagyomány.

Idén a tokiói olimpiát az ázsiai ország arra hivatkozva hagyja ki, hogy, bár náluk hivatalosan már nincs koronavírusos megbetegedés, ezt az állapotot fenn szeretnék tartani, és nem akarják megkockáztatni a vírus sportolóik általi behozatalát a nemzetközi játékokról. A procedúra nem idegen számukra, 1988-ban a hidegháború alatt sem delegáltak sportolókat az olimpiára. 

A járvány eleje óta nem csak a sportolói mobiltást korlátozták Észak-Koreában, személyautók, buszok, vonatok sem léphetik át a határt (egyik irányba sem), ennek ellenére az egészségügyi szakértők véleménye szerint igen kicsi az esélye annak a hivatalos állaspontnak a koreai vezetés részéről, hogy náluk nincs megbetegedés.

Moon Jea dél-koreai elnöl elmondása szerint

a játékok hiánypótló katalizátorként működnek Észak és Dél között,

ezért volt rendkívüli esemény, amikor az északi sportolókat fogadhatták a téli olimpiai játékokon, bár - európai szemmel - egy igen furcsa társaságnak bonthattak vendégágyat a déliek, ugyanis a delegáció a huszonkét sportoló mellett hézagmentesen átvilágított kormánytisztviselőket, újságírókat is tartalmazott, akik eltörpültek létszámukban a küldöttség másik 230 tagjától, akik "hivatásos éljenzők" voltak, tűpontosan körülhatárolt feladatkörrel.

A diplomáciai kapcsolat meglepően mély gesztusban ért véget, hisz

a küldöttségben volt Kim Jong-un húga is, Kim Yo-jung is,

ami elnézve a családra vonatkozó szigorú szabályokat (például megszemlélve, hogy a nagyvezér felesége mai napig titkos helyre van elrejtve, ha feltételezett gyermeknek adna életet) hihetetlen kitörési pont. Annál is inkább történelmi jelentőségű volt a hölgytag a delegációban, hiszen gyakorlatilag a két ország még háborúban áll egymással, a koreaiak háborúja 1953-ban csak véget ért, de nem zárult le békenyilatkozattal, vagy bármiféle megállapodással.

Bár az amerikai és dél-koreai kapcsolatok megromlását kézenfekvő lenne az olimpiai részvétel lemondásával összekötni, tény, hogy a vírus miatti félelem nem alaptalan az észak-koreai vezetés részéről:

a házigazda japánok vízilabda csapatában lassan alig van egészséges sportoló, a fáklyaünnepség oszakai szakaszát pedig teljesen törölték a kiemelkedő fertőzésszám miatt.

A japánok már országszinten a negyedik hullámot tapossák, jönnek-mennek a mutációk, új törzsek, és az egyéb fantasztikus biosziporkák - lehet, nem csak Észak-Korea hagyja ki a nyári játékokat?

Egyedülálló szülőként nagyon sok mindenben segítségre szorul az ember, az Egyszülős Központ igyekszik könnyebbé tenni az életüket. Miben tudnak segíteni és miben nem a több mint egymillió érintettnek? Ingyenesek-e a szolgáltatásaik, és Budapesten kívül hol vannak még jelen a határokon innen és túl? Nagy Anna, a központ alapítója volt a Reaktor podcast vendége.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Mivel jár egyedülálló szülőnek lenni?

Hirtelen nem is tudom, hogy elegendő-e rendelkezésre álló idő ahhoz, hogy elmondjam azt a hosszú sort, hogy milyen az, amikor az ember egyedül neveli a gyermekét. Automatikusan azt gondoljuk, hogy az a különbség a nem egyedül nevelőkhöz képest, hogy két szülő helyett egy szülő van. Sokkal, de sokkal több a különbség. Amikor valaki egyedül neveli a gyermekét, gyakorlatilag nincs olyan része az életének, amire ez ne hatna ki. Részben a gyerek életére is igaz ez. Nagyon más egy olyan gyermek jelene és jövője, akinek egyetlen szülője van. Ebből a szempontból már egy másodlagos kérdés, hogy miért is van neki egyetlen szülője. Ez a hiány részben a mindennapjaiban, a pszichéjében, a lelkiállapotában, az anyagi lehetőségeiben nagyon fontos különbséget jelent. És nagyon fontos különbséget jelent annak a szülőnek is, aki egyedül van. Onnantól kezdve, hogy hol lakik a család, odáig, hogy milyen munkát tud vállalni, milyenek a munkavállalási lehetőségei, hogy milyenek az anyagi körülményeik, milyenek a társas kapcsolataik. Ezt nagyon hosszan sorolhatnám. Az egyszülősség nem csak egy családi állapot, hanem egy olyan élethelyzet, amiben gyakorlatilag az élet minden területét egy kicsit újra kell építeni.

Hány érintett család van? 

Körülbelül háromszázezer olyan család van, ahol vagy csak az apuka, vagy csak az anyuka nevel. Ez több mint félmillió gyereket jelent. Valahol nyolc- és kilencszázezer között van azoknak az embereknek a száma, akik akár gyerekként, akár szülőként élnek egyszülős családban. Az érintettek száma már egy sokkal nagyobb tömeg. Hiszen az egyszülős családok életében érintettek azok, akik különélő szülőként (jó esetben) kapcsolódnak a családokhoz. Érintettek azok, akik a család többi tagjaként kapcsolódnak. Például egy nagyszülőnek egészen más a feladata, a kapcsolódása egy családhoz akkor, hogyha hiányzik az egyik szülő. Nagyon gyakran kvázi egy másik szülő szerepét kell betöltenie. De azt gondolom, hogy ugyanígy érintettek azok, akik már felnőttek, de egyszülős családban nőttek fel. Az ő kapcsolódásuk ehhez a témához egy egész életre kihat.

Ha mindenkit beleszámolunk, akkor bizony itt több millió ember van, aki valamilyen formában érintett.

Milyen arányban nevelnek egyedül gyermeket férfiak és nők?

Közel kilencven százaléka ezeknek a szülőknek anyuka. De mivel nagyon nagy számokról beszélünk, a maradék tíz-tizenkét százalék is negyvenezer apukát jelent. Nagyon sokan vannak ők is. És itt nem csak a szülőkre kell gondolni. Nagyon sok olyan nagyszülő van, aki egyedül neveli az unokáját, ahol a szülők bármilyen oknál fogva kiestek a képből. De van olyan családunk is, ahol a dédszülő neveli egyedül a dédunokáját. Úgyhogy egy nagyon sokszínű és heterogén csapat a miénk.

Az egyedül maradt szülő mennyire tudja átvenni a másik szülő szerepét?

Ez benne van az első öt kérdésben, amit az ember feltesz, amikor egyedül marad. Megkérdezi magától, hogy hogyan lesz egyszerre apukája és anyukája a gyereknek. Részben az ember nem lehet anyukája és apukája is. A szülő vagy csak az anyuka, vagy csak az apuka. De egy csomó olyan funkció, feladat átkerül a szülőhöz, amit lehet, hogy nem szívesen csinál vagy amire nem is gondolt, hogy egyszer majd csinálnia kell. Az, hogy az ember megtanul reluxát szerelni nőként, mert vagy megcsinálja vagy nem működik, akkor az egy olyan feladat, amit egyszerűen fel kell vállalni. Láttunk apukákat is, akik tanulták, hogy hogyan kell befonni a kislányuk haját. Bizony, át kell venniük jó néhány feladatot, ami eredetileg nem hozzájuk tartozott.

El tud látni egy ember két szülőnyi munkát?

Muszáj neki. Vannak helyzetek, amikor nem az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, hanem hogy van-e más választásom. Amikor valaki egyedül nevel, akkor nincs más választása. A gyereknek pont ugyanazok a szükségletei, igényei, legyen akárhány szülője. A gyereknek ugyanúgy ennie kell, iskolába kell járnia, játszani és tanulni kell vele, pláne a mostani időszakban. A gyereknek pont ugyanazt kell vagy kellene megkapnia, mintha két szülője lenne. Úgyhogy ilyenkor nem is az a kérdés, hogy meg tudjuk-e csinálni. Hanem van ez a feladat, menni kell és csinálni.

Meg vannak bélyegezve az egyedül nevelő szülők?

Nagyon sok szülő számol be arról, hogy valamilyen formában találkozik ezzel a fajta stigmatizálással. Aki egyedülálló szülő, ő valószínűleg valamit rosszul csinált, valamit elrontott, valamire nem volt alkalmas, lehet hallani olykor. Például ezeknek a családoknak az izolációjához ez elég gyakran hozzájárul. Előfordul egyedülálló szülőket kevésbé szívesen hívnak meg olyan programokra, amikre korábban, amikor még volt társuk, még szívesen meghívták. Ennek nagyon sok oka lehet, de bizony az izoláció egy nagyon nagy probléma az egyedül nevelő szülőknél. És a stigmatizáció sem ritka.

Sokszor nem is merik ezt felvállalni?

Előfordul. Többször találkoztam olyannal, ahol nem tudta a környezet, például a gyerek osztálytársai, vagy a gyerek osztálytársainak szülei, hogy elváltak a családban. Egyszer egy anyuka azt mondta, hogy ugye nem gondolom, hogy erről beszélni fog. Akkor már két vagy három éve külön éltek. Sokszor nehéz ezt bevallani. Ez elég furcsán hangozhat, de bizony tapasztalunk ilyet. Van, hogy tényleg hosszú idő után derül ki a környezet számára, hogy nem külföldön dolgozik csak az apuka, hanem ők már effektíve elváltak. De valahogyan ők ezt nem mondják ki. Nagyon nehéz bevallani, nem csak a környezetnek, hanem talán saját maguknak is, ha egy házasság már nem csak de facto, hanem de jure sem működik.

Milyen veszélyeknek vannak még kitéve hatványozottan?

Az elszegényedés mindenképpen egy nagyon fontos veszély. Két bevétel helyett egy lesz egy családban úgy, hogy a költségek igazából nem csökkennek, vagy nagyon kis mértékében. Hiszen egy lakást fenntartani pont ugyanannyiba kerül, a gyerekek költségei semmit nem változnak. Az igazi, nagy alapköltségek továbbra is ott maradnak a családban. A bevétel pedig általában a felére, vagy kevesebb mint a felére csökken. Ez egy nagyon komoly életszínvonal-romlást is jelent. Elvileg ott van a válás utáni tartásdíj, ami valamennyire segíthet vagy segíthetne, de nagyon sok gyerekhez ez soha nem érkezik meg. A gyerekek körülbelül negyede nem kapja meg azt a tartásdíjat, amit neki egyébként megítélt a bíróság. Amikor az egyszülős családok elszegényedéséről beszélünk, akkor ennek is elég komoly szerepe van benne.

A kormányzati támogatásoktól mennyire esik el, aki egyedül neveli a gyermekét?

Azok a kedvezmények, amiket a családok kaphatnak most, az egyszülős családok számára is elérhetőek. Nagyon fontos, hogy az egyszülős családok is tudják, hogy ha például lakásvásárlásban vagy lakásfelújításban gondolkodnak vagy az adókedvezményekről beszélünk, ezek mind olyan támogatások, amik az egyszülős családoknak is elérhetőek. Nagyon fontos, hogy ez ki legyen mondva. Én azért elég sokszor megkaptam az elmúlt jó néhány évben, hogy szerintem mi családok vagyunk-e egyáltalán. Persze, hogy családok vagyunk, mi mások lennénk?

Ki kérdezi meg?

Sok mindenki megkérdezte már, hogy egyébként mi családnak tartjuk-e magunkat vagy mi csak egy háztartás vagyunk. Természetesen mi nem csak egy háztartás vagyunk, hiszen ahol szülők gyereket nevelnek, az egy család. Nagyon fontos, hogy ki legyen mondva, mint ahogyan ki is van mondva, hogy amikor családtámogatásokról beszélünk, akkor az egyszülős családok is benne vannak ebben a körben. Ennek a deklarálása is egy nagyon fontos dolog.

Hogyan érintette a járványhelyzet a családokat?

Nagyon rosszul. Amikor azt látjuk, hogy a két szülővel élő családok is egyre fáradtabbak, egyre nehezebben tudják vinni a terheket. A bezártság pszichés terhét, a gyakorlati terhét annak, hogy a gyerekkel tanulni kell. Napi huszonnégy órában otthon vannak a gyerekek, foglalkozni, játszani kell velük, készülni kell az óráikra. Emellett persze dolgozni kell, kell vinni az életet. El lehet képzelni, hogy milyen az, amikor nem kettő, hanem egyetlen egy szülő csinálja ezt az egészet. Az egyszülős családban egyébként is két ember helyett dolgozik az az egy szál szülő. Most nem kettő, hanem nem tudom, hogy hány ember helyett kell dolgozniuk. Hiszen a tanárnői, a tanítónői, az óvónői és sok más szerepet is játszani kell. Nagyon fáradtak ezek a szülők. És nem csak fáradtak, hanem néha tényleg azt látom, hogy az energiáik végén vannak. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is.

Honnan kaphatnak segítséget?

Ez mindig egy nagyon fontos kérdés. Azt gondolom, hogy attól a hálótól, ami egy ember vagy egy család körül kiépül. A család hálója, a barátok hálója. Az a hálózat, amit az ember kiépít maga körül, hogy ha elromlik például a porszívó, akkor tudja, hogy hova menjen. Ha valamire szüksége van, akkor tudja, hogy hova nyúljon. Senkinek nincsen akkora szüksége ezekre a hálókra és erre a megtartó közegre, mint az egyszülős családoknak. Ahol szerencséjük van, ott vannak például nagyszülők, akik most már újra részei lehetnek az életnek. Az megint egy külön nehézség volt, hogy egy éve nem lehettek. Ahol szerencséjük van a családoknak, ott vannak családtagok és barátok. De nem minden családnál ez a helyzet. Vannak olyan családok, ahol fizikailag egyetlen egy szál szülő áll magában és próbálja vinni ezt az egészet. ott jön például az Egyszülős Központ. Hiszen a közösség az, ami egy ilyen nehéz helyzetben az embernek erőt tud adni. Amikor már nincs honnan saját magunkból erőt találni és már nincsen elég erőnk, hogy a saját hajunknál fogva kihúzzuk magunkat a nehézségből, akkor csak egy olyan támogató közeg tud segíteni, ahol meg lehet osztani ezeket a nehézségeket. Ahol azt lehet mondani, hogy én már nem bírom.

Kell valaki, aki azt mondja, hogy „én is így voltam a múlt héten, tudod, mit csináltam?”. És néha csak pont ez a mondat hiányzik, hogy az ember újra gurulni tudjon.

2018-ban nyílt meg Budapesten az Egyszülős Központ. Talán riporteri túlzás, de érkeznek olyanok hozzátok, akiknek ti vagytok az utolsó mentsvára?

Azt gondolom, hogy ez még csak nem is riporteri túlzás. Tényleg találkozunk nagyon sok olyan helyzettel, amikor már nincs hova továbbmenni. A mostani helyzetben azt látjuk, hogy ez néha a fizikai értelemben is igaz. Amikor azt írja nekünk egy család, egy szülő, hogy egyszerűen nem tudja, jövő héten miből vesznek ennivalót, akkor tényleg nem tud már hova fordulni. Szerencsére ilyenkor tudunk segíteni. Az elmúlt egy évben több mint tizenkét tonna élelmiszert juttattunk el adományként a családokhoz. Nagyon sok olyan visszajelzés jött, hogy ez megmentette őket a következő két-három hétre. Néha valóban ez a helyzet. De néha pedig valóban annyira rossz mentális helyzetbe kerül egy szülő, hogy úgy érzi, nincs tovább és nem tudja, hogyan tovább. Ilyenkor nagyon jó tudni, hogy van egy hely, ahová be lehet menni, ahol lehet segítséget kérni, ahol vannak más szülők, ahol van egy pszichológus, olyan szakemberek, akik segíteni tudnak. ott vagyunk mi, akik segíteni tudunk. 

Ez a fajta „tartozom valahová” érzés néha tényleg életmentő.

Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a problémával?

Én magam is egyedül neveltem a fiamat. Magam is megéltem azt, amikor ott álltam és úgy éreztem, hogy a világ legesleges-legutolsó és legesleges-legelhagyatottabb szülője vagyok. És fogalmam sincs, hogy mi lesz a gyerekemmel, fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán fel lehet-e rendesen nevelni egy gyereket egyedül. Ez egy nagyon magányos és nagyon szomorú állapot tud lenni akkor, amikor történik az emberrel. De igenis van kiút. Ez nem egy fátum. Az nem az ember végzete, hogy egyedül nevel. Ez egy élethelyzet, egy érzet, ami meg tud szűnni és javulni tud. De nagyon fontos, hogy ehhez kapjon kapaszkodókat. Akkor tud valaki valóban egészséges gyereket nevelni, ha ő eléggé meg tudja magát erősíteni. Ha ő képes arra, hogy ott lehessen a gyerekének. Úgyhogy amikor arról beszélünk, hogy hogyan lehet segíteni ezeket a családokat, akkor részben természetesen közvetlenül lehet a gyerekeket is. A szülőket is lehet közvetlenül, de amikor őket segítjük, azzal a gyerekeket is segítjük.

Ez prevenció is.

Ez mindenképpen prevenció. Nagyon fontos, hogy ez a félmillió gyerek, amikor felnő, ne szegénységre, rossz kapcsolatokra, pszichés nehézségekre legyen ítélve. Mert ez egyszerűen csak nem fair. Semelyik gyereknek nem jár, hogy tízévesen eldőljön, milyen lesz a felnőttkora. Ha most tudunk segíteni ezeknek a családoknak, akkor annak a több mint félmillió gyereknek is segítünk, aki majd amikor mi öregek leszünk vinni fogják azokat a dolgokat, amiket most mi viszünk.

Hogyan néz ki a központ fizikailag?

Egy gyönyörű hely. Most már tizenhatodik éve, hogy létrejött az Egyszülős Alapítvány. Tizenhat éve mondtam először, hogy kell egy olyan központ, egy olyan hely, ahová be lehet jönni az egyszülősöknek. Soha nem gondoltam, hogy ennyire gyönyörű lesz. Már abban sem voltam biztos, hogy meg fog valósulni. Akkor nagyon álomszerűnek tűnt, mert szinte senki sem beszélt az egyszülős családokról. Amikor elmentem TV- vagy rádióműsorokba úgy néztek rám, mintha valami szégyenletes dologról mesélnék. Ráadásul még azt is mondtam, hogy én csinálom. Nem is értették. Tehát álomszerű volt, hogy egyáltalán létrejöhet egy egyszülős központ. És ehhez képest is valami csodálatosan szép hely lett. Amikor belép az ember, egy olyan közösségi térbe lép, ami gyakorlatilag egy kávézó. Ahol lehet kávézni, lehet egy kicsit relaxálni. De van, aki egyszerűen csak bejön, leül és pihen egy kicsit. Mert pont csak az hiányzik neki, hogy tíz percet szusszanhasson. Természetesen van egy gyerekjátszóházunk, hiszen akárki jön hozzánk, mondjuk egy programra, fontos, hogy legyen hová tennie a gyereket. Egyszülősként ez egy sarkalatos kérdés. Van egy olyan rész, amit közösségi irodaként is tudnak használni. Lehet dolgozni, lehet tanulni. Van egy kis tárgyaló része. Ha valaki például kezdő vállalkozóként vagy bármilyen munkaügyben szeretne találkozni, akkor ott le lehet ülni, lehet dolgozni. Kis irodák vannak benne, ahol különböző konzultációkat tartunk. De az egész teret össze lehet nyitni hatalmas programoknak. Vannak gyerekprogramok, konferenciák, felnőttprogramok. Úgyhogy ez egy nagyon sokarcú, nagyon sokszínű hely. És egyszerűen csak jó ott lenni. Aki bejön hozzánk, valahogy mindig azt mondja, hogy nagyon jó az érzete az egésznek. Mi ott vagyunk most már 2018 óta, és még mindig nagyon jó oda belépni pár év után is.

Részben már kitértünk rá, de konkrétan milyen területeken tudtok segíteni?

Az elmúlt lassan három évben több mint hetvenféle szolgáltatásunk volt. Úgyhogy nagyon sok dolog van, amit csinálunk. Alapvetően hat nagy terület van, amivel foglalkozunk. Az első maga a krízisintervenció. Ez valamilyenfajta segítség a krízisben. Adott élethelyzettől függ, hogy kinek mit jelent a segítség. Valakinek jogi, valakinek pszichológusi, gyermekpszichológusi segítségre van szüksége. De van, akinek élelmiszerre, ruhára vagy tanszerre. Ez a fajta segítség akkor kell, amikor hirtelen megáll az élet és tovább kell lökni. A másik nagy terület a munkavállalás, hiszen az egyszülős családokban nincs olyan, hogy valaki most egy kicsit nem dolgozik. Muszáj dolgozni, mert másképp nem tud működni a család. Itt nem csak tanácsadásról és workshopokról van szó, hanem arról is, hogy konkrétan segítünk elhelyezkedni. Több mint százhúsz szülő volt az elmúlt másfél évben, akinek munkát is sikerült találni. Ezek nagyon fontos gyakorlati segítségek. A harmadik terület pont a közösséghez kapcsolódik. Olyan programok, rendezvények vannak, ahol felnőtt közösségben tudnak ezek a szülők találkozni. Ez sok minden lehet. A jógától kezdve, az élményfestésen keresztül egészen csak addig, hogy leülnek és beszélgetnek egymással különböző csoportokban. Most például van egy apacsoportunk, aminek nagyon örülök, mert az apukákat általában nehezebb szóra bírni ilyen értelemben. A negyedik ilyen terület a gyerekekhez kapcsolódik. Ők a főszereplői ennek az egésznek. Mindenféle gyerekprogram, táborok, nyaralások, korrepetálások, babaprogramok. Egészen a picitől mindenféle korosztálynak.

Ingyen?

Minden ingyenes nálunk. Tavaly voltak olyan napközis táboraink, ahol kértünk pénzt. Ott egy hét volt ezerötszáz forint. Inkább egy szimbolikus összeg volt. De, aki nagyon nem tudta kifizetni, annál eltekintettünk az ezerötszáz forinttól. Vannak olyan programjaink, ez legyen az ötödik terület, ami a szülőségről szól. Abban segít, hogy hogyan tudunk jó szülők maradni akkor is, ha egyedül maradunk. A hatodik terület, amit már említettél, a prevenció. Van családterápia, mediáció. De vannak olyan programjaink, amik a mozaikcsaládoknak szólnak. Amikor a két egyszülős családból lesz egy harmadik mozaikcsalád, az szintén nem egy könnyű élethelyzet. Egy kicsit nehezebb, mint egy normál házasság. Ezért is fontos, hogy ezek a családok kapjanak segítséget.

A mozaikcsalád is hordozza az egyszülősség jellemzőit?

Ez egy érdekes dolog, mert igen is, meg nem is. Az embernek már jó pár gyakorlati feladatot már nem egyedül kell megoldania. A reluxaszerelést vagy a hajfonást például már nem feltétlenül neki kell megcsinálnia. De vérszerinti szülőnek lenni egészen más döntési helyzeteket, másfajta felelősséget hordoz. Ezek egy szakszóval intakt két biológiai szülős családban máshogyan jelennek meg. Vannak dolgok, amik megmaradnak egy mozaikcsaládban az egyszülősségből.

A munkavállalást hogyan segítitek?

Van olyan segítség, ami abban segít, hogy hogyan kell megírni az önéletrajzot, hogyan kell felkészülni egy interjúra. Amikor arra volt szükség, angol nyelvi felkészítőt, társalgást tartottunk. Valakinek például pszichológiai segítségre van szüksége, neki javaslunk egy coach-ot vagy pszichológust, ha nincsen még olyan lelki állapotban, hogy ezt jól végig tudja vinni. Továbbá részei vagyunk a nemzetközi Incorpora Programnak. Itt konkrétan rengeteg céggel vagyunk kapcsolatban és amikor valahol üresedés van, összekötjük a hozzánk bejelentkező munkakeresőket az adódó munkalehetőségekkel. Az, hogy több mint százhúsz szülő talált munkát másfél év alatt, azt jelenti, hogy százhúsz családnak kicsit könnyebb lett az élete.

Kissé úgy hangzik, mintha olyan hely lenne, ahová bemegyek és minden problémámra megoldást kapok.

Bárcsak olyan lenne! Sajnos ez nem így van. Vannak olyan dolgok, amikben nagyon-nagyon nehezen tudunk segíteni vagy egyáltalán nem. Ilyen például a lakhatás. Azoknál a családoknál, ahol van lehetőség például a CSOK-ot vagy a lakásfelújítási támogatást igénybe venni, vagy ahol egyáltalán van lehetőség az önálló otthonra, jóval könnyebb a helyzet, mint azokban a családokban, ahol már az albérlet is nehézséget okoz. Amikor azt mondom, hogy az elszegényedés nagy probléma az egyszülősöknél, az azt jelenti, hogy az egyszülős családok több mint fele szegény. Náluk nagyon gyakran az a probléma, hogy hogyan tudnak albérletet találni, hogyan tudnak bekerülni egy anyaotthonba, hogyan tudok meghúzódni egy átmeneti helyen addig, amíg egy kicsit rendeződnek a dolgok. Nekik nagyon nehezen tudunk segítséget nyújtani. Mindig egyedi módon próbálunk segíteni, de sajnos nem mindig sikerül. Nagyon-nagyon örülnék, ha mindig mindent meg tudnánk oldani, de mi csak egy civil szervezet vagyunk, úgyhogy a saját kereteinken belül kell működnünk. De azt nagyon fontosnak gondolom, hogy ha valami gond van egy egyszülős családban, akkor nekünk az biztos, hogy feladat. Nekünk azzal dolgunk van. Nem mondhatjuk azt, hogy nekünk ehhez semmi közünk, és csak azzal foglalkozunk, hogy egy csoportba be tudjon ülni. Gyakorlatilag azért is volt itt az elmúlt három évben ilyen sokféle programunk, mert ha bejön a szülőktől valamilyen igény, valamilyen megkeresés, akkor arra mi azonnal elkezdünk valahogyan reagálni. Elkezdjük megnézni, hogy tudunk-e vele valamit csinálni. Ha igen, akkor mit, hogyan tudjuk ezt megoldani. Ha van rá lehetőségünk, akkor megyünk és csináljuk. Az egyik ilyen nagy terület a sérült gyereket egyedül nevelő szülők és a sérült gyereket nevelő egyszülős családok. Amikor megnyitott a központ, nem voltak speciális programjaink nekik. Menet közben derült ki, hogy ők mennyivel nehezebb helyzetben vannak, mint egy átlagos egyszülős család. Gyakorlatilag most már több olyan programunk is van, ami kifejezetten nekik szól.

Mekkora stáb tudja működtetni a központot?

Tizenketten dolgozunk bent a központban, de több mint nyolcvan olyan önkéntesünk van, akik ezek közül a programok közül nagyon sokat visznek. Ha ezt összeadjuk, már majdnem százan vagyunk. Ami elég nagy, lassan középvállalat leszünk. Nagyon fontos, hogy ennyi önkéntes van. Soha nem szoktunk önkénteseket toborozni. Az önkéntesek valahogy mindig megérzik azt, amikor szükség van rájuk és jönnek, hozzák a tudásukat, a figyelmüket. Ezt tényleg nagyon jó dolog megélni.

Olyan családok kerestek már meg titeket, ahol két szülő van ugyan, de segítségre szorultak?

Igen. Vannak olyan családok, ahol felmerült például a válás kérdése. Nem ritkán eljönnek hozzánk, hogy részben ezt hogyan vezényeljék le, hogyan mondják el a gyereknek, hogyan készüljenek fel erre az élethelyzetre, mi lenne a gyerek szempontjából a legjobb megoldás. Ebben a fázisban már meg szoktak minket keresni. Ők nem egyszülősök, de azt gondolom, nagyon fontos, hogy segítséget nyújtsunk nekik. Hiszen az, hogy majd milyen lesz az ő egyszülős életük, az leginkább attól függ, hogy milyen a mostani kétszülős életük.

Mi a legfontosabb, amit kínáltok?

Talán a legfontosabb három dolog, amit kínálunk, részben a segítség és támogatás, ha ez lehet egy szó. A másik a közösség, a harmadik pedig talán a láthatóság. Van háromszázezer család az országban, de soha nem beszélünk róluk. Soha nem vesszük észre, hogy ők ott vannak. Ez nagyon beszédes. Miért ilyen láthatatlanok ezek a családok, miért nem tudunk róluk? Miért nem tudjuk azt, még ha a szomszédjaink is, hogy mi a problémájuk, milyen gondokkal küzdenek, mivel tudnánk segíteni nekik? Ennek a láthatóságnak a folyamatos erősítése egy olyan dolog, ami legalább olyan fontos, mint az első kettő. Ha egy olyan társadalomban élnek, ahol észreveszik őket, gondolnak rájuk, gondoskodnak róluk, akkor az mindenképpen egy jobb életminőséget is jelent. Vannak élethelyzetek, amikor egész egyszerűen nem tudnak külső segítség nélkül egyről a kettőre jutni. Amikor az embernek azt mondják, hogy emeljen fel egy száz kilós ládát, nem fogja tudni felemelni, bármilyen okos, ügyes. Azért van neki két füle, mert két ember tudja csak felemelni. Az egyszülősségben is vannak feladatok, amiket az ember úgy visz, mintha ott sem lennének. Megoldja, csinálja, viszi tovább. De néha vannak helyzetek, amikor fizikailag nem lehet. Akkor bizony muszáj segítséget kérni. Ami nem egy könnyű dolog. Azt hiszem, hogy segítséget kérni mindig nehéz.  

Nyílt már vidéki központ is?

Van tizenegy olyan város, ahol vannak közösségeink, klubjaink. Ami nem azt jelenti, hogy egy ugyanilyen intézmény épült, de valóban van egy közösség. Nem csak Magyarországon van ilyen, Erdélyben két klubunk van, Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen. Nagyon szeretnénk, hogy legalább minden megyében legyen egy ilyen egyszülős közösség. Azt is nagyon szeretnénk, ha az összes környező magyarlakta közösségekben is létre tudna jönni egy egyszülős központ vagy klub. Hiszen vannak dolgok, amiket lehet kérni és meg is lehet kapni messziről is. Amikor az ember elmegy táborozni, akkor mindegy, hogy Budapestről indul vagy Békéscsabáról. Online tanácsadásra is be lehet jelentkezni bárhonnan. De amikor arról van szó, hogy odamenne valakihez, hogy menjenek el együtt a hétvégén, mert olyan jó lenne kicsit közösségben lenni, azt csak helyben lehet megoldani. Azt gondolom, hogy ezeknek a közösségeknek ez a legnagyobb ereje.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Portréfotó: Földházi Árpád, mandiner.hu

Ahogy a cím, úgy a videó is iróniát tartalmaz. Bizonyára futottunk már bele olyan Instagram profilba, ami alapján egy tökéletes áloméletet élő karaktert ismerhettünk meg. Persze csak addig, amíg rá nem jövünk, hogy a luxus autók lízingeltek, és a profil tulajdonosa pedig nem más, mint egy egyszerű MLM ügynök.

Két fél uralja a magyar utakat, és mindegyik csak a másikra mutogat: a másik a „hülye”, veszélyesen vezet, nincs tekintettel másokra, az autósok életveszélyesen haladnak el a biciklisek mellett, a biciklisek nem tartják be a KRESZ-t, sőt, nem is használják a bicikliutat.

Az interneten vannak külön biciklis Youtube csatornák, melyekben a videós, mint egy oktató és önkéntes rendőr, mindenkit meg akar leckéztetni. De ennek nagyja inkább csak arról szól, hogy kisebb szabálysértéseket rögzítenek, amelyek a mindennapi közlekedés velejárói, például, hogy nem adom meg az elsőbbséget a zebrán. De az interneten találhatók megrázó balesetek is.

Nem csak a fővárosban van közöttük ellentét

Az új városvezetés a budapesti közlekedést megpróbálta átalakítani. A fővárosban tömegközlekedést preferálóként nem tudom megítélni, a biciklisek számára pozitív vagy negatív hozadékai voltak-e az átalakításoknak. Azt viszont bizton merem állítani, hogy a biciklisek és autósok konfliktusai vidéken is élesek.

Amit én tapasztaltam, az az, hogy a biciklisek tényleg nem tartják be a KRESZ szabályait. Ami pedig nagyobb baj, hogy nem használják sokan a bicikliutat. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy minek építette oda az önkormányzat? Kecskeméten viszonylag sok helyen van kerékpárút, kevesebb is a konfliktus, azonban egyes biciklisek fővárosiakhoz hasonlóan egyáltalán nem használják. De emellett azt is sokszor tapasztaltam, hogy a kerékpárosok nem lehúzódva, hanem jóformán az út közepén haladnak.

A fővárosban a probléma forrása

Budapesten a probléma ott kezdődik, hogy a várost nem a kerékpárosokra tervezték, az utak és a járdák túl keskenyek, így az autóutakra terelték a bicikliseket. További hely pedig nincs, hogy külön kerékpárutat csináljanak. A másik megoldás az lenne, hogy a kerékpárosok közlekedjenek a járdán, de ott meg a gyalogosokat zavarnák.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a rendes autóúton nem oldható meg, hogy azt egyszerre mindkét fél használja. Miért? Azért, mert Magyarországon egy forgalmi sáv minimum 3 méter széles lehet. Manapság az autókat 2 méter szélesre tervezik, viszont egy biciklis nem egyenesen halad, néha kitér. Vagyis a biciklis menet közben szlalomozik, nem teljesen egyenesen megy. Ehhez a szlalomozó mozgáshoz neki kb.1 méter kell az útból. Oké, az autó 2 méter széles, a kerékpárosnak pedig 1 méter helyre van szüksége, mi itt a probléma? Például az, hogy így nem lehet előzni.

Egy kerékpárost ugyanis minimum 1 méter távolsággal (városon kívül 1,5 méter távolsággal) kell megelőzni. Ez jelenti a biciklisekre a legnagyobb veszélyt, benne van a pakliban, hogy az autó mellett haladó biciklis elesik. De egyébként az autó vonószele is beránthatja.

Szabályosan előzni maximum csak akkor tud, ha az autós igénybe veszi a szembejövő sávot...

Azonban a budapesti utakon ezt sokszor nem lehet kivitelezni, mert például középen villamos sín van, amelyet az autósok nem használhatnak. De, ha nincs is villamosvágány középen, akkor is olyannyira forgalmasak az utak, hogy a szembejövő autók miatt előzni ebben az esetben is lehetetlen. Na, itt kezdődik a probléma!

Jobban kell egymásra figyelni!

Tudom, hogy ez így közhelyesen hangzik, de nagyon is igaz! A KRESZ-nek van egy fontos szabálya!:Mindig arra kell törekedni, hogy elhárítsuk a balesetet, azaz, ha a másik szabálytalankodik is, én, mint a forgalomban résztvevő, ebbe nem nyugodhatok bele, és nem kényszeríthetem ki a balesetet, ha a saját manőveremmel el tudnám hárítani.

Erre az ide kattintva elérhető videóbeli eset az egyik konkrét példa, amikor a biciklis és a buszos is egyszerre, egymás mellett, a buszsávban nyomorogva akarnak haladni. A buszosnak ilyenkor a biciklis mögött haladva, fékezve kéne mennie. Előzéskor pedig jó nagy ívben kikerülve kell mellette elhaladnia. Azonban

a BKK közleménye szerint csak minden ezeregyszázadik baleset történik a kerékpárosokkal közösen használt buszsávokban.

A legveszélyesebb az, amikor a kerékpárosok a zebrán nem áttolják a biciklit, hanem inkább lendületből áthajtanak rajta. Ez történt a második videón látható esetben is. Kétségtelenül hibázott az autós is, mivel nagy sebeséggel kanyarodott, ráadásul ilyenkor meg kell győződnie róla, hogy nem akar-e valaki átmenni a zebrán. Érdekes módon viszonylag későn vette észre, hogy elütött egy biciklist. De a biciklis szintén szabálytalan volt: a  KRESZ előírja, hogy ilyenkor le kell szállni a kerékpárról és át kell tolni a zebrán. A biciklis nem számolt azzal, hogy a kanyar miatt az autós nehezebben tud tájékozódni, az oldalról jövők, neki holttérben vannak, így őt csak túl későn láthatta meg.

Látható, hogy egy olyan vitával állunk szemben, melyben nincs nyertes és vesztes, egyik félnek sincs mindig igaza. Az egymásra való odafigyelés egy, a fölényeskedés és vita felett álló dolgot eredményez: a közlekedők biztonságát.

Néhány dolog értéke csak akkor tűnik fel ha már maga a dolog nincs. Sok mindenre igaz ez, az élet bármelyik területére kivetíthető. Én pont az elmúlt hetekben kaptam egy nagy leckét, mennyire igaz is ez a gondolat. Ma már alig teszünk két lépést valamelyik kütyünk nélkül, így eléggé szíven ütött amikor a laptopom lehalt. A helyzet nem túl drámai, de érdekes volt megtapasztalni milyen is egy hét laptop nélkül 2021-ben.

Először is fontosnak tartom, hogy beszéljünk a kiváltságos helyzetről amiben élünk. Bár sokunk számára a számítógép birtoklása és használata teljesen természetes, nem mindenki ennyire szerencsés.

Ez a szám megdöbbentő lehet, hiszen a körülöttünk élők többsége munkájához vagy tanulmányaihoz használ számítógépet, és nekünk is a mindennapjaink részévé vált. Ha csak a fejlett országokat figyeljük meg, ott azért jobb a helyzet: a családok 80%-a birtokol legalább egy számítógépet.

Nálunk is kiskorom óta a mindennapok részévé vált a technika. A kortársaimhoz képest viszonylag későn, 11 éves koromban kaptam meg az első telefonom. A kis kinyithatós Nokia volt az egyik legszebb karácsonyi ajándékom: azt az izgalmat nehezen lehetett volna felülmúlni. Az osztályban ekkor már szinte mindenkinek volt valamilyen készüléke, így talán érthető volt a boldogság. Végre lehetett játszani, sms-ezni, és anyukámék is kaptak egy új eszközt aminek elvételével lehetett „fenyegetni”. 

 Az első laptop is kicsivel később érkezett hozzám mint az osztálytársaimhoz: az érettségi után, a ballagási pénzemből vásároltam magamnak. A szabadság első jele volt ez, hiszen addig az otthoni PC-t, vagy anyukám laptopját használhattam csak. Nem csak új városba költöztem és elkezdtem az egyetemet, de végre korlátok nélkül netezhettem, ami ma már természetes, de régebben az egyik legizgalmasabb dolognak számított.

 Mára szinte összenőttem a laptopommal: ébredéstől elalvásig dolgozik. A home office és a jelenlegi helyzet még szorosabbra fűzte a „kapcsolatot”, alig van olyan nap amikor ne használnám a gépem. Az a típus vagyok, aki magával viszi a laptopját mindenhova. Legyen szó munkáról, főzésről, takarításról, edzésről, vagy bármilyen egyéb ház körüli elfoglaltságról: a gépem követi minden lépésem.

Ezen a ponton jött el a sokk amikor egyik reggel bármivel is próbálkoztam, nem tudtam bekapcsolni a drágát. Pánik, telefonhívások, szervíz. Meg lehet javítani? Drága lesz? Hála az égnek nem veszett el semmilyen adat, de nincs gép egy hétig. Mit tehet az ember ilyenkor? Nyilván nem sok mindent, hiszen újat venni nem szükséges, meg lehet várni azt az egy hetet, nem nagy dolog. Az okostelefonok világában amúgy sem leszek elveszve.

A kezdeti pánik után az első nap egész nyugis volt. Nem gondoltam túl sokat a gépre, egyszerű lesz ez, gondoltam. A második nap kellett szembesíteni a főniket, hogy én most egy hétig gép nélkül vagyok, az instant lemaradás garantált. Nem tudtam haladni semmivel amivel szerettem volna, nem volt hozzáférésem a gépemen tárolt fájlokhoz, az egész kezdett kaotikus lenni.

A napirend felborult, a produktivitásom közel sem volt hasonlítható a normális szinthez. A telefonom vált a szórakoztatás szinte egyetlen formájává, így kezdte átvenni az uralmat.

A negyedik napon jött el az a pont amikor átfordult nálam az egész.

Rájöttem, hogy ez a technikai függés nem jó nekem, egy kicsit vissza kell venni. Szinte erőszakkal kellett rávennem magam, hogy elkezdjek egy könyvet vagy, hogy eltöltsek egy kis időt teljes csendben. Nagyon régen volt olyan, hogy zene, sorozat vagy bármilyen háttérzaj nélkül töltöttem volna napjaim.

Nem mondom, hogy egyszerű volt és azt sem, hogy innentől ez válik majd a napi normalitássá.

A hét letelte után a felhalmozódott munka és teendő árnyékot vetett a nagy örömre, de az újbóli egyesülés azért megnyugtató volt. Ha röviden kellene leírnom ezt az időszakot, akkor a FOMO (fear of missing out) kifejezést használnám.

Féltem, hogy lemaradok, hogy kimaradok valamiből.

Összességében úgy látom nagyon jót tett nekem ez a kis szünet, mert tényleg egészségtelen az a technikai függőség amiben élünk. Nem állítom, hogy innentől forradalmi változásokat vezetek majd be, viszont a heti egy laptop mentes nap garantált. Jobban alszom, és jobban is érzem magam utána. Van élet tehát a laptop előtt és után is, de az biztos, hogy innentől jobban fogom értékelni azt a technológiai fejlettséget amiben élek.